2012. július 31., kedd

Halál/vágy (novella)

Sziasztok!

A Tollforgató Klub oldal novellaíró pályázatot indított "Feltámadás" témakörben. Erre írtuk az alábbi novellát.
Ez azért fontos nekünk, mert még soha nem próbáltunk ilyet írni, ezért kérünk titeket, mondjátok meg őszintén a véleményeteket róla. Igazán sokat jelentene! Előre is köszönjük.

U.I.: Érdemes visszanézni az oldalunkra, mert holnap szavazós blogversenyt indítunk, hogy ezzel ünnepeljük meg az 5000. oldalmegtekeintésünket :)






Halál/vágy

Fájdalom.
Szaggató, hasító, zsibbasztó, nyilalló, maró fájdalom.
Pusztító, emésztő, perzselő, bénító, gyötrő kín.
Mintha léteztek volna más szavak is. Nem emlékezett rájuk. Nincs is értelme más dolgokra szavakat keresni. Nem léteznek más dolgok. Már évek óta tartott ez az állapot. Nem! Évszázadok, évezredek óta. Nem is értelmezhető az óta szó, a kín mindig létezik, és a mindig most van. Ahogy ő maga is mindig és most létezik. Ő maga a fájdalom. Halhatatlan.
Halhatatlan… A gondolat hatására felrémlett egy emlék. Valaki… valahol… örökké élni…Igen, ezt akarta valamikor. Ő akarta. S most pontosan emiatt haldoklik mégis.
Az embertelen forróság és dermesztő hidegrázás váltakozásával kezdődött. Ekkor még nem sejtett semmi rosszat. Aztán testén kis fekete foltok sokasága jelent meg. Kézfejétől indult, s úgy terjedt mellkasa felé, mintha apró állatok tintába mártott lábai hagyták volna ott.
Akárcsak patkányának lábnyomai. A halál lábnyomai.
Gúnyosan felnevetett, ám gyenge tüdejéből kifutott a levegő, hörögve fuldokolni kezdett. Sokáig tartott, mire rendezni tudta légzését, ám a gondolattól nem tudott szabadulni. Hiszen az állat maga volt az élet, s ezt egyedül neki köszönhette. Cserébe viszont csak halált hozott. Harapása megállíthatatlan leépülést idézett elő a testében, mely ellen nem használt semmilyen ismert gyógymód.
A mágikus kísérlet sikeresnek bizonyult. A tűz kihunyt, a kés kicsorbult, a méreg hatástalan maradt. Bármennyi erőfeszítést tett, a patkány túlélte. Nem csoda, ha az állat ellenségessé vált vele szemben, ő azonban nem tulajdonított neki jelentőséget. A diadal megrészegítette, újra ki akarta próbálni a varázslatot. Ezúttal önmagán.
Bármennyire is a halál elkerülése volt a célja, sosem gondolta volna, hogy az ennyire elviselhetetlenül borzalmas is lehet. Inkább a véglegesség és az ismeretlen keltett félelmet benne. Nem lehet ennyire felemésztő. Képtelenség, hogy ezt bárki el tudja viselni. Mi van, ha nem is lehet? Mi van, ha mégis sikerült a terve? Ha már rég halottnak kellene lennie, de a mágia életben tartotta, s most örökkévaló fájdalom a jussa? Bénult őrület, amelytől az elméje nem szabadulhat. Ez volna az istenek büntetése arcátlan kihívására? Ebben a világban rázúdítják Árnyékvölgy összes iszonyatát? Nem. Akkor nem indult volna rothadásnak a teste, nem halt volna el a keze, és nem emésztené el a feltartóztathatatlan pusztulás. Az üszkösödés nem áll meg kegyesen, mikor a szívhez ér. Meg kell halnia!
Megpróbálta megmozdítani a lábát. Nem ment. Minden erejét az erőlködésre összpontosította. Percekig tartott, mire sikerült arrébb csúsztatnia bal lábát, így az már lelógott az ágy széléről. Át akart gördülni az oldalára, hogy leguruljon a földre, jobb karját azonban már teljesen használhatatlanná tette a fertőzés. Másik kezével apránként közelebb húzta magát a peremhez, míg végül súlya lerántotta. Vállába fájdalom nyilallt, többi testrészét azonban szinte nem is érezte. Tüdejéből kiszorult a levegő, szemei befordultak és minden elsötétült.
Fogalma sem volt, mennyi ideig fekhetett eszméletlenül, de azóta teljesen besötétedett. Az utcai lámpások halvány fényében látta, hogy vér folyik az ablakokon. Átfordította fejét a másik irányba, s érezte, a szeméből is vér folyik. Minden vörösben úszott.
A szoba sarkában pörgött az asztal, rajta világító szemű békák hada ugrált. Az egyik átugrott a szobán az orra elé, könnyedén hidalta át az ő számára leküzdhetetlennek tűnő távolságot, majd csúf barna lé kezdett szállni az állat bőréből, amely kígyózva körbetekerte őt, növekedett, míg teljesen elnyelte. Vergődni kezdett, hogy a felszínre kerüljön, de ettől csak mélyebbre süllyedt, végül újra elborította a sötétség.
Mikor magához tért, a hátán feküdt, a pocsolya a mennyezeten sötétlett és különböző ijesztő formákat öltött. A kinti világból viharfény cikázott be a szobába, s hallotta, ahogy ágak és esőcseppek verődnek az ablakhoz. Lassan visszafordult a mellkasára, s megkísérelt az asztalhoz kúszni, jobb oldalát tehetetlenül vonszolva. Esélytelennek látta, hogy feltámaszkodjon, hiszen megmozdulni is inkább a gondolatai erejével sikerült. Nem is érezte, csak tudta, hogy apránként, de halad. Szánalmasnak tartotta, ahogy karját lassan maga elé helyezve húzódzkodott előre, lajhárok másznak így, ha a földre kényszerülnek.
Mágiát már napok óta képtelen volt használni, ez már meg sem fordult a fejében. Nem értette, miért nem éri el a fiókot, pedig a teste teljesen szétfolyt, elnyújtózhatott volna odáig. Ugyanakkor szíve olyan erősen vert mellkasában, hogy úgy érezte, el kellene löknie addig.
A halhatatlanságot akarta elérni, most pedig még az üvegcsét sem tudja. Milyen nyomorult helyzet!
Kis időre megpihent. Minden erejére szüksége volt élete utolsó küzdelméhez. Jobb karjával sem feltámaszkodni nem volt képes, sem a fiókért nyúlni, így fél kézzel kellett felhúznia magát az asztal lábán, de alig bírta egyáltalán felemelni. Rájött, hogy sem hason, sem háton fekve nem nyúlhat elég magasra, hogy elérje a fiók belsejét. Hanyatt kellett feküdnie, hogy kezét felerőltethesse a fogantyúig és le kellett rántania az egészet. Már annyira ereje végén járt, hogy az is beláthatatlanul hosszú időnek tűnt, míg hátára fordult, de nem merte abbahagyni a próbálkozást, mert félt, hogy a végső kimerültség után is még napokig szenvedhet. Ha a szert nem is szerzi meg, talán életét veszti, amíg próbálkozik. De csak a méreggel tudhatta biztosra, hogy képes meghalni.
