Feledés (Oblivion) kritika

A Feledést az év legjobb sci-fi filmjének jósolták. Hogy ezt beváltja-e, afelett nem tudok ítélkezni, de az biztos, hogy az igyekezet nem volt hiábavaló.

/A spoilerek háttérazonos színnel íródtak, kijelöléssel elolvashatók./

A történet tömören: a 2070-es években járunk, a földet korábban megtámadta egy idegen faj, a „dögök”, elpusztították a Holdat, ennek következtében a katasztrófák egész sora kiirtotta az emberiség nagy részét, lakhatatlan radioaktív pusztasággá téve a bolygó nagy részét.

Az emberiség maradéka a Titánra, a Szaturnusz egyik holdjára költözött, a Földön csak Jack Harper és Victoria Olsen maradt, előbbi a drónokat javítja, amelyek a „dögökkel” harcolnak és a hatalmas víznyerő erőműveket javítják, utóbbi pedig segíti, megfigyelőként támogatja és tartja a kapcsolatot a Tet-tel, a terhelő kinézetű űrbázissal, ahova feladatukat befejezve ők is visszatérnek, hogy végül ők is eljuthassanak új otthonukba.

Mindkettejük elméjét kitörölték, hogy védjék a küldetés biztonságát, de Jacknek emlékképszerű álmai vannak és titokban egy érintetlenül maradt völgyben házat épít és a romokban talált tárgyakat gyűjti. Aztán egy űrhajó lezuhan, benne egy túlélővel Jack álmaiból.

És persze valami megbújik a háttérben. Ezt láttuk az előzetesből. És tudjuk, hogy a föld alatt élnek emberek. De nem csak ezért tudjuk, hogy nincs minden rendben. A történet lassan indul, de nem véletlenül. A steril kis mikrovilágukban élő két steril, agymosott, makulátlan ember, akik férj és feleségként élnek, és mindig mosolyognak a Tet-ről jelentkező görcsös arcú Sallyre, akitől az utasításokat kapják. A reggeli köszöntés: „Újabb nap a paradicsomban”, és körülbelül hárommondatonként kérdez rá a nem kissé unszimpatikus felsővezetői nőszemély, hogy „Önök hatékony csapat?”. Mindezek a motívumok egyébként gyönyörűen keretbe foglalják a filmet a végevisszaemlékezéskor. A föld felszíne azonban Jack területe, itt hétköznapi emberként viselkedik, baseballsapkát hord, rágógumizik, virágot öntöz. Esténként pedig Victoria arról társalog, milyen jó lesz végre a Titánra menni. A film pedig hagy rá elég időt, hogy ez a nyomasztó, kényszeredetten pozitívnak szánt alaphangulat ráüljön az ember nyakára, míg már nem bírja, és szinte felkiált, hogy jöjjön már a változás. Ami a film feléig várat magára, így aztán meg is lepődünk, hogy utána ötpercenként újabb és újabb csavarokkal jönnek az események. Azért persze egyik csattanótól sem fordulunk le a székről, de ilyen tekintetben manapság nagyon magasan van a léc. Ettől függetlenül a film nem feltétlenül kiszámítható, és eléggé megrázó a fő felismerés, amolyan „Na de miért? Hogyan? És rohadjon meg!” módon.

A film vége néhány kérdést nyitva hagy, amiken elgondolkodhatunk. (Mi is volt ez a "létforma"? Ki hozta létre, és miért? Jön-e belőle másik? Mi lett a többi klónnal? Élhető-e még a bolygó hosszútávon? Mi történt volna a főszereplőkkel, amikor lejár az idejük?) Végignézve találunk jónéhány logikai buktatót is, kezdve a technológiával és a motivációkkal (intelligens drónok, buborékrepülők, egy ház a felhők fölött, amit kb egy fogpiszkáló tart, hozzáértést nem igénylő, minden sebet gyógyító lézeres kötyü, de megfigyelőrendszer csak a repülőn van, az is olyan szemcsés, hogy egy mai telefon kamerájával jobb képet csinál az ember; mindezeket létrehozó idegen intelligencia, ami ki tudja meddig figyelte az emberiséget, hogy megtalálja a legoptimálisabb módot a kiirtására, leklónozta őket, de annyi esze nem volt, hogy egy dns-specifikus vírust küldjön rájuk, inkább 60 évig szórakozik velük.)

