2013. július 26., péntek

Benina: Megsebzett szabadság kritika

Benina könyve a témája miatt volt már régóta a várólistámon, és mivel az utóbbi időben újra rám tört az ősmagyar hangulat, úgy gondoltam, ideje lenne elolvasni. Nem vártam tőle különösebb történelmi megalapozottságot, és Benina az olvasóhoz intézett előszavában le is írja, hogy nem feltétlenül a történelmi hűség volt a cél. Nyilván a szóhasználat, a szereplők viselkedése inkább idéz ma élő embereket, mint ezer évvel ezelőttieket, de mivel nagyjából tudtam, mire számítsak, ezért nem voltak irreális elvárásaim, és valójában megkaptam azt, amire vágytam: az ősmagyar kor érzetét, mivel úgy hiszem, van elég képzelőerőm ahhoz, hogy ne kelljen mindent a szemem elé tenni.
Időközben, ahogy haladtam előre a történettel, felfedeztem egy számomra érdekes hasonlóságot egy (először) középiskolás koromban olvasott nagyon hosszú történelmi romantikus sorozattal (Margit Sandemo: Jéghegyek népe). Persze ez nem valós hasonlóság, csak egy érzetbeli, hiszen annak a sorozatnak nem volt köze a magyarokhoz, de történelmi is volt és romantikus is, hasonlóak voltak a hibái és az erősségei, szóval ez nekem egy külön pluszt jelentett a történetben.

Ennyi bevezető után kezdeném akkor a könyv értékelését a negatívumokkal. Az első, de ez ízlésbeli kérdés: nekem időnként már túl romantikus volt. Ez persze tényleg ízlés dolga, másoknak valószínűleg pont ezért tetszik. Nekem inkább azok a részek voltak a kedvenceim, amikor a magyarok életét mutatta be, ismerkedtünk a szereplőkkel és az ő hétköznapi életükkel. A számomra túlzott romantika nem annyira a romantikus jelenetek számában, inkább az ilyenkor előkerülő néha patetikus stílus miatt volt túl sok.

Valós hiba, ami nekem nagyon zavaróvá vált, az az időkezelés volt. Az elején általában csak egy-egy napon belüli eseményekre korlátozódott, később azonban a szereplők már napokig tartó utakat tettek meg órák alatt, ha épp úgy indokolta meg a történetvezetés. Például Daval két hete ment el, amikor megtámadták a falujukat, és a Bulcsúnál tartott megbeszélésre rögtön sort kerítettek, tehát nem telhetett el hosszabb idő, mégis, mikor megtudta, hogy megtámadták a falut, még aznap éjjel visszaért, utána pedig még megtették azt az utat szintén ezen az éjszakán, ami a könyv elején Balmazéknak legalább két napig tartott. És a végére Gara is odaért mindössze annyi idő alatt, amíg Daval bevitte Flaviát a várba, levetkőztette és beszélgettek egy kicsit. Javítson ki bárki, ha esetleg tévednék, és figyelmetlenül olvastam volna. Ráadásul a két hét alatt, amíg Daval távol volt, a hó hirtelen eltűnt, és máris nyár közepe lett.
A másik dolog, ami szúrta kicsit a szemem, az a szereplők túlzott skatulyázása volt. Értem ez alatt azt, hogy a negatív szereplők általában valamilyen tipikus negatív tulajdonsággal rendelkeztek (pl. csontos, sipító hangú, sápadt arcú), és ezek mindig ki is lettek hangsúlyozva. A hangsúlyt persze megkapták a pozitív szereplők tulajdonságai is, például Daval viharszürke szeme, amit szerintem felesleges volt annyiszor említeni.


Akkor most térjünk át a pozitívumokra. Nagyon megszerettem egyes karaktereket, főképp a testvéreket, és kíváncsi is vagyok mindegyikük történetére. Külön öröm, hogy lány is van köztük, mert csak férfiak „kiházasításáról” írni pl. J.R. Ward könyveit juttatja eszembe. Remélem, a már megismert és épp nem főszereplő státuszú szereplők is sokat szerepelnek majd a további könyvekben.
Nagyon tetszettek a nevek is, jó volt régi magyar neveket látni (bár Gyöngyvér kicsit kilóg a sorból). Még egy eddig általam nem hallott nevet is megismerhettem, ez az Ernakh. A Daval névre viszont nem találtam sehol semmilyen utalást, hogy valóban ősmagyar-e.