Úgy tűnt, már egész éjszaka dolgozik. Új, csillagok idejével mérhető gyötrelem-életének egész végtelenbe nyúló éjszakájában, mely valójában csak pár napja kezdődött. Volt, hogy csak feküdt tehetetlenül, mert gondolatai annyira szétestek, hogy azt sem tudta, hol van. Csak figyelte, ahogy a falak hatalmas szárnyakká nyílnak, s óriási malomlapátokként őrölni kezdik alatta a viharban sikoltozó árnyakat. Minden alkalommal, mikor belesüppedt a végtelenbe, remélte, ez lesz az utolsó. Mikor azonban az enyészet ködén át olykor felsejlett egy gondolat, folytatta küzdelmét, bár az okára már nem emlékezett.
Meglepődött, mikor nagy robajjal lezuhant a fiók, s csak sejtette, hogy őrá esett, de nem érzett semmit. Kétségbeesetten kotorászott a szilánkok között egy ép üvegcse után. A friss sebekben férgek másztak fel a bőre alatt. Az őrület erőt adott, s végül gondolkodás nélkül emelte szájához, amit talált, fogaival kihúzta a dugót, s az egész folyadékot leöntötte a torkán. A halál volt a cél, mindegy, mit iszik meg. A szer nem mart, nem égetett, ezért újra a romok közé nyúlt, de egy pillanattal később keze már bénultan lógott, vagy ha mozgott is, ő nem érezte.
Testét elöntötte a hőség, s mint a pára, úgy szálltak fel elméjéről kusza gondolatai. A rémképek egy csapásra eltűntek. Nyoma sem volt viharnak.
A viharfény, az eső, az ágak. Az utcán pislákoló naplámpás, a mosdótálba csöpögő víz, a ketrecében kaparászó patkány hangjai. Ez volt a valóság.
Átkozott állat! A mágikus kísérlet után a mellkasára telepedett, miközben ő öntudatlanul feküdt. A varázs oly erővel járta át, hogy kétségbeesésében őrjöngve zúzott össze mindent, ami körülvette. Üvegeket, bútorokat, a patkány ketrecét.
A fájdalmat sötétség követte. Sötétség és nyugalom. Egészen a harapásig.
A patkány a mellkasán ült, éles fogai vörösen csillogtak. Milyen apró s mégis milyen hatalmas!
Hiába kezelte a sebet, hiába szedett gyógyszert. Nem értette, miért. Nem volt rá ésszerű magyarázat.
Nem is oly rég még örök életre vágyott, most, hogy csupán napjai voltak hátra, évekkel is megelégedett volna. Az évekkel, amelyeket nemrég még a sajátjának tudhatott.
Így hát bevégzi anélkül, hogy létezése értelmet nyert volna. Testének egyetlen haszna az lesz, hogy táplálja a férgeket, melyek hamarosan berágják magukat a bőre alá.
Férgek!
Férgek, kórokozók, ezernyi apró halhatatlan gyilkos. A halhatatlan patkány halhatatlan kórokozói, melyek ellen nincs gyógymód.
Ahogy a felismerés által elöntötte a végső bizonyosság, megkönnyebbült, s ez az addig végtelennek tűnő szenvedései ellenére is furcsán hatott rá. Minden bizonnyal csak azért érzett így, mert már pontosan ismerte halála okozóját. Hiszen nem akarhatott meghalni, az értelmetlenné tette volna pontosan azt a mágiát, ami elhozta számára a véget. Most is csupán kipróbálta, megölheti-e a méreg.
Az elmúlás azonban nem úgy jött, ahogyan várta. Nem foszlott szét békésen a semmiben. Érezte, ahogy belső szervei szétrobbannak, s belülről kiégetik a bőrét. Szemei eltűntek, mégis látott, olyan sötétséget, amely az élők világában nem is létezik. S ebben a semmi-sötétségben még sötétebb alakok közeledtek. Szétfolyó felhőlények ölelték körbe, hogy lenyúzzák róla testét, majd amikor az elfogyott, a lelkét marcangolták tovább, s a végtelenségbe nyújtották. Százlábú és karú óriások taposták a koponyája helyét, hogy kitöröljék gondolatait. Beláthatatlanul hatalmas és mérhetetlenül apró tűzgömbök suhantak el mellette, egymásba nyitották, majd újra bezárták a valóságot. Anyagtalan formákon át száguldott egyhelyben, majd egy sötét barlang végtelen apró létébe zuhant.
Egyszer csak – mert újra értelmét látta annak, hogy „egyszer csak” – megint érzett. Anyagot. A barlang aljára ért. Árnyékvölgybe, az Örök Rettegések Honába. Várta az újabb elképzelhetetlen csapást, az azonban nem jött. Csak annyit érzett, hogy egy apró lény a mellkasára telepszik.
A mellkasára! Ahogy felismerte, hogy van szeme is, rögtön ki is nyitotta. Először csak homályosan tudta kivenni környezetét, de amit látott, az nem hasonlított egy barlangra. Sőt, furcsán ismerős volt. Felemelte fejét, hogy jobban felmérje helyzetét. A mozdulat meglepően könnyű volt. Teste sajgott ugyan, de az elviselt fájdalmakhoz viszonyítva kéjes örömnek tűnt. És akkor meglátta. Hatalmas lendülettel söpörte le magáról az undok teremtményt. A jobb kezével, ami most néhány vágástól eltekintve teljesen ép és működőképes volt.
Törött üvegek, egy szétzúzott ketrec, felborult bútorok.
Az állat egy szekrényből lezúdult könyvkupac mögé futott. Az ő könyvei mögé, amelyek az ő dolgozószobájában hevertek pontosan úgy, ahogy azon a végzetes napon. A varázslathoz használt eszközök és alapanyagok ugyanabban a sorrendben hevertek szerteszét, ahogy akkor. Kezébe vett egy tükörcserepet, hogy megnézze arcát. Homlokán ott futott a kékes festékcsík, amely az egyik alapanyag kikeverése közben került oda, s amelyet estére lemosott.
Minden ugyanolyan volt. Minden? Őrülten tapogatta végig jobb kézfejét, majd mikor nem találta rajta, amit keresett, idegesen tekergőzve vizsgálta végig minden porcikáját. Nem volt harapás!
Tébolyult hang hagyta el ajkát, mely egyszerre volt sikoly és nevetés. Minden keze ügyébe kerülő tárgyat a könyvkupachoz vágott, mely alatt a patkány rejtőzött. Miután kitombolta magát, kirontott a szobából és bereteszelte maga mögött az ajtót.
Az első dolga az lesz, hogy örökre bezárja a veszedelmes állatot. Igen, ezt kell tennie.
Az ez utáni feladat már sokkal nehezebb lesz. De nem számított! Sikerült! Ha nem is egészen úgy, ahogy remélte, örök életet adott saját magának. Erős volt, hatalmas! Mágiája talán határokat sem ismert, a hibát csak az okozhatta, hogy még nem találta meg a megfelelő módszert.
Ezúttal másképp lesz. Előtte áll az egész élet, hogy megfejtse a halhatatlanság titkát. Elhatározta, hogy nem adja fel, amíg megoldást nem talál.
Ezt az elhatározást azóta újra és újra megteszi. Minden élete kezdetén.



