2011. szeptember 30., péntek

6. rész




− Hát itt meg mi folyik? − kérdezte meglepetten a barátjuk, Handras, amikor szembetalálta magát az ugrásra készen álló társasággal. − És én még azt hittem örülni fogtok, hogy ilyen gyorsan elvégeztük a feladatot. Ehelyett le akartok kaszabolni? − méltatlankodott a váratlan fogadtatás miatt, amikor újabb zaj hangzott fel a háta mögül, ezúttal egy nyögés. Mivel barátjuk feltűnően nyugodt volt, feltételezték, hogy ez a hang nem jelenthet veszélyt, így Nesztha leengedte fegyverét. Handras félreállt, így megláthatták másik társukat, Scelust, amint egy hatalmas máslény holttestét egyensúlyozza a vállán. Legalábbis reménykedtek benne, hogy a lény halott volt. Az alacsony termetű, zömök férfi alig látszott ki a nagy test alól, de azért fáradhatatlanul megindult vele az ajtó felé, de Nesztha és a többiek kiléptek a házból, és elállták az útját.
− Mégis megmondanád, hogy mi a jó életnek hoztad ide azt a büdös dögöt? − csattant fel Hellric, miután magához tért a döbbenettől.
− Halkabban! Felvered az egész környéket! − szólt rá Nesztha.
− Én mondtam neki, hogy nem lesz rá szükség, de ragaszkodott hozzá − szabadkozott Handras. − Próbáltátok volna meg ti lebeszélni.
− Mos’ mér’? Ki tudja, hátha valamije még használható ennek az izének − magyarázta Scelus. − Amúgy én is üdvözöllek benneteket.
− Nem az volt a feladatotok, hogy a folyadékot hozzátok el, ami a szarvában van? − kérdezte Evian.
− De igen, nagyokos. Az meg is van, de gondoltam a többi részére is szükség lehet − vágott vissza a férfi, miközben még mindig tartotta a kellemetlen szagot árasztó holttestet.
− Neked nem az volt a feladatod, hogy gondolkozz. Arra ott volt Handras − szólalt meg most már Savion is.
− Szép kis segítség volt, mondhatom! − mondta Scelus, aki fel sem vette az orvos enyhén sértő szavait.
− Jó, hát, ha csak terhedre vagyok, akkor legközelebb mehetsz egyedül. Úgyis hiába mondtam neked, hogy a többi része teljességgel használhatatlan. Muszáj volt mégis idehoznod − mondta sértett fintorral Handras.
− Aha, azt is megmondtad, hogy úgy ölhetem meg, ha kettévágom az agyát. Kár, hogy azt elfelejtetted közölni, hogy nem a fejében tartja.
Erre mindenki nevetésben tört ki. Nesztha félt, hogy felfigyelnek rájuk, ezért javasolta, hogy menjenek be inkább, és ott beszéljék meg.
− Tedd már le azt, Scelus! − tette hozzá még mielőtt bement volna.
− Úgy ám! Ide ugyan be nem hozod! − mondta Hellric.
− Ahogy gondoljátok − dobta le a hátáról az erőlködéstől kivörösödött arcú férfi. − Már csak az a kérdés, hogy mit csináljunk vele.
− Mármint, hogy te mit csinálj vele, barátocskám − mondta Hellric. − Ez már a te gon-dod. Idehoztad, takarítsd is el. Nem a mi bajunk, hogy mindenből pénzt akarsz csinálni.
− Gondoltam, talán szükséged van a húsára a hentesüzletben. Mivel barátok vagyunk, neked jutányos áron adom.
− Most engem nézel hülyének vagy a vevőimet? − kérdezte felháborodottan a férfi, de inkább folytatta, mivel barátja már szólásra nyitotta a száját. − Ne merészelj válaszolni! Még hogy máslényhús! Majd megmondom Lauronak, hogy neked csináltasson ebből holnap vacsorát − mondta majd ő is bement. Scelus egy ideig még csalódottan nézett a tetemre, majd megvonta a vállát és ő is Hellric után eredt.
Odabent még mindig a máslény megölése volt a beszéd tárgya. Úgy látszott, Handras nehezen teszi túl magát azon, hogy ezúttal tévedett.
− Mégis honnan tudhattam volna? A Máslények Tudástára nem írta. Csak annyit, hogy − idézem: „…és hasíttassék ketté kardod által eme teremtmény agya, ezáltal elnyeréd méltó jutalmadat.”
− Te és a könyveid! Fogadjunk, hogy a szerző most jót röhög rajtunk! Végülis csak a leglényegesebb dolgot hagyta ki belőle − morogta Scelus, miután ő is beért, és lerogyott a székre a többiek mellé.
− Nem egy szerző − oktatta ki Handras. − Ha nem tudnád, ezt a könyvet tapasztalt máslényvadászok írták le hosszú évtizedek folyamán.
− Köszönöm a hasznos tudásanyagot. Akkor nem egy, hanem sok embernek szereztünk ma egy jó napot a túlvilágon. Amúgy igazán örülök, hogy tudod kívülről a könyvet. Nem is értem, hogy akkor mi a fészkes fenének álltál neki lapozgatni, miközben ez az izé megpróbálta lerágni a fejem. Ahelyett, hogy segítettél volna!
− Gondoltam félrenéztem valamit, és hátha ott van a megoldás. De most már legalább tudjuk, hogy az a tőgyszerű valami volt az agya. Tapasztalat alapján tanul az ember!
− Mindjárt olyat tapasztalsz, hogy… − állt fel fenyegetően a helyéről Scelus.
− Nyugalom fiúk, a lényeg, hogy sikerült megszereznetek, amit kellett − mondta békítő-en Nesztha.
− Neked talán ez a lényeg, én jobban örülök annak, hogy túléltem − motyogta maga elé Scelus, miközben visszaereszkedett a székbe.
− Hidd el, Phylipo nagyon hálás lesz − mondta Nesztha.
− Pont úgy ismerem! Maga a megtestesült hála. Nekem inkább úgy tűnik, elvárja tőlünk, hogy ugráljunk, bármit is óhajt a méltóságos úr. Mintha csak a cselédei lennénk. Te persze kivétel vagy − nézett Neszthára.
A férfi kénytelen volt elismerni, hogy a mágus néha kissé lekezelően bánik a többiekkel, de számos alkalommal bizonyította már, hogy szükségük van rá. Emellett persze ott volt különleges képessége is, amely sokat segített a munkájukban. Ezt meg is mondta duzzogó barátjának, aki erre kivételesen nem tudott mit felelni.
− Na mutasd, mit szereztetek − mondta neki Savion.
A férfi elővett négy kis üveg sárgászöld folyadékot az egyik zsebéből, és az asztalra tette.
− Nem öt volt belőle? − kérdezte Handras meglepetten. Scelus nem szólt egy szót se, és ez mindenki számára gyanús volt.
− Scelus! − szóltak rá egyszerre, mire a férfi megadóan elővett még egy üvegcsét.
− Jól van, na! Csak el akartam rakni egyet tartalékba. Végülis én szereztem, talán járna nekem valami a zsákmányból.
− Neked egy valami jár, viszont az folyamatosan. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy mi − mondta Hellric, kezével szájtátogást utánozva. − És ugyan mégis mihez kezdenél te mágikus folyadékkal?
− Eladom. Bár nem sokat érhet ez a gusztustalan lötty.
− Ebben tévedsz − mondta Handras. − Elég ritka és nehéz beszerezni.
− Nem mondod! − kiáltott fel tettetett meglepődéssel Scelus. − Magamtól biztos nem jöttem volna rá.
− Minek kellett ez egyáltalán Phyliponak? − kérdezte Evian.
− Azt mondta, hogy a látomásait tudja vele irányítani − magyarázta Nesztha. − Máskor is használta már a belőle készült szert. E nélkül csak villanásokat lát abból, ami épp történik, vagy történni fog. Így képes arra, hogy jobban elmélyüljön benne, már részleteket is ki tud venni. Beláthatjátok, hogy ez nagy segítség.
− Ha eddig be tudta szerezni, akkor mos’ mér’ nekem kellett? − kérdezte Scelus.
− Eddig megvette a folyadékot az egyik mágikus szereket és eszközöket árusító boltban.
− És most?
− Azt mondta, hogy a tulajdonos nevetségesen felemelte az árát. Gyanítja, hogy ez csak rá vonatkozik, mivel a boltos rájött, hogy ez mennyire fontos neki.
− Na és ha felemelte az árát? Hiszen gazdag! Ne mondd már, hogy nem engedhetne meg magának egy vacak szert! – Ezt senki nem vonhatta kétségbe, hiszen ev–erana lévén Phylipo akár Karion összes mágusboltját könnyedén kivásárolhatta volna a készleteiből.
− Itt elvekről van szó − mondta Savion, aki egyetértett a mágussal. − Vagy te talán olyannak ismered, aki hagyja, hogy átverjék?
− Akkor meg mér’ nem ő járt utána? Siméonnak biztos nem kellett volna kétszer mondani, hogy segítsen neki megszerezni. Úgyis elválaszthatatlanok.
− Nekik most más dolguk volt. Hidd el, az is legalább ennyire fontos. A máslénnyel pedig gyorsan kellett cselekedni. Nem fordul elő gyakran, hogy ilyen közel merészkedjenek a városhoz. Azt pedig ne felejtsd el, hogy te vállalkoztál rá − mondta Nesztha. Scelus erre megint nem tudott mit mondani, úgyhogy csak legyintett.
− Mindenesetre elismerés jár Phyliponak, amiért megissza ezt az izét − fintorodott el Hellric.
− Mi az a nagyon fontos küldetésük? − kérdezte Handras, visszautalva arra, amit Nesztha mondott.
− Sajnos azt én sem tudom pontosan − hazudta a férfi. Úgy gondolta, ennyi kis füllentést megengedhet magának társaival szemben. Nem akarta, hogy megtudják, a mágus veszélyes és felelőtlen dolgot művelt, és most azon igyekszik, hogy ezt kijavítsa.
− Honnan tudod egyáltalán, hogy nem épp egy örömtanyán mulatnak? − kérdezte Scelus.
Nesztha ettől összerezzent. A máslénnyel kapcsolatos megbeszélés egy időre feledtette vele Solriellt, ám most a kéjház említése ismét eszébe juttatta. Remélte, hogy öccse vagy valamelyik beavatott társa nem szólja el magát. Miután egyikük sem szólalt meg, válaszolt Scelus kérdésére:
− Tudom, és kész. Legyen ennyi elég − zárta le a beszélgetést.
Egy ideig senki sem szólt, majd Evian törte meg végül a csendet.
− Ha ez a folyadék segít a látomásokban, ha innék belőle, akkor nekem is lennének?
− Legfeljebb hasmenésed lenne − mondta Handras, mire Hellric elfintorodott. − Ez csak egy alkotóeleme egy mágikus szernek. Amúgy is kell hozzá alap képesség. Sajnos nincs a folyadékból túl sok, úgyhogy jobb lenne, ha nem próbálnád ki.
− Igen, Evian. Vannak olcsóbb hashajtók is, ha szükséged lenne rá − ugratta Savion.
− Kösz, nem kell − mondta sietve Evian, mintha attól félne, hogy az orvos váratlanul bead neki valamit.
− Ha egy hímet sikerült volna elkapni, talán több folyadék állna most rendelkezésünkre. Azoknak ugyanis nagyobb a szarvuk, így több fér bele − folytatta a magyarázatot Handras. − Szerencsére azonban a kész folyadék egyetlen cseppje is elég egy alkalomra, így biztosan kitart egy darabig.
− Köszönjük, tanár úr − gúnyolódott Scelus. − Mára vége az oktatásnak.
A sértett Handras egy lenéző pillantást vetett rá, majd megvonta a vállát és elővett egy majdnem széteső, sokat forgatott könyvet, amely alighanem a már említett Máslények Tudástára lehetett. Felnyitotta, majd kikereste a máslényről szóló részt. Ez a lap még érintetlen volt, ám a könyvben sok más helyen különböző lábjegyzetek, rajzok és egyéb hasznos firkálmányok tarkították az oldalakat, mivel Handras minden egyes alkalommal, ha egy új máslénnyel találkozott, saját tapasztalataival egészítette ki a leírásokat. Most is ezt tette, teljesen elmélyülve a feladatban.
A többiek csendben ültek, egy ideig csak a férfi tollának sercegése hallatszott. Hamarosan azonban Scelus fészkelődni kezdett. Ritkán tudott hosszabb ideig nyugton maradni, és ez az alkalom sem volt kivétel.
− Most itt fogunk ülni egész éjszaka? − szólalt meg végül, Neszthának címezve a kér-dést. − Akár vissza is mehetnénk őrködni, nem? − nézett most a többiekre, akik aztán kérdőn fordultak Nesztha felé.
− Inkább ne − felelte a férfi. Már megint azt várják tőle, hogy ő mondja meg, mit tegye-nek, bosszankodott, de tudta, hogy ezúttal örülnie kell ennek. Nem szerette volna, ha szétszélednének, azt akarta, hogy minél többen összegyűljenek, amikor beavatja a társaságot. Még így is csak ketten értek vissza azok közül, akik nem tudtak Solriellről.
− Jobb lenne, ha maradnánk. Mindenkire ráfér egy kis pihenés − tette hozzá. Tudta, hogy a többieknek nem kell kétszer mondania, hiszen ők tudták mire vár, Handras pedig szíve-sebben foglalkozott a könyveivel, mint az őrjárattal. Scelus azonban nem bírta a tétlenséget.
− Nem gondolod, hogy legalább a dög hulláját el kéne tüntetni? − próbálkozott újra.
− Igazad van − adta meg magát Nesztha. Elvégre még mindig jobb, ha Scelus lefoglalja magát valami hasznossal, mintha a rejtekhelyre akarna lemenni, ahol esetleg felfedezhetné Solriellt. Bár Nesztha nem látott sok esélyt arra, hogy valamelyik társa pont Savion szobájában akarna elfoglaltságot találni magának, de soha nem lehetett tudni.
− Vidd ki az erdőbe, aztán gyere vissza − mondta Scelusnak.
− És mit csináljak vele? Égessem el? − kérdezte reménykedve a férfi.
− Ne, a végén még felgyújtod az erdőt. Csak hagyd ott. Nem hiszem, hogy abból baj lehetne.
− Igaz, és még az erdei állatkák is milyen hálásak lesznek neked a finom vacsoráért − helyeselt vigyorogva Hellric. Savion és Evian fintorogva összenéztek, nyilván felrémlett előttük a lény nem éppen kellemes, átható dögszaga.
Scelus elindult az ajtó felé, de Hellric utána sietett.
− Várj, segítek feltenni a lóra − mondta, majd kitessékelte a férfit.
Nem sokkal később nevetve tért vissza. Nesztha kérdőn nézett rá, így barátja gyorsan magyarázatba kezdett.
− Csak azt mondtam neki, hogy vigyázzon. Úgy értem, ő és egy nőstény máslény kettes-ben az erdőben… Még a végén zaklatni kezdené szegény védtelen Scelust. Igaz, még az is lehet, hogy nem bánná.
− Te és a tréfáid! − mondta fejét csóválva Nesztha. − Különben is, a máslény halott, nem árthat neki − szögezte le.
− Mondja ezt az, akire egyszer rátámadt egy máslény, akinek előtte levágta a fejét, és egy lábát. És még sorolhatnám a többi hasonló esetet.
− Ez most nem olyan − nézett fel a könyvéből Handras. Hiába tűnt úgy, hogy elmélyül-ten olvas, fél füllel mégis hallgathatta a beszélgetést. − Ezt a máslényt nem könnyű megölni, de ha sikerül, akkor halott is marad. Legalábbis a könyv szerint − tette hozzá elbizonytalanodva, azok után, hogy azon az éjszakán egyszer már tévedett.
− Hát jól van, ti tudjátok. Gondoltam nem árt, ha Scelus minden eshetőségre felkészül. Nehogy váratlanul érje, ha a máslény nő esetleg el akarná mélyíteni a kapcsolatukat. Igaz, lehet, hogy elvette a kedvét a meghitt viszonytól az, hogy megöltétek és levágtátok a szarvait. Talán neheztelne kissé.
Mivel ezúttal senki nem értékelte kellőképpen a szellemeskedését, elhallgatott, és visszaült a helyére. Újra csend telepedett a szobára, és Nesztha észrevette, hogy társai, leszámítva persze Handrast, unatkozni kezdenek. Savion és Evian nem sokkal később belefogtak egy adonay játszmába. Hívták a többieket is, de Neszthának nem volt kedve hozzá, Handras ügyet sem vetett rájuk, annyira lefoglalta az olvasás, Hellric pedig közölte, hogy ha ő beszállna, akkor a másik kettőnek esélye se lenne, így akár hálásak is lehetnek, amiért megkíméli őket egy csúfos vereségtől. Sajnos igazat kellett adniuk neki, mert valóban a férfi volt köztük a legjobb játékos. Miután mindenki elfoglalta magát valamivel, Hellric újra unatkozni kezdett. Megpróbált beszédbe elegyedni Neszthával, akit azonban lekötöttek a gondolatai Solriellről, amelyeket most nem oszthatott meg hangosan barátjával. Hellric ezért jobb híján azzal szórakoztatta magát, hogy figyelte Savion és Evian játszmáját, és apró köhintésekkel, homlokráncolással vagy éppen gunyoros nevetéssel próbálta felidegesíteni hol az egyik, hol a másik játékost. Elérte célját, mert rövidesen inkább figyeltek jelzéseire, mint magára a játékra, mert soha nem tudhatták, hogy csak megpróbálja őket elbizonytalanítani, vagy jobb játékos lévén valóban észrevett egy hibát, amit ők nem.
Nesztha figyelte őket egy ideig, de gondolatai újra és újra visszatértek Solriellre. Mit nem adott volna azért, ha barátaihoz hasonlóan ő is talált volna valami elfoglaltságot, amellyel elvonhatta volna a figyelmét a lythről, és megkímélhette volna magát az idegeskedéstől. Azt kívánta, bárcsak itt lenne már mindenki, és túl lehetne a megbeszélésen. Végre megtudhatná a többiek véleményét. Így csak találgatni tudott, hogy ki áll mellette, és ki ellenzi majd, amit tett.


