2012. július 23., hétfő

A rózsa másik virága - 3. rész




A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.
Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.
Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.
Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.
– Léven Ásgeir. Rierdan urat keresem.
A cseléd azonban csak állt tátott szájjal, keze még mindig a kilincsen, manószerű szemeivel még mindig őt bámulta. A férfi már épp újra belekezdett a bemutatkozásba, amikor a lyth végre megmoccant, de ahelyett, hogy hátralépett volna, kezet nyújtott, s zavarában bemutatkozott:
– Eldrit Hanas – vigyorgott a férfira, aki az egészet nem tudta mire vélni. Egyik szemöldökét tanácstalanul felhúzta, majd gondolatban vállat vonva a cselekvést választotta csodálkozás helyett. Szabad kezével egyetlen mozdulattal lekanyarította válláról köpenyét, majd a cseléd kinyújtott karjára terítette.
– Köszönöm, nagyon kedves – majd belépett az előtérbe, hogy a lyth észre sem vette, hogy ő maga állt félre előbb, vagy a férfi indult el befelé. A cseléd sietve követte, majd amíg az csizmáját többször is gondosan végighúzta a cipőtisztító állványon, hogy eltávolítsa az eső nyomait, a lyth szinte körülötte pattogva hadarta:
– Nem lehet, mármint csak So…ööö…a lythien van itthon … ööö, Rierdan úr elment itthonról, ööö… – A férfi azonban kegyesen megszabadította a szenvedéseitől, hogy ki kelljen találnia, mit is szokás ilyenkor mondani.
– Kiváló, valójában úgyis Sheridan lythienhez jöttem. – Itt szünetet tartott, megadva a lehetőséget a cselédnek, amikor azonban az továbbra is tehetetlenül állt, könnyedén felsóhajtott és folytatta: – Jelentsen be a lythienhez, kérem.
– Óóó…ó, máris! – kiáltott fel a lyth zavarodottan, mintha csak most vette volna észre, majd elindult, karján még mindig a férfi köpenyével.
Eldrit kopogás nélkül rontott be a könyvtárba, ahol Solriell éppen egy régi mesekönyvet lapozgatott tűnődve. Meglepetten nézett a zaklatott cselédre.
– Ááuöö… Ássss…ööö… – próbálta felidézni a férfi nevét, végül azonban csak legyintett. –Á, egy úr van itt. Önt keresi. Vagyis igazából az Urat. Vagyis hát, mégis önt. Áhh, na majd meglátja! De előbb szerintem látogassa meg az illemhelyet, mert, na! Hát én majd’ bepisiltem! Milyen jó, hogy így kicsípte magát! – utalt a lyth szűk, halványzöld ruhájára és arany csipke ékszereire. Eldritet úgy ahogy megtanították az urakkal folytatandó illendő beszédre, de ha valami felzaklatta, akkor sajnos ezt mind elfelejtette.
Solriell egy mukkot sem értett az egészből. A cseléd elég sokszor beszélt furcsaságokat, de ezt most tényleg nem tudta mire vélni. Felállt a karosszékből, majd mélyen másik szemébe nézett, ez ilyenkor mindig segített.
– Eldrit, vezesd kérlek az urat a fogadószobába ­– sóhajtott fel.
Miután a cseléd heves bólogatást követően kiviharzott, Solriell szeretetteljesen végigsimított a könyv borítóján, majd letette az asztalra, remélve, hogy mihamarabb visszatérhet az olvasáshoz. Számtalanszor kérte, hogy csak akkor zavarják meg ilyesmivel, ha kifejezetten őt keresik. Nem szerette, ha neki kellett elmondania a vendégnek azt, amit a személyzet is közölhetett volna.
Mikor a szobához ért, hallotta a férfi hangját:
– Nyugodtan tegye le a köpenyemet, még maradok egy darabig.
