2013. október 29., kedd

Dan Brown: Inferno - kritika

Krimiírónak lenni nem lehet könnyű. Egy idő után a megújulás szinte lehetetlen, és a fordulatok kiszámíthatóvá válnak. Dan Brown a hatodik regényével (és negyedik Langdon-történetével) már pont eljuthatna ide (sokan már a korábbi könyveknél is érzékelték a tüneteket), de mégsem teszi. Bár vannak dolgok, amiket lehet előre tudni, vannak, amiken nem lepődünk meg, de az Inferno nagyrészt mégiscsak egy művészettörténeti hullámvasút és/vagy kísértetkastély.

A legszebb dolog az egészben az, hogy látszik a könyvön Brown szándékos erőfeszítése (és nem erőlködése) a fejlődésre az írói eszköztár terén. Ez már a fülszöveget olvasva is kiderül, hiszen ezúttal nem a jól ismert "bűncselekmény történik majd hívják Robert Langdont, hogy fejtse meg a szimbólumokat" forgatókönyvet követjük. Illetve mint kiderül, az események így zajlottak, de a narráció ezúttal az események közepéről indul, megfejelve egy jólirányzott amnéziával, csak hogy ne csak nekünk, de kedvenc szimbólumkutatónknak is nehéz legyen összerakni a különböző emberek visszaemlékezéseiből a valóságot.


Így aztán a csavarok meghatványozódnak, senki sem az, aminek elsőre tűnik, mindenki másnak dolgozik, mint elsőre hinnénk, más a célja, mint amit a történet elsőre sugall. De a legszebb az egészben az, hogy ezeknek a nagy részét olyan mesterien rejti el a narrációban, hogy észre sem veszük, hogy mér rég gyanítanunk kellene valamit. Néha utal valamire, de csak annyira, hogy még épp ne legyen gyanús az olvasónak, hogy ha utal rá akkor biztos nem úgy van. Van amikor azonban pusztán a jelenetek és a mondatok sorrendjével sugall számunkra valamit, anélkül, hogy bármi konkrét utalást tenne, kihasználva az olvasó valószínűsíthető előfeltételezéseit. Ez már eleve olyan bonyolult tervezést feltételez, olyan körbetekert visszacsatolásokat igénylő gondolkodást, hogy már az elképzelésébe is belefárad az agyam. Némelyik illúzió annyira erős volt, hogy vissza kellett olvasnom, mert meg voltam győződve róla, hogy igenis egyértelmű utalást kaptunk az adott dologra, majd kiderült, hogy bizony erről szó sincs.


"Ó ti, kik éltek józan értelemben,
lessétek, mily tan látható keresztül,
elfátyolozva különös rimemben!"

Talán a fenti, a könyvben sokat emlegetett idézet nem csak Dante Poklára és a könyvben szereplő rejtélyre áll, hanem az egész regényre. Talán ki akarja szúrni vele a szemünket, hogy elgondolkodjunk, vajon a könyvben leírtak mögött mennyi olyan, még súlyosabb titok állhat, amelyet már ő sem mert leírni. S, hogy vajon mennyi olyan ferdítés van, amit kénytelen volt megtenni azért, hogy ezt mind le merje írni. Elvégre: "A tökéletes illúziónak a valóság lehető legtöbb elemét kell tartalmaznia."
A fenti ferdítés jó példája, hogy az egész összeesküvés szervezője egy magánszemély, még csak véletlenül sem maga a WHO, sőt, naiv módon a WHO még rá is csodálkozik egy ilyen szörnyű tervre, szembeállítva a maga hétköznapi értelemben vett erkölcsös és nyilvánosan is vállalható módszereivel. Ez egyébként az összes könyvére jellemző, ha nem is minden főgonosz magánszemély, de semmiképpen sem az általuk képviselt szervezet jóváhagyásával tevékenykednek.
Talán arra is akar késztetni minket, olvasókat, hogy ezt a gondolkodást az utolsó lap után se hagyjuk el, hanem tartsuk fenn folyamatosan, és így szemléljük a világ történéseit, elvetve az előfeltételezéseinket (és előítéleteinket) és megkérdőjelezve azt, amit a szemünk elé tesznek. Ha ezt elérte, akkor igazából már lényegtelen, hogy a történet elemeiből mi igaz és mi nem, mert a lényeg, hogy már semmit sem hiszünk el csak úgy egyszerűen.

A végkifejletkor szerintem a legtöbb olvasóban felmerül a kérdés: Na és akkor mi van? Miért olyan rossz ez? Sőt, szerintem a lehető legjobb megoldás. Persze elképzelhető, hogy van, akinél ez már kiveri a biztosítékot, vagy egyszerűen csak krimiíró nem adhatja a karakterei szájába, hogy teljesen egyetértsenek egy merénylővel.

Mindenesetre Dan Brown az Infernoval magasra tette fel saját magának a lécet. És hogy ezt felül tudja-e múlni majd a jövőben, azt mi még nem tudhatjuk, legfeljebb csak a csillagok.


Nincsenek megjegyzések :