A blogverseny nyertesei:

2012. július 27., péntek

Lezárult a nyereményjáték




Facebookos nyereményjátékunk a végéhez ért, mivel elértük a 100 lájkot!
Köszönjük a sok megosztást és lájkolást, és a részvételt mindenkinek, aki játszott.
A rózsás gyűrűt pedig egy szintén-blogger nyerte, mégpedig Mese, gratulálunk neki:)

Aki erről lemaradt, az se csüggedjen, lesz még hasonló akciónk a facebookon, hasonlóan tárgynyereményekkel:)
A játékos kedvű bloggerek és történetírók pedig hamarosan újra örülhetnek, ugyanis ha elérjük az 5000 oldalmegtekintést itt a blogon, akkor jön a Szavazós Blogszépségverseny!:)

Mi is játékos kedvünkben vagyunk, ezért jelentkeztünk is Mese blogversenyére.
A szavazás holnap déltől hétfőig tart, ha tetszik a blogunk, kérlek, szavazzatok ránk ;)
Katt a képre a versenyhez:







A blogverseny nyertesei:

2012. július 23., hétfő

A rózsa másik virága - 3. rész




A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.
Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.
Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.
Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.
– Léven Ásgeir. Rierdan urat keresem.
A cseléd azonban csak állt tátott szájjal, keze még mindig a kilincsen, manószerű szemeivel még mindig őt bámulta. A férfi már épp újra belekezdett a bemutatkozásba, amikor a lyth végre megmoccant, de ahelyett, hogy hátralépett volna, kezet nyújtott, s zavarában bemutatkozott:
– Eldrit Hanas – vigyorgott a férfira, aki az egészet nem tudta mire vélni. Egyik szemöldökét tanácstalanul felhúzta, majd gondolatban vállat vonva a cselekvést választotta csodálkozás helyett. Szabad kezével egyetlen mozdulattal lekanyarította válláról köpenyét, majd a cseléd kinyújtott karjára terítette.
– Köszönöm, nagyon kedves – majd belépett az előtérbe, hogy a lyth észre sem vette, hogy ő maga állt félre előbb, vagy a férfi indult el befelé. A cseléd sietve követte, majd amíg az csizmáját többször is gondosan végighúzta a cipőtisztító állványon, hogy eltávolítsa az eső nyomait, a lyth szinte körülötte pattogva hadarta:
– Nem lehet, mármint csak So…ööö…a lythien van itthon … ööö, Rierdan úr elment itthonról, ööö… – A férfi azonban kegyesen megszabadította a szenvedéseitől, hogy ki kelljen találnia, mit is szokás ilyenkor mondani.
– Kiváló, valójában úgyis Sheridan lythienhez jöttem. – Itt szünetet tartott, megadva a lehetőséget a cselédnek, amikor azonban az továbbra is tehetetlenül állt, könnyedén felsóhajtott és folytatta: – Jelentsen be a lythienhez, kérem.
– Óóó…ó, máris! – kiáltott fel a lyth zavarodottan, mintha csak most vette volna észre, majd elindult, karján még mindig a férfi köpenyével.
Eldrit kopogás nélkül rontott be a könyvtárba, ahol Solriell éppen egy régi mesekönyvet lapozgatott tűnődve. Meglepetten nézett a zaklatott cselédre.
– Ááuöö… Ássss…ööö… – próbálta felidézni a férfi nevét, végül azonban csak legyintett. –Á, egy úr van itt. Önt keresi. Vagyis igazából az Urat. Vagyis hát, mégis önt. Áhh, na majd meglátja! De előbb szerintem látogassa meg az illemhelyet, mert, na! Hát én majd’ bepisiltem! Milyen jó, hogy így kicsípte magát! – utalt a lyth szűk, halványzöld ruhájára és arany csipke ékszereire. Eldritet úgy ahogy megtanították az urakkal folytatandó illendő beszédre, de ha valami felzaklatta, akkor sajnos ezt mind elfelejtette.
Solriell egy mukkot sem értett az egészből. A cseléd elég sokszor beszélt furcsaságokat, de ezt most tényleg nem tudta mire vélni. Felállt a karosszékből, majd mélyen másik szemébe nézett, ez ilyenkor mindig segített.
– Eldrit, vezesd kérlek az urat a fogadószobába ­– sóhajtott fel.
Miután a cseléd heves bólogatást követően kiviharzott, Solriell szeretetteljesen végigsimított a könyv borítóján, majd letette az asztalra, remélve, hogy mihamarabb visszatérhet az olvasáshoz. Számtalanszor kérte, hogy csak akkor zavarják meg ilyesmivel, ha kifejezetten őt keresik. Nem szerette, ha neki kellett elmondania a vendégnek azt, amit a személyzet is közölhetett volna.
Mikor a szobához ért, hallotta a férfi hangját:
– Nyugodtan tegye le a köpenyemet, még maradok egy darabig.
Mikor belépett, a férfi épp a kandallópárkányon álló bábukat igazgatta. Felbosszantotta a férfi arcátlansága.
– Eldrit, nem mondtad, hogy a nagybátyám lakberendezőt fogadott – fordult a sóbálványként álló cselédhez, aki még mindig karján tartotta a férfi köpenyét. Az illetlenség volt a legenyhébb szó arra, hogy egy idegen a személyes tárgyait rendezgeti. A kis, kézzel festett szobrokat legutóbbi tanárától kapta ajándékba, melyek az összes fajta szerzet egy-egy példányát ábrázolták. A férfi megfordult, kezében egy ximéva alakkal.
– Elnézést, lythien, éppen a berendezésben gyönyörködtem.
Solriell csupán edzettségének és lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem került a szolgálóhoz hasonló állapotba. A férfi kétségtelenül jóképű volt, de nem csupán erről volt szó. Olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen tisztában van a képességeivel és rendkívül erős, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. Vékony ajkai megnyerő, de egyben tenyérbemászó félmosolyra görbültek, és meglepő módon az egész keskeny, izmos arca derültséget sugárzott. Zöld szemei azonban kiismerhetetlenek maradtak, orra vonala pedig már-már kegyetlennek tűnt, hosszú, sötét haja azonban lágyította vonásait. Összességében olyan érzést keltett a lythben, mintha éppen egy fogat készülné elütni, s ő ezt már alig várja. Az idegen öltözékét sem bízta a véletlenre, vékony, nemesi alkatán az egyszerű fekete kabát és szűk nadrág is elegánsan mutatott, a szegély zöldje pedig pontosan megegyezett a szeme színével. A lyth úgy döntött, fontolóra veszi, hogy mégsem küldi el a férfit, hiszen tulajdonképpen akár itt is megvárhatja a nagybátyját.
– Üdvözlöm, lythien! Léven Ásgeir vagyok – átvágott a szobán és kezet csókolt a lythnek. Solriell megmerevedett, ahogy a férfi hozzáért, de nem azért, mert annyira taszította volna, még csak nem is, mert hatására érzéki vonzalom támadt volna köztük, hanem a szavaitól. Ez a férfi nem a jegyese.
– Elnézést, hogy mondta? – hangja elcsuklott, ahogy hosszas hallgatás után kierőltette a szavakat.
– Léven Ásgeir vagyok – a férfi hosszan a szemébe nézett, mintegy nyomatékosításképpen. – Úgy tudtam, az apja értesítette önöket az érkezésemről.
– Talán Hajnalhatár kormányzója megbetegedett, hogy a fiát, esetleg az unokáját küldte – húzódott el fagyos arccal a férfitól –, vagy az önök családjában az a bevett szokás, hogy a vőlegény nem saját maga látogatja meg a jegyesét? Akárhogy is, felesleges volt fáradnia, hiszen a cél az lett volna, hogy megismerjük egymást az esküvő előtt.
Léven néhány pillanatig csak egy tanácstalan homlokráncolással válaszolt, majd továbbra is udvarias hangon megszólalt:
– Akkor nagy szerencséje van, mert én vagyok a jegyese, s épp olyan értetlenül állok a helyzet előtt, mint ön.
Most Solriellen volt a tanácstalanság sora. Félrenézett, míg összeszedte a gondolatait. Nagyon úgy tűnt, hogy valamiről lemaradt.