A Feledés jópár ismert vagy tradicionális sci-fi elemmel operál, egyes elemek már be is égtek az ember retinájába. A darabokra hullottHold Wells Időgépéből köszön vissza, a Tet szuperszámítógépe olyan, mint egy replikátorokból épített mélynyomó (a Tet maga meg eleve egy fejtetőre állított goa’uld anyahajó, bár nyilván nem kell ahhoz a Csillagkapuhoz nyúlni, hogy az ember egy gúla alakú űrobjektumot képzeljen el), a ”háromszög alakú nyíláson bemegyünk az űrhajóval és letesszük a bombánkat a rohadt kis idegenek segge alá a hajójuk közepébe” motívumot pedig a Függetlenség napjában is láthattuk. Ugyanakkor (poszt-)apokaliptikus sci-fi műfajban nehéz lenne a hasonlóságokat kikerülni.

A világmegmentő főhős természetesen amerikai, sőt mi több, new york-i, amit rögtön az első tíz percben, majd folyamatosan később is az arcunkba nyomnak: NY baseball-sapka, epikus focimeccs-visszaemlékezés, hatalmas USA-zászló lebeg felülről az arcunkba az Empire State Building tetejéről (mert bizony az amerikaiak életük minden fontos eseményét ott követik el). A társa, Victoria legalább brit, de magyar szinkronnal mi ezt nyilván csak akkor vesszük észre, amikor a film végén a visszaemlékezésben meglátjuk a zászlókat az egyenruhákon. Az legalább becsületükre váljon a film készítőjének, hogy Jack szerelme Julia Rusakova, tehát orosz, és az őt játszó Olga Kurylenko ha nem is orosz, de legalább ukrán. New Yorkot a magyar ember is annyira ismeri, mint a saját lakhelyét, sőt, talán jobban is; hiába van lerombolva, szinte teljesen betemetve, mégis bizton körbenavigálnánk magunkat Manhattanben. Mindezen azonban nem lepődünk meg, ez már-már szinte a hollywoodi sci-fi toposza és egyébként is kb. minden második amerikai film ott játszódik. Megértjük mi, valószínűleg mi sem helyeznénk egy magyar poszt-apokaliptikus sci-fi (vagy ami azt illeti bármilyen magyar film) cselekményét teszemazt Ghánába. És minden bizonnyal kicsit nekünk is megdobbanna a hazafias szívünk, ha egyszer mondjuk Rózsa Sándor ükunokája mentené meg a Földet és az egész galaxist. Ne vessünk hát ezért rájuk mégse követ, lehet élvezettel nézni ezeket a filmeket úgy is, hogy egyébként tudjuk, hogy hősök nem csak Mexikótól északra és Kanadától délre teremnek. Egyébként pedig amikor már minden magyarázat a helyére kerül a filmben, a főhős nemzeti hovatartozása tulajdonképpen teljesen logikussá válik, elvégre a történet 2017-ből indul, és nem gondolnám, hogy az űrkutatás az elkövetkezendő 5 évben annyira megváltozik, hogy egy idegen objektum vizsgálatára ne a NASA küldene hajót, és feltehetőleg annak kapitányát is maguk közül választják ki. Az is érhető, hogy a sok Jack Harper-klón közül miért pont az ébred rá emberségére, aki az egykori otthona területén furikázik nap mint nap.

A látványvilág: Szándékosan nem emeltem ki az elején. Felesleges róla szuperlatívuszokban beszélni, hiszen már az előzetes megmutatta, mire számíthatunk. Becsületükre váljon, hogy állítólag próbálták csökkenteni a CGI mennyiségét, a tájak nagy részéről rögtön látjuk, hogy Izlandon forgatták, ami nagyon szerencsés választás ahhoz, hogy megmutassa, a Föld nem csak egy füstölgő romhalmaz, hanem van ott még miért élni.
Mindezt tökéletesen kiegészíti az M83 zenéje, ami gyönyörűen illik még a hangeffektekhez is.

