2013. április 18., csütörtök

PozitívVélemény Blog


Nem szeretem a kritika szót. Előre negatív véleményt feltételez, hogy itt valamit kritizálni fognak. Sajnos manapság erre kapjuk fel a fejünket, kit mit miért hol lehet szidni, bírálni, bemocskolni. Miért? Hogy jobbnak érezhessük magunkat. Mi jobban csinálnánk, jobban értünk hozzá, jobb adottságaink vannak, vagy ha mégsem, legalább nem csináljuk, nem kérkedünk vele. Most, hogy az elektronikus önkifejezéssel bármikor könnyű szerrel mások arcába tolhatjuk a véleményünket, vagy akár az egész életünket, nem csoda, ha mindenki hozzáértésétől vagy szellemi-lelki gazdagságától függetlenül az isteni piedesztálra emelt kritikusokat akarja követni.
Nap mint nap véleményt formálunk, összehasonlítunk, osztályozunk, ítélkezünk, mert ezt tanultuk meg, hogy a világban nem létezhet semmi csak önmagában, a maga gyönyörűségére, és pláne nem lehet egyszerre többsíkú és kétértelmű, hanem mindennek adott helye kell hogy legyen. Talán oha máskor nem igyekezett az emberiség ennyire kőbe vésni mindent, mint most, amikor minden pillanatban új valóságot kell megélnünk.
Néhány évtizede még az volt a divat, hogy alap hozzáállásként a művészet felette áll a befogadójának, és minden esetben mérlegelni kell, hogy ha nem értjük, az a mi hibánk, nem a műé. Ha szerintünk a kiállított vécécsésze csak egy büdös vécécsésze egy emelvényen, akkor az semmi esetre sem azt jelenti, hogy valóban egy büdös vécécsésze egy emelvényen, hanem hogy nem értünk eléggé az adott műfajhoz, esetleg nem vagyunk elég értelmesek vagy műértők, hogy felfogjuk a lényegét.
Ritkán még manapság is előfordul, hogy egy-egy dologba többet igyekeznek belemagyarázni, mint ami valójában, de inkább ennek ellentéte a jellemző. Most azzal mutathatja ki az ember a legjobban a hozzáértését valami iránt, ha bírálja. Abból indulunk ki, hogy ha valamit jónak titulálunk, azzal beismerjük, hogy lövésünk sincs róla. Mintha a művészet is egzakt tudomány lenne, amit kizárólag hosszas előtanulmányok árán lehet csak hitelesen értékelni. Mint ahogy ha például elém állítanak egy helyesen és egy hibásan összerakott atombombát, valószínűleg mindkettőre azt fogom mondani: "Nem tom, nem értek hozzá, biztos jó ez így."
Az idejét sem tudnám megmondani, mikor olvastam utoljára pozitív kritikát egy filmről/könyvről/lemezről. Ezt általában csak az évtizedekkel ezelőtt kanonizált vagy jól bevált franchise-ok és műfajok érdemlik ki. És sajnos ez a hagyomány átragatd a "nem hivatásos" kritikusokra is. Mindenhol csak azt olvashatjuk, mit nem tud az adott könyv/film/zene, nem azt, hogy mit adhat.
A blogunk ezen rovatát ezért hoztuk létre, hogy a fentiek ellenpontjaként megmutassuk, mi hogy látjuk a dolgokat. Ezek nem kritikák (bár a bejegyzéscímekbe csúnya kommerciális keresőszóoptimalicációtechnikai okokból egyelőre ezt a szót haszáljuk), hanem vélemények. Nem csak azért, mert próbáljuk nem a hibát keresni folyton, hanem azért is, mert tisztában vagyunk vele, hogy ez csak a saját álláspontunk. Nem azért mutatjuk be, hogy másokat erről meggyőzzünk, csupán azért, hogy útmutatást adjunk azoknak, akik tájékozódni szeretnének arról, érdemes-e egy filmre jegyet váltani, vagy egy könyvet megvenni. Hogy ne vegyék el a kedvüket a rossz vélemények. Hogy ne negatív előfeltételezésekkel kezdjenek bele valamibe. És hogy jobban élvezzék, amiket ezek a művek adhatnak nekik. Hogy jobban élvezzék az életet.

