6. rész

− Hát itt meg mi folyik? − kérdezte meglepetten a barátjuk, Handras, amikor szembetalálta magát az ugrásra készen álló társasággal. − És én még azt hittem örülni fogtok, hogy ilyen gyorsan elvégeztük a feladatot. Ehelyett le akartok kaszabolni? − méltatlankodott a váratlan fogadtatás miatt, amikor újabb zaj hangzott fel a háta mögül, ezúttal egy nyögés. Mivel barátjuk feltűnően nyugodt volt, feltételezték, hogy ez a hang nem jelenthet veszélyt, így Nesztha leengedte fegyverét. Handras félreállt, így megláthatták másik társukat, Scelust, amint egy hatalmas máslény holttestét egyensúlyozza a vállán. Legalábbis reménykedtek benne, hogy a lény halott volt. Az alacsony termetű, zömök férfi alig látszott ki a nagy test alól, de azért fáradhatatlanul megindult vele az ajtó felé, de Nesztha és a többiek kiléptek a házból, és elállták az útját.

− Mégis megmondanád, hogy mi a jó életnek hoztad ide azt a büdös dögöt? − csattant fel Hellric, miután magához tért a döbbenettől.

− Halkabban! Felvered az egész környéket! − szólt rá Nesztha.

− Én mondtam neki, hogy nem lesz rá szükség, de ragaszkodott hozzá − szabadkozott Handras. − Próbáltátok volna meg ti lebeszélni.

− Mos’ mér’? Ki tudja, hátha valamije még használható ennek az izének − magyarázta Scelus. − Amúgy én is üdvözöllek benneteket.

− Nem az volt a feladatotok, hogy a folyadékot hozzátok el, ami a szarvában van? − kérdezte Evian.

− De igen, nagyokos. Az meg is van, de gondoltam a többi részére is szükség lehet − vágott vissza a férfi, miközben még mindig tartotta a kellemetlen szagot árasztó holttestet.

− Neked nem az volt a feladatod, hogy gondolkozz. Arra ott volt Handras − szólalt meg most már Savion is.

− Szép kis segítség volt, mondhatom! − mondta Scelus, aki fel sem vette az orvos enyhén sértő szavait.

− Jó, hát, ha csak terhedre vagyok, akkor legközelebb mehetsz egyedül. Úgyis hiába mondtam neked, hogy a többi része teljességgel használhatatlan. Muszáj volt mégis idehoznod − mondta sértett fintorral Handras.

− Aha, azt is megmondtad, hogy úgy ölhetem meg, ha kettévágom az agyát. Kár, hogy azt elfelejtetted közölni, hogy nem a fejében tartja.

Erre mindenki nevetésben tört ki. Nesztha félt, hogy felfigyelnek rájuk, ezért javasolta, hogy menjenek be inkább, és ott beszéljék meg.

− Tedd már le azt, Scelus! − tette hozzá még mielőtt bement volna.

− Úgy ám! Ide ugyan be nem hozod! − mondta Hellric.

− Ahogy gondoljátok − dobta le a hátáról az erőlködéstől kivörösödött arcú férfi. − Már csak az a kérdés, hogy mit csináljunk vele.

− Mármint, hogy te mit csinálj vele, barátocskám − mondta Hellric. − Ez már a te gon-dod. Idehoztad, takarítsd is el. Nem a mi bajunk, hogy mindenből pénzt akarsz csinálni.

− Gondoltam, talán szükséged van a húsára a hentesüzletben. Mivel barátok vagyunk, neked jutányos áron adom.

− Most engem nézel hülyének vagy a vevőimet? − kérdezte felháborodottan a férfi, de inkább folytatta, mivel barátja már szólásra nyitotta a száját. − Ne merészelj válaszolni! Még hogy máslényhús! Majd megmondom Lauronak, hogy neked csináltasson ebből holnap vacsorát − mondta majd ő is bement. Scelus egy ideig még csalódottan nézett a tetemre, majd megvonta a vállát és ő is Hellric után eredt.

Odabent még mindig a máslény megölése volt a beszéd tárgya. Úgy látszott, Handras nehezen teszi túl magát azon, hogy ezúttal tévedett.

− Mégis honnan tudhattam volna? A Máslények Tudástára nem írta. Csak annyit, hogy − idézem: „…és hasíttassék ketté kardod által eme teremtmény agya, ezáltal elnyeréd méltó jutalmadat.”

− Te és a könyveid! Fogadjunk, hogy a szerző most jót röhög rajtunk! Végülis csak a leglényegesebb dolgot hagyta ki belőle − morogta Scelus, miután ő is beért, és lerogyott a székre a többiek mellé.

− Nem egy szerző − oktatta ki Handras. − Ha nem tudnád, ezt a könyvet tapasztalt máslényvadászok írták le hosszú évtizedek folyamán.

− Köszönöm a hasznos tudásanyagot. Akkor nem egy, hanem sok embernek szereztünk ma egy jó napot a túlvilágon. Amúgy igazán örülök, hogy tudod kívülről a könyvet. Nem is értem, hogy akkor mi a fészkes fenének álltál neki lapozgatni, miközben ez az izé megpróbálta lerágni a fejem. Ahelyett, hogy segítettél volna!

− Gondoltam félrenéztem valamit, és hátha ott van a megoldás. De most már legalább tudjuk, hogy az a tőgyszerű valami volt az agya. Tapasztalat alapján tanul az ember!

− Mindjárt olyat tapasztalsz, hogy… − állt fel fenyegetően a helyéről Scelus.