– Ez esetben igazán hálás lennék, ha segítene összefoglalni, mit is tudtunk meg eddig önről.
– Mi sem természetesebb. Úgy vélem, mindkettőnk számára kedvező lenne.
– Az ön neve Léven Ásgeir.
– Valóban.
– Ön nem Hajnalhatár kormányzója.
– Úgy van.
– És nincs is köze hozzá?
– Amennyire tudom, nincs – húzta ismét félmosolyra száját. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja, mintsem bosszantja ez a helyzet. Solriellnek egyrészt tetszett, hogy a férfi képes ilyen kedélyesen kezelni, másrészről azonban idegesítette, hogy túlzott magabiztosságában még csak nem is zavartatja magát.
– És valamilyen oknál fogva úgy tudja, a jegyesem.
– Egészen biztos vagyok benne. Az apjával beszéltem meg.
Solriell elhúzta a száját. – Ez lett volna a következő kérdésem. Még egy dolgot nem árt tisztáznunk. Azt is tudja, én ki vagyok? Előfordulhat, hogy rossz házba tévedt. – Solriell remélte, így van, mert a férfi túlságosan is tetszett neki ahhoz, hogy utálnia kelljen, amiért hozzákényszerítik. Különösen az után a megnyerő mosoly után, amelyet a legutóbbi megjegyzésére kapott válaszul.
– Mondja, jól szórakozik?
– Úgy véli, ez segít megtudni az ittlétem okát? – húzta fel ismét a szemöldökét, aztán már mosoly nélkül folytatta: – Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ön Solriell Sheridan, s ez a nagybátyjának, Oriel Rierdannak a háza.
– Ezzel tehát kizártunk egy lehetőséget. Akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz – folytatta Solriell, s közben, mintegy megerősítésként arrébb sétált pár lépést. – Az apám valóban a Léven Ásgeir nevet írta meg, ezért kérem, igazolja, hogy ön az.
A férfi szeme összeszűkült.
– Talán meglepő, de eljegyzésre készültem, nem igazoltatásra, sem pedig vallatásra. Gyűrűvel szolgálhatok, iratokkal sajnos nem – vágta oda ridegen. Solriell hátrahúzódott, a férfi pedig ezt látva mély levegőt vett, orrlyukai kitágultak, pislogott egyet, majd már az udvariasság álarcát visszaerőltetve magára, próbálta menteni a helyzetet:
– Elnézést kérek, lythien. Természetesen jogos a gyanakvása. Fogalmam sem volt róla, hogy bizonygatnom kell a kilétemet. Megkértem az apjától az ön kezét, és ő beleegyezését adta, ahogy ahhoz is, hogy meglátogassam önt. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy önt már másnak ígérte. Így utólag nem kellene ezen meglepődnöm, ha még a saját gyermekének sem szólt, hogy időközben megváltoztatta döntését.
– Nem tartja valami sokra a véleményemet, ez igaz. Ahogyan nyilván ön sem, ha az apámtól kérte meg a kezem, és nem tőlem. De mit is várhatnék, hiszen egyáltalán nem ismer – azzal félig elfordult a férfitól. Erre nem volt felkészülve. Minden terve hiábavaló volt, hiszen ő arra készült, hogy egy öreg kormányzót kell meggyőznie. Erre most egy fiatal, erős, és feltehetően erőszakos alaktól kell valahogy megszabadulnia, aki úgy tűnik, valamiért nagyon eltökélt az egybekelésüket illetően.
– Épp azért jöttem, hogy ezen változtassunk – lépett közelebb.
­– Az eszébe sem jutott, hogy az apám azóta újra másnak ígért? – Solriell gonosz vigyorral nézett vissza rá. – Vagy mégis jobbnak találta az eddigi jegyesemet? Anyagilag és társadalmilag is igen előnyös lett volna számára bekerülni egy ilyen befolyásos családba. Apám nem bolond ember, bizonyára nem akar csalódást okozni a kormányzónak.
– Most tulajdonképpen az apja, vagy a volt jegyese miatt aggódik? Talán gyöngéd érzelmek fűzték ahhoz az emberhez?
– Nem mondhatnám, egyszer találkoztunk. De ez még mindig eggyel több, mint amennyiszer önnel. – Solriellt mélységesen felzaklatta a helyzet. Éppen elég rossz volt a gondolat, hogy hozzá kell mennie egy öregemberhez, de ezt legalább volt ideje feldolgozni, hiszen az eljegyzést már több mint egy fordulóval ezelőtt bejelentették, amikor apja, mostohája és a fiuk meglátogatták őket nagybátyjánál. Az az önteltség és arcátlanság azonban, ahogy önkényesen és egy szó nélkül egy másik embernek adta, készületlenül érte és megrázta. Eddig is tudta, hogy egyszerűen eladták, de hogy bármikor odavethetik, ha érkezik egy jobb ajánlat, ez már mégiscsak sok.
Léven már közel sem élvezte annyira a társalgást, Solriell látta, ahogy megrándul az arca és a bal szeme, de aztán újra megzabolázta magát.
– Akkor bizonyára rendkívül jóképű férfi lehet, ami meglepő, mert a szavaiból úgy vettem ki, az unokája lehetnék, s akkor meglehetősen benne járhat már a korban.
– Erre inkább nem válaszolnék. Nem hiszem, hogy joga van nekem kérdéseket feltenni. Ha úgy döntött, hogy ismeretlenül is megfelelek önnek, akkor gondolom, nem bánja, ha továbbra sem tud mindent rólam. – Solriell szerette volna már lezárni ezt a beszélgetést.
– Elnézést, lythien, azt hiszem elragadtattam magam – A férfi hirtelen teljesen nyugodtnak tűnt. Ha ezt is csak magára erőltette, akkor nagyon jól leplezte. Bocsánatkérő, de egyben furcsamód elégedett arccal folytatta - Bármit is hisz, szeretném jobban megismerni önt, de azt hiszem, ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Nyilván tolakodónak hat, hogy beállítok, ahogyan ön mondta, ismeretlenül, de higgye el, jó okom van rá.
– Mégpedig? – húzta fel a szemöldökét a lyth.
– Egy jóslat vezetett el önhöz.
– Egy jóslat?
– Ahogy mondtam – bólintott.
– És most azt várja, hogy elhiggyem, esetleg egyenesen boldog legyek, amiért ilyen szerencsés fordulatot vett az életem? Nem tudom, minek képzel engem, ha azt hiszi, bedőlök egy ilyen mesének. Azt gondolta talán, hogy egy ilyen ábrándos történettel majd sikerül elcsábítania és ellenállás nélkül beleegyezem az apámmal kötött egyezségükbe.
– Kétség kívül könnyebb lett volna, ugyanakkor lehangoló is. Nem vagyok érzelgős ember, nem próbálom megszédíteni, csak a tényeket közöltem.
– Halljuk hát ezeknek a tényeknek a részleteit! Hm… hadd találgassak! Leszólította egy jöttment utcai jós a szomori házunk előtt, és megmondta, hogy azt a személyt fogja elvenni, aki ott lakik? Elképzelem ez esetben mennyire megrémülhetett, amikor meglátta apámat.
– Lythien, megkérhetném, hogy ne gúnyolódjon velem? – kérte, de Solriell folytatta, mintha meg sem hallotta volna:
– Vagy esetleg egyenesen a nevemet jövendölte meg?
– Befejezné végre? Csak, mert nem akar hinni valamiben, még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges. Biztosan örülne, ha úgy történt volna, ahogyan felvázolta, de ki kell ábrándítanom. Én sem adtam volna hitelt ilyesminek. Jós pap volt, aki megadta nekem a születési idejét és helyét, valamint ezt – az asztalkára helyezett henger alakú dobozból előhúzott egy feltekert lapot és a lyth felé nyújtotta, ő azonban habozott elvenni.
– Mi ez a papír? Csak nem a születési igazolványom?
– Nem, és nem is az iskolai bizonyítványa, sem az egészségügyi kórtörténete. – A férfi megelégelte a játékot, kicsavarta a lapot és a lyth felé fordította. Azon egy sötét hajjal keretezett gyönyörű arc rajza látszott, széles ajkakkal, keskeny, tökéletes ívű orral és hívogató tekintettel. Solriellnek elakadt a lélegzete. – Ezt a pap rajzolta. És ha nem tévedek, és az apja is alátámaszthatja ezt, önt ábrázolja.