(Félreértés ne essék, nem fogunk ömlengeni, nem szívtunk vattacukros-csillámpónisörényes füvet, hogy dicsérjük a szennyet is. Van, ami nekünk sem tetszik. Azt meg is mondjuk. De a célunk az, hogy önmagában is tudjunk valamit értékelni.)



2013. április 17., szerda

Dan Wells: Partials - Részben ember kritika


Történet:
Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Vélemény:
„A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt. Már nevet sem adtak nekik.”
A könyv nagyon hatásos kezdést kapott, amely azonnal belerántja az olvasót a történetbe. Ezt követően az első pár oldal a főhős, Kira szemszögéből bemutatja a szituációt. Megismerkedünk a pusztulás hátterével, a túlélők életmódjával, megtudjuk, kik azok a Részlegesek, és mi az a Hang. Lassan adagolja az információt, nem magyaráz túl, mindent a cselekményből tudunk meg. Közben megismerjük a főbb szereplőket is. Ezzel kapcsolatban számomra nagyon nagy pozitívum, hogy a legtöbb könyvvel ellentétben a szereplői nagy része nem fehérbőrű. Kirától megtudhatjuk, hogy a Szakadás után a családok szétestek, jó, ha egy ember megmaradt egy családból, így „mesterséges” családok jöttek létre. Kira megjegyzi, hogy az ő családjukban egyedül Isolde fehérbőrű, aminek nagyon örülök, mert a könyvek/filmek többsége fehér emberekről szól, legfeljebb néhány más rassztípusú mellékszereplővel.
Egy dolog mégis zavar, az pedig Amerika. A disztópikus, posztapokaliptikus könyvekből és filmekből úgy tűnhet, egyedül az Egyesült Államok képes túlélni. A Szakadás után megmaradt alig 36 ezer ember Long Islanden rendezkedett be, a kontinens egyéb területei kihaltak, és a túlélők tudomása szerint a többi kontinensen sem maradt élő ember. Ezt nem fejti ki bővebben az író, és remélem, a további könyvekben kiderül, hogy ez nem igaz.