Mikor belépett, a férfi épp a kandallópárkányon álló bábukat igazgatta. Felbosszantotta a férfi arcátlansága.
– Eldrit, nem mondtad, hogy a nagybátyám lakberendezőt fogadott – fordult a sóbálványként álló cselédhez, aki még mindig karján tartotta a férfi köpenyét. Az illetlenség volt a legenyhébb szó arra, hogy egy idegen a személyes tárgyait rendezgeti. A kis, kézzel festett szobrokat legutóbbi tanárától kapta ajándékba, melyek az összes fajta szerzet egy-egy példányát ábrázolták. A férfi megfordult, kezében egy ximéva alakkal.
– Elnézést, lythien, éppen a berendezésben gyönyörködtem.
Solriell csupán edzettségének és lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem került a szolgálóhoz hasonló állapotba. A férfi kétségtelenül jóképű volt, de nem csupán erről volt szó. Olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen tisztában van a képességeivel és rendkívül erős, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. Vékony ajkai megnyerő, de egyben tenyérbemászó félmosolyra görbültek, és meglepő módon az egész keskeny, izmos arca derültséget sugárzott. Zöld szemei azonban kiismerhetetlenek maradtak, orra vonala pedig már-már kegyetlennek tűnt, hosszú, sötét haja azonban lágyította vonásait. Összességében olyan érzést keltett a lythben, mintha éppen egy fogat készülné elütni, s ő ezt már alig várja. Az idegen öltözékét sem bízta a véletlenre, vékony, nemesi alkatán az egyszerű fekete kabát és szűk nadrág is elegánsan mutatott, a szegély zöldje pedig pontosan megegyezett a szeme színével. A lyth úgy döntött, fontolóra veszi, hogy mégsem küldi el a férfit, hiszen tulajdonképpen akár itt is megvárhatja a nagybátyját.
– Üdvözlöm, lythien! Léven Ásgeir vagyok – átvágott a szobán és kezet csókolt a lythnek. Solriell megmerevedett, ahogy a férfi hozzáért, de nem azért, mert annyira taszította volna, még csak nem is, mert hatására érzéki vonzalom támadt volna köztük, hanem a szavaitól. Ez a férfi nem a jegyese.
– Elnézést, hogy mondta? – hangja elcsuklott, ahogy hosszas hallgatás után kierőltette a szavakat.
– Léven Ásgeir vagyok – a férfi hosszan a szemébe nézett, mintegy nyomatékosításképpen. – Úgy tudtam, az apja értesítette önöket az érkezésemről.
– Talán Hajnalhatár kormányzója megbetegedett, hogy a fiát, esetleg az unokáját küldte – húzódott el fagyos arccal a férfitól –, vagy az önök családjában az a bevett szokás, hogy a vőlegény nem saját maga látogatja meg a jegyesét? Akárhogy is, felesleges volt fáradnia, hiszen a cél az lett volna, hogy megismerjük egymást az esküvő előtt.
Léven néhány pillanatig csak egy tanácstalan homlokráncolással válaszolt, majd továbbra is udvarias hangon megszólalt:
– Akkor nagy szerencséje van, mert én vagyok a jegyese, s épp olyan értetlenül állok a helyzet előtt, mint ön.
Most Solriellen volt a tanácstalanság sora. Félrenézett, míg összeszedte a gondolatait. Nagyon úgy tűnt, hogy valamiről lemaradt.
– Ez esetben igazán hálás lennék, ha segítene összefoglalni, mit is tudtunk meg eddig önről.
– Mi sem természetesebb. Úgy vélem, mindkettőnk számára kedvező lenne.
– Az ön neve Léven Ásgeir.
– Valóban.
– Ön nem Hajnalhatár kormányzója.
– Úgy van.
– És nincs is köze hozzá?
– Amennyire tudom, nincs – húzta ismét félmosolyra száját. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja, mintsem bosszantja ez a helyzet. Solriellnek egyrészt tetszett, hogy a férfi képes ilyen kedélyesen kezelni, másrészről azonban idegesítette, hogy túlzott magabiztosságában még csak nem is zavartatja magát.
– És valamilyen oknál fogva úgy tudja, a jegyesem.
– Egészen biztos vagyok benne. Az apjával beszéltem meg.
Solriell elhúzta a száját. – Ez lett volna a következő kérdésem. Még egy dolgot nem árt tisztáznunk. Azt is tudja, én ki vagyok? Előfordulhat, hogy rossz házba tévedt. – Solriell remélte, így van, mert a férfi túlságosan is tetszett neki ahhoz, hogy utálnia kelljen, amiért hozzákényszerítik. Különösen az után a megnyerő mosoly után, amelyet a legutóbbi megjegyzésére kapott válaszul.
– Mondja, jól szórakozik?
– Úgy véli, ez segít megtudni az ittlétem okát? – húzta fel ismét a szemöldökét, aztán már mosoly nélkül folytatta: – Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ön Solriell Sheridan, s ez a nagybátyjának, Oriel Rierdannak a háza.
– Ezzel tehát kizártunk egy lehetőséget. Akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz – folytatta Solriell, s közben, mintegy megerősítésként arrébb sétált pár lépést. – Az apám valóban a Léven Ásgeir nevet írta meg, ezért kérem, igazolja, hogy ön az.
A férfi szeme összeszűkült.
– Talán meglepő, de eljegyzésre készültem, nem igazoltatásra, sem pedig vallatásra. Gyűrűvel szolgálhatok, iratokkal sajnos nem – vágta oda ridegen. Solriell hátrahúzódott, a férfi pedig ezt látva mély levegőt vett, orrlyukai kitágultak, pislogott egyet, majd már az udvariasság álarcát visszaerőltetve magára, próbálta menteni a helyzetet:
– Elnézést kérek, lythien. Természetesen jogos a gyanakvása. Fogalmam sem volt róla, hogy bizonygatnom kell a kilétemet. Megkértem az apjától az ön kezét, és ő beleegyezését adta, ahogy ahhoz is, hogy meglátogassam önt. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy önt már másnak ígérte. Így utólag nem kellene ezen meglepődnöm, ha még a saját gyermekének sem szólt, hogy időközben megváltoztatta döntését.
– Nem tartja valami sokra a véleményemet, ez igaz. Ahogyan nyilván ön sem, ha az apámtól kérte meg a kezem, és nem tőlem. De mit is várhatnék, hiszen egyáltalán nem ismer – azzal félig elfordult a férfitól. Erre nem volt felkészülve. Minden terve hiábavaló volt, hiszen ő arra készült, hogy egy öreg kormányzót kell meggyőznie. Erre most egy fiatal, erős, és feltehetően erőszakos alaktól kell valahogy megszabadulnia, aki úgy tűnik, valamiért nagyon eltökélt az egybekelésüket illetően.
– Épp azért jöttem, hogy ezen változtassunk – lépett közelebb.
­– Az eszébe sem jutott, hogy az apám azóta újra másnak ígért? – Solriell gonosz vigyorral nézett vissza rá. – Vagy mégis jobbnak találta az eddigi jegyesemet? Anyagilag és társadalmilag is igen előnyös lett volna számára bekerülni egy ilyen befolyásos családba. Apám nem bolond ember, bizonyára nem akar csalódást okozni a kormányzónak.
– Most tulajdonképpen az apja, vagy a volt jegyese miatt aggódik? Talán gyöngéd érzelmek fűzték ahhoz az emberhez?