− Nyugalom fiúk, a lényeg, hogy sikerült megszereznetek, amit kellett − mondta békítő-en Nesztha.

− Neked talán ez a lényeg, én jobban örülök annak, hogy túléltem − motyogta maga elé Scelus, miközben visszaereszkedett a székbe.

− Hidd el, Phylipo nagyon hálás lesz − mondta Nesztha.

− Pont úgy ismerem! Maga a megtestesült hála. Nekem inkább úgy tűnik, elvárja tőlünk, hogy ugráljunk, bármit is óhajt a méltóságos úr. Mintha csak a cselédei lennénk. Te persze kivétel vagy − nézett Neszthára.

A férfi kénytelen volt elismerni, hogy a mágus néha kissé lekezelően bánik a többiekkel, de számos alkalommal bizonyította már, hogy szükségük van rá. Emellett persze ott volt különleges képessége is, amely sokat segített a munkájukban. Ezt meg is mondta duzzogó barátjának, aki erre kivételesen nem tudott mit felelni.

− Na mutasd, mit szereztetek − mondta neki Savion.

A férfi elővett négy kis üveg sárgászöld folyadékot az egyik zsebéből, és az asztalra tette.

− Nem öt volt belőle? − kérdezte Handras meglepetten. Scelus nem szólt egy szót se, és ez mindenki számára gyanús volt.

− Scelus! − szóltak rá egyszerre, mire a férfi megadóan elővett még egy üvegcsét.

− Jól van, na! Csak el akartam rakni egyet tartalékba. Végülis én szereztem, talán járna nekem valami a zsákmányból.

− Neked egy valami jár, viszont az folyamatosan. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy mi − mondta Hellric, kezével szájtátogást utánozva. − És ugyan mégis mihez kezdenél te mágikus folyadékkal?

− Eladom. Bár nem sokat érhet ez a gusztustalan lötty.

− Ebben tévedsz − mondta Handras. − Elég ritka és nehéz beszerezni.

− Nem mondod! − kiáltott fel tettetett meglepődéssel Scelus. − Magamtól biztos nem jöttem volna rá.

− Minek kellett ez egyáltalán Phyliponak? − kérdezte Evian.

− Azt mondta, hogy a látomásait tudja vele irányítani − magyarázta Nesztha. − Máskor is használta már a belőle készült szert. E nélkül csak villanásokat lát abból, ami épp történik, vagy történni fog. Így képes arra, hogy jobban elmélyüljön benne, már részleteket is ki tud venni. Beláthatjátok, hogy ez nagy segítség.

− Ha eddig be tudta szerezni, akkor mos’ mér’ nekem kellett? − kérdezte Scelus.

− Eddig megvette a folyadékot az egyik mágikus szereket és eszközöket árusító boltban.

− És most?

− Azt mondta, hogy a tulajdonos nevetségesen felemelte az árát. Gyanítja, hogy ez csak rá vonatkozik, mivel a boltos rájött, hogy ez mennyire fontos neki.

− Na és ha felemelte az árát? Hiszen gazdag! Ne mondd már, hogy nem engedhetne meg magának egy vacak szert! – Ezt senki nem vonhatta kétségbe, hiszen ev–erana lévén Phylipo akár Karion összes mágusboltját könnyedén kivásárolhatta volna a készleteiből.

− Itt elvekről van szó − mondta Savion, aki egyetértett a mágussal. − Vagy te talán olyannak ismered, aki hagyja, hogy átverjék?

− Akkor meg mér’ nem ő járt utána? Siméonnak biztos nem kellett volna kétszer mondani, hogy segítsen neki megszerezni. Úgyis elválaszthatatlanok.

− Nekik most más dolguk volt. Hidd el, az is legalább ennyire fontos. A máslénnyel pedig gyorsan kellett cselekedni. Nem fordul elő gyakran, hogy ilyen közel merészkedjenek a városhoz. Azt pedig ne felejtsd el, hogy te vállalkoztál rá − mondta Nesztha. Scelus erre megint nem tudott mit mondani, úgyhogy csak legyintett.

− Mindenesetre elismerés jár Phyliponak, amiért megissza ezt az izét − fintorodott el Hellric.

− Mi az a nagyon fontos küldetésük? − kérdezte Handras, visszautalva arra, amit Nesztha mondott.

− Sajnos azt én sem tudom pontosan − hazudta a férfi. Úgy gondolta, ennyi kis füllentést megengedhet magának társaival szemben. Nem akarta, hogy megtudják, a mágus veszélyes és felelőtlen dolgot művelt, és most azon igyekszik, hogy ezt kijavítsa.

− Honnan tudod egyáltalán, hogy nem épp egy örömtanyán mulatnak? − kérdezte Scelus.

Nesztha ettől összerezzent. A máslénnyel kapcsolatos megbeszélés egy időre feledtette vele Solriellt, ám most a kéjház említése ismét eszébe juttatta. Remélte, hogy öccse vagy valamelyik beavatott társa nem szólja el magát. Miután egyikük sem szólalt meg, válaszolt Scelus kérdésére:

− Tudom, és kész. Legyen ennyi elég − zárta le a beszélgetést.

Egy ideig senki sem szólt, majd Evian törte meg végül a csendet.

− Ha ez a folyadék segít a látomásokban, ha innék belőle, akkor nekem is lennének?

− Legfeljebb hasmenésed lenne − mondta Handras, mire Hellric elfintorodott. − Ez csak egy alkotóeleme egy mágikus szernek. Amúgy is kell hozzá alap képesség. Sajnos nincs a folