2013. szeptember 23., hétfő

Sarah J. Maas: Throne of Glass - Üvegtrón kritika


Az Üvegtrón egy átlagosan jó fanatasy - lenne. Egyetlen szépséghibája van csak, amitől azonban az egész gondosan szerkesztett mű az alapjaitól omlik össze: ez pedig maga a főszereplő.

Sok múlik azon, hogy a könyv főszereplője mennyire szerethető az olvasónak, sokaknak a legmeghatározóbb eleme a könyvnek. Celaena Sardothien egy erős női karakter, legalábbis annak szánták, de láthatóan az írnónőnek és nekem más fogalmaink vannak az erő szó jelentését illetően. Bár úgy sejtem, egy bérgyilkosképző mester sem tekintené a szakmai erények csúcsának az önuralom teljes hiányát.

A borítóról ez köszönt ránk:
"Jégből van a szíve. Acélból az akarata. A könyörtelen orgyilkos."

És valóban ilyennek kell lenni valakinek, még akkor is ha történetesen egy 18 éves lány. Mert akit 8 éves kora óta nevel, tanít és edz a bérgyilkosok királya, akivel eltöreti a saját jobb kezét, hogy kénytelen legyen megtanulni a balt is ugyanolyan ügyesen használni (ami mondjuk mellékesen ostobaság, tekintve hogy milyen maradandó sérüléseket okozhat ez, ami később sokkal nagyobb hátrány lehet, de ezen már nem akadunk fenn), aki ki tudja hány embert ölt már meg hidegvérrel, aki látszólagos törékenysége ellenére könnyedén képes végezni egy tucat jól képzett és bivalyerős harcossal, aki mindemellett precíz és körülbelül az összes harci nemben profi, akinek a nevét egy egész kontinens féli, aki egy évig húzta egy rettenetes sóbányában, amibe a legtöbben pár hónap után belehalnak, s ahonnan néhány sebhelytől eltekintve maradandó sérülések nélkül távozik (és szűzen!, mert ugye még az őrök is ennyire féltek tőle), akkor joggal feltételezhetjük, hogy az erőn és ügyességen kívül, amit bárki megszerezhet, még a szellemét is edzette, az elméjét is facsarta, s a jelleme sziklaszilárd, önbizalma megingathatatlan, különben hogy is lehetne jobb mindenkinél.
Ez tehát amit állítanak róla. Közben pedig a "mutasd, ne mondd" elve földbe tiportan végzi Celaena csizmatalpa alatt, mert a viselkedése alapján inkább tűnik úgy, mintha egy ügyes szélhámos bitorolná a rettegett orgyilkos nevét, mintsem, hogy elhiggyük, hogy a lány, aki önbizalomhiánya (vagy inkább az írónő önbizalomhiánya...) kompenzálásaként mindenkire ráripakodik, minden megjegyzés sérti, s kimondva vagy gondolatban mindenkit rendre megnyúzással vagy fojtogatással fenyeget, megegyezik a fenti szereplővel. Nehéz elhinni a hatalmas orgyilkosról, aki egy évig éhezett Távolvég sóbányáiban, hogy több heti jóltápláltság és rendszeres és ízletes étkezések után se tudná megállni, hogy egy ültő helyében ne egyen meg több mint fél kiló édességet. Nehéz elhinni, hogy egy edzett harcos, aki a legszélsőségesebb körülményeket is kiállta, nyavalyogjon minden edzésen hogy hagyják már abba, fanyalogjon akkor, ha fel kell kelnie. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy nem bírja, elvégre a haláltábor nyilván megviselte. De egy a fentiekkel leírt jellemnek nem szabadna nyavalyognia. A kontinens legjobb orgyilkosa olyan trükkös kell legyen, hogy nem lehet annyira ostoba, hogy ne jöjjön rá, mekkora előnye származik abból, hogy álnéven vesz részt a bajnokságban. És a sort lehetne folytatni. Egyszóval a karakter egyszerűen hiteltelen.
Nem lenne ugyanakkor a bemutatott jellemével semmi baj (már azon túl, hogy idegesítő, de ez egyéni ízlés dolga), ha amit ő maga és mások is állítanak róla, nem mondana ellent a valóságnak. Ha teszemazt nem azért lenne nagyszerű harcos, mert kiképezték, hanem születésétől fogva meglevő különleges képessége lenne az emberfeletti erő és ügyesség, akkor hihető személyiség lenne, hiszen nem nagyon kellett volna küzdenie semmiért, mindent készen kapott volna. Mert sajnos a viselkedése alapján olyan lánynak tűnik, akinek sosem volt nagyobb gondja annál, minthogy csúnyát mondott rá az a fiú a sor végén. És ezen nem változtat az sem, ha néha felvillantunk egy kis sötét titkot, emléket a múltjából. Arrogánsnak lenni nem egy sérülés eredménye, hanem az önuralom hiánya.