A szereplők: Tom Cruise a tőle szokott magabiztossággal hozza a világmegmentő hős szerepét. És Tom Cruise még mindig – minden rosszindulat nélkül - egy a feltehetően a castingosnak és az operatőrnek is fejtörést okozó seggdugasz, ugyanakkor jól megoldották azzal, hogy mindig őt helyezték közelebb a kamerához, mint a hölgyeket, és szerencsére, nem kellett túl sok szereplővel számolni. Az egyetlen normál szögből felvett jelenetben viszont pl. Nikolaj „Jaime Lannister” Coster-Waldau mellett akár hobbit is lehetne. De legalább politikailag korrekt, vagyis hogy nem csak a nagy, kigyúrt emberek menthetik meg a világot (hanem a kis, kigyúrt emberek is, ha megfelelően karakteres az orruk).

Andrea Riseborough gyönyörű, és meglehetősen hitelesen alakítja az agymosott példás munkaerőt, annyira, hogy már-már elgondolkozunk, vajon nem a repertoárja végessége-e ennek az oka, amikor egy megránduló izom az arcon egyszercsak elárulja, hogy itt bizony jól játszott érzelmek jól játszott elfedéséről van szó. És bár ridegsége miatt kezdetben az is felmerülhet bennünk, hogy esetleg valami beépített későbbi potenciális ellenséget látunk, későbbi kiborulásai olyan hűen mutatják be a Jack feletti aggodalmát, ami minden kétségünket eloszlatja. Jó filmes hősnőként természetesen ő is sminkben alszik (hacsak nem átallották sminktetoválással klónozni)

Olga Kurylenko szerepe szintén archetipikus, ennélfogva kiszámíthatóan önfeláldozó és szerelmes tekintetű, Ugyanakkor bátor és ügyesen feltalálja magát a 60 évvel későbbi technológiában, de a helyzet realitását felismerő félelmet is csillanni látjuk néha a szemében.

Morgan Freeman kisujjból hozza a Morgan Freeman-féle bölcs öreget, amit az elmúlt 30 évben játszik. És még a hatásvadász szivargyújtós belépőjét is megbocsájtjuk, tudva, hogy Harper „felébresztésében” és meggyőzésében mennyire fontos szerepet hagyott a pszichológiailag befolyásoló tényezőknek.

A szinkronhangok is megérdemelnek néhány szót, bár számuk csekély és nagy meglepetést nem okoznak, A Tom Cruise – Rékasi Károly, Morgan Freeman – Reviczky Gábor párosításokat könyvelni lehetett, Pikali Gerda az életrajzába is beírhatja már, hogy hivatalos sci-fi hősnő hang. Nyakó Júlia különleges hangja üde színfolt, főként, mivel viszonylag ritkán szinkronizál.

Nem mondom, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a miértek és a motivációk buktatóit, és igen, ötpercenként lehet ezt a filmet kommentálni „na persze” kezdetű mondatokkal és lehúzni a túlzott hálivúdizmusával. Ugyanakkor úgy gondolom, lehet egy filmet egyszerre nyitott szemmel és szórakozva is nézni, kiszűrve azokat, amiket egy magunkfajta közönségnek adni tud.

Ha tanulságot akarunk leszűrni a filmből, sok helyen próbálkozhatunk. Beszélhetünk a kondicionáltságról, hogy ne higgyünk el mindent. Arról is filozofálgathatunk, mennyit ér az emberi élet. De a fő téma az, amit már a film mottója is megfogalmaz: A Föld egy emlék, amiért érdemes harcolni. A bolygó szinte lakhatatlan, Jack és Victoria egyedül élnek, Jack mégis nosztalgikusan gondol a Földre, törölt emlékeitől nem tud teljesen megszabadulni. Luxusvillában lakik, mégis épít egy viskót egy fenyőfákkal övezett völgyben, és itt tölti legszívesebben az idejét.

Nekünk, akik ezt megnézzük a moziban, vagy otthon a kanapén ülve, nem kell (még) idegenek ellen harcolnunk vagy előlük egy másik bolygóra menekülnünk. De mi is vívjuk a saját csatáinkat a saját mikrokozmoszaink megmentéséért. Talán egy kicsit azon is elgondolkodunk a film után, meg kell védenünk az otthonunkat, akkor is ha idegenek fenyegetnek, de akkor is, ha saját magunk. Hogy a medencés luxusotthonok és szuperszámítógépek világában is van értelme a patakparton fekve sütkérezni a napon.