A legnagyobb pozitívum számomra, hogy még napokkal a könyv befejezése után sem tudtam kizökkenni belőle, és folyton volt egy olyan érzésem, hogy de jó, mindjárt olvasom tovább, de akkor eszembe jutott, hogy hoppá, már vége. Konklúzió: még mindig nagyon szeretem az ősmagyar világot, és Beninának sikerült megragadnia belőle valamit.

2013. július 13., szombat

Karen Marie Moning: Iced kritika

Ezzel a könyvvel kapcsolatban elég nehéz tartanom a blog tematikáját, vagyis a pozitív véleményt.

Nagyon szerettem a Tündérkrónikák sorozatot, ennek ellenére nem annyira nagy lelkesedéssel vártam az Iced-ot, és úgy tűnik, ezzel kapcsolatban legalább nem kellett csalódnom. A vége felé már az előző sorozatnál is éreztem, hogy múlik a lelkesedés. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy bár egyre izgalmasabb volt a könyv és egyre inkább meg akartam tudni a végső megoldást, illetve azt, ami a háttérben áll, egyre kevésbé éreztem az első részek hangulatát, ami a leginkább megfogott a sorozat kezdetén. A másik ok pedig a karakterek voltak, azon belül is leginkább Barrons. Az első egy-két kötetben teljesen odavoltam érte, ő tűnt a tökéletes férfi karakternek. Ekkor még éreztem rajta azt, amit, ha jól emlékszem, Dani (végülis ki más?) gondol róla az Iced-ban, és amiért igazán kedveltem. Ez pedig az, hogy kifinomult. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre kevésbé jellemezte ez, köszönhetően az állandó káromkodásnak, amit úgy tűnik, Moning az erős karakter legjellemzőbb tulajdonságának tart. Nálam ez nem nyerő, és már ne is haragudj, Dani (akarom mondani Moning :), de a kifinomultság nem abból ered, ha valaki mindig öltönyben jár és perzsaszőnyege van. Az maximum sznobizmus lehet a jólneveltség és kulturált viselkedés hiányában.

Na de visszatérve az Iced-ra. A már említett kezdeti hangulat ebből a könyvből teljesen hiányzott, az előző könyv stílusa gyakorlatilag folytatódott itt is, csak épp másik szereplő nézőpontjából. És ez az, ami szintén nehezen emészthető nekem. Dani nagyon jó karakter volt a Tündérkrónikákban, és bár ott is jellemző volt rá a beképzeltség és önteltség, nézőpont karakterként ez sokkal inkább előjön, és már zavaróvá is válik, pláne ha hibát hibára halmoz, a felelőtlensége miatt a helyzetek többségében szuperhősből áldozattá válik, és így már egyre kevésbé lehet elnézni neki, hogy annyira nagyra tartja magát. Persze értem én, kelletek ezek a megmentős jelenetek, hogy a férfikarakterek versenghessenek érte (én mentem meg… nem, én mentem meg… nem, azért is én mentem meg… jó, mentsd meg te, de csak azért, hogy megnézzem, hogyan csinálod, hogy legközelebb én menthessem meg), repkedhessen a tesztoszteron, és végül ne tudjam eldönteni, melyiket utálom jobban. A három férfiból kettő esélyes erre, Táncos kivétel. Ő az, aki tényleg érdekes és szimpatikus személy eddig, bár tudjuk, hogy valami sötét dolog van az ő múltjában is, de ez még a jövő titka.


Ryodan és Christian között valószínűleg Daninak sem lesz könnyű választani, mert hát mindkettő halhatatlan, mindkettő alpári paraszt és mindkettő folyamatosan rá akar mászni. Ettől függetlenül érdekes, hogy Ryodan többezer éves élete és meglehetősen kétes erkölcse, valamint Christian unseelie hercegsége és ebből fakadóan állandó túlműködésben lévő libidója és őrülete ellenére egyikük sem érzi tisztességesnek (!), hogy lefeküdjenek egy 14 éves lánnyal. Mert 14 évesek soha (!), semmilyen történelmi korban (!) nem szexeltek még, de nem ám.