A könyv három nagy egységből épül fel. Az első rész leginkább ismerkedés a világgal, amelyet Wells nagyon átélhetően festett le. Jól ábrázolja a sivárságot, amely még Long Islandet is jellemzi. Hiába foglalták el maguknak a túlélők ezt a területet, a korábbi több milliós várost nem tudja betölteni a néhány ezernyi megmaradt ember. Nagyon tetszett az a rész, amikor a szereplők hétköznapi életét mutatta be, buliba készülődtek, zenét hallgattak. Mindig is túlzásnak éreztem azt elvárni egy hasonló könyv szereplőitől, illetve a világuk összes lakójától, hogy mindannyian a körülmények megváltoztatásán fáradozzanak egész nap. Nem minden emberből lesz lázadó, harcos, szószóló, vagy éppen kiemelkedő tudós, aki meg tudja oldani a népe problémáját. Igenis vannak olyan emberek, akik a kialakult stabil (még ha nem is tökéletes) környezetben élik az életüket egyik napról a másikra.
Ez az első rész azért is nagyon jó, mert bemutatja a „testvéreket”, akik bár nem rokonok, együtt nőttek fel, és úgy szeretik egymást és nevelőanyjukat, hogy felmerül a kérdés, vajon tényleg a vérség-e az, ami meghatároz egy családot. A lányok mind jól felépített egyéniségek, talán egyedül Madisonból kaptunk kevesebbet, habár ő, vagyis a terhessége az, ami beindítja a cselekményeket.
Az a kérdés merült fel bennem, Wells miért választotta éppen a tizenéves korosztályt. A második rész egyértelműen más, mint általában a disztópikus YA könyvek, rengeteg orvosi leírás, tudományos fejtegetés van benne, még ha le is egyszerűsíti a főszereplő, például azzal, hogy nevet ad a vírus egyes fázisainak pl. paca, ragadozó, leselkedő. Ezzel inkább emlékeztet egy Robin Cook könyvre, mint egy tini korosztálynak írt romantikus regényre. Két lehetséges magyarázat jutott eszembe eddig. Az első, hogy nyilván tisztában van a disztópikus YA könyvek trendjével, és szeretett volna egy jól eladható könyvet írni. A másik lehetőség (ami szimpatikusabb számomra), hogy érdekesnek találta olyan emberek szemszögéből bemutatni ezt az új, pusztulás utáni világot, akik csak hallomásból ismerték a régit.
Szerintem a legjobb jelenet, ami bemutatja a főhőst, az volt, amikor megtudták, hogy a Remény törvény korhatárát 16 évre csökkentik. Míg a többiek, (főként Xochi) hevesen tiltakoznak ellene, Kira összeveszik velük, amiért a személyes érdekeiket előbbre tartják az emberiség jövőjénél. Ez azért meglepő, mert a legtöbbször olyan női karakterekkel találkozom, akik a legnagyobb lázadók, és akár igazán komoly szabályokról van szó, mint ebben a regényben, akár nem, tiltakoznak. Kira karakteréből végig azt éreztem, hogy bár ellenére van a Remény törvény, de nem azért, mert nem hajlandó feláldozni magát a nagyobb jóért, hanem mert feleslegesnek tartja tizenegy évnyi próbálkozás után. Emellett persze a karakterének része az is, hogy nehezen fogadja el a hirtelen felnőtté válást, azt, hogy elvárják tőle, és minden nőtől, hogy lelki érettség ide vagy oda, teherbe essenek, azzal a tudattal, hogy csak halvány esély van rá, hogy a gyerekük nem hal meg, és mindezt olyan gyakorisággal, amennyiszer csak lehet. Ez bármilyen életkorú nőnek súlyos teher lenne, nemhogy egy fiatal lánynak. 
Bevallom, a könyv elolvasása előtt és alatt is utánanéztem, milyen vélemények születtek már az irományról. Sok helyen olvastam, mennyire erőltetett, hogy egy tizenhat éves lány, alig pár évnyi orvosi előképzettséggel feltalálja egy vírus ellenszerét, amelyet nagy tudósok tizenegy év alatt nem voltak képesek. A könyv olvasása előtt én is így gondoltam volna, de a történetbe belegondolva, egyáltalán nem tűnik annyira lehetetlennek. Nem hinném, hogy ne történt volna meg a történelem során az, hogy egy fiatal, vagy csak kevésbé tapasztalatlan kutatónak eszébe jutott egy mások számára őrült ötlet, és annak a segítségével jött rá valami probléma megoldására. Kira ezt tette, és nem biztos, hogy a „nagy öregek” ne jöttek volna rá erre (Kirának egyébként még szerencséje is volt a végső felismerésben), de nekik is volt egy tervük, amire alapozták a kutatást, és ehhez ragaszkodtak, remélve, hogy az idő és a nagy számok törvénye igazolja őket. Ez a terv nem volt merész, nem kellett kockáztatni az életüket érte, és mint megtudtuk a Szenátus véleménye szerint az emberiség jelene, nem pedig a jövője az, ami elsősorban számít.

