2013. augusztus 6., kedd

A dinó meg a zürhajó között fészkel a kárókatona - Föld után ellenvélemény

Alacsony elvárásokkal ültem be a Smith családi mozira, mert a film előzetes híresztelése és első kritikái rosszat sejtettek. Tartalmatlannak, unalmasnak minősítették, amit csak azért hoztak létre, hogy Will Smith és a fia ismét szerepelhessenek egy közös filmben. Mivel azonban mások véleménye nem szokott minket eltántorítani, az előzetes pedig ígéretesnek tűnt, igenis beültünk a filmre.
Két lehetséges előrejelzésem volt: vagy valóban rossz filmet fogunk megnézni, amin a látványvilágon kívül nem sok minden van, csak apa és fiú unalmas szenvelgése és hosszas tájbabámulások, vagy a kritikusok nagy része téved, és igenis van ennek mondanivalója is, csak nehéz észrevenni. Utóbbit kevéssé tartottam valószínűnek, mert egy sci-fitől ha az ember mondanivalót vár, akkor társadalomkritikára vagy agypukkasztó tudományos-pszichológiai fejtegetésekre számít, esetleg bedrogozott flesselésekre, amikor az űrhajó teret vált/fénysebességre/elképzelhetetlen sebességre kapcsol és átmennek skótkockás plédbe. Namármost, aki ezt várta, annak valóban csalódnia kellett, mert ezek egyike sem történt meg, és igazából a sci-fi vonal is kevésben kimerült, mert a film ¾-ében gyönyörű erdei tájakat néztünk, és többnyire csak Jaden Smith színeváltó kezeslábasa emlékeztetett minket arra, hogy milyen besorolású mozira is ültünk be.


Amikor a Smith család filmjéről beszélnünk, nem szabad elfelejteni, hogy a házaspár „csupán” producer, apa és fia pedig „csak” a fő- (és körülbelül egyedüli) szereplők. (Bár azt meg kell jegyezni, hogy a történet alapötlete is Will Smith fejéből pattant ki.) A rendezői székben ugyanis M. Night Shyamalan ült, ő írta a forgatókönyvet és exekutív producere is volt a filmnek. Ez a tény a filmre való várakozás során többször is a tudomásomra jutott és többször el is felejtettem, sőt, még az első negyed órában is a tudatom peremén lavírozott ez az információ. Az agyam megtett mindent, hogy objektívan nézhessem a filmet.
Shyamalan tipikusan az az ember, akinek a munkáira azt szokták mondani, az emberek vagy imádják vagy gyűlölik. Szóval aki az utóbbi kategóriába tartozik, az nem fogja szeretni ezt a filmjét sem - meg ezt a kritikát sem. Én személy szerint szeretem a filmjeit, bár az alkotásainak egyelőre csak úgy kb a felével vagyok ismeretségben, sci-fit (Az esemény, Jelek) pedig még nem láttam tőle. Amit mindenki tud viszont róla, hogy a filmjeit egytől-egyig jellemzi az emberfeletti jelenléte, már a hagyományos, misztikus, nem a tudományos transzhumán értelemben. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor ismét tudatosították bennem, hogy A Föld után bizony Shyamalan-film, értetlenségemnek adtam hangot. Az előzetes alapján ugyanis ebbe a sztoriba nem lehet misztikumot szuszakolni. Akció, űrhajók, kütyük, gonosz lények, zuhanás, egy kis Robinson-feeling, esetleg tényleg egy kis apa-fiú szenvelgés és monológok, jó esetben egy agytekerő csavar a végére, amiből kiderül, hogy semmi nem is úgy van. De misztikumot kb olyan eséllyel várunk tőle, mint azt, hogy Sandra Bullock FBI-egyenruhában, Chewbacca hátán lovagolva disznóvicceket mesél. Pedig bizony ezt kapjuk. Márhogy misztikumot, nem disznóvicceket.