Persze mindkét karakternek vannak pozitív tettei, amit nem érzek mindig logikusnak, de hát Moning tudja. Christian egyébként érdekes karakter, néha már majdnem érdekelni kezdett, amikor nem minden második mondatában volt valami káromkodás, hanem értelmes, összefüggő mondatokban beszélt (pl. a seelie király könyvtárában), és az őrülete is tetszett helyenként, szintén faszok és kurvák nélkül. Nincs bajom egyébként a káromkodással, néha belefér, de ha egyfolytában ezzel dobálóznak, tényleg úgy érzem, hogy Moning erőteljes férfi karakter eszköztára kimerül ebben, illetve az olyanokban, mint jaj, ez a pasi annyira, de annyira menő, hogy kitalálja a gondolataimat, illetve kérdő hangsúly nélküli kérdést tesz fel, mindezt ötvenszer leírva. Amúgy megfigyeltem, hogy néha igenis becsusszant a mondatok végére egy-egy kacér kérdőjel, és mivel bizonyos esetekben nem emelték ki hogy hoppá, Ryodan, csak nem egy valós kérdés, ami esetlegesen zaklatott idegállapot eredménye (ahogyan ez több helyen is megtörtént), gyanítom, hiba történt a rendszerben, csak nem tudni, hogy az eredeti változatban, vagy a magyar fordításnál.


Hosszas kitérő után visszakanyarodnék Danire. Még egy lényeges problémám volt vele, mégpedig az, hogy ha nem tudnám, hogy ő narrálja a könyvet, akár Mac-et is odaképzelhetném, hiszen stílusában, érettségében sokszor van hasonlóság, hacsak az írónő épp nem törekszik kimondottan arra, hogy a laza, gyerekes Danit hozza, ami szerintem elvárható lenne a lánytól. Bár nagyon sanyarú gyerekkora volt, az nem indokolja, hogy egyszer komoly filozofikus gondolatokat olvassunk tőle, máskor pedig olyan stílust, amire Monty Python Gyalog Galoppjában is csak annyit tudnának mondani rá, hogy gyermekded lélek. Pont emiatt a viselkedése miatt nem tudom elképzelni, mit lát benne Ryodan, Christian vagy pláne Táncos, akinek egyelőre semmi defektjéről nem tudunk, és amúgy szuperokos szuperagy. Mondhatni, Megaagy, csak hogy passzoljon Dani-hez. Hihihi.

A másik Dani-vel kapcsolatos túlzás szerintem az a rendkívüli mértékű tudásanyag, amit 14 éves kora ellenére felhalmozott úgy, hogy életének jelentős részét egy ketrecben töltötte. Persze könnyű úgy okosnak feltüntetni valakit, ha kifejlett nők nem tudják, mi az a kinetikus energia, csak hogy az okos 14 éves elmagyarázhassa – hogy egy konkrét példával éljek.

Dani persze mindezek mellett művelt, és lázadó módon a klasszikus zenét ugyanúgy szereti, mint teszem azt a metált. Sőt, olyan okos, hogy Ryodannak, aki több ezer éves, sokkal gyorsabb nála, erősebb és halhatatlan, pont az ő segítségére van szüksége, hogy megoldja a történet konfliktusát, ami egyébként nagyon tetszett, csak kicsit túl könnyűnek találtam a megoldását.

Fantasztikum szempontjából Moning még mindig nagyon jó, kezdve a Dérkirálytól egészen a Csótány Papáig. Az én kedvencem a Vörös Banya volt. Nagyon kreatív találmány, és remélem, visszatér még (gondolom kénytelen lesz), csak vegyem az erőt hozzá, hogy elolvassam a folytatást. Mondjuk, nagy esély van rá, mert kitartó vagyok és bizakodó, valamint érdekel Táncos titka.


Meglepő újítás volt Moning részéről a nézőpontváltás. Mondjuk Christian nézőpontjainál néha úgy éreztem, hogy inkább dobnám ki az ablakon mint dobnám a tűzre, mert féltem, hogy ha a sok nyál egyszer lefolyik a lapokról, onnantól kezdve már nehezebben ég el (Na jó ez azért túlzás, de remélem, értitek az iróniát). Kat elbeszélései viszont sokszor felüdülést jelentettek és bemutattak valamit a kialakult helyzetből. És ha már a sidhe látóknál tartunk, nem szabad megfeledkezni Jo-ról, aki valószínűleg, ha nem hal meg, akkor is nagyot fog koppanni az elkövetkezendőkben. Kicsit idegesítően viselkedik, de nap mint nap látok ilyen lányokat, akik azt hiszik, hogy ha egy pasi egy kis figyelmet fordít rájuk (értsd: egynél többször fekteti le őket), akkor mély érzelem van közöttük, valamint hogy ők lesznek azok, akik a vad férfit megszelídítik.

Nos hát röviden ennyi lenne a véleményem a könyvről, elnézést a sok csapongásért, és nyugodtan jöhetnek az ellenvélemények :)