Mi a véleményetek...?

Hogy tetszenek az új szereplők?


Olvass tovább

2011. szeptember 26., hétfő

A fantázia birodalma

Hogy mit is jelent az önmagunk teremtette világ...

2011. szeptember 25., vasárnap

Holdpenge és Hanyatlás (részlet)



Phylipo idegesen járkált fel s alá a szobájában. Késő este volt már, és az öröm, melyet sikeres vizsgája után érzett, lassan elpárolgott, helyére másféle izgalom költözött, melybe azonban némi félelem is vegyült. Tanárát várta, hogy az teljesítse ígéretét, megadja neki azt a jutalmat, melyre az ifjú oly régóta vágyott.
Phylipo kezdett kételkedni abban, hogy a lyth eljön. Későre járt már, és Eirlysnek még nyoma sem volt. Az ünnepi vacsorán, melyet az ev–erana tiszteletére rendeztek a lyth még a szokásosnál is szótlanabb volt, szűkszavúan válaszolt, ha valaki érdeklődött: mit érez most, hogy tanítványa ilyen kiváló eredménnyel tette le mágusvizsgáját. Alig–alig evett, majd vacsora közben elnézést kért korai távozásáért, még egyszer köszöntötte Phylipo sikerét, ezután visszavonult a szobájába.
Az ifjú mágus más esetben nagyon aggódott volna, hátha egy újabb titokzatos rosszullét kínozza tiernanját, most azonban nagyon is jól tudta, miért ideges, hiszen épp ő volt ennek az oka.
Számtalanszor lejátszódott fejében a beszélgetés, amikor Eirlys kérdésére, hogy mit kér tőle vizsgaajándékul, ő egy merész ötlettől vezérelve kimondta legtitkosabb vágyát. Nem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy a lyth vonakodva bár, de beleegyezését adja. Mint oly sokszor – vagyis gyakorlatilag soha – akkor sem tudott érzelmet leolvasni arcáról, így nem tudhatta valójában mi járhat a fejében. Tudta, hogy Eirlys fontosnak tartja a hagyományokat, ezért nem utasíthatta vissza tanítványa kérését sem. Phylipo úgy érezte, kihasználta ezt, ezért gyötörte a bűntudat, amiért a lyth így kötelességből adja majd oda neki magát, nem pedig önszántából, amire szíve szerint vágyott volna. Éppen ezért elgondolkozott azon, vajon annak kellene–e jobban örülnie, ha a lyth eljönne, vagy ha nem. Az utóbbi lett volna a könnyebb út, hiszen úgy tehettek volna ezután, mintha semmi sem történt volna. Ha azonban tanára mégis megjelenne, Phylipónak kellene döntenie, hogyan cselekedjen. Tudta, hogy képtelen lenne Eirlys szemébe nézni, ha kényszerítené olyasmire, amit a lyth nem akar. Még akkor is, ha tisztában volt vele, talán ez az egyetlen lehetőség, hogy ilyen közel kerüljön vágya beteljesítéséhez.
Rég volt már, mégis úgy emlékezett rá, mintha csak előző nap történt volna, amikor rá kellett döbbennie, máshogy néz tanárára, mint korábban. Alig tudta leplezni akkor zavarát, amiért a lyth tejfehér, selymes combjai, melyekből épp annyi látszott ki a rövid szoknya alól, hogy csak még inkább izgassák a fiú képzeletét, jobban érdekelték, mint a tiernan mágiáról mondott szavai.
Phylipo a szégyenteljes tanóra után sem tudta kiverni a fejéből a látványt, így az éjszaka egy gyötrelmes, ám mégis édes álmot hozott, amely azonban csak rövid időre hozott enyhülést.
A fiú lassanként hozzászokott az újonnan feltámadt vágyhoz, s hol álmában, hol éber ábrándozásai során több százszor is magáévá tette azóta. Egyszer pedig ennyi képzelgés után megízlelhette a valóságot, még ha csak egy cseppjét is: megcsókolta a lytht.
Már több mint fél éve történt, s csupán néhány pillanatig tartott, mégis tökéletesen fel tudta idézni magában Eirlys ajkának puhaságát, és ízét, mely olyan volt számára, mint valami tiltott gyümölcs, melyhez foghatót soha nem kóstolt még, s amire esélyt sem látott újra, egészen mostanáig. A lyth dühe rémisztő volt, de Phylipo ennél is jobban rettegett attól, hogy elveszítheti őt. Hálát adott az isteneknek, amiért mégsem hagyta el akkor, és a fiú megfogadta, hogy soha többé nem tesz hasonló meggondolatlanságot. Így maradt hát neki az álmodozás, kétségbeesésében pedig más ölelő karok közé menekült, ám az ilyen alkalmak nem jelentettek számára semmit, pusztán kínzó vágyát csillapították. Még ilyenkor is csak a szeretett arcra tudott gondolni, csak őt látta maga előtt, amikor mást érintett. Olyankor bűnbánóan vonult magányba az éjszaka hátralévő részére, s mikor végül elaludt, álmában őt ölelte, másnap pedig csak még hevesebb tűz égett testében és szívében, mert tudta, hogy újra láthatja.
Az ifjú most gondolataiba feledkezve ült az ágyán, de csakhamar halk kopogás szólította vissza a jelenbe. Phylipo gyomra összerándult az idegességtől. Egy pillanatra ugyan eszébe jutott, hogy talán csak az egyik szolga jött, hogy megkérdezze szüksége van–e urának valamire, vagy talán ikertestvére lehetett az, aki ilyen későn felkereste. Ez egyáltalán nem lepte volna meg, hiszen számos alkalommal előfordult már, hogy éjszaka beállított, és részletesen beszámolt legújabb hódításáról. Phylipo hamar elvetette az ötletet, hogy most is erről lehet szó, Siméon ugyanis ritkán vesződött kopogtatással.
Nem, az ifjú biztos lehetett benne, hogy tanára érkezett meg. Még összpontosítania sem kellett, máris megérezte az erőteljes mágikus rezgést az ajtó mögül, mely a lyth-ből áradt.
– Szabad – szólt rövid késlekedés után halkan, majd idegesen felállt.
Úgy érezte, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, ahogy lassan kinyílt az ajtó, miközben szíve majd kiugrott a helyéről. Amikor Eirlys belépett, Phylipo gyomra újra nagyot rándult.
A lyth hosszú, fekete hálóköntöst viselt, mely enyhén áttetsző volt, így láttatni engedte karcsú karjait, formás lábait. Teljes nyugalom sugárzott arcáról, mint mindig, és Phylipo azt kívánta, bárcsak hasonlóképp érezhetne ő is. Nem akart megszégyenülni a lyth előtt nyilvánvaló zavara miatt. Ám a helyzet oly kínos, mégis oly izgató volt a fiatalember számára, hogy úgy érezte, arca tűznél is forróbban lángol.
Tett egy tétova lépést a lyth felé, majd végül kényszerítette magát, hogy megtörje a csendet.
– Hát eljöttél – mondta, de máris átkozta magát a nevetségesen egyértelmű kijelentés miatt, és azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna. Mintha kívülről hallotta volna saját hangját, olyan furcsán hangzott tegeznie a lyth-t ismeretségük háromezer–hatszászhetvenhét napja tartó magázása óta először. Nem mintha számon tartotta volna, gondolta magában gunyorosan.
Eirlys azonban bólintott, és elindult felé.
– Eljöttem, hogy beváltsam ígéretemet – mondta nyugodtan. – Teljesítetted a feltételemet, így én is megtartom szavam.
Phylipo érezte, hogy a lyth szavainak hatására egy pillanat alatt elhagyja testét minden vágy, minden izgalom, melyet ezidáig érzett. Helyére jéghideg csalódottság költözött.
– Nem kell megtenned, ha nem akarod – mondta hűvösen. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a lyth még közelebb lépett, míg végül már szinte semmi nem választotta el őket egymástól.
– Akarom – súgta lesütött szemmel. Phylipo rádöbbent, hogy szenvtelensége csupán álca, valójában Eirlys is ugyanolyan ideges és zavart, mint ő maga.
A lyth lassan előrenyújtotta karjait, és kezét, melyet ezúttal nem fedett kesztyű, az ifjú vállára helyezte, majd lábujjhegyre állva félénken megcsókolta ajkait.
Phylipo teste azonnal újra lángra kapott, imént kialudt vágya most még hevesebben borította el testét. Karjait a lyth dereka köré fonta, így ölelte még inkább magához. Mohón csókolta édes ajkait, melyeket egyszer már megízlelhetett, s tudta, ha élete végéig csókolná is őket, akkor sem tudna betelni vele.
Szenvedélye olyan erővel árasztotta el a lyth-t, hogy az megrémült, hirtelen elhúzódott, ám mikor távolabb akart lépni, Phylipo elkapta kezét és ujjait gyengéden csuklója köré kulcsolta, melyen kidomborodtak a belévésett mágikus jelek és a mélyen bőrébe ágyazott titokzatos kő.
A lyth szemei elkerekedtek szégyenében, s űzött vad módjára próbálta kiszabadítani kezét, hogy a fiatalember ne érezhesse megaláztatásának nyomait, melyek egész életében emlékeztették múltban elkövetett bűnére.
Hiába is tiltakozott azonban, Phylipo nem eresztette el, hanem ajkához vonta a finom kezeket, és csókokkal borította el őket, majd a karcsú csuklókat is, nem zavartatva magát sem a hideg kövektől, sem pedig a sötét mintázatoktól, melyek élesen rajzolódtak ki a lyth hófehér bőrén.
Eirlys visszafojtott lélegzettel hagyta, hogy tanítványa tegye vele, amit csak akar, miközben végig az ifjú arcát fürkészte megvetés jelei után kutatva. Ám Phylipo olyan természetességgel és gyengédséggel érintette, hogy a lyth lassan teljesen megnyugodott és átadta magát a kényeztetésnek.
Nem sokkal később léptek zaja hangzott fel a folyosó felől. Phylipo és Eirlys riadtan rebbentek szét lelepleződéstől tartva. Az ifjúnak csak ekkor jutott eszébe, hogy nem zárta be az ajtót, így bármikor rájuk nyithatnának.
Nem tudta, mit tegyen: nem akarta, hogy váratlan látogató zavarja meg őket, ám azt sem, hogy a lyth úgy érezze, csapdába esett a kulcsra zárt ajtó mögött. Eirlys mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a fiatal mágus válla fölött éles pillantást vetett az ajtó irányába, s a következő pillanatban már hallhatták is a zár tompa kattanását.
Phylipo immár megnyugodva nézett újra a lyth-re, aki azonban az övvel foglalatoskodott, mely derekánál fogta össze köntösét. A szobában teljes csend volt, csak Phylipo egyre gyorsuló légzése hallatszott, bár ő úgy érezte, szíve dübörgése még ezt is elnyomja.
A köntös végül suhogva hullott a padlóra, és Eirlys nem viselt mást, csak egy lágy, selyemfényű anyagból szőtt fekete hálóinget, melynek vékony pántjai fedetlenül hagyták a lyth vállait, s mely combközépig takarta testét.
Drion jeges fénye besütött az ablakon, egyenesen Eirlysre vetült, és halvány derengéssel vonta be sápadt bőrét. Phylipo ámulva gyönyörködött a látványban. Már sokszor tekintett úgy tanárára, mint nem evilági jelenségre, most azonban, ahogy ott állt hidegségével is csábítón, Phylipónak akaratlanul is eszébe jutott, hogy egyik éjjel, mikor mélyen aludt, Eirlys sötét tündérként jelent meg álmában, hogy felajánlja magát neki. Akkor oly valóságosnak tűnt, hogy másnap az ifjú képtelen volt a tiernan szemébe nézni, és sorra rontotta el közelében a máskor tökéletesen működő varázslatait.
Egész testén borzongás futott végig, ahogy eszébe jutott, hogy az álomvilág ezen az éjszakán valósággá válhat, és a lyth megadhatja neki, amit akkor ígért.
Eirlys időközben kilépett magas sarkú cipőjéből, így most alig ért tanítványa válláig. Lábfejét ugyanolyan mintázatok borították, mint csuklóját, s vékony bőrébe ágyazva ott volt a két csillogó kő is. Phylipo nem merte hosszan tanulmányozni, nehogy zavarba hozza a lyth-t, aki olyan törékenynek, olyan ártatlannak látszott most. Félve vonta újra karjaiba, hogy gyengéden megcsókolhassa. Kezét a lyth hajába túrta, mígnem megakadt az ékkövekkel kirakott ezüst fésűben, mely a lyth kontyát rögzítette.
Phylipo hirtelen gondolt egyet, elhúzódott Eirlystől, de továbbra sem engedte el a fésűt.
– Szabad? – kérdezte a lyth-től, mire az rövid habozás után bólintott.
Mindig feltűzve viselte haját, így tanítványa számára különlegesen érzéki örömöt jelentett, ahogy figyelte, hogyan omlanak alá selymes folyamként a lyth hosszú, kékesfekete fürtjei egészen a derekáig. Végigsimította az egyik tincset, majd egyet, mely Eirlys arcába hullott, óvatosan a füle mögé igazította.
Ujjait végigjáratta finom vonalú arcán, közben mindvégig fogva tartva a lyth tekintetét, akinek sápadt bőrén most enyhe pír jelent meg. Ezután végigcirógatta tanára kecses nyakát, majd megállapodott hálóingének pántjánál. Lassan kezdte el lecsúsztatni válláról, hogy megszabadítsa az utolsó ruhadarabtól is, ám ekkor megérezte a lyth kezét sajátján.
Eirlys ijedt szemébe nézve tudta, hogy akaratán kívül is hibát követett el.
– Kérlek… – szólalt meg a lyth elhaló hangon. – Szeretném, ha ez rajtam maradhatna.
Úgy kérte ezt, mintha attól tartott volna, tanítványa esetleg nem veszi figyelembe kívánságát, hisz ezen az éjszakán a lyth feltétel nélkül az övé volt. Phylipo szíve ettől összefacsarodott, de ezúttal nem tört rá az a jeges érzés, mint mikor először jutott eszébe, hogy Eirlys csak a kötelességét teljesíti. Most csak mélységes gyengédség fogta el iránta, ezért hogy megnyugtassa, így szólt:
– Rendben, úgy lesz, ahogyan kívánod – cirógatta meg újra az arcát.
A lyth hálásan felsóhajtott, kezét önkéntelenül hasára szorította. Phylipo számára ekkor vált bizonyossá, hogy nem szeméremből tiltakozott az ellen, hogy fedetlenül lássa testét, hanem takargatott valamit előtte. A vékony hálóing épp eléggé engedte sejtetni alakját ahhoz, hogy az ifjú nemes tudja, semmi oka nem lehet szégyenkezésre.
Phylipo úgy sejtette, csuklójához és lábához hasonlóan más jelek is díszíthették a bőrét, s ezeket akarja rejtegetni előle. Nem tudta mit jelképeznek, azt sem mi okból vannak, csak abban volt biztos, hogy őt nem zavarta volna a látványuk. Ám tiszteletben akarta tartani Eirlys óhaját, így lemondott arról, hogy teljes egészében gyönyörködhessen testében. Be kellett vallania, hogy volt ebben valamiféle titokzatosság, mely tovább fokozta izgalmát.
Meglepődött, amikor a lyth ujjai felfedezőútra indultak testén, majd lassan gombolni kezdték ingét. Mikor mellkasa szabaddá vált, a lyth óvatosan végighúzta mutatóujjának hosszú, hegyes körmét a lélekkivetülését mintázó karcéken, s ettől az ifjú kellemesen megborzongott. Segített a lyth-nek levenni róla az inget, így felfedve alig egynapos korjelét, melyet a vacsora alatt még gyógylevelek és kötések takartak. Kezét a fiú ujjai köré kulcsolta, felemelve ezzel alkarját, hogy jobban megnézhesse a rajta körbetekeredő kígyót. A megduzzadt és vöröslő bőr fénylett a tömény illatú nyugtató kenőcstől. Phylipo sejtette, hogy a tiernan hamar rájön, az ő iránta érzett tiszteletből választotta ezt a mintázatot, hiszen nem kerülhette el figyelmét az állat pikkelyeinek sötét fényű, a kék színeiben játszó halvány derengése, mely így a megtévesztésig hasonlított Eirlys máslényállatára. A következő pillanatban teljesen megbizonyosodhatott felőle, hogy ezt a lyth is felismerte, de kifürkészhetetlen tekintete, mellyel a szemébe nézett, nem árulta el, mi erről a véleménye.
Eirlys leengedte a kezét, közelebb húzódott hozzá, átható pillantásától, mellyel végigmérte Phylipo felsőtestét, az ev–erana zavarba jött. Nem tudta, hogy történhetett, de eddig eszébe se jutott, milyen furcsa lehet tanárának így látnia őt, aki már több mint egy éve tanítványa volt, s akit kisfiú kora óta ismert. Számára mindez természetes volt. Nemcsak azért, mert a kortalan lyth az idő folyamán mit sem változott, és mert saját eddigi életének nagy részében is jelen volt, hanem azért is, mert már megszámlálhatatlan alkalommal zajlott le hasonló jelenet az ifjú fejében. Mégis most, mikor Eirlys Phylipo nadrágjának gombjaival foglalkozott, végérvényesen rá kellett döbbennie, hogy ez a valóság, mely talán örökre megváltoztatja életét.
Amikor a lyth ujjai a ruhán keresztül váratlanul ágyékához értek, a fiatalember hangosan felnyögött a vágytól, hogy érintését végre a bőrén is érezhesse. Férfiassága hamarosan kiszabadult nadrágjából, ám Eirlys egy ideig csak nézte, mint korábban felsőtestét, aztán végül rövid tétovázás után rákulcsolta hideg ujjait. Érintése bizsergette Phylipo forrón lüktető bőrét, szeme előtt elsötétült a világ a kéjtől. Ahogy a lyth simogatta, lábai remegni kezdtek és attól tartott, ha ez így megy tovább, nemsokára összecsuklanak alatta. Így hát összeszedte minden lelkierejét, gyengéden eltolta magától a lyth-t, gyorsan megszabadult összes többi ruhadarabjától, majd kézen fogta tanárát, és az ágyhoz vezette. Eirlys leült a szélére, az ifjú pedig mellé. Végighúzta ujjait a lyth halvány ajkán, állán és nyakán, végigsimította kulcscsontját, majd gyengéden magához húzta és megcsókolta, de többé már nem eresztette el. Hamarosan Eirlys is viszonozta érintéseit, de sokkal félénkebben, mint korábban. Az ifjú egyre szorosabban ölelte magához, ahogy kezdte elveszíteni önuralmát.
Ahogy keze végigvándorolt a lyth hátán, egyenként kitapinthatta minden egyes csigolyáját és bordáját. Testének elképesztő karcsúsága újszerű megdöbbenéssel érte, holott ez ruhában sem volt kevésbé feltűnő, de ilyen kézzelfoghatóan, hogy bőrüket szinte semmi nem választotta el egymástól, egészen más érzés volt.
Már kisfiúként is gyönyörűnek találta, amióta pedig már nem volt gyerek, rendkívül érzékinek. Úgy érezte, ugyanazt a tündér–Eirlyst öleli most, akit álmában. A lyth-t látva mindenki, még a hétköznapi emberek is észrevették, hogy törékenynek tűnő alkata ellenére mekkora erőt sugároz, azonban Phylipo ennél már továbbment. Biztos volt benne, hogy a lyth azért ennyire karcsú, mert nincs is igazából szüksége testre. Teljesen egybeolvadt a mágiával, az alkotja már elpusztíthatatlanul egész lényét, s emberi teste csak látszat. Az a képzete támadt, hogy ha a fény felé fordítaná, áttetszővé válna, láttatni engedvén csillogó tünevény szerkezetét. Újra érezte, amit már annyiszor, hogy a lyth mennyire távoli, a létezésnek egy egészen más síkján áll, s most ettől jobban megrémült, mint eddig bármikor.
A rettegés, hogy elveszítheti, hideg verejtékkel tört rá a pillanat tört része alatt, s hogy ezt megelőzze, eggyé akart válni vele, bele akart mélyülni, azt akarta, olvadjon össze az ajkuk, a kezük, mellkasuk, ágyékuk, a bőrük, csontjuk, szívük és lelkük. Testének minden egyes sejtjét oda akarta adni a lyth-nek, hogy így ezen a világon tarthassa.
Mozdulatai egyre hevesebbé váltak, már nem volt ura testének. El akarta távolítani a kettejük között makacsul feszülő hálót is. Lehúzta a lyth egyik válláról a ruha pántját, hogy mellkasát csókolhassa, másik kezével pedig egyre feljebb vonta az alját. Elidőzött a lyth ágyékánál, mikor azonban kezét feljebb csúsztatta a hasa felé, Eirlys megállította. Ahogy a tiernan megdermedt, ez őt is magához térítette, de nem eresztette el a lyth-t. Homlokát zihálva tanára vállára hajtotta, hallotta, ahogy a másik próbálja visszafojtani szabálytalan légzését. Felemelte fejét, tekintetük összekapcsolódott. Visszaeresztette a hálóing alját a lyth combjára és visszahúzta vállára a pántot. Rájött, mennyire elrontotta.
Végig az volt a vágya, hogy ezen az éjszakán társakká váljanak, s most mégis egyedül volt csak jelen, úgy bánt a lyth-szel, mintha csak az eszköze lenne, mintha csak önmagának akarná Eirlyst, semmit nem hagyva neki saját magából. Azt kívánta, bárcsak megadhatná neki azt, amire most szüksége van. Szét akarta tépni magát, hogy felfedje tiernanja előtt lelkét, hogy láthassa, mit jelent neki, hogy ne taszítsa el magától. Úgy tűnt azonban, hogy Eirlysnek nem volt szüksége ilyen végleges módszerekre, s megértette azt, amit az ifjú kimondani nem tudott, mert kezét az arcához érintette és magához vonta, hogy újra megcsókolhassák egymást. Phylipo az előbbi hevességéhez képest visszafogta magát, Eirlys pedig a korábbinál talán kicsit szenvedélyesebben érintette őt.
Phylipo feltérdelt és lágyan maga mellé húzta a lyth-t is, hogy még közelebb kerülhessenek egymáshoz. Tiernanja szinte észrevehetetlenül megremegett, ahogy kezét végighúzta combja hátsó részén, majd gyengéden közéjük csúsztatta, ahol a cseppnyi édes nedvesség tanúsította, hogy ő is ugyanolyan türelmetlen már, mint az ifjú, ezért Phylipo lágyan felkarolta az apró testet, s lassan hátrahanyatlott vele.
– Ne... – Eirlys eltolta magától. A fiú megrettent, talán most visszautasítja, mégis meggondolta magát, megrémült a végső egyesüléstől. – Kérlek, ne a hátamon fekve.
Phylipo megkönnyebbült, de meglepődött a kérésen. Azt gondolta, ez a helyzet lesz a legtökéletesebb a lyth számára, hiszen így kell a legkevesebbet tennie. Nem tudta, mi lehet az oka, talán túl kiszolgáltatottnak, csapdába zártnak érezné úgy magát. De leginkább azt gyanította, ennek is ahhoz van köze, amit rejtegetni próbál előle, bár hogy hogyan, azt nem értette. Várta, hogy Eirlys válasszon egy számára megfelelő testhelyzetet, de a lyth nem mozdult, ezért a fiú felült és finoman az ölébe vonta.
Phylipo dacolva a sürgető vággyal lassan, gyengéden tette magáévá a lyth-t. Egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt, amikor Eirlys felszisszent a fájdalomtól. Az ifjú nem tudta mitévő legyen: kívánta, ám nem akart szenvedést okozni neki. Nemsokára azonban maga Eirlys mozdult meg, és ereszkedett mélyebben Phylipo ölébe.
Az ifjú kiáltani tudott volna a gyönyörtől, ahogy a lyth végre teljesen az övé lett, az érzéstől, amelyet bőre érintése váltott ki. Eirlys mindössze néhány halk nyöszörgést hallatott, ahogy ütemesen ringatta csípőjét. Phylipo hosszan figyelte arcát, ahogy lecsukott szemmel, enyhén elnyílt ajkakkal adta át magát neki. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek, pedig számára eddig is ő volt a legszebb, legtökéletesebb teremtmény, akit csak el tudott képzelni. Ő volt minden, ami az ifjú számára fontos volt az életben, maga a mágia. Azt kívánta, bárcsak örökké így tarthatná, újra elfogta az érzés, bárcsak megszabadíthatná az utolsó ruhadarabtól, amely karcsú testét fedte, hogy testük még inkább egybeolvadhasson. A mozgás hevében néha látott elővillanni a leheletvékony ruhaanyag alól egy–egy jelet a lyth fehér bőrén, de most képtelen lett volna erre figyelni, teljesen beleveszett a kéjbe, melyet a másik mágus teste nyújtott neki. Nem sejthette, a másik élvezi–e annyira az együttlétet, mint ő maga, arca ugyanis szinte teljesen érzelemmentes maradt, ahogyan már megszokhatta.
Phylipo nem tudta, mennyi idő telhetett el, lehetett csupán egy pillanat, vagy az örökkévalóság is, amikor a lyth hirtelen kinyitotta a szemét, körmeit mélyen az ifjú húsába vájta, és egy halk nyögéssel elélvezett. Phylipo számára ez volt a legédesebb hang, melyet valaha hallott. Hirtelen arról is megfeledkezett, hogy a saját kielégülésével törődjön, csak nézte az arcot, amely ebben a pillanatban mindennél fontosabb volt számára, s melyen olyan üdvözült kifejezés jelent meg, mely több érzelmet tükrözött, mint a korábban együtt töltött több, mint egy év alatt összesen.
Egy pillanat múlva elképzelhetetlen erejű mágia áramlott át az ifjú mágus testén. Szinte megszédült tőle, s ezzel egy időben Eirlys teste elernyedt. Phylipo, aki minden igyekezetével azon volt, hogy megtartsa tanárát, nem tudott másra gondolni, mint hogy ez a hatalmas varázserő egyenesen a lyth-ből áramlik belé.
Csodálatos érzés volt. Most érthette meg igazán, mekkora mágia él Eirlysben, s ez a tudat féltékenységgel vegyes ámulattal töltötte el, melyért azonnal elszégyellte magát. Tudta, hogy a lyth mekkora árat fizetett a hatalmáért, és bármit megadott volna, hogy enyhítsen szenvedésén.
Ahogy jött az érzés, úgy el is múlt, s Phylipót újra elkapta testi vágya, mely mohón követelt kielégülést. Eirlys némán tűrte, ahogy az ifjú mágus végül követte őt a végső gyönyörig, amely néhány pillanat múlva be is következett. Az időtlen lebegésben is végig tiernanja arcát nézte, de nem tudott rájönni, nyitva van–e a szeme, és valóban látja őt, vagy csupán képzeletében. Aztán hirtelen megérezte, hogy szeme csukva van, mégis valóban látja Eirlyst. Több volt már azonban a vonzó lyth-nél, a hatalmas mágusnál, még az álmait látogató sötét tündérnél is. A színtelen és mégis mindenszínű fényben most valóban áttetszővé vált, mégsem homályosultak el vonásai. Egyszerre látta minden rétegét a létezés összes síkján. Eddig soha nem tapasztalt boldogság fogta el, s úgy hitte, ezen az érzésen, ezen a pillanaton kívül nincs értelme másnak az életben. De azután már rögtön jelentését vesztette, már csak ez létezett, nem ismert más valóságot. Hirtelen mindez a hullámzó és szikrázó összevisszaság – mintha csak egy robbanás ellentéte következett volna be – összeszűkült az egyetlen sötét, tömör, és abban a pillanatban végtelenül egyszerűnek tűnő valósággá. Testét most béke és üresség töltötte ki, ernyedten csüngött az észlelés peremén, mikor egyszerre elöntötte a kétségbeesés.
Minden mágia eltűnt belőle. Ezt az érzést még soha nem tapasztalta meg, úgy látszik, még egészen kis gyermekkorában, ha tudattalanul is, de jelen volt benne a varázs. Rémülete azonban nem tartott sokáig, mert szinte rögtön visszaáramlott belé, olyan erővel, melynek nem hitte, hogy valaha is birtokában lehetett. Érezte benne Eirlys lenyomatát, és rájött, hogy ugyanez történt az imént a lyth-szel is. Eszébe sem jutott volna, hogy egy ilyen élmény kísérheti majd együttlétüket, nem tudta elképzelni, hogy kapcsolódhat össze ilyen végtelen boldogság ennyire mérhetetlenül fájdalmas ürességgel. Bele se mert gondolni, hogy ha számára ennyire megrázó volt, mit érezhetett a tiernan, akinek mágiája sokkal ősibb és elsöprőbb volt, mint bármi, amit az ifjú valaha látott.
Phylipo elmélkedéséből arra eszmélt, hogy testük elszakadt egymástól, amint a lyth felkelt, s elindult, hogy felöltözzön. Mindezt egy szó nélkül, gondosan kerülve a fiú tekintetét. Phylipo nem akarta, hogy így érjen véget, kétségbeesetten kérte Eirlyst, hogy maradjon.
– Tudom, hogy erre nem tettél ígéretet, de szeretném, ha maradnál, saját akaratodból.
A lyth megállt, s fejét még mindig elfordítva tépelődött, majd megfordult, de nem jött közelebb, mint aki továbbra sem biztos benne, mit tegyen. Végül, az ifjú számára ismeretlen okból, mégis a maradás mellett döntött. Phylipo azonnal fölpattant és karjaiba zárta, a lyth azonban kevéssé lelkesen viszonozta csókját. Előzékenyen az ágyba segítette, mire azonban mellé bújhatott volna, Eirlys már hátat fordított neki. Phylipo nem tudta értelmezni tanára magatartását, így maga is kétségbeesés és boldogság között ingadozott: utóbbihoz a lyth puszta jelenléte is elég volt, viselkedése azonban az előbbit váltotta ki. Mindez arra sarkallta, hogy kimondja azt, amit bár időtlen idők óta érzett, soha nem gondolta, hogy lesz bátorsága és lehetősége elmondani:
– Szeretlek.
Felmerült benne a kérdés, vajon lett volna-e mersze ezt megtenni, ha eközben a lyth szemébe néz.
Hosszú ideig várt, míg végül már azt hitte, hogy Eirlys elaludt.
– Nem – suttogta végül a lyth.
Phylipo most már biztosan tudta, mi volt az a válasz, amire egyáltalán nem számított.
– Nem akarom kétségbe vonni, hogy őszintén így gondolod – magyarázta Eirlys –, de úgy vélem, nem vagy tisztában azzal, mit is jelent ez. Mikor én ennyi idős voltam, magam is úgy gondoltam, hogy ismerem e szó értelmét, de azután a sors bebizonyította, mekkorát tévedtem – itt hirtelen megszakította mondanivalóját, mint aki hirtelen rájött, hogy túlságosan megnyílt a másik előtt.
Phylipo nem akarta tovább győzködni, hiszen úgysem sikerült volna bebizonyítania, hogy a lyth most az egyszer téved. Úgy vélte, majd az idők során ráébreszti, ők ketten összetartoznak. Egyikőjük sem szólt többet; az ifjú átkarolta a lyth derekát és közelebb húzódott, amennyire közel csak mert, hogy ne érezze túl tolakodónak. Szerette volna lelkével is átölelni, abban reménykedve, hátha így átadhatja neki azt, amiről szavai nem tudták meggyőzni. Egy idő után érezte, ahogy a lyth lélegzése lelassul és elmélyül.
Azonban mielőtt még ő is elaludt volna, hirtelen olyan gondolat jutott eszébe, amitől teljesen éberré vált. Amióta megismerte Eirlyst, és különösen mióta hallotta a róla szóló legelképesztőbb pletykákat, szerette volna kideríteni az igazságot a titkáról. Mitől néz ki már két emberöltő óta ugyanúgy? Miért rettegnek tőle világszerte? És legfőképpen: mit rejtenek a mágikus jelek, melyek testét fedik? Úgy gondolta, ha a harmadikra megtalálja a választ, melyre talán most lehetősége nyílik, az esetleg közelebb viheti a többi talány megfejtéséhez. Összpontosított, hogy a rendkívül nehéz fürkészőmágiát létrehozva megvizsgálja a hálóing fedte mintákat. Igyekezett mindet emlékezetébe vésni, hogy később majd utánanézhessen, mivel, ahogy számított is rá, egy sem volt ismerős közülük.
A köldökén lévő csavart alakzat különösen felkeltette érdeklődését, mivel olyan hatalmas erőket érzékelt mögötte, melyek további vizsgálódásra ösztönözték, ám ekkor váratlan nehézségbe ütközött. Olyan ellenállást tapasztalt, amely azonnal megszüntette gondosan felépített varázslatát.
Ám Phylipo már eddigi eredményével is boldog lehetett, hiszen a lyth nem ébredt fel és ezen próbálkozása már alapul szolgált a további kutatáshoz.
Félálomban még az járt fejében, milyen csodálatos érzés lesz majd másnap reggel Eirlys mellett ébredni, ám nem sejthette, hogy a szeretett lyth helyett csak egy gyűrűt és egy búcsúlevelet talál majd.

2011. szeptember 18., vasárnap

5. rész

Ahogy Nesztha kinyitotta rögtön szembe találta magát Eviannal. Sejtette, hogy öccse mindvégig az ajtóban fog állni, Neszthának azonban esze ágában sem volt beengedni. Evian bizonyára megsejthette ezt, mert reményvesztetten nézett bátyjára.
− Most már bemehetnék? Csak köszönni akarok neki − választ sem várva próbált Nesztha mellett beoldalazni a szobába, de a férfi megvetette a lábát az ajtóban. Evian kénytelen volt feladni, de megkísérelt legalább egy pillantást vetni a lythre bátyja feje felett. Ez még talán sikerült is volna, mivel magasabb volt nála, de Nesztha mögött ott állt Savion, aki semmivel sem tűnt segítőkészebbnek. Evian joggal hihette, hogy mindenki összeesküdött ellene, ezért megmakacsolta magát. Úgy döntött nem hagyja magát, ha kell, addig áll ott, amíg meg nem unják, és végre be nem engedik.
Nesztha azonban hamar megelégelte öccse viselkedését. Nem akarta, hogy Evian jelenetet rendezzen, különösen úgy, hogy Solriell alighanem tanúja az egésznek. Öccse nyilván nem volt tisztában vele, hogy így csak annyit ér el, hogy nevetségessé teszi magát. Nesztha mégsem próbált az eszére hatni, ahhoz öccse túlságosan elszántnak tűnt, inkább az egyszerűbb utat választotta.
− Segítenél? − kérdezte Hellricet, aki Evian mögött állt, és remekül szórakozott.
− Persze − mondta a férfi vigyorogva, majd hirtelen hátulról nagyot rántott Evianon. Nesztha ugyanebben a pillanatban meglökte testvérét, aki a kétoldali támadástól megtántorodott, így az út szabaddá vált kifelé. Savion és Nesztha kihasználták az alkalmat, de mielőtt Nesztha becsukta volna az ajtót, mintha nevetést hallott volna odabentről.
− Ez annyira nem ér! − méltatlankodott Evian miután visszanyerte az egyensúlyát. − Én mért nem láthatom? Féltitek tőlem?
− Ne gyerekeskedj, kérlek − szólt rá Nesztha. Valóban úgy érezte néha, mintha öccse csak egy kis kölyök lenne, nem pedig felnőtt férfi. Most sem türelme, sem hangulata nem volt az óvóbácsi szerephez, így kissé ingerülten válaszolt:
− Fogalmad sincs, miken ment keresztül. Pont az hiányozna neki, hogy még te is körülötte ugrálj.
− Ezek szerint felébredt? − kérdezte Hellric Saviontól, miközben Nesztha folytatta öccse kioktatását.
− Igen − hangzott az egyszerű válasz.
− Megtudtátok kicsoda? − kérdezősködött tovább a férfi.
− Igen − mondta sejtelmesen az orvos. Hellric kezdte elveszíteni a türelmét.
− Ugye nem azt várod, hogy kitaláljam? − csattant fel. − Ne merészeld erre is azt mondani, hogy igen! Mégis minek nézel engem, tudástárnak? Azt hiszem, összetévesztesz Handrasszal. Na mondd már, de előbb tűntesd el azt a bárgyú vigyort a képedről, különben kénytelen leszek magam letörölni − mondta Savionnak, aki erre megpróbált komolyságot erőltetni magára, de rángó arcizmai elárulták, hogy alig tudja leplezni jókedvét.
− Solriell Sheridan az − mondta Savion, és izgatottan figyelte a két férfi válaszhatását. Evian mindössze egy halk nyögést hallatott, melyről nem lehetett pontosan eldönteni, hogy ez döbbenetet, vágyat vagy valami egészen mást jelenthetett. Hellricből viszont igazán meglepő hatást váltott ki a bejelentés. A férfi ugyanis egy pillanatnyi csend után hangos nevetésben tört ki. Még a könnye is kicsordult.
− Na mi az? Mi tetszik ennyire? − kérdezte Nesztha, miután úgy tűnt, hogy barátja végre képes lesz megszólalni.
− Á, semmi. Csak el se hiszem, hogy nemrég még Karion leghíresebb ku… elnézést, kéjkeltőjének − helyesbített két kezét védekezően maga elé tartva Nesztha és Savion metsző pillantását látva − az ártatlanságát próbáltad védeni az öcsédtől.
− Ez tényleg roppant mulatságos − mondta ingerülten Nesztha. − Honnan tudhattam volna?
− Nem, nem, igazad volt − mondta Hellric. − Csak éppen fordítva. Jobb lesz, ha távol tartod tőle Eviant. Ha igazak a róla szóló pletykák, a végén még teljesen kizsigerelné az öcsédet − nevetett tovább a férfi.
− Hé, talán ebbe nekem is lenne beleszólásom, nem? − kérdezte Evian. − Úgysem tilthatnál el tőle − fordult a bátyjához. − Felnőtt ember vagyok.
− Néha okot adsz rá, hogy kételkedjem ebben − válaszolt Nesztha. Kezdett elege lenni ebből a beszélgetésből, főképp, hogy pont az ajtó előtt zajlott.
− Nem mennénk inkább fel? − javasolta. − Veszekedni ott is tudunk, és legalább ő nem hallja meg − biccentett az ajtó felé, majd elkezdte terelgetni barátait a lépcső irányába.
− Hallgass a bátyádra, Evian− mondta Savion útközben. − Jobb, ha lemondasz róla. Nem illenétek össze.
− Igazán? És szerinted ki illene inkább hozzá? Talán te? − fortyant fel.
− Ilyet én nem mondtam − válaszolta a férfi olyan arckifejezéssel, amely elárulta, hogy ha ki nem is mondta, de gondolt rá −, de tény, hogy nem is ismered.
− Ó, persze, mert te sokkal régebb óta ismered! − mondta bosszúsan Evian. − Vagy talán kaptál bármiféle bátorítást tőle, amíg bent voltatok?
− Tulajdonképpen igen. Azt mondta, hogy kedvel − mondta büszkén az orvos. Hellric, aki szó nélkül hallgatta kettejük vitáját, most felvihogott. Savion egy megsemmisítő pillantást küldött felé, de a férfi meg se próbálta visszafojtani újra feltörő nevetését.
− Micsoda szívhez szóló szerelmi vallomás! Persze, hogy azt mondta. Mégis mire számítottál? Orvos vagy. Nem merne mást mondani, nehogy egészen véletlenül elkövess valami hibát a kezelés közben − magyarázta könnyeit törölgetve. Az orvos mindössze egy fintorral nyugtázta barátja szellemességét.
− Tudom én, mire megy ki ez az egész − mondta Evian. − Megtetszett neked is, és most félsz, hogy megelőzlek. Ezért próbálod meg távol tartani tőlem.
− Na elég legyen ebből! Mindketten nevetségesek vagytok − vágott közbe Nesztha. Sajnos ezzel nem ért el semmit, ügyet sem vetettek kifakadására, Hellric azonban közelebb lépett hozzá.
− Jó nagy kalamajkát okozott ez a kis lythien. Légy szíves, legközelebb csak csúnyákat hozz − ugratta a férfit. − Komolyan, jó lesz, ha tényleg odafigyelsz az öcsédre − mondta halkan, hogy csak Nesztha hallhassa. Felesleges volt az óvintézkedés, mert a másik kettő úgyis el volt foglalva saját vitájával. − Amíg bent voltatok egyfolytában róla áradozott. Már a gyomrom is alig bírta. Egészen odáig jutott, hogy megkérdezte, hiszek-e abban, hogy létezik szerelem első látásra. Teljesen elveszi az eszét, és most még Savion is megbolondult! Úgy marakodnak rajta, mintha ezzel eldönthetnék, melyikük kapja meg. Fene se gondolta volna, hogy egyszer bármi miatt is így egymásnak ugranak majd.
Ez már Neszthának is eszébe jutott. Tudta, hogy nem kellene magát hibáztatnia az ő viselkedésük miatt. Elvégre nem azért hozta ide a lytht, hogy tálcán kínálja fel nekik. Ő csak segíteni akart rajta, és eszébe sem jutott, hogy ez a helyzet felmerülhet. Jobban belegondolva, már azon is aggódhatott, hogy mi lesz, ha a többiekre is ilyen hatással lesz. Ezzel inkább nem akart most foglalkozni. Attól nem félt, hogy a lythnek baja esne. Biztosan hozzászokott már ahhoz, hogy sokan ostromolják, és könnyedén elhárítja a hevesebben érdeklődőket. Inkább attól tartott, hogy Solriell enged majd egyikük csábításának, és így a szerencsés magára vonja a társai haragját. Márpedig ez könnyedén szétrombolhatja a jól összeszokott csapatot. Ez legalább olyan veszélyesnek tűnt, mint az a gondolat, hogy neheztelni fognak rá, és mindenki ellene fordul, amiért meggondolatlanul magával hozta a lytht, veszélybe sodorva őket ezzel. Egyik lehetőség sem volt igazán szívmelengető.
A veszekedés a lépcsőn felfelé is tartott tovább. Már odáig jutottak, hogy Evian beígért egy verést Savionnak, miután az orvos előadást tartott Solriell formás testéről és selymes bőréről, hogy barátját bosszantsa. Hellric csak hallgatta őket, és a fejét csóválta. Nesztha nem is tudta eldönteni, hogy ez rosszallást jelent-e, vagy a férfi nagyon is jól szórakozik. Gyanította, hogy az utóbbiról van szó. Hellric észrevehette barátja fürkésző pillantását, mert így szólt:
− Ne félj! Mindjárt véget vetek ennek! − mondta Neszthának egy kacsintással, amely nem sok jót ígért. Ezután a két civakodó férfi után mászott, akik már felértek a lépcsőn.
− Ugyan, ugyan fiúk! Ne veszekedjetek, mert úgyis felesleges − mondta miközben kettejük közé lépett, és átkarolta a vállukat, legalábbis kísérletet tett rá, hiszen mindketten jóval magasabbak voltak nála. − Teljesen egyértelmű, hogy engem fog választani. Ő egy igazi nagyágyú, túl nagy falat lenne nektek. Igazi férfira van szüksége, aki tud még neki újat mutatni − mondta, majd ellépett tőlük, mielőtt még rávethették volna magukat.
− Na látod? Mondtam, hogy megoldom − magyarázta Neszthának vigyorogva. − Ugye, hogy már nem is veszekednek? Inkább összefogtak ellenem, a barátságuk máris a régi, feladat teljesítve.
− De ugye nem gondolod komolyan azt, amit az előbb mondtál? Hogy neked is kell a lyth? − kérdezte Nesztha. Hellric ugyan eddig nem mutatott különösebb érdeklődést, de nem az a fajta férfi volt, akit hidegen hagytak a Solriellhez fogható szépségek.
− Hát szoktam én tréfálni? − kérdezte fülig érő szájjal a férfi. Nesztha úgy érezte, ettől a választól fellélegezhet, legalábbis egyelőre.
Most, hogy pillanatnyi nyugalom támadt, kihasználta az alkalmat, hogy rendet teremtsen, mielőtt még a többiek újra egymásnak esnének.
− Befejeztétek végre? Ha nem, akkor kérlek, menjetek ki, mert a gyerekes vitátoktól nem tudok gondolkodni. Nem tudom emlékeztek-e rá, hogy a lyth még mindig bajban van. De ez titeket nyilván nem érdekel. Csak az számít, hogy melyikőtöké lesz. Az, hogy közben vadászik rá egy gyilkos, teljesen lényegtelen, igaz? Sajnálattal kell közölnöm, de ha így folytatjátok, lehet, hogy ő kapja meg végül. Azért hoztam ide, hogy megvédjem. Ha segíteni akartok, akkor maradhattok, ha nem, akkor takarodjatok innen.
Sajnálta, hogy ilyen keményen szólt hozzájuk, nem állt szándékában, de ahogy beszélt, egyre zaklatottabb lett. Kirohanása azonban megtette hatását. Savion és Evian lehorgasztott fejjel állt előtte, Hellric pedig szokatlanul komoly tekintettel nézett rá. Neki nem volt oka szégyenkezni, de tréfás kedve odalett Nesztha szavaitól.
− Sajnálom − szólalt meg végül Evian.
− Én is − vette át a szót Savion. − Tudom jól, mit élt át szegény, és mekkora veszélyben van még mindig. Bármit akarsz is tenni, az én segítségemre számíthatsz.
− Ahogyan az enyémre is − mondta Hellric. − Van már valami ötleted?
− Még nincs. Először is tudnom kellene a többiek véleményét. Együtt aztán könnyebb lenne kitalálni valamit. Feltéve persze, hogy ők is mellettem állnak. Belátom, hogy veszélyes volt őt idehoznom. Tudtam már akkor is, de vállalom érte a felelősséget. Ha kell, akkor egyedül próbálom megvédeni, de örülnék, ha minél többen lennénk.
− Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy egyedül már semmiképp sem leszel − mondta Hellric egy bíztató mosoly kíséretében. − Lehet, hogy hibát követtél el, bár nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is ki kell mondanom. Van benne kockázat, nem mondom, de én nem vagyok gyáva. Ha a többiek azok, hát úgy kell nekik.
Nesztha igazán hálás volt barátja szavaiért, főképp mivel nemrég még ő ellenezte, hogy Solriell náluk maradjon. Talán a férfi érzett egy kis bűntudatot emiatt, azért támogatta most ilyen lelkesen.
− Itt nem csak erről van szó, Hellric − szólt közbe Savion. − Mi négyen gyerekkorunk óta ismerjük egymást, megbízunk egymásban. Velük nem olyan régi a kapcsolatunk, és egy rossz döntéssel könnyen elveszíthetjük a bizalmukat és a segítségüket is.
− Savionnak sajnos igaza van − helyeselt Nesztha, miután barátjának sikerült szavakba öntenie, amire ő is gondolt.
− Tudom. De ez végül is nem parancs. Nem adsz majd nekik utasítást, hogy részt vegyenek a lyth védelmében. Szabadon dönthetnek.
− Hogy is adhatnék nekik parancsot? Nem vagyok a főnökük.
Valóban nem tartotta magát annak. Sokszor ki is jelentette társainak, ha azok tőle vártak utasítást kezdetben. Mégis, valahogy úgy tűnt, hogy a többiek tisztelik, még azok is, akikről tudták, hogy senki más véleményére nem adnak.
− Nem, az nem vagy. Viszont az vagy, aki már számtalanszor mentette meg a seggüket. Talán elvárható lenne tőlük egy kis hála, amikor neked van rájuk szükséged − mondta Hellric.
− Nem várok tőlük semmit. Ők is sokszor voltak a segítségemre, ahogyan persze ti is. Jól mondtad barátom, eldönthetik, mit tegyenek. Én ezt nem tehetem meg. A lelkiismeretem nem engedné, gondolom, ezt megértitek.
Mindenki egyetértően bólintott.
− És te, Evian? A te véleményedet még nem hallottuk − fordult ezután öccséhez Nesztha.
− Felesleges megkérdezned. Persze, hogy én is támogatlak. De nem csak azért, mert feltétel nélkül megbízom benned. Nem hagyhatunk szabadon egy gyilkost, aki védtelen embereket támad meg. Igaz, nem mondtál erről semmit, nem tudhatom, mi vitte rá, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakinek árthatott volna. Annyira biztosan nem, hogy megpróbálják megölni.
Nesztha elmosolyodott. Pontosan erre a válaszra számított. Ilyen volt Evian. Elhatározta, hogy a lyth csakis ártatlan lehet, és elvakultan hitt ebben. Ebben bizonyára szerepet játszhatott a szépsége is, amely olyan nagy hatást gyakorolt öccsére. Szerencsére úgy tűnt, Evian Solriell esetét tényleg helyesen mérte fel. Persze amennyiben elhihetik a lyth történetét. Nesztha azonban most is úgy érezte, hallgathat a belső hangra, amely ezt súgja neki.
− Akkor hát megbeszéltük − veregette meg öccse vállát. − Majd ti is megtudhatjátok mi történt, de szeretném ezzel megvárni a többieket.
− Igazad van. Felesleges lenne annyiszor elmesélni. Jobb, ha előbb összegyűlünk − mondta Savion.
− Persze, te már megint könnyen beszélsz. Hiszen úgyis tudsz mindent − szólt sértetten Evian. Látszott rajta, hogy még mindig féltékeny, amiért nem lehetett jelen, amikor Solriell magához tért.
− Jaj, ne már! Nem lehetne, hogy megkíméljetek ettől minket, épelméjűeket? − csattant fel Hellric, mielőtt Nesztha megszólalhatott volna. Végülis nem bánta, mert ugyanaz lett volna a mondandója, mint barátjának, csak kevésbé nyers modorban.
− Ez nem csak a folyamatos veszekedésetekre vonatkozik − szólalt meg mégis. − Egyáltalán meg se említsétek. Titokban szeretném tartani, amíg el nem jön a megfelelő idő. Nem akarom, hogy feleslegesen kérdezősködjenek.
− Rendben, de nagyon nehéz lesz nem gondolni rá − felelte álmodozó tekintettel az öccse.
− Reménytelen ez a fiú − sóhajtott fel Hellric.
− Ugye tudod, hogy hiába vársz arra, hogy mindenki itt legyen? − fordult Neszthához Savion, miután tüntetőleg hátat fordított Eviannak, jelezve, hogy osztja Hellric véleményét.
− Igen, Navrik és Darard biztosan nem jönnek ma. A többieket pedig majd meglátjuk. Lehet, hogy nem várhatunk be mindenkit. Nem húzhatom sokáig az időt, mert megígértem, hogy reggelre hazaviszem. Akkor még nem leszünk túl feltűnőek az utcán. Különben is, minél tovább várunk, annál többen állnak neki keresni.
− Így is lehet, hogy már a fél város tud az eltűnéséről. Remélem a rendőrséget kivételesen kihagyták belőle − mondta Hellric, pedig tudta, hogy ennek nagyon kevés az esélye. Ki máshoz fordulhatnának a karioni polgárok segítségért, ha nem a rendőrökhöz? A gonosz Árnyakhoz biztosan nem, gondolta gúnyosan.
− Javaslom, amíg várunk arra, hogy a társaság összegyűljön, hallgassunk meg egy történetet arról, hogy mit csináltatok ma éjszaka − mondta csevegő hangon Hellric. Otthagyta a többieket, leült az egyik székre, és lábait hanyagul feltette az asztalra. A többiek követték, és ők is letelepedtek. Nesztha csak ekkor döbbent rá, mennyire elfáradt. Nem is annyira a megerőltetés okozta ezt, inkább a szokatlan helyzet, és társai folyamatos fegyelmezése.
− Talán ez majd elvonja ennek a fiatalembernek a figyelmét újdonsült szerelméről − mutatott Evianra Hellric, aki azonban észre se vette, hogy hozzá beszélnek.
− Evian! − próbálta magához téríteni az öccsét Nesztha.
− Tessék? Mi van? − riadt fel az álmodozásból.
− Á, semmi, folytasd csak nyugodtan − legyintett Hellric. − Azt hiszem, ezzel melléfogtam. Ifjú barátunk agya az éjszaka hátralévő részére szabadságot vett ki. Próbálkozzunk inkább Savionnal. Ő egy cseppet értelmesebbnek látszik − tette hozzá egy vigyorral.
− Hé! − kiáltott fel az érintett, és vele együtt, a válaszával kissé megkésve Evian is. Ezt már Nesztha sem állhatta meg mosoly nélkül.
− Hogy szerezted azt a sérülést? − kérdezte öccsét.
− Nem volt semmi különös, csak pár részeg fickó belénk kötött. Sajnos az egyiknél kard is volt − vonta meg a vállát Evian.
− Szerintem nem akartak igazából bajt − vette át a szót Savion. − Megpróbáltuk leállítani, kértük, hogy tegye el a fegyvert, mielőtt még megsérül valaki. Erre felháborodott, és azt mondta, hogy tökéletesen bánik a karddal. El is kezdett hadonászni vele, hogy ezt bebizonyítsa, de nem állt valami biztosan a lábán. Elvesztette az egyensúlyát, előretántorodott, és közben véletlenül megvágta Eviant.
− Ettől persze nagyon berezeltek. Féltek, hogy bosszút állunk, ezért jobbnak látták, ha kereket oldanak − fejezte be a történetet Evian.
− Huh, szegénykéim. Mennyi izgalom egyetlen éjszakára! − mondta Hellric tettetett aggodalommal. − Én meg már azt hittem dicső harci sérülést szereztél!
− Te csak ne beszélj! − vágott vissza Evian. − Egész idő alatt itthon pihengettél. Egyedül úgy sebesülhettél volna meg, ha megvágja a szádat egy törött söröskorsó.
− Haha, nagyon szellemes − válaszolta Hellric ingerülten. − Hirtelen milyen jól vág az eszed. Egyébként is, szolgálatban nem szoktam inni. Na várj csak! Sorra kerülsz te is nemsokára! Akkor majd üldögélhetsz itt, és majd én gúnyolódom rajtad.
− Micsoda?? Hiszen, te mindig gúnyolódsz! − fortyant fel Evian.
− Ez igaz − felelte büszkén Hellric. Nesztha nevetve csóválta a fejét. Most is, mint oly sokszor, meg kellett állapítania, hogy barátai mellett soha nem lehetett unatkozni.
− Legalább történt valami szokatlan? − kérdezte Savion.
− Szerinted hányszor fordult elő, hogy bármi is történt itt? − mondta Hellric ingerülten. − Már akkor izgalmasabb az itteni őrség, ha eggyel több részeg áll meg a háznál, hogy lehugyozza a falat.
− Pszt − intette váratlanul csendre barátját az orvos.
− Jó, tudom, ez rossz tréfa volt − mondta semmivel sem halkabban Hellric.
− Nem erről van szó, te marha! − suttogta a férfi.
− Hanem? Mi bajod van már megint?
− Jaj, befognád már végre? Ti nem hallotok zajt odakintről? − kérdezte az orvos, miközben feszülten nézett a hang irányába.
− De − mondta tömören Nesztha, és már talpon is volt kezében a kardjával. Ő is felfigyelt a tompa puffanásra, ami az imént hangzott fel az ajtó felől. Most barátaival a nyomában arra felé tartott, hogy kiderítse, mi okozta a zajt. Amikor mind a négyen elhelyezkedtek, hogy bármelyik pillanatban az esetleges támadóra vethessék magukat, Nesztha óvatosan a kilincs felé nyúlt, ám az ajtó hirtelen kitárult.