Olvass tovább


A blogverseny nyertesei:


2012. július 21., szombat

Vendégírók lettünk




A héten jelentkeztünk a Pennát a kézbe! írói blog legutóbbi gyakorlati feladatára, melyben hatalmas elismerésként megkaptuk a lehetőséget, hogy az oldal vendégírói lehessünk. Ez úton is nagyon köszönjük az elismerést, kíváncsian várjuk a témát.

A feladat egyébként párbeszéd írása volt, leírások és gondolatok nélkül. Mivel a következő fejezetünkbe rengeteg párbeszédet terveztünk, ezért aztán logikus volt, hogy ezt írjuk meg erre a feladatra. Hétfőn pedig fel is kerül az új rész, a párbeszédes verzióhoz képest természetesen kibővítve.



2012. július 16., hétfő

Eredményhirdetés

Sziasztok!

Megszületett a blogverseny eredménye.
Minden jelentkezést figyelembe vettünk, összesen 15-öt, de annyi volt a holtverseny, hogy így is csak 9 helyezett lett.:)

Jöjjenek az eredmények, gratulálunk minden résztvevőnek!

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/





2. Zsömi  http://utolsoigeret.blogspot.hu/


3. Lorelay Even http://loryka-egykislnyblkirlynlesz.blogspot.hu/


4. Judit  http://judittortenet.blogspot.hu/
4. Mese  http://letezzvelunk.blogspot.hu/
5. Twilightfan  http://kritikanektek.blogspot.com
6. Annette  http://til-the-world-ends.blogspot.hu/
7. Monikawaheed  http://fagyossziv.blogspot.hu/
7. Neserly Molly  http://www.thsszivthslelek.blogspot.hu/
8. Libricica  http://stellabrandy.blogspot.hu/
8. Cathy  http://cathykonyve.blogspot.hu/
8. Freya  http://freya-floralia.blogspot.hu/
9. Titania  http://amarilisysergiostory.blogspot.ro/
9. Tpr  http://waiting-for-yesterday-bytpr.blogspot.hu/
9. Monikawaheed  http://veszelyesszerelem.blogspot.hu/

Mindenkinek köszönjük a részvételt!
A játékot hamarosan megismételjük, de ezúttal kicsit rendhagyó formában, valamint szavazós blogszépségversenyt is tervezünk, ha lesz rá igény:)
Addig is a játékos kedvűek figyelmébe ajánljuk facebookos nyereményjátékunkat, ahol tárgynyeremény is van. Sokan közületek (akik már kommenteltek nálunk) már félúton vannak a részvételhez:)
Katt a képre a részletekért:

2012. július 12., csütörtök

Blogverseny




Sziasztok!

Úgy döntöttünk, hogy blogversenyt hirdetünk, amire mindenkit sok szeretettel várunk.