A film első negyede szépen teljesít a tudományos fantasztikum megvalósítása terén, látványos, idegen hangulatú, mégis emberi. De igazából a CGI-jal ki is fújt, mert a hitelesség valahol a nullát közelíti. A tudományos bakik sora azzal kezdődik, hogy a történet az eseményeket legalább ezer év múlvára teszi, ehhez pedig kapunk egy olyan technológiai fejlettséget, aminél néha még a 2100-as évekre is elszálltabbakat jósolnak. A film nem utal arra, hogy azon kívül, hogy a Földet tönkretettük és ezért másik bolygóra kényszerültünk, történt-e volna bármilyen komolyabb világvége, amely évszázadokra visszavetette a fejlődést. Ennek hiányában legalábbis olyan magas nano- és/vagy kvantumtechnológiai fejlettséget és poszthumanizmust várnánk, aminek Will Smith lábsérülése bakfitty kellene hogy legyen, és ami mellett pl. a mérgező levegő elleni védőspray, a könnyen törő kijelzőjű kommunikációs eszközök, az alakot változtató multifunkciós szúró(!)fegyver kőkorszakinak tűnnek. A földi természet több fejlődést mutatott ez alatt az idő alatt, mint az emberi találékonyság, és bár az extrémen zord(nak tűnő) körülmények is tűnhetnek indokolatlannak, ezek megkérdőjelezését mellőztük, elvégre az evolúció mindig is nagyon találékony volt.


A film a Földre zuhanás után gyakorlatilag kétszereplős, csak néha szakítják meg visszaemlékezések, amik folyamatosan tárják fel Kitai (Jaden Smith) bűntudatának és egyéb lelki bajainak okait. Egy ilyen karakterközpontú kevésszereplős filmnél nem mellékes szempont a színészek tehetsége, vagy annak hiánya. Will Smith nyilván nem számít a legdrámaibb erejű színészek közé, de azért tehetségtelennek senki sem mondhatja. Ennek ellenére a teljes játékidőt tulajdonképpen kettő arcmozdulattal játssza végig: a homlokráncolás és a kényszeres szájösszehúzás zavarbaejtő elegyével, ami feltehetően a félelem nélküli, ezáltal érzelemmentes(nek tűnő) ember szenvtelen arckifejezése hivatott lenni, de sajnos inkább olyan érzést kelt, mintha egy 17. századi színtársulat tankönyvéből nézte volna ki. A fia ehhez képest egész repertoárt mutat be, ami leginkább a félelem köré összpontosul (amíg azt le nem győzi), azt viszont nagyon hitelesen teszi. Nem keménykedik irreálisan és nem is túlozza el, pontosan hozza a felnőtt- és gyerekkor határán egyensúlyozó fiatalt, ami a célja.


Akár sci-fiként nézzük, akár nem, az indokolatlanságok terén a film ezer sebből vérzik. Ha kevésbé optimisták lennénk, mint amilyenek vagyunk, akár el is gondolkozhatnánk rajta, nem pofátlanság-e hetente mozi álnéven CGI-orgiákra csábítani a gyanútlan népeket (nem is értem, miért nem találták ezt ki még eddig, alacsonyabb áron néha még azok is elmennének, akiknek amúgy maguktól is van fantáziájuk).
Tehát akár meg is állhatunk itt és mérgelődhetünk. Vagy elgondolkozhatunk azon, hogy amit elvárnánk a filmtől, az igazából nem lényegtelen-e. Nézzük most úgy, mint egy mesét. Már nem a Bebe TV-n fél óráig közlekedő kacsa típusút, hanem mint azt a több ezer éves, a kollektív tudatalattiből származó valamit, amiből az emberiség fölépítette a világot. A legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni, kiállja a próbákat a szörnyek és a természet erői ellen egy számára ismeretlen és veszélyes környezetben, közben bölcs segítőkre is talál, majd férfiként tér vissza. Így máris ismerősebb.


Ettől persze még lehetett volna kidolgozott és indokolt a szó szerinti értelmezésében is, elvégre készítettek már filmeket, amik több értelmezési síkon is jól működnek. Elképzelhető, hogy ez szándékos, hogy az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a konkrét értelmezésekről. Rögtön szól, hogy hé, te, ez itt hülyeség, mondom, erre ne figyejjé' oda, ittmutatom a lényeget e! A kőarcú, félelemkeltő, de egyben tiszteletreméltó és szigorú atya, aki messziről figyel és tanít, hogy álljuk meg a helyünket. Aki akkor is figyel ránk, amikor azt hisszük, elhagyott (mert eltört a kommunikációs karpánt kijelzője). Az elszakadás pillanatában az ismeretlenbe ugrás, az égből jövő segítő hatalmas sasmadár, mindről érezzük, ezeket nem így kell komolyan venni. Persze akinek az 'atya' és az 'égi segítő' szavaktól feláll a hátán a szőr, az így sem fogja szeretni a Föld utánt, de hát az bennünk a szép, hogy ilyen sokfélék vagyunk.