Mi a véleményetek...?

Milyen veszély leselkedik az ajtó túloldalán?

Mi a véleményetek a szereplőkről? Ki a rokonszenvesebb az eddig megismert négy férfi közül?

Olvass tovább

2011. szeptember 16., péntek

Intro

Ha az Árny és Rózsából sorozat készülne, ez lenne a felvezetőzene:)

(Az Epica zenéje egyébként már a kezdetektől fogva sokat inspirált minket Alsynia történeteinek megalkotása során)


2011. szeptember 15., csütörtök

Moon Angel kampánya



Ezt a kampányt Moon Angel indította. Katt a képre, ha kíváncsiak vagytok rá, miről is szól pontosan.
Mi is szeretnénk támogatni és népszerűsíteni ezt a kezdeményezést, mivel mi is saját történetet írunk saját karakterekkel, immár lassan hat éve. A kampány célja nem az, hogy megszűnjenek a fanficek, hanem hogy az írók merjék felvállalni, ha sajátszereplős történetet (is) szeretnének alkotni.
Reméljük, ezzel egy idő után sikerül elérni, hogy az olvasók ugyanolyan érdeklődéssel fogadják az egyedi karaktereket és történeteket is, mint a már meglévő népszerű világokat. Elvégre azok is ismeretlenként kezdték egykor... :)