Néhány idézet, ami jól rávilágít Celaena jellemére:

"Well, who wants to be hated? Though I'd rather be hated than invisible."

„What's the point in having a mind if you don't use it to make judgements?”

“You’ll be sweating when I skin you alive and squish your eyeballs beneath my feet,”


Ennyit a könyv hibáiról, mert összességében véve ez a fő probléma vele. Számomra ugyan indokolatlan volt a romantikus vonal mennyisége és haladási sebessége, és némely párbeszédnél vagy a pár hónapos ismeretségek gondolatban már-már örök szerelemmé avanzsálása kapcsán sokszor a falba akrtam verni a fejem, de ezeket igazából a műfaj lassan már megköveteli (már a romantikus, nem a fantasy), ezért aztán figyelmen kívül lehet hagyni őket, nem szeretem, ha egy műfajt azért hibáztatnak ami, vagy azért, hogy miért nem más, mint ami.

Ha tehát a fő karakter inkoherenciáját nem vesszük figyelembe, akkor egy jó fantasyt kapunk, amiben becsülendő a stílusok keverése, mert kapunk itt epikus harcot, szörnyeket, szellemeket, mágiát és misztikumot, gyilkossági nyomozást és sötétben rettegést, udvari intrikákat is. A regény tehát cselekményében összetett, és a háttér is meglehetősen jól felépített, mind a világ, mind a karakterek múltja szempontjából. Nagy eredménye a könyvnek, hogy sok másikkal ellentétben nem lehet érezni, hogy a történet akkor kezdődött volna el, amikor mi a könyv első lapján becsatlakoztunk, inkább belecsöppenünk az események közepébe. A főszereplő személyisége is (elvileg...) már kialakult, mire megismerjük. 
A cselekményvezetés bár extrém csavarokat ugyan nem tartogat, mégis kellően tudja mellőzni a sablonokat, az izgalmat jól tartja fenn végig, és sikerült egy-egy egészen félelemkeltő jelenettel is megtűzdelni.

A többi karakter a jó-rossz skáláján való elhelyezkedésétől függően kellően szerethető vagy gyűlölhető, bár a negatív karakterek sajnos eléggé kétdimenziósak, még nézőpontkarakterként sem jelenik meg az emberi mivoltuk.  


A fantasztikum mennyisége és kidolgozottsága bár nem kiemelkedő, de jó. Bár többnyire elmondható, hogy a mi világunktól csak kevés esetben tudott az írónő elvonatkoztatni (Yulemas, Samhuinn? Sakk és billiárd? Komolyan? Ha már nem tudsz saját dolgot kitalálni, legalább nevezd el máshogy! [Azt még Martin is meg tudta csinálni]), de azon belül szépen kidolgozta, s néha egész kreatív ötletek is feltűnnek, illetve sok érdekes dolgot vetít előre a folytatásokra. Ezen kívül látszik, hogy rengeteg háttér van meg az írónő fejében, amiből az olvasó egyelőre csak a jéghegy csúcsát látja.
A nemek viszonya azonban kicsit kérdéses ebben a világban. Egy olyan ország (vagy talán az egész kontinens? ez nem világos), ahol a fő istenség, mindenek ura egy istennő, s ahol van harcos női istenség is, az egyház feje papnő, és maga a vallás az emberek életének fontos része, (még ha nem is mindenki lelkesedik az egyházi szertartások iránt, de az istenek léte és hatalma úgy tűnik, nem kérdés), elképzelhetetlen számomra, hogy majdnem annyira hímsoviniszta nézetű legyen, mint a mi világunk előző századai. Mert bár Celaena elismert bérgyilkos, de neme és fiatalsága meglepő mindenki számára, s a bajnokság többi 23 résztvevője mind hímnemű - mint ahogy az összes katona, harcos vagy testőr is. A nőknek láthatóan rendes megélhetési módjuk nem nagyon van, leginkább a házasodás révén juthatnak előrébb. Szép gesztus és jó ötlet felfordítani a sokszor a mi világunkra emlékeztető rendszert egy nőközpontú vallással, de egy olyan írónak, aki ráadásul vallástörténetből is diplomázott, nem szabadna elfelejtenie, hogy ennek mekkora hatással kellene lennie a társadalomra illetve az emberek általános felfogására.


Összességében tehát az írónőben megvan a potenciál, a kidolgozottság, dramaturgia terén nem lehet rá panasz. Szívesen várnék a jövőben tőle egy olyan sorozatot, ahol már megtanult elvonatkoztatni a saját vélt, valós, vagy vágyott személyiségétől, hogy kaphassunk tőle egy hiteles főszereplőt és kidolgozott mellékkaraktereket.

Nincsenek megjegyzések :