– Nem mondhatnám, egyszer találkoztunk. De ez még mindig eggyel több, mint amennyiszer önnel. – Solriellt mélységesen felzaklatta a helyzet. Éppen elég rossz volt a gondolat, hogy hozzá kell mennie egy öregemberhez, de ezt legalább volt ideje feldolgozni, hiszen az eljegyzést már több mint egy fordulóval ezelőtt bejelentették, amikor apja, mostohája és a fiuk meglátogatták őket nagybátyjánál. Az az önteltség és arcátlanság azonban, ahogy önkényesen és egy szó nélkül egy másik embernek adta, készületlenül érte és megrázta. Eddig is tudta, hogy egyszerűen eladták, de hogy bármikor odavethetik, ha érkezik egy jobb ajánlat, ez már mégiscsak sok.
Léven már közel sem élvezte annyira a társalgást, Solriell látta, ahogy megrándul az arca és a bal szeme, de aztán újra megzabolázta magát.
– Akkor bizonyára rendkívül jóképű férfi lehet, ami meglepő, mert a szavaiból úgy vettem ki, az unokája lehetnék, s akkor meglehetősen benne járhat már a korban.
– Erre inkább nem válaszolnék. Nem hiszem, hogy joga van nekem kérdéseket feltenni. Ha úgy döntött, hogy ismeretlenül is megfelelek önnek, akkor gondolom, nem bánja, ha továbbra sem tud mindent rólam. – Solriell szerette volna már lezárni ezt a beszélgetést.
– Elnézést, lythien, azt hiszem elragadtattam magam – A férfi hirtelen teljesen nyugodtnak tűnt. Ha ezt is csak magára erőltette, akkor nagyon jól leplezte. Bocsánatkérő, de egyben furcsamód elégedett arccal folytatta - Bármit is hisz, szeretném jobban megismerni önt, de azt hiszem, ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Nyilván tolakodónak hat, hogy beállítok, ahogyan ön mondta, ismeretlenül, de higgye el, jó okom van rá.
– Mégpedig? – húzta fel a szemöldökét a lyth.
– Egy jóslat vezetett el önhöz.
– Egy jóslat?
– Ahogy mondtam – bólintott.
– És most azt várja, hogy elhiggyem, esetleg egyenesen boldog legyek, amiért ilyen szerencsés fordulatot vett az életem? Nem tudom, minek képzel engem, ha azt hiszi, bedőlök egy ilyen mesének. Azt gondolta talán, hogy egy ilyen ábrándos történettel majd sikerül elcsábítania és ellenállás nélkül beleegyezem az apámmal kötött egyezségükbe.
– Kétség kívül könnyebb lett volna, ugyanakkor lehangoló is. Nem vagyok érzelgős ember, nem próbálom megszédíteni, csak a tényeket közöltem.
– Halljuk hát ezeknek a tényeknek a részleteit! Hm… hadd találgassak! Leszólította egy jöttment utcai jós a szomori házunk előtt, és megmondta, hogy azt a személyt fogja elvenni, aki ott lakik? Elképzelem ez esetben mennyire megrémülhetett, amikor meglátta apámat.
– Lythien, megkérhetném, hogy ne gúnyolódjon velem? – kérte, de Solriell folytatta, mintha meg sem hallotta volna:
– Vagy esetleg egyenesen a nevemet jövendölte meg?
– Befejezné végre? Csak, mert nem akar hinni valamiben, még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges. Biztosan örülne, ha úgy történt volna, ahogyan felvázolta, de ki kell ábrándítanom. Én sem adtam volna hitelt ilyesminek. Jós pap volt, aki megadta nekem a születési idejét és helyét, valamint ezt – az asztalkára helyezett henger alakú dobozból előhúzott egy feltekert lapot és a lyth felé nyújtotta, ő azonban habozott elvenni.
– Mi ez a papír? Csak nem a születési igazolványom?
– Nem, és nem is az iskolai bizonyítványa, sem az egészségügyi kórtörténete. – A férfi megelégelte a játékot, kicsavarta a lapot és a lyth felé fordította. Azon egy sötét hajjal keretezett gyönyörű arc rajza látszott, széles ajkakkal, keskeny, tökéletes ívű orral és hívogató tekintettel. Solriellnek elakadt a lélegzete. – Ezt a pap rajzolta. És ha nem tévedek, és az apja is alátámaszthatja ezt, önt ábrázolja.