Jelentkezéshez szükséges:
- Neved, nevetek (amennyiben többen szerkesztitek)
- Blogod címe, amelyet nevezni szeretnél
Az első 10 nevezést pontozzuk, de ha több is érkezik, azoknak is találunk helyet  :)
Jelentkezni itt kommentben lehet.

Szempontokról és pontozásról
- Fejléc (0-5 pont)
- Rendszeres olvasók száma (ahány olvasó, annyi pont)
- Van-e saját történeted (5 pont)
- A blog kinézete: mennyire áttekinthető, mennyire könnyen olvasható (1-10 pont)
- Milyen gyakran frissítesz (Ha 2-3 naponta 15 pont, ha hetente 10 pont, ha ritkábban 5 pont)
- Facebook: ha a blogodhoz facebook oldal is tartozik, az plusz 10 pontot ér.

Díj:
1. helyezett: Blogját külön bejegyzésként kiemeljük, saját készítésű díjjal/logóval ajándékként. Ezen kívül fél évig minden bejegyzésünkben hirdetjük, és rendszeres olvasói leszünk.
2. helyezett: 3 hónapig hirdetjük a blogját minden bejegyzésben, és rendszeres olvasói leszünk.
3. helyezett: 1 hónapig hirdetjük a blogját minden bejegyzésben,és rendszeres olvasói leszünk.
Az első 3 helyezettet a Facebook oldalunkon is hirdetni fogjuk, mindenkit külön bejegyzésben. Természetesen kritikákra, véleményekre is számíthat tőlünk :)
A többi nevező blogját „blog ajánlás” bejegyzésként tesszük ki az oldalunkon, valamint a Facebook oldalunkon is.

Sok sikert minden nevezőnek!