A könyv második része ismét fontos kérdést vet fel. Mitől ember az ember? Samm esete nagyon jól példázza azt, mennyire képesek az emberek gyűlölni azt, ami más, és mennyire félnek attól, amit nem ismernek. Természetesen a könyv esetében ehhez hozzájárulhat az is, hogy annak idején a Részlegeseket teljesen olyannak alkották meg, mint az emberek. Felmerült bennem az a kérdés, hogyan lehet bárki olyan hülye, hogy olyan lényeket hozzon létre, akik gyorsabbak, erősebbek, jobb érzékszervekkel rendelkeznek, mint az emberek, és nincs semmi, ami alapján megkülönböztetné a mesterséges lényt az embertől. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy bárki rájöjjön, előbb-utóbb ebből probléma lesz, pláne, ha nem bánnak velük emberségesen, és ki is használják őket. A hátrány pedig nem csak abból áll, hogy esetleg fizikai fölényüknél fogva könnyen leigázhatják az alkotóikat, hanem abból is, hogy később a megmaradt emberek nem tudják, nem épültek-e be közéjük a Részlegesek. Ezt nem a könyv hibájaként hozom fel, mert el tudom képzelni, hogy ilyen megtörténhet.  Azt is el tudom képzelni, hogy a rendkívül beképzelt emberek úgy gondolják, fel sem merülhet az, hogy egy mesterséges lény, akinek örülnie kellene, hogy létrehozták, fellázadjon az alárendeltség ellen.

A harmadik rész új izgalmakat hoz a könyvbe, miután megtudtuk, a Részlegeseknek legalább annyira szükségük van az emberek segítségére, mint fordítva. Itt ismerjük meg a Szenátus szándékát, és ez ismét felvet egy kérdést, ami általában megjelenik a posztapokaliptikus történetekben: milyen a jó vezetés?  Az általuk hozott szabályok valóban csak a társadalom javát szolgálják? Mit képesek megtenni, hogy fenntartsák a rendet? Ebből a szempontból Kira hasonló helyzetbe kerül, mint Katniss Az éhezők viadalában. A Szenátus eszközként akarja felhasználni a Részlegesek és a Hang elleni harcban, mert úgy vélik, egy fiatal, tudós lánynál, aki maga is a nép jövőjéért küzd, nem találhatnának jobb „reklámarcot” a saját céljaik számára. Ez persze csak végső lépés a részükről, de legalább választási lehetőséget ajánlanak számára, Kirának pedig döntenie kell, elég bátor-e ahhoz, hogy ellenszegüljön és végrehajtsa az eredeti tervét, vagy meghunyászkodik, és ezzel feladja az elveit. Elgondolkoztam azon, vajon melyik a rosszabb, Az éhezők viadalának Kapitóliuma, amely nyíltan felvállalja, hogy a körzetek lakóit leigázottaknak tartja, és legfeljebb csak a kapitóliumi emberek nincsenek tisztában ezzel  (akik azt hiszik, a versenyzők számára is éppen olyan szórakoztató a Viadal, mint számukra, és akik úgy gondolják, nagy megtiszteltetés játékosnak lenni), vagy a Szenátus, akik fenntartják a látszatot, hogy mindent az emberiségért tesznek, miközben a hatalom megtartása érdekében bármit megtesznek.

A végjáték igazán izgalmasra és fordulatosra sikerült, és számos kérdést hagyott nyitva. Ahogy mondani szokták, egy csatát megnyertek, de a háborút nem. Hiába találták meg az ellenszert, nem sikerült teljesen leszámolniuk a vírussal. Kirának még rengeteg dolgot kell megtudnia saját magával és a múlttal kapcsolatban, és remélem, minél hamarabb olvashatom magyarul a következő részt, hogy én is jobban megismerjem ezt az érdekesen megalkotott világot.

Végül pár szóban a szereplőkről:
Vannak olyan könyvek, ahol egy-egy szereplőt rajongásig szeretni tudok. Ebben a könyvben nem volt ilyen szereplő, de ezt nem éreztem hiányosságnak. Szerettem Kirát, akiről már sokat írtam, de azt még hozzátenném, hogy nem éreztem őt erőltetettnek. Bár férfi írta, kellően nőies tudott maradni, bár felnőtt írta, és sokszor felnőttesen is viselkedett, éreztem, hogy egy tizenéves lányról olvasok.
Marcust nem igazán tudtam megkedvelni. Humorosnak szánták, de számomra a poénjai gyakran erőltetettek voltak, igaz, el tudom képzelni, hogy az adott szituációt átélők számára valóban viccesek voltak. Utólag belegondolva, bár nem igazán szerettem meg, nagyon életszerű karakternek tartom, és talán ez az, ami miatt nem lehet feltétel nélkül megszeretni, mert esendő, vannak hibái, de felül tud kerekedni rajtuk.
Kritikák, vélemények olvasása alapján tudom, hogy Jayden nagyon népszerű karakternek számít. Az én számomra nem volt annyira kiemelkedő karakter. Szimpatikus volt, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazán megkedveljem. Ez úgy általában igaz a férfi karakterekre, kivéve pl. Haru, akit valószínűleg nem is szánt nagyon szimpatikusra az író, bár nagyon is meg lehetett érteni, hogy az adott helyzetekben miért viselkedik úgy ahogy.
Végére hagytam Sammet, aki igazán jó karakter volt, és talán a következő kötetben nagyobb szerepet és kibontakozási lehetőséget kap majd.  Kellően titokzatos, és a mesterségesen felfokozott képességeinek köszönhetően nagyon menő is, mindezek mellett emberibb sok embernél.
A lányok közül Xochi volt az, akit igazán szerettem, jó volt a humora, és úgy gondolom, bár nem egy hős típus volt, kihozta magából a maximumot, és ott segített, ahol csak tudott.
A könyv utolsó pár mondata nagyon kíváncsivá tett Nanditával kapcsolatban. Végig attól féltem, hogy a szerző egyszerűen megfeledkezett róla, de a félelmem alaptalan volt, és még egy függővéggel is megajándékozott Nandita vonatkozásában.

Összefoglalva:
A Részben ember olyan könyv volt számomra, ami után még napokig a történeten gondolkoztam, és néha azon kaptam magam, hogy arra gondolok, de jó, nemsokára olvasom tovább, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy már befejeztem. :) Hozzáteszem, nagyon disztópikus könyv olvasós hangulatban vettem elő ezt a regényt, tehát ez is közrejátszhatott a jó véleményhez.

karakterek: 4,5
(nagyon jó női főszereplő, jól kitalált karakterek, de el tudtam volna viselni egy karakteresebb férfi főszereplőt)
történet: 5

(ehhez nem is fűznék semmit)
stílus: 5
borító: 4,5

(a témához nagyon illik, szép is, de nem voltam vele úgy, amikor megláttam, hogy ide nekem ezt a könyvet!)
kiadás: 4,5

(tetszik a fordítás, külön köszönet, amiért Kira és Samm magázódtak. Fél pont levonás az elírásokért és egyeztetési hibákért. Nem volt sok, de a vége felé megnőtt a számuk.
fülszöveg: 5

(Jól visszaadja azt, amiről a könyv szól.)

2013. április 11., csütörtök

Feledés (Oblivion) kritika


A Feledést az év legjobb sci-fi filmjének jósolták. Hogy ezt beváltja-e, afelett nem tudok ítélkezni, de az biztos, hogy az igyekezet nem volt hiábavaló.


/A spoilerek háttérazonos színnel íródtak, kijelöléssel elolvashatók./

A történet tömören: a 2070-es években járunk, a földet korábban megtámadta egy idegen faj, a „dögök”, elpusztították a Holdat, ennek következtében a katasztrófák egész sora kiirtotta az emberiség nagy részét, lakhatatlan radioaktív pusztasággá téve a bolygó nagy részét.
Az emberiség maradéka a Titánra, a Szaturnusz egyik holdjára költözött, a Földön csak Jack Harper és Victoria Olsen maradt, előbbi a drónokat javítja, amelyek a „dögökkel” harcolnak és a hatalmas víznyerő erőműveket javítják, utóbbi pedig segíti, megfigyelőként támogatja és tartja a kapcsolatot a Tet-tel, a terhelő kinézetű űrbázissal, ahova feladatukat befejezve ők is visszatérnek, hogy végül ők is eljuthassanak új otthonukba.
Mindkettejük elméjét kitörölték, hogy védjék a küldetés biztonságát, de Jacknek emlékképszerű álmai vannak és titokban egy érintetlenül maradt völgyben házat épít és a romokban talált tárgyakat gyűjti. Aztán egy űrhajó lezuhan, benne egy túlélővel Jack álmaiból.


És persze valami megbújik a háttérben. Ezt láttuk az előzetesből. És tudjuk, hogy a föld alatt élnek emberek. De nem csak ezért tudjuk, hogy nincs minden rendben. A történet lassan indul, de nem véletlenül. A steril kis mikrovilágukban élő két steril, agymosott, makulátlan ember, akik férj és feleségként élnek, és mindig mosolyognak a Tet-ről jelentkező görcsös arcú Sallyre, akitől az utasításokat kapják. A reggeli köszöntés: „Újabb nap a paradicsomban”, és körülbelül hárommondatonként kérdez rá a nem kissé unszimpatikus felsővezetői nőszemély, hogy „Önök hatékony csapat?”. Mindezek a motívumok egyébként gyönyörűen keretbe foglalják a filmet a végevisszaemlékezéskor. A föld felszíne azonban Jack területe, itt hétköznapi emberként viselkedik, baseballsapkát hord, rágógumizik, virágot öntöz. Esténként pedig Victoria arról társalog, milyen jó lesz végre a Titánra menni. A film pedig hagy rá elég időt, hogy ez a nyomasztó, kényszeredetten pozitívnak szánt alaphangulat ráüljön az ember nyakára, míg már nem bírja, és szinte felkiált, hogy jöjjön már a változás. Ami a film feléig várat magára, így aztán meg is lepődünk, hogy utána ötpercenként újabb és újabb csavarokkal jönnek az események. Azért persze egyik csattanótól sem fordulunk le a székről, de ilyen tekintetben manapság nagyon magasan van a léc. Ettől függetlenül a film nem feltétlenül kiszámítható, és eléggé megrázó a fő felismerés, amolyan „Na de miért? Hogyan? És rohadjon meg!” módon.



A film vége néhány kérdést nyitva hagy, amiken elgondolkodhatunk. (Mi is volt ez a "létforma"? Ki hozta létre, és miért? Jön-e belőle másik? Mi lett a többi klónnal? Élhető-e még a bolygó hosszútávon? Mi történt volna a főszereplőkkel, amikor lejár az idejük?) Végignézve találunk jónéhány logikai buktatót is, kezdve a technológiával és a motivációkkal (intelligens drónok, buborékrepülők, egy ház a felhők fölött, amit kb egy fogpiszkáló tart, hozzáértést nem igénylő, minden sebet gyógyító lézeres kötyü, de megfigyelőrendszer csak a repülőn van, az is olyan szemcsés, hogy egy mai telefon kamerájával jobb képet csinál az ember; mindezeket létrehozó idegen intelligencia, ami ki tudja meddig figyelte az emberiséget, hogy megtalálja a legoptimálisabb módot a kiirtására, leklónozta őket, de annyi esze nem volt, hogy egy dns-specifikus vírust küldjön rájuk, inkább 60 évig szórakozik velük.)



A Feledés jópár ismert vagy tradicionális sci-fi elemmel operál, egyes elemek már be is égtek az ember retinájába. A darabokra hullottHold Wells Időgépéből köszön vissza, a Tet szuperszámítógépe olyan, mint egy replikátorokból épített mélynyomó (a Tet maga meg eleve egy fejtetőre állított goa’uld anyahajó, bár nyilván nem kell ahhoz a Csillagkapuhoz nyúlni, hogy az ember egy gúla alakú űrobjektumot képzeljen el), a ”háromszög alakú nyíláson bemegyünk az űrhajóval és letesszük a bombánkat a rohadt kis idegenek segge alá a hajójuk közepébe” motívumot pedig a Függetlenség napjában is láthattuk. Ugyanakkor (poszt-)apokaliptikus sci-fi műfajban nehéz lenne a hasonlóságokat kikerülni.