2011. szeptember 14., szerda

4. rész

− Mint mondtam, nem először találkoztam vele. − kezdte a lyth. − Első alkalommal vendégként jelentkezett be hozzám. Mondanom sem kell, hogy álnéven. Fizetett, ahogy mindenki más, azután megjelent a megbeszélt időben. Nyilván tudják, mivel foglalkoztam, ezért nem kell részleteznem mi történt ezután.
Bár nem várt választ, Nesztha és Savion egyszerre jelezte, hogy folytathatja.
− Annyit azért el kell mondanom, hogy meglehetősen durván bánt velem. El is határoztam, hogy soha többé nem fogadom. Kiderült azonban, hogy ő sem tervez több látogatást, ugyanis az oldalamnak szorította a kését, és közölte, bármit teszek is, meg fog ölni. Befogta a számat, ezért nem tudtam sikítani. Különben sem hiszem, hogy bárki meghallotta volna. Túl jól szigeteltek a szobák. − tette hozzá eltűnődve. − Sokat beszélt hozzám, látszott, hogy nem sieti el, minden pillanatot kiélvez a félelmemből.
− Elmondta, mi az indítéka? − vágott közbe Nesztha. − Amit mondott, abból úgy tűnik, nem ismerte ezelőtt.
− Igen, többek között erről is szó volt. − válaszolta közönyösen Solriell, mintha nem is egy ellene elkövetett gyilkossági kísérletről beszélnének. − Nem volt indítéka, legalábbis a pénzen kívül nem. Bérgyilkos.
− Ki bérelte fel? − kérdezte Nesztha. Így már bonyolultabb volt az ügy. Nem elég tudniuk, ki a támadó, ismerniük kell azt is, aki a háttérből irányítja.
− Az apám. − felelte hosszú szünet után Solriell. − Fogalmam sincs miért. − tette hozzá sietve, megelőzve Nesztha újabb kérdését. − Születésemtől fogva gyűlölt, de ez talán még nem elég indok arra, hogy megölessen. Főleg, hogy mióta eljöttem otthonról, nem is hallottam felőle. Apám Szomorban lakik.
− Ilyen messzire Ön után küldött egy bérgyilkost? Valamivel nagyon magára vonhatta a haragját. − töprengett Nesztha.
− Történt még ez előtt is valami. − folytatta elgondolkozva Solriell. − Egy ideig nem gondoltam, hogy összefüggés lenne a kettő között, de már nem vagyok benne biztos. Valaki megpróbált megmérgezni. Ez volt az első, és egyben az eddigi legsikeresebb kísérlet. Nagyon közel álltam a halálhoz. Ha a legjobb barátom történetesen nem vegyész, akkor ma már nem kellett volna fáradnia a megmentésemmel. − mondta gunyoros mosollyal Neszthának.
− Gondolja, hogy azt is ez az ember követhette el?
− Nem hiszem. − vágta rá azonnal Solriell magabiztosan. − Ez nem az ő stílusa. Szerintem ő szívesebben végignézné a halálomat, nem hagyná ki, hogy szenvedni lásson. Ez a méreg viszont lassan hatott, napokig tartó gyötrelem volt. − rázkódott meg hirtelen a kellemetlen emlékek hatására.
− Talán van egy harmadik személy is. − szólt közbe Savion, miközben Solriell bokájába dörzsölte a kenőcsöt. − Miután az első kudarcot vallott a méreggel, az apja más valakit bérelt fel.
− Lehetséges. − tűnődött el egy ideig barátja felvetésén Nesztha. − Meséljen tovább, kérem. Hogy sikerült megszabadulnia ettől az alaktól? − nézett újra Solriellre.
− Belekönyököltem a gyomrába. − vonta meg a vállát a lyth. − Igaz, közben ejtett rajtam egy vágást, végig az oldalamon. Sajnos nem tudtam hosszú időre megállítani, de annyi időt nyertem, hogy elérjek az ajtóig, és segítségért kiálthassak.
− Talán, ha lejjebb célzott volna…− próbált tréfálni az orvos, de Nesztha egy lesújtó pillantással tudatta, hogy ez nem a megfelelő alkalom.
− Kérem, folytassa. Mi történt ezután?
− Visszarántott az ajtóból. Látszott rajta, hogy nagyon dühös. Talán ezért is követte el azt a hibát, hogy nem ölt meg azonnal. Helyette felpofozott, ami tulajdonképp nekem kedvezett, mert távolabb kerültem tőle az ütéstől. Ezután már csak arra kellett törekednem, hogy tartsam a távolságot, hátha meghallotta valaki, hogy bajban vagyok, és a segítségemre siet.
− Így is történt nem igaz? − kérdezte Nesztha, amikor a lyth rövid szünetet tartott.
− Igen, jött a lakájom, és rárontott a férfira, ezért nem tudott rám figyelni, így sikerült hátulról leütnöm. Ezután hívtuk a rendőrséget. Elvitték, de nem sikerült kideríteniük ki lehet.
− Gondolom megszökött. Nem lenne meglepő. − mondta Nesztha. Ismerte a rendőrséget. Képtelenek voltak ellátni a munkájukat.
− Igen. − erősítette meg a férfi feltevését Solriell. − Azóta mindig volt velem valaki, hátha újra rám támadna. A barátaim nagyon féltenek. Az én hibám volt, hogy ma sikerült újra a közelembe férkőznie. Ascarisnak kellett volna hazakísérnie előadás után, de azt mondtam neki, hogy ez teljesen felesleges. Elegem volt már abból, hogy mindig vigyázni kell rám. Most kiderült, hogy volt értelme az állandó felügyeletnek. − sóhajtott fel. Tudta, hogy Ascaris saját magát fogja hibáztatni, amiért nem volt elég kitartó, és hagyta magát rábeszélni. Vajon tudja már mi történt? Hiába küldött a veszély első jelére segélykérő üzenetet gondolatai által a vámpírnak, az vagy nem jutott el hozzá, vagy Ascaris nem tudott időben odaérni. Mindenesetre választ nem kapott ugyanezen a módon.
Egy valaki már biztosan sejti, hogy bajba került, Florensz. Már rég haza kellett volna érnie, és tudta, hogy a férfi ott várt rá. Bizonyára halálra aggódja magát miatta. Fogalma sem lehet róla, hogy jól van, és ami a fő, biztonságban is. A lyth legalábbis remélte, hogy tényleg így van, eddig azonban nem utalt rá semmi, hogy veszélyben lenne ezeknek a férfiaknak a társaságában.
− Úgy tűnik, folyamatosan követhette Önt. − mondta Nesztha, elvonva ezzel Solriell figyelmét a kínzó bűntudatról. − Csak így tudhatta meg, mikor marad végre egyedül, hogy újra lehetőség nyíljon számára. Önnek vagy a barátainak nem tűnt fel semmi? Nem vette észre, hogy követték?
− A legkisebb jelét sem láttuk. Épp ezért tartottam feleslegesnek a többiek aggodalmát. Nos, úgy tűnik, alábecsültem ezt az embert.
− Igen, sajnos attól tartok, bebizonyosodott, hogy nem egy kezdővel állunk szemben. Az apja részben elégedett lehet. − erősítette meg Nesztha.
− Igen, igaza van. De most már nem csak az apám jelent gondot. − mondta Solriell. − Azt hiszem, a bérgyilkos a ma este történtek után személyes ügynek érzi, hogy végezzen velem. Elvégre kudarcot vallott, ez biztos sérti a hiúságát. Talán ez most jobban hajtja, mint a pénz, amit a sikeres munkáért cserébe kapna. El sem tudják képzelni, mennyire dühös volt! − tette hozzá megborzongva.
− Ha ez így van, akkor a mai eset után csak még inkább gyűlölni fogja Önt. Most már kétszer csúszott ki a kezei közül, többször biztosan nem akar hibázni. − mondta Nesztha.
Savion csendben volt, csak hallgatta kettejük beszélgetését, míg ő maga dolgozott.
− Hogy történt egészen pontosan? Érdekelne, hogyan sikerült megúsznia mindössze ezzel a néhány zúzódással. − szólalt meg végül. Épp egy komolyabb sérülést kezelt a lyth csípőjén, mely már kezdett sárgásbarna színbe fordulni. Szerencsére a kenőcsnek hála nemsokára halványulni fog, és nem lesz olyan érzékeny sem, gondolta, miután a lyth fájdalmasan felszisszent.
− Tudják, ez kissé kínos. − mondta kelletlenül Solriell.
A két férfi összenézett, nem tudták pontosan mire céloz.
− Inkább kezdem az elején. − folytatta a lyth egy hosszú sóhajtás után. − Ascaris kísért a kocsihoz, és megvárta, amíg beszállok, csak utána búcsúztunk el. Elindult a kocsi, és egy ideig semmi különös nem történt. Aztán hirtelen megálltunk. Pár pillanat múlva megjelent valaki, és kinyitotta az ajtót. Azt hittem a kocsis az, mert ugyanolyan köpenyt viselt. Valószínűleg a bérgyilkos hajthatta a fogatot. Mire felismertem, már bent volt a kocsiban, és lefogott. Annyira megrémültem, hogy védekezni sem tudtam. Azt mondta, most nem menekülhetek. Azután mocskos dolgokat mondott arról, mennyire kívánt mióta együtt voltunk. Éreztem a vágyát, kéjes volt a hangja, ahogy elmondta, mit tervez velem. Nem akart megölni, legalábbis nem azonnal, hanem…− itt elcsuklott a hangja .
Nem volt szükség hosszú magyarázatra, Nesztha így is azonnal megértette. Haragjában ökölbe szorította a kezét. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és bátorítóan megérintette a lyth kezét. Nem tudta, vajon jó döntés volt−e ez, de úgy tűnt, Solriell erőt merített a belőle.
− Úgy tervezte, kiéli rajtam a vágyait, és amíg izgalmasnak talál, addig életben hagy. Nem tudom, hogy sikerült összeszednem magam, annyira megijedtem. Inkább választottam volna a halált, mint hogy így használjon. Valahogy mégis sikerült észrevétlenül elővennem a tőrömet. Talán, mert annyira el volt foglalva a piszkos kis gondolataival, és annyira biztos volt magában, hogy nem figyelt rám eléggé. Majdnem megszúrtam, de amikor észrevette a fegyvert, ellökött magától, majd belém is rúgott. A kocsi ajtajának csapódtam, kitörött az üveg, én pedig nem tudtam mást tenni, csak sikoltottam. Azt hiszem, ez mentette meg az életemet. Ezután minden olyan gyorsan történt, alig emlékszem már. Küzdöttünk, de nem sokáig bírtam. És ekkor megjelent Ön. − nézett hálásan Neszthára, szeme csillogott a visszafojtott könnyektől. A férfi csodálta a lytht, amiért nem sírja el magát. Tökéletesen megértette volna, nem tartotta volna gyengeségnek azok után, amit átélt, és amilyen zaklatott idegállapotba került most, hogy kénytelen volt felidézni a történteket.
− Nagyon bátran viselkedett. − szorította meg a kezét. − Most már nem kell aggódnia, itt biztonságban van. Vigyázunk Önre. Igaz, Savion? − fordult az orvoshoz, hogy barátja megerősítse szavait.
− Igen, tényleg nem kell félnie. Itt nem találhatja meg. Még ha tudná is, hol keresse, akkor sem tudna a közelébe férkőzni.
− Be se tudna jönni, ha Evian és Hellric még mindig az ajtó előtt állnak. − mondta nevetve Savionnak Nesztha.
− Többen is vannak? − kérdezte csodálkozva Solriell. Látszott rajta, hogy kezd megnyugodni, érdeklődve figyelte a férfiakat.
− Igen, de jobbnak láttuk, ha ők kint maradnak, amíg Önnel beszélünk. Az öcsém, Evian már alig várja, hogy megismerje. Előre is elnézését kérem a viselkedéséért. Jó fiú, de néha elragadtatja magát, és Ön azonnal lenyűgözte, ahogy meglátta.
− Örülnék, ha megismerhetném a testvérét. − mondta mosolyogva Solriell. − Önökről is szeretnék többet megtudni. Mindig csak rólam beszélünk. − tette hozzá nevetve.
− Talán mert Ön érdekesebb. − mondta Savion. Nesztha nem tudta eldönteni, hogy barátja vajon tréfál−e vagy inkább teszi a szépet.
− Most elég, ha annyit tud rólunk, hogy segíteni szeretnénk. − mondta Nesztha, majd hirtelen eszébe jutott valami. Örült, hogy elterelheti a témát. − Azt hiszem, ez az Öné. − vette elő a tőrmarkolatot, és a lyth felé nyújtotta. − Biztosan kiesett a kezéből, amikor elájult.
− Nagyon köszönöm. − hálálkodott Solriell, ahogy átvette tőle a fegyvert. − Féltem, hogy elveszett. Szomorú lettem volna, mert ajándékba kaptam, és nagyon fontos nekem.
Átvette a férfitól a csillogó tárgyat, és a markába szorította. A mágikus penge azonnal előugrott. Még egy szorítás, és újra csak a markolat maradt a kezében.
− Varázslat működteti a tőrt. − magyarázta a két férfinak. − Csak én tudom használni, más semmire nem menne vele.
− Szerencséje van. Van egy társunk, aki imádja az ilyen eszközöket. Lehet, hogy kölcsönkérné, hogy megvizsgálja, és elfelejtené visszaadni. − nevetett Savion, de abbahagyta, amikor rájött, hogy nem fogalmazott elég körültekintően.
− Egy társuk? − kérdezett vissza Solriell. − Nyilván róla sem szeretnének beszélni. Önök nagyon titokzatosak. Még azt sem árulták el, hogy hol vagyok. − mondta, de nem firtatta tovább a dolgot.
Nesztha tudta, hogy nem halogathatják már sokáig a dolgot, muszáj lesz beszélniük a lythszel, de előbb még barátaival szerette volna megvitatni, mihez is kezdjenek.
− Nézzék, − törte meg a csendet végül Solriell. − igazán élvezem a társaságukat, és jól érzem magam ezen a különös helyen, − nézett körbe az ablaktalan szobában. − de nagyon aggódhatnak már értem.
− Biztosan így van. De ahogy Nesztha is mondta, biztonságosabb lenne még maradnia egy ideig. − mondta Savion. − Önnek most pihennie kell. Mindjárt magára is hagyjuk.
− Igen, próbáljon meg aludni egy kicsit. − mondta Nesztha. − Hajnalban pedig hazavisszük.
− Aludni? − kérdezte megdöbbenve Solriell. − Azok után, ami az éjszaka történt, nem hiszem, hogy képes lennék rá.
− Azért csak próbálja meg. Biztosan jót tenne. − mondta Savion. − Ha gondolja, adok valamit, ami segít.
− Köszönöm, inkább ne. − tiltakozott Solriell. − Még az előzőt se hevertem ki teljesen.
− Nem könnyen teszi túl magát rajta, igaz? Muszáj mindig gúnyolódnia velem. − jegyezte meg kissé sértetten az orvos.
− Ugyan, hiszen csak tréfálok. − mondta mosolyogva Solriell. − Ez csak azért van, mert kedvelem. − tette hozzá, mire a férfi arca ellágyult. Büszkeségében kihúzta magát, jól estek neki a lyth szavai. Nesztha úgy gondolta, ideje lenne magára hagyniuk Solriellt, mert az orvos kezdett túlságosan is úgy viselkedni, mint az öccse.
− Jobb lesz, ha megyünk. Tényleg pihennie kell. − mondta Nesztha. Szeretett volna végre kimenni a szobából. Hiába élvezte a lyth társaságát, tudta, most az a kötelessége, hogy kitalálja, hogyan oldja meg a helyzetet, amelybe belekeverte saját magát és társait is. Most, hogy Solriell biztonságba került, más gondolatok kezdték aggasztani, melyeket eddig igyekezett háttérbe szorítani. Tudta, hogy Hellricnek igaza volt, veszélyes volt egy idegent idehoznia. Barátja pedig még csak nem is sejthette mennyire az. Solriell Sheridan híres volt, sokan ismerték és sok olyan emberrel állt kapcsolatban, akik az Árnyak számára veszélyt jelenthettek. Nesztha legalábbis így sejtette. Nem tudott sokat Solriellről, nem tudhatta megbízhat−e benne, de meg sem fordult a fejében, hogy cserbenhagyja azok után, ami az éjszaka történt.
Beszélni akart a társaival, meg kellett tudnia, hogy mellette állnak−e, segítenek−e neki a lyth védelmében. Ők még biztonságban voltak, Solriell csak őt és Saviont látta eddig. Önmagáért nem aggódott, az orvost azonban akarata ellenére belekeverte a saját ügyébe. Ahogy barátjára nézett, úgy látta, a férfi egyáltalán nem bánta, hogy megismerte Solriellt. Amióta csak Nesztha megjelent karjában a lythsszel, az orvos egyfolytában sürgött−forgott körülötte. Most épp azzal volt elfoglalva, hogy gondosan betakarja, miközben búcsúzkodott. Miután Nesztha is jó éjszakát kívánt neki elindultak az ajtó felé.


Mi a véleményetek...?

Vajon mit fognak szólni a többiek ahhoz, hogy Nesztha hazahozott egy áldozatot?
És mihez kezdenek Solriell ügyével?

Olvass tovább

2011. szeptember 12., hétfő

Karion

Néhány kép arról, milyennek is képzeljük el Kariont és környékét.