2012. július 9., hétfő

A rózsa másik virága - 2. rész




Eldrit nyugtalanul sétált a folyosón, és néha, hogy úgy tűnjön, mintha hasznos munkát végezne, a szőnyegeket kefélte. Ez nem ilyenkor lett volna a feladata, de úgy gondolta, még mindig kevésbé lehet gyanús, mintha csak céltalanul álldogálna. A Solriell szobájából szűrődő hangokat meglehetősen érdekesnek találta, de egy kissé zavarba is jött, úgyhogy inkább távolabb ment az ajtótól. Ha esetleg Gatons, a lakáj arra járna, innen még nem hallhatná meg őket. Remélte, hogy erre nem kerül sor. Egyszer már előfordult hasonló eset, akkor kénytelen volt "figyelmetlenségében" lelökni a lépcsőn egy kisasztalt a rajta álló ezüstökkel együtt, hogy jelezzen Solrielléknek. Az asztal ripityára tört, az ezüstök pedig kicsorbultak, és csupán Rierdan úr jóindulatán múlott, hogy nem vonták le a béréből a kárt, bár Gatons nagyon ragaszkodott hozzá. Szerencsére azonban a lakáj többnyire a saját teendőivel volt elfoglalva, így az őrködést eddig olcsón megúszta.
Éppen áttért a képkeretek törölgetésére, amikor Florensz kilépett a lyth szobájából és a haját rendezgetve, még kissé kivörösödött arccal elindult felé.
– Eldrit, de jó, hogy itt van. A lythien hívatja.
A cseléd nem volt benne biztos, hogy a jelenléte valóban csak azért volt ennyire örvendetes, mert így éppen kéznél lehetett, vagy a férfi inkább a háláját akarta kifejezni, amiért fedezi a seg... nos, tulajdonképpen mindenüket.
– Már megy is, uram?
– Igen, majd egy másik alkalommal keresem fel Rierdan urat. Most nincs időm megvárni.
Eldritnek volt egy olyan sejtése, hogy a férfi látogatásának célja nem az volt, hogy az úrral találkozzon. Sőt, talán épp az, hogy kifejezetten ne találkozzon vele.
– Hozhatom a köpenyét?
– Ne fáradjon, egyedül is megtalálom. Menjen inkább, ne várakoztassa meg a lythient.
A cseléd fejet hajtott, majd miután Florensz eltűnt a lépcsőfordulóban, ő is elindult a lyth szobája felé.
Meg tudta érteni Solriellt, a férfi eléggé jóképű volt, bár nem kifejezetten Eldrit esete, és láthatóan nagyon jól megértették egymást a lythszel. Ugyan Florensznek felesége volt, és két gyereke, akik mellesleg alig voltak fiatalabbak Solriellnél, a cseléd mégsem aggódott a lyth miatt, tudta, hogy nem ejtették a fejére és ez a kapcsolat inkább tőle függ, mintsem a férfitól. Éppen ezért már majd megölte a kíváncsiság, vajon mi is történhetett a szobában. Bár a hangok nem hagytak sok találgatnivalót, kíváncsi volt, vajon átlépték-e már azt a bizonyos határt. Azóta, hogy két napja visszaérkeztek a fővárosból, még nem volt alkalmuk erről beszélgetni. El kellett ismernie, kicsit irigykedett is, ha arra gondolt, mit csinálhattak a Karionban töltött idő alatt, mert bár valamivel idősebb is volt Solriellnél, neki még nem volt alkalma a testi örömök mélységesebb feltérképezésére egy másik személlyel. Úgy döntött, a mostani alkalom megfelelő lesz, hogy úrlythienét kifaggassa, már amennyire ezt a szolga és úr közötti kapcsolathoz képest viszonylag kötetlen barátságuk megengedte.
Bekopogott, majd a választ nem várva meg, belépett. Solriell az ablaknál állt leengedett hajjal, halvány színű köntösben.
– Minden rendben volt? – fordult felé lassan.
– Nem járt erre egy lélek sem, kilyth. Készítsek fürdővizet? – Solriell üveges szemmel maga elé meredve bólintott. – Jól van?
– Ha csak a pillanatnyi állapotom számít, akkor igen.
Eldritet ez annyira nem győzte meg, de remélte, annyi valóban igaz belőle, hogy nem a férfi művelt vele most olyat, amitől ilyen állapotba került. Elindult a félig leválasztott fürdőhelyiség felé.
– Lehet egy kérdésem? – szólt, miközben elkezdte engedni a vizet.
– No lám csak! Eddig még soha nem kértél engedélyt. Ünnepeljük meg ezt azzal, hogy őszintén válaszolok, bármi lesz is az – Solriell karba tett kézzel megállt mellette.
– Szereti?
A lyth szeme elkerekedett a meglepetéstől.
– Erre nem számítottam, de ha egyszer megígértem... – Elfordult és egy olajos üvegcsét kezdett el babrálni. – Nos, ezen még nem gondolkoztam. – Hosszú szünetet tartott, miközben mereven bámult egy süllyedő buborékot a fejjel lefelé fordított üdezöld folyadékban. Majd nagyot sóhajtva egészen halkan folytatta: – Tény, hogy nagyon kedvelem, de honnan tudhatnám, hogy ez szerelem? Soha nem képzeltem el, hogy lehetne közös jövőnk, és jó is, hogy nem tettem. Így hát bármit is érzek iránta, már nem számít.
Eldrit nem akarta még jobban elkeseríteni úrlythienét, ezért úgy döntött, inkább megpróbálja az események kellemesebb részeiről faggatni.
– Nem is mesélt még arról, mi történt önök között az úton. – Kezét nyújtotta az olajért, amit a lyth a kezében tartott. Solriell hirtelen feleszmélve visszafordította az üveget és a cseléd kezébe nyomta, majd újra összefonta karját és évődő mosollyal válaszolt:
– Sajnálom, a "bármilyen kérdésedre válaszolok" kártyát már elhasználtad.
– Jaj, ne már! – egyenesedett fel elégedetlenül a cseléd. – Legalább azt mondja meg, hogy végül odaadta-e magát neki. Mármint igazából.
– Na de Eldrit! Hogy jut eszedbe ilyesmi? – hördült fel tettetett felháborodással. – Én tisztességes vagyok... többnyire.
– Igazán kedves, én itt kockáztatom az állásomat, hogy játszadozhasson, erre még ezt se hajlandó elárulni? – visszatért a fürdő készítéséhez, talán túlságosan is legörbített szájjal.
– Kezdesz nagyon szemtelen lenni.
– Most miért mondja ezt? Tudja, hogy a nagybátyja nem engedi meg, hogy udvarlót tartsak. Legalább ennyi kis örömem hadd legyen.
– Nemsokára lehet több is. Azért nem lehet udvarlód, nehogy rossz példát mutass nekem – mondta gúnyosan Solriell, és a másik vállára tette kezét –, de mivel férjhez megyek, ez a gondod hamarosan megszűnik.
– Jaj, ne csinálja már! Minek hergeli magát? Úgyis tudom, hogy nem nyugodott bele, az nem vallana magára. – A fürdő elkészült, ezért a cseléd a kád elé húzta a lepelfalat, melynek vásznán pávák és fácánok röpködtek.
– Ami azt illeti, eddig két tervet sikerült kitalálnom – Solriell itt szünetet tartott, majd levette köntösét és belépett a kádba. Eldrit hallotta a csobogást, ahogy a lyth elkezdett mosakodni, de válasz nem érkezett.
– És el is mondja? – forgatta a szemét a cseléd.
– El – hangján hallatszott, hogy szélesen vigyorog. – Bár csak egyszer találkoztam vele, az emlékeimben egy kedves, idős bácsiként él. Talán megpróbálkozhatnék építeni az együttérzésére. Remélem, belátja, túl nagy köztünk a korkülönbség.
– Tehát előveszi a kedves, ártatlan Solriell énjét. Ez tetszik. – Amíg Solriell fürdött, Eldrit a haját igazgatta a fehér, faragott keretes falitükörben. – Akkor halljuk a másodikat.
– A másik az elviselhetetlen, neveletlen Solriell. Ha a józan ész nem elég, kénytelen leszek kegyetlenebb eszközökhöz folyamodni.
– Ez határozottan szórakoztatóbbnak ígérkezik az elsőnél. – Most a gazdája arcfestékeit kezdte el babrálni, hogy vajon melyik menne a bőre színéhez.
– Lehet, de remélem, nem lesz rá szükség. Végső esetben pedig még Florensz is kitalálhat valamit.
– Olyan szép lenne, ha odaállna az öreg elé, megmondaná, hogy szereti önt, és kihívná őt párbajra, hogy eldöntsék, melyikükhöz menjen – szólt álmodozva a cseléd, majd amikor hallotta, hogy Solriell kilép a kádból gyorsan letette a halványrózsaszín port tartalmazó tégelyt, amit éppen piszkált.
– Rendkívül gyerekes elképzeléseid vannak. – Újra köntösébe burkolózva visszatért szobájába.
Eldrit gyorsan leengedte a vizet és mindent visszapakolt a helyére. Mikor ő is követte gazdáját, a lyth már fehérneműben állt a szekrénye előtt, ruhái között válogatva.
– Arról nem is beszélve, hogy a házasság, bárkivel legyen is az, egyelőre nem szerepel a terveim között. Jól megvagyunk Florensszel így is.
A szekrény melletti kis asztalkáról elvett egy régi mesekönyvet és a benne jelzésként szolgáló halványkék selyemszalagot kezdte csavargatni az ujjai között. Az emlék inkább csak egy halvány sejtésként élt benne. Nem is tudott róla, amíg egyszer véletlenül meg nem találta a könyvet. Mikor Florensznek is megmutatta, a férfit megdöbbentette a felismerés, hogy az az aranyos kisgyerek, akinek réges-régen mesét olvasott, s aki az ajándék baba helyett inkább a férfi hajszalagját vette el emlékül, Solriell volt. Oriel barátja családjánál voltak látogatóban, Florensz felesége pedig éppen akkor várta első gyermeküket. Később azonban nem találkozott a kis lythszel, s amikor néhány fordulóval ezelőtt Oriel bemutatta neki a már kész felnőtt szépséget, Florenszben nem tudatosult, hogy megegyezik azzal az apró kis rokonnal, akivel akkor találkozott. Solriell olyan hatással volt rá, hogy nem kifejezetten az jutott eszébe, hogy gyermek is volt valamikor.
Maga a lyth túl kicsi volt akkoriban ahhoz, hogy emlékezhessen a találkozásra, amikor azonban megtalálta a könyvet benne a szalaggal, derengeni kezdett egy kép, hogy egy férfi ölében ül, s bár csak a kezét látta, ahogy a könyvet lapozza, de tudta, hogy Florensz az. A férfi ettől a tudattól betegesnek érezte magát és a kapcsolatukat, de Solriell megnyugtatta, egy ekkora korkülönbség valójában egyáltalán nem volt ritka. A lyth kicsit képmutatásnak is érezte, hogy csak mindezek után jutott eszébe aggodalmaskodni a fiatalsága miatt, végül azonban biztosította a férfit, hogy mindez nem számít. Solriell úgy gondolta, szellemileg elég érett már egy ilyen kapcsolathoz, s a férfi vonzalma azt bizonyította, ő is hasonlóan vélekedik. S lám, most már az apja is egyetért ezzel, sőt, láthatóan ennél sokkal nagyobb korkülönbség sem zavarja. Bár gyanította, hogy az apja már kisgyerekként férjhez adta volna akár egy haldoklóhoz is, ha ez nem lett volna törvényellenes.
– Amíg ki nem tudódik – törte meg Eldrit a csendet. Solriell zavarodottan eszmélt fel, de aztán eszébe jutott, miről is volt szó.
– Illetve amíg még nem vagyok másé. Rosszul leszek a gondolatra, hogy hozzám ér.
– Hát, talán a házastársi kötelességek nem lesznek annyira fontosak egy olyannak, akinek az ajtón is bottal kell becsoszogni. – mondta Eldrit.
Solriellnek csak egy sóhajra futotta válaszul, miközben visszatért az öltözködéshez, ő ugyanis olyan férfi mellett képzelte el a jövőjét, aki mellett az nem kötelesség, hanem élvezet.