A világmegmentő főhős természetesen amerikai, sőt mi több, new york-i, amit rögtön az első tíz percben, majd folyamatosan később is az arcunkba nyomnak: NY baseball-sapka, epikus focimeccs-visszaemlékezés, hatalmas USA-zászló lebeg felülről az arcunkba az Empire State Building tetejéről (mert bizony az amerikaiak életük minden fontos eseményét ott követik el). A társa, Victoria legalább brit, de magyar szinkronnal mi ezt nyilván csak akkor vesszük észre, amikor a film végén a visszaemlékezésben meglátjuk a zászlókat az egyenruhákon. Az legalább becsületükre váljon a film készítőjének, hogy Jack szerelme Julia Rusakova, tehát orosz, és az őt játszó Olga Kurylenko ha nem is orosz, de legalább ukrán. New Yorkot a magyar ember is annyira ismeri, mint a saját lakhelyét, sőt, talán jobban is; hiába van lerombolva, szinte teljesen betemetve, mégis bizton körbenavigálnánk magunkat Manhattanben. Mindezen azonban nem lepődünk meg, ez már-már szinte a hollywoodi sci-fi toposza és egyébként is kb. minden második amerikai film ott játszódik. Megértjük mi, valószínűleg mi sem helyeznénk egy magyar poszt-apokaliptikus sci-fi (vagy ami azt illeti bármilyen magyar film) cselekményét teszemazt Ghánába. És minden bizonnyal kicsit nekünk is megdobbanna a hazafias szívünk, ha egyszer mondjuk Rózsa Sándor ükunokája mentené meg a Földet és az egész galaxist. Ne vessünk hát ezért rájuk mégse követ, lehet élvezettel nézni ezeket a filmeket úgy is, hogy egyébként tudjuk, hogy hősök nem csak Mexikótól északra és Kanadától délre teremnek. Egyébként pedig amikor már minden magyarázat a helyére kerül a filmben, a főhős nemzeti hovatartozása tulajdonképpen teljesen logikussá válik, elvégre a történet 2017-ből indul, és nem gondolnám, hogy az űrkutatás az elkövetkezendő 5 évben annyira megváltozik, hogy egy idegen objektum vizsgálatára ne a NASA küldene hajót, és feltehetőleg annak kapitányát is maguk közül választják ki. Az is érhető, hogy a sok Jack Harper-klón közül miért pont az ébred rá emberségére, aki az egykori otthona területén furikázik nap mint nap.



A látványvilág: Szándékosan nem emeltem ki az elején. Felesleges róla szuperlatívuszokban beszélni, hiszen már az előzetes megmutatta, mire számíthatunk. Becsületükre váljon, hogy állítólag próbálták csökkenteni a CGI mennyiségét, a tájak nagy részéről rögtön látjuk, hogy Izlandon forgatták, ami nagyon szerencsés választás ahhoz, hogy megmutassa, a Föld nem csak egy füstölgő romhalmaz, hanem van ott még miért élni.
Mindezt tökéletesen kiegészíti az M83 zenéje, ami gyönyörűen illik még a hangeffektekhez is.


A szereplők: Tom Cruise a tőle szokott magabiztossággal hozza a világmegmentő hős szerepét. És Tom Cruise még mindig – minden rosszindulat nélkül - egy a feltehetően a castingosnak és az operatőrnek is fejtörést okozó seggdugasz, ugyanakkor jól megoldották azzal, hogy mindig őt helyezték közelebb a kamerához, mint a hölgyeket, és szerencsére, nem kellett túl sok szereplővel számolni. Az egyetlen normál szögből felvett jelenetben viszont pl. Nikolaj „Jaime Lannister” Coster-Waldau mellett akár hobbit is lehetne. De legalább politikailag korrekt, vagyis hogy nem csak a nagy, kigyúrt emberek menthetik meg a világot (hanem a kis, kigyúrt emberek is, ha megfelelően karakteres az orruk).