A beavatási szertartás érzése egyébként annyira erős, hogy ha Will Smith nem ott előttünk tesz söntöt a lábába, akkor még vártam volna a végére egy fordulatot, hogy mondjuk az egészet elterveztemintegy rítusként a fiának. Ez lehet, hogy dobott volna a történet valóságos vonalán egy kicsit. Persze lehet, hogy a fenti hibák nem szándékosak, csak egyszerűen nem akartak több időt és figyelmet áldozni ennek, ha úgysem ez a lányeg.



„A veszély valóságos. A félelem rajtad múlik.”



Ez alapján mondhatnánk is a Föld utánra, hogy mondjuk Az Öt Legenda felnőtteknek szóló változata. És mondhatnánk Smithéknek vagy Shyamalannak, hogy nem vagyunk már gyerekek, nem kellenek nekünk mesék, meg felnőtté válás, mi már ezen túl vagyunk. De valóban így van? Nem élünk mi is mindannyian a „mostakarom, de kényelmesen ám, tudod mit csináld inkább meg helyettem” állapotában? Nap mint nap láthatunk korunkbeli, vagy akár nálunk kétszer idősebb „felnőtteket” hisztizni, amiért nem körülöttük kering az univerzum. Nem esünk bele mind vagy a felelőtlenségbe, vagy a másik végletbe, hogy megkeseredünk és egyfolytában attól félünk, hogy mi lesz ha? Nem érezzük sokszor idegennek magunkat, mert túlságosan is megvédtek, vagy mert nem figyeltek ránk eléggé? Nem aktuális a félelem kérdése, amikor folyamatosan azt látjuk-halljuk, hogy lelőtte, elrabolta, megerőszkolta, felrobbant, összeütközött, lezuhant. Amikor naponta dőlnek meg meleg- és hidegrekordok, a vízállásrekordok, a hurrikán- és cunamirekordok, és bármikor ránkeshet egy elefánt, mert attól még a bifidus essensis sem védhet meg? 


Apropó, környezet: bár az alapkoncepció adja a környezetvédelem témáját, erről bővebben nincs szó, azt sem tudjuk meg, konkrétan hogyan tettük tönkre a Földet, bár valószínűleg erre nincs is szükség, a jelenlegi életmódunk alapján nagyon könnyen vizualizálható. Ugyanakkor a film cselekménye egy igen fontos üzenetet fogalmaz meg ebben a témában is, amikor Kitai elveszti apja irányítását és kénytelen egyedül helytállni a természetben ahol 30-40 fokos hőingással, vérengző ragadozókkal és mindenfelé mérgező növényekkel és állatokkal kell számolni. Ekkor már nem harcol, küszködik és nem mindent a kütyükkel igyekszik megoldani, hanem megfigyeli, hogy a többi élőlény hogyan alkalmazkodott. Mintegy példát mutat, hogyan kellene a sterilizált és elszigetelt életmódunkból továbblépni és a természettel harmóniában élni.


A Föld utánt sokszor érte a vád, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy szcientológiai propagandafilm. Szándékosan nem néztem utána a szcientológia hátterének, és bevallom, lövésem sincs az elveikről. De ha az is a fentieket hirdeti, akkor ugyanannyira vádolhatjuk a filmet ezzel, mint Jézust, Buddhát vagy Mohamedet, vagy bármelyik másik, akár ősibb vallást, hiszen mindegyik alapvetően azt akarja nekünk megtanítani, hogyan váljunk sivító, követelőző, egocentrikus csecsemőkből magabiztos és empatikus emberekké.
Ha élvezni akarjuk a Föld utánt, akkor tehát ne sci-fiként, akciófilmként vagy mélylélektani drámaként nézzük. Nézzük népmeseként, nézzük spirituális szimbolista tanmeseként, vagy nézzük a Tüskevár nagy költségvetésű hálivúdi változataként és élvezzük a CGI-t . És nézzünk a lelkünkbe.


Nincsenek megjegyzések :