Olvass tovább


A blogverseny nyertesei:


18 megjegyzés :

Delora Mercel írta...

Kezdeném a képpel.. nem jól el lett találva :D
miközben olvastam a törit, és az úriemberünk jellemzését, az én szám is mosolyra húzódott :D
most aztán minden jól összegabalyodott, de nem baj, ennek csak örülök :)
kíváncsian várom a folytatást!!
puszi :)

judit írta...

Szép jó reggelt!

Ez az eddigi kedvenc részem lett. Olvasása közben úgy éreztem, hogy itt nem csak az ismeretlen úrat ismerhettük meg, hanem "fő hősünk"-ből is egy kicsivel többet kaptunk.
Az már csak külön ráadás volt (ami még színesebbé és fordulatosabbá tette a részt), hogy egy kisebb kis bonyodalom kezdett kibontakozni a vőlegény körül, ami a szálak összekuszálódásához vezetett. Kíváncsi vagyok, hogy most ki is az igazi férj jelölt és mi is történt pontosan.

Várom a folytatást :)

Mese írta...

Szia, nagyon tetszett ez a rész, sőt eddig ez a kedvencem. Jó ez a jósos dolog, és ez a zöld szemű férfi. (Ebben mondjuk elfogult vagyok, hisz a zöld a kedvenc színem és az én szemem is zöld, de attól még nagyon jó volt a kép.)
Csak gratulálni tudok ehhez a fejezethez.
Puszi Mese.

niiki írta...

Szia!:) ÓÓóó nekem nagyon tetszett a kép és a fejezet is *-* A fogalmazás annyira hihetetlenül gyönyörű *-* :O A jósos dolgot imádtam és abszolút egyetértek az előttem szólókkal :) :$ Szerintem csodás fejezet lett és ha felkerülne a friss értesíts:)
Puszi: niiki

monikawaheed írta...

Szia, teljesen magával ragadott a történet, grtaulálok, és várom a többi fejezetet is :)

Kayce írta...

Szia!:)
Kérted, hogy jöjjek véleményezni, így itt is vagyok! Tetszett a fejezet, ahogy eddig az összes...:) A kép is nagyon jó, és a jóslásos dolog is elnyerte a tetszésem. Kíváncsian várom a folytatást!
Puszi, Kayce

Artair McKnight írta...

Halihó! :-)

Továbbra is jó a sztori, kellően bonyolódik, és kiemelném a párbeszédeket, amelyek egyrészt szellemesek, másrészt életszagúak. Hitelesek a karakterek, és szerintem ez irtó fontos egy történetben. :-) Még akkor is, ha az történetesen fantasy.

Regina írta...

HelloBello*o*
Nagyon imádtam ezt a fejezetet is és sikeresen elkezdődtek szerinte a bonyodalmak, amik még szaporodni fognak, remélem *-* Valóban sok mindent megismerhettünk, nagyon élveztem, ahogy olvastam a részt *-*
Várom a következő fejezetet ^^
Ha van kedved, benéznél hozzám is?:) Puszillak(LLL)

Alsynia írta...

Kedves Delora!
Az első mondatod nem volt teljesen világos, de reméljük, azt jelentette, hogy tetszik a kép. Mivel Rólad van szó, ezt következtettük :D
Köszönjük a véleményed!

Faye

Alsynia írta...

Kedves Judit!

Örülünk, hogy tetszett, lesz még bonyodalom bőven :) Reméljük, tetszenek a karakterek is.

Faye

Alsynia írta...

Kedves Mese!

Igen, a zöld nagyon jellemző erre a karakterre :) Ez a továbbiakban is így lesz.
Köszönjük a véleményedet!

Faye

Alsynia írta...

Kedves nikii!

Köszönjük, hogy elolvastad, és örülünk, hogy tetszik, mindenképpen értesítünk :)

Faye

Alsynia írta...

Kedves Monika!

Reméljük, hamarosan jön az új fejezet, örülünk, hogy benéztél hozzánk :)

Faye

Alsynia írta...

Kedves Kayce!

Örülünk, hogy újra üdvözölhetünk nálunk. Reméljük, a továbbiakban is tetszeni fog, amit írunk.

Faye

Alsynia írta...

Kedves Artie!

Nagyon örülünk Neked! :) Jó érzés pozitív véleményeket hallani, főleg, hogy kezdtem kételkedni benne, vajon jó-e, amit írok. Erre válaszul kaptuk a Pennát vendégírói díjat, pont erre a párbeszédre, és most Te is megdicsértél, úgyhogy tényleg nagyon örülök :D
Remélem, a továbbiakban is olvasni fogsz.

Üdv.
Faye

Alsynia írta...

Kedves Regina!

Köszönjük, hogy benéztél hozzánk. Mindenképp viszonozni fogjuk ezt :D

Faye

NoraOak írta...

Ahogy kértétek, szétnéztem az oldalon, olvastam a bejegyzéseket. Izgalmas történet, a megfogalmazás pedig nagyon igényes, visszatükrözi a nemesi szókincset, műveltséget. Olvasni fogom továbbra is, köszönöm, hogy írtok. :-)
Üdv
NoraOak

FayeForger írta...

Kedves NoraOak!

Köszönjük szépen, hogy benéztél, és írtál nekünk véleményt. Reméljük, a továbbiakban is olvasni fogod. Bár most a következő írásunk nem ennek a folytatása, hanem egy pályázatra készült novella lesz majd :)
Üdv.
Faye