Andrea Riseborough gyönyörű, és meglehetősen hitelesen alakítja az agymosott példás munkaerőt, annyira, hogy már-már elgondolkozunk, vajon nem a repertoárja végessége-e ennek az oka, amikor egy megránduló izom az arcon egyszercsak elárulja, hogy itt bizony jól játszott érzelmek jól játszott elfedéséről van szó. És bár ridegsége miatt kezdetben az is felmerülhet bennünk, hogy esetleg valami beépített későbbi potenciális ellenséget látunk, későbbi kiborulásai olyan hűen mutatják be a Jack feletti aggodalmát, ami minden kétségünket eloszlatja. Jó filmes hősnőként természetesen ő is sminkben alszik (hacsak nem átallották sminktetoválással klónozni)
Olga Kurylenko szerepe szintén archetipikus, ennélfogva kiszámíthatóan önfeláldozó és szerelmes tekintetű, Ugyanakkor bátor és ügyesen feltalálja magát a 60 évvel későbbi technológiában, de a helyzet realitását felismerő félelmet is csillanni látjuk néha a szemében.
Morgan Freeman kisujjból hozza a Morgan Freeman-féle bölcs öreget, amit az elmúlt 30 évben játszik. És még a hatásvadász szivargyújtós belépőjét is megbocsájtjuk, tudva, hogy Harper „felébresztésében” és meggyőzésében mennyire fontos szerepet hagyott a pszichológiailag befolyásoló tényezőknek.



A szinkronhangok is megérdemelnek néhány szót, bár számuk csekély és nagy meglepetést nem okoznak, A Tom Cruise – Rékasi Károly, Morgan Freeman – Reviczky Gábor párosításokat könyvelni lehetett, Pikali Gerda az életrajzába is beírhatja már, hogy hivatalos sci-fi hősnő hang. Nyakó Júlia különleges hangja üde színfolt, főként, mivel viszonylag ritkán szinkronizál.



Nem mondom, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a miértek és a motivációk buktatóit, és igen, ötpercenként lehet ezt a filmet kommentálni „na persze” kezdetű mondatokkal és lehúzni a túlzott hálivúdizmusával. Ugyanakkor úgy gondolom, lehet egy filmet egyszerre nyitott szemmel és szórakozva is nézni, kiszűrve azokat, amiket egy magunkfajta közönségnek adni tud.

Ha tanulságot akarunk leszűrni a filmből, sok helyen próbálkozhatunk. Beszélhetünk a kondicionáltságról, hogy ne higgyünk el mindent. Arról is filozofálgathatunk, mennyit ér az emberi élet. De a fő téma az, amit már a film mottója is megfogalmaz: A Föld egy emlék, amiért érdemes harcolni. A bolygó szinte lakhatatlan, Jack és Victoria egyedül élnek, Jack mégis nosztalgikusan gondol a Földre, törölt emlékeitől nem tud teljesen megszabadulni. Luxusvillában lakik, mégis épít egy viskót egy fenyőfákkal övezett völgyben, és itt tölti legszívesebben az idejét.
Nekünk, akik ezt megnézzük a moziban, vagy otthon a kanapén ülve, nem kell (még) idegenek ellen harcolnunk vagy előlük egy másik bolygóra menekülnünk. De mi is vívjuk a saját csatáinkat a saját mikrokozmoszaink megmentéséért. Talán egy kicsit azon is elgondolkodunk a film után, meg kell védenünk az otthonunkat, akkor is ha idegenek fenyegetnek, de akkor is, ha saját magunk. Hogy a medencés luxusotthonok és szuperszámítógépek világában is van értelme a patakparton fekve sütkérezni a napon.