Olvass tovább

2012. július 3., kedd

A rózsa másik virága - 1. rész




Kedves Sógorom!

Engedd meg, hogy az udvarias közhelyeket mellőzve rögtön a lényegre térjek. Legutóbbi leveled mélyen elgondolkoztatott gyermekem jövőjét illetően. Mikor nemrégiben közöltem azon elhatározásomat, hogy Solriellt férjhez adom, Te és húgom egyaránt úgy véltétek, túl fiatal még a házassághoz, s ezt alátámasztotta a gyerekes dac, amellyel a hírt fogadta, miszerint már ki is választottam számára az ideális jelöltet. Így hát beleegyeztem abba, hogy az esküvőre akkor kerüljön sor, ha Solriell eléri a nagykorúságot. Hozzáteszem, meglehetősen kínos feladat hárult rám, amikor közölnöm kellett ezt a jövendőbelijével.
Értesülve arról, hogy a gyermek elég érett már ahhoz, hogy elengedd egy távoli útra kettesben barátoddal, Alytes úrral, akinek tisztességes szándékáról ugyan biztosítottál, mégis úgy vélem, sokan, köztük én is, nem vagyunk elég haladó szelleműek ahhoz, hogy ne hasson ránk egy-egy pletyka, amely egy ilyen esemény hatására szárnya kélhet.
Úgy döntöttem tehát, hogy az esküvőt mindenki örömére az eredeti tervek szerint tarthatjuk meg. Annak érdekében pedig, hogy az ifjú pár megismerkedhessen, és megkedvelhessék egymást, a vőlegény már el is indult hozzátok. Kérlek, készítsd fel Solriellt, hogy illő módon fogadja Léven Ásgeir urat, aki várhatóan e levél érkezése után nem sokkal tesz látogatást nálatok.

Üdvözlettel,

Kerovin Sotar Sheridan

– Nyomorult féreg! Ezt mégis hogy képzeli? - Florensz a párkányra csapta a levelet és ingerülten hadonászott.
– Hogy képzeli? – húzta fel szemöldökét a lyth. – Komolyan kérdezed? Apám vérbeli kereskedő. Azt teszi, amiből a lehető legnagyobb hasznot remélheti – megvetően nézett félre az egyik sarok irányába, mintha csak az említett férfi is ott állt volna.
– Na de a saját gyerekével? – Florensz egyre jobban felemelte hangját.
– Tudod, egyszer közölte velem, hogy én vagyok a legértékesebb árucikke. Most végre a javára fordíthatja, hogy mennyi pénzt és türelmet volt kénytelen rám áldoznia – Solriell gúnyosan elhúzta a száját. – Arról nem is beszélve, hogy az eredeti terve is ez volt, és nagyon nehezen állt rá, hogy eltérjen tőle.
– Meglepően higgadtan kezeled a helyzetet – hökkent meg a férfi.
– Már túl vagyok az első megrázkódtatáson – vonta meg a vállát, de Florensz látta rajta, hogy csak magára erőlteti a közönyt. – Különben is, így századszorra olvasva rájöttem, hogy egészen mulatságos. Lássuk csak, melyik része is a kedvencem – Közelebb húzódott a párkányhoz és Florenszt is lehúzta maga mellé a padra. Kisimította a lapot, s mutatóujját színpadiasan az ajkához téve böngészte a levelet. – Itt van például apám nagyszerű indoklása. Kissé erőltetett ugyan, de egy dicséretet mindenképpen megérdemel, amiért sikerült úgy beállítania, mintha saját magamnak köszönhetném az egészet – mindezt játékosan mondta, de hallatszott hangján elfojtott zaklatottsága.
– Ugyan, előbb-utóbb biztosan kitalált volna valami más kifogást. Képzelem, Orielnek milyen bűntudata van, amiért elengedett velem Karionba.
– Ó igen, de a bácsikám valószínűleg már akkor megbánta, amikor kiléptünk a kapun – vigyorodott el a lyth sokat sejtetően, majd erőteljesen legyezni kezdett a kezeivel: – De ne hagyj elkalandozni, épp a levelet elemzem – húzta fel kényeskedve az orrát. – Szóval, talán a személyes kedvencem az ifjú pár kifejezés. Ha a kormányzó és az én életkoromat átlagolnánk, akkor sem illene oda az ifjú szó, bár tudom, ez csak amolyan közhely – fejezte be már csevegő hangnemben.
– Mindenki azt hiszi majd, hogy a nagyapád. Nem hiszem el, hogy ez őt nem zavarja. Bár, ha jobban belegondolok, ha én annyi idősen megkaphatnék valaki olyat, mint te, nekem sem lenne ellenemre. Most sincs – vigyorodott el s szavai megerősítéseként tenyerét a lyth térdére helyezte, majd lassan elkezdte felcsúsztatni a szoknyája szegélye alatt.
– Ó igen, Alytes úr, és az ő tisztességes szándékai – mosolyodott el sokat sejtetően a lyth, majd közelebb húzódott a férfihoz és megcsókolta.
– Nekem ez a kedvenc részem a levélben – vigyorodott el szélesen Florensz, miután ajkaik szétváltak.
– Nekem ez a kedvenc részem – mondta Solriell halkan, miközben térdét a férfi lábain átvetve az ölébe ült és elkezdte kigombolni a nadrágját.

Olvass tovább

Mese kampánya





A fenti kampányt Mese indította, melynek célja, hogy a történetes blogok írói támogassák egymást blogkövetéssel, kommentekkel. A kezdeményezés nagyon jó, alább idézem a kampány leírását Mese blogjából, mellyel mi is mélységesen egyetértünk:)

"Ennek a kampánynak a lényege, hogy legalább mi, szintén írók az általunk olvasott blogokon jelöljük be magunkat rendszeres olvasóknak, írjunk kommenteket és esetleg kérdéseket, ha nem értünk valamit. Hiszen mi tudjuk, milyen a másik székben ülni.
Remélem, sokan hirdetni fogjátok, kiteszitek a blogotokra ezt a kampányt és meg is valósítjátok az itt leírtakat."

2012. július 2., hétfő

A rózsa másik virága (munkacím) - Prológus




A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.
Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.
Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.
Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.

Olvass tovább