2011. szeptember 11., vasárnap

3. rész

Az egyik ágyon ott ült Evian, karját kötés borította. Savion már a kötszereket pakolta vissza a helyükre.
− Gyógyikám! Újabb alany érkezett! − kiáltott rá Hellric, mire az orvos is és Evian is felkapták fejüket. Először mindketten rá, majd Neszthára néztek, és mikor észrevették az ájult lytht, azonnal cselekedtek: Evian felpattant az ágyról, hogy átadja helyét, Savion pedig odasietett, hogy gondjaiba vegye új betegét. Nesztha megkönnyebbülten tette le a lytht az ágyra, tudta, hogy mostantól jó kezekben lesz, és örült, hogy Savion leveszi a válláról az iránta érzett felelősség egy részét.
− Mi történt? − hangzott el aznap már másodszor a kérdés, és a férfi újra elmesélte, miközben Savion megkezdte a vizsgálatot.
− Szerinted mi baja lehet? − kérdezte tőle Nesztha, miután végzett mondandójával.
− Nem tudom − felelte elgondolkodva az orvos. − Nem vérzik sehol, és nem látok rajta sérülést, már amennyire így ruhán keresztül meg tudom ítélni. Le kellene vetkőztetni, hogy alaposabban meg tudjam vizsgálni. Szeretném, ha addig kimennétek − tette hozzá sietve, ahogy meglátta Hellric arcát. Úgy tűnt, épp időben, megelőzve ezzel egy pikáns megjegyzést.
− Jellemző − szólt felháborodva Hellric. − Most örülhetsz, megnézheted őt meztelenül, és egy szavunk sem lehet, hiszen orvos vagy. Tudtam én, hogy anyámra kellett volna hallgatnom! − mondta zsörtölődve, de azért elindult az ajtó felé.
− Nagyon mulatságos. Majd gondolj erre akkor is, amikor az alfeledet leszek kénytelen ápolni egy jól irányzott rúgás után, ami szerintem már régóta kijárna − válaszolta csipkelődve az orvos.
Hellric egyetlen, de igen kifejező kézmozdulattal jelezte véleményét, majd Evianhoz fordult, aki meg sem mozdult, sőt, gyanúsan szótlan volt. Olyannyira, hogy Nesztha egészen megfeledkezett róla. Ránézett öccsére, és látta, ahogy az tátott szájjal mered az ágyon heverő lythre.
− Na gyere, fiacskám. Ránk itt most semmi szükség − paskolta meg Hellric Evian arcát, hogy magához térítse. Meglehetősen mulatságos látványt nyújtott ez, tekintve, hogy Hellric majd egy fejjel alacsonyabb volt. − Csukd már be a szád! Képzeld el, mi lenne, ha szegény felébredne, − mutatott a lythre. − és ez első, amit meglát, a te bárgyú képed lenne. Azonnal visszaájulna szerencsétlen.
Nesztha nem volt biztos benne, hogy barátja szavai eljutottak öccse tudatába, mivel még mindig révülten meredt maga elé.
− Evian, jól vagy? − kérdezte vállára téve a kezét. Öccse megrázkódott. Olyan volt, mintha csak teste lett volna jelen, és tudata most tért volna vissza egy másik világból.
− I−igen, persze − dadogta, és bátyjára nézett. − Csak egy pillanatra azt hittem álmodom. Eddig csakis álmaimban láttam ilyen szépet. Muszáj kimennem? − kérdezte reménykedve. − Nem maradhatnék mégis?
Hellric megelőzte Neszthát a válasszal:
− Pont az hiányozna neked! Már így is szinte megmakkantál tőle! Na, gyere szépen, ne félj, itt lesz még egy ideig − mondta, és elkezdte maga után húzni az ajtó felé. Nesztha elindult utánuk, de Savion, aki elnéző mosollyal figyelte az előbbi jelenetet, utána szólt.
− Kérlek, te maradj itt − mondta, felháborodást váltva ki ezzel Evianból.
− Neki miért szabad? − nézett irigykedve Neszthára.
− Azért, mert a lyth egyedül őt látta. Talán felismeri, ha magához tér, és nem ijed meg annyira, mintha egyedül én lennék vele. Ezen kívül Nesztha volt az, aki megmentette − magyarázta az orvos.
− Hallod Evian? A bátyád jutalmat kap a sikeres küldetésért − szólt közbe kaján vigyorral Hellric. − Mindenestre ez ösztönző lehet a jövőben mindannyiunk számára − tette hozzá, miközben megveregette Evian vállát.
− Tudod, hogy nem erre gondoltam − mentegetőzött az orvos, de Hellric csak nevetett. Jól tudta, mire célzott Savion, de nem hagyhatott ki ilyen remek alkalmat egy kis tréfálkozásra. Maga előtt tolva Eviant kilépett az ajtón, de még mielőtt becsukta volna, visszafordult Neszthához:
− Ugye megmondtam? Mégis megérte − mondta, majd kacsintott, és végre magára hagyta őket. Nesztha, ha nem ismerte volna ilyen jól barátját, megsértődött volna ezen, így azonban csak legyintett.
Savion most már minden figyelmét a betegére fordíthatta. Kikapcsolta köpenyét, óvatosan levette cipőit, majd nadrágját kezdte el gombolni. Nesztha nem ajánlotta fel segítségét, mert az orvos láthatóan jól boldogult, ezen kívül kissé zavarban is volt. Elképzelte mit szól majd a lyth ha felébred, és meglátja, hogy egy idegen férfi bámul rá, miközben alig fedi a testét valami. A helyében ő biztos nagyon kellemetlenül érezte volna magát. Savion persze nem számít, ő orvos, és most kizárólag így gondol a lythre, miközben sorra szabadítja meg a ruhadaraboktól. Nesztha csodálta, hogy képes erre, hogy nem jelentenek számára csábítást a lyth mostanra fedetlenné vált hosszú, formás lábai. Amikor nem volt rajta más, csupán a fehérneműje, Savion megszólalt:
− Azt hiszem, le kellene vennem a fűzőjét is, talán úgy könnyebben lélegezne − nem várt választ, máris elkezdte bontogatni a madzagokat. − Soha nem értettem mire jó ez − mondta közben. − Ezzel csak becsapják magukat, és persze másokat is. Neki ráadásul még csak szüksége sincs rá. Nézd milyen karcsú! − zökkent ki egy pillanatra orvos szerepéből a férfi. Persze lehet, hogy csak az aggodalom beszél belőle, gondolta Nesztha.
− Tudom, hihetetlenül könnyű. Semmi nehézséget nem jelentett felemelnem − válaszolta.
− Olyan szempontból megkönnyíti a dolgomat, hogy jobban ki tudom tapintani, hogy nincs−e valahol törése − jegyezte meg gyakorlatiasan Savion. − Nos, úgy tűnik, mivel rajta volt a ruhája, ráadásul elég ép maradt, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy nem történt nemi erőszak − kezdte a beteg állapotának a felmérését. − Nincs nyílt sebe, néhány zúzódást leszámítva épnek tűnik, de azért megvizsgálom, mert lehet néhány nem látható sérülése is − mondta, majd kezébe vette a lyth fejét.
− Azt hiszem alaposan beüthette − szólalt meg egy idő után. − Nem csoda, hogy még mindig eszméletlen.
− De azért ugye rendbe jön? − kérdezte aggódva Nesztha.
− Remélem − hangzott a tömör és nem túl megnyugtató válasz. − Nem törött be a koponyája, de lehet egy kis agyrázkódása.
Ezután végigtapogatta csontjait, nyakától lefelé haladva, miközben folyamatosan tájékoztatta barátját. Miután megállapította, hogy nem érez törött bordát, karjai és csípője is épek, folytatta a vizsgálatot a lábainál. Ahogy kitapintott egy nagyobb zúzódást a combján, a lyth halkan felnyögött.
− Kezd ébredezni − mondta Savion. − Ez jó jel − tette hozzá elégedetten.
A lyth váratlanul megmozdult, kinyitotta a szemét, és gyenge, ügyetlen próbálkozást tett arra, hogy eltolja magától a férfi kezét. Látszott, hogy még nincs egészen magánál, de minden pillanattal egyre éberebb lett.
− Hagyjon békén! Vegye le rólam a kezét! − mondta halk, de parancsoló hangon, és megpróbált felkelni. Túl gyenge volt még ehhez, erőtlenül hanyatlott a segítségére siető orvos karjába. Ennek ellenére nem nyugodott, hiába próbálta Savion lecsillapítani, és visszanyomni az ágyra. A lyth kétségbeesetten igyekezett kivergődni a szorításából, s mikor ez nem sikerült, hosszú körmeit vetette be ellene.
− Nem hallotta? Hagyjon békén! − szólt közben most már élesebben a férfira. − El akarok menni! Hol vannak a ruháim?
− Nyugodjon meg, kérem. Orvos vagyok. Csak segíteni akarok − magyarázta a férfi fájdalomtól összeszorított fogakkal.
− Ha ez igaz, és tényleg segíteni akar, akkor engedi, hogy hazamenjek − mondta ingerülten a lyth, továbbra is hadakozva a férfival. Úgy tűnt, hogy végre teljesen magához tért. Most már Nesztha is közelebb jött, hogy segítsen. Tudta, hogy barátja nem akar kárt tenni benne, ezért nem bírt vele, holott sokkal erősebb nála. Nem volt szükség rá, hogy közbeavatkozzon, mert miután a lyth meglátta őt, rövid gondolkodás után látszott rajta, hogy felismeri, és azonnal megszűnt az ellenállása. Így Savion már vissza tudta fektetni az ágyra.
− Ön mentett meg − suttogta a lyth mélyen Nesztha szemébe nézve, ő azonban nem szólt, csak bólintott.
− Szóval emlékszik rá, hogy mi történt − állapította meg Savion.
− Igen, többé-kevésbé − nézett vissza rá még mindig gyanakvással a lyth, de úgy tűnt, most már megnyugodott.
− Megmondaná a nevét? − kérdezte az orvos.
− Ön sem mondta a sajátját − hangzott a sértődött válasz. Úgy tűnt, a lyth még nem bocsátotta meg az előbbi méltatlan bánásmódot. − Nem valami udvarias.
Savion hirtelen szólni sem tudott, látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni türelmét, de csak sóhajtott egyet, így próbálva nyugtatni magát. Neszthát szórakoztatta barátja bosszankodása, de remélte, hogy a lyth viselkedése csak bizalmatlanságából fakad, és nem ilyen rossz a természete, különben nehezen fognak szót érteni vele.
− Elnézését kérem − mondta végül enyhe gúnnyal az orvos. − Savion vagyok.
A férfinak jó oka volt rá, hogy ne árulja el vezetéknevét. Ilyen tudás birtokában könnyebb lenne megtalálni, és ez komoly veszélyt jelentene számukra.
A lyth egy pillanatig az orvos arcát fürkészte, talán arra várt, hogy a férfi kimondja teljes nevét, ám mivel ez nem történt meg, így a kezét nyújtva ő is csak ennyit mondott:
− Solriell.
Neszthának nem kellett több ahhoz, hogy pontosan tudja, kivel is hozta össze a véletlen aznap éjszaka. Sokat hallott már Solriell Sheridan híres szépségéről, bár ő maga még soha nem látta. Be kellett vallania, hogy nem volt túlzás, amit róla állítottak. Első pillantásra ugyan nem fordult volna meg a fejében, hogy az ájult lyth kéjkeltő lehet, hiszen annyira ártatlannak tűnt. Most azonban, ahogy barátjával hadakozott, kiderült róla, hogy igenis tüzes teremtés.
Azt is tudta róla, hogy a színházban dolgozik egyéb, széles körben ismert foglalkozása mellett. Ez is egybevágott tehát. Gyors pillantást váltott Savionnal, melyből megtudta, hogy az orvos ugyanerre a következtetésre jutott.
Nesztha hamar észbe kapott. Túl régóta figyelték már szótlanul a lytht. Futólag mintha egy gúnyos kis félmosolyt látott volna végigsuhanni az arcán. Biztosan rájött, hogy felismerték, és ezzel nyugtázta a két férfi válaszhatását. Nesztha nem lehetett biztos benne, mert Solriell most inkább érdeklődőnek tűnt, és kérdő tekintettel nézett rá.
A férfi csak ekkor döbbent rá, hogy még be sem mutatkozott.
− Nesztha vagyok − szólt sietve.
− El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy megismerhettem − mondta Solriell. Nesztha nagyon is jól tudta, és a következő pillanatban a lyth ki is mondta, amire gondolt. − Ha egy kicsivel később jön, már halott lennék. Hálával tartozom.
− Saját magának is köszönheti. Kitartott, amíg odaértem, ráadásul súlyosan megsebesítette a támadóját. Így már nem volt nehéz elbánnom vele − hárította el a hálás szavakat Nesztha.
− Szerencsém volt, hogy arra járt, igaz jobban örültem volna, ha kellemesebb körülmények között találkozunk − küldött egy halvány mosolyt a férfi felé Solriell, Nesztha bólintva viszonozta. A lyth most Savionhoz fordult:
− Bocsánatát kell kérnem az előbbi viselkedésemért. Nem viselem túl jól, ha idegen férfiak fogdossák a combomat az engedélyem nélkül. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatja magát, amiért nem voltam egészen magamnál − tréfálkozott, mire Savion elnevette magát.
− És még mondják, hogy az orvosi hivatás nem veszélyes! − mondta, majd igyekezett visszanyerni komolyságát. − Hogy érzi magát?
− Azt hiszem, a körülményekhez képest jól vagyok − mondta bizonytalanul Solriell. − Épp ezért, bár nem akarok hálátlannak tűnni, − vetette közbe. − de hazamehetnék?
− Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de még maradnia kell. El kell látnom a sérüléseit − jelentette ki határozottan az orvos.
− Veszélyes is lenne most elindulni − vette át a szót Nesztha. − Ezen kívül szükségünk lesz a segítségére.
− Valóban? Miben segíthetek én Önöknek? − kérdezte meglepetten Solriell.
− Be kell vallanom valamit. Nagy hibát követtem el. Nem tudtam megállítani a támadóját, így még most is szabadon van. − mondta Nesztha. Legszívesebben lehorgasztotta volna a fejét, hogy ne kelljen a lyth szemébe néznie. Solriell csalódottan sóhajtott egyet, de hamar összeszedte magát.
− Nem az ön hibája − vigasztalta a férfit. − Ő ilyen. Hiába tett volna bármit is, előbb−utóbb akkor is megtalálta volna a módját, hogy megszökjön.
− Ezek szerint ismeri? − kérdezte Nesztha. Úgy tűnt, beigazolódott hát a gyanúja. − El kell mondania mindent, amit tud, hátha sikerül a nyomára bukkannunk.
− Nem könnyű teljesítenem, amit kér − felelte Solriell tétovázva. Most sokkal idegesebbnek tűnt, mint az imént, hangja is remegni kezdett. − Személyes ügyről van szó, nem szívesen beszélek róla. Ne értsenek félre, tényleg nagyon hálás vagyok, de alig ismerem önöket.
− Nyugodjon meg, kérem. Bennünk megbízhat. Ha ez valóban nem először fordult elő, akkor sajnos megvan az esély, hogy újra megismétlődik. Csak akkor állíthatjuk meg, ha többet tudunk róla − győzködte Nesztha.
− Tudom. Már kétszer próbált megölni. Félek, legközelebb már nem lesz ilyen szerencsém. Kész csoda, hogy eddig sikerült elkerülnöm.
Nesztha sajnálta, hogy erőltetnie kell ezt a beszélgetést. A lythen látszott, küzd az ellen, hogy eluralkodjon rajta a rettegés. Nem is csodálta, hogy fél, azok után, amin keresztül ment. Mostani válaszhatása sokkal inkább illett az adott helyzethez, mint az ezt megelőző könnyed csevegés, mely nagyon meglepte Neszthát.
Savion egy kis pohár átlátszó folyadékot tartott Solriell szája elé.
− Igya ezt meg. Ez majd segít, hogy megnyugodjon − mondta, és a lyth engedelmesen felhajtotta a pohár tartalmát. Azonnal köhögni kezdett, ahogy megérezte az égető érzést a torkában.
− Répapálinka − magyarázta bűnbánó arccal az orvos, majd hozzátette. − Higgye el, tényleg jót fog tenni. Sajnálom, biztosan nincs hozzászokva ilyen erős italhoz.
− Nem számítottam rá − szólalt meg rekedt hangon Solriell. − Az orvosom még soha nem itatott velem alkoholt gyógyszerként.
− Igazán? Pedig remek fájdalomcsillapító és nyugtató.
− Ezt majd akkor mondja, ha a következő előadásomon nem tudok énekelni, mert tönkretette a hangomat a csodagyógyszere. Ha ez megtörténne, tényleg szüksége lenne magyarázkodásra, különben nem biztos, hogy túléli − mondta most már újra tréfálkozva Solriell. Lehet, hogy mégis használt a pálinka, és sikerült enyhítenie a feszültségén.
− Talán egy vámpírral még elbánok − mondta nevetve az orvos.
− Ó, ne higgye, hogy Ascarisra gondoltam. Azt hiszem Ön még nem találkozott mérges rendezővel. Azok az igazán veszélyesek. Különben pedig,− váltott komolyabb hangnemre Solriell.− nem szükséges leitatnia. Már elhatároztam, hogy mindent elmondok.
− Remek − húzta el a száját a feltételezésen bosszankodva a férfi, de máris megenyhülten folytatta. − Megengedi, hogy addig ellássam a sérüléseit? − emelt fel egy tégelyt.
− Természetesen, de csak ha a krémje nem marja le a bőrömet. Önnél nem mehet biztosra az ember − mondta bujkáló mosollyal Solriell.
− Igazán mulatságos − mondta Savion. Csak tettette, hogy bosszankodik, valójában alig bírta visszafojtani mosolyát. Kezdte túlságosan megkedvelni a lytht.
Nesztha igazán élvezte kettejük civakodását, de most örült, hogy végre a lényegre térhetnek.
− Kérem, mondja el mi történt − sürgette Solriellt.


Mi a véleményetek...?

Miért akarhatják megölni Solriellt?
Mihez kezdenek az Árnyak most, hogy a lyth látta őket?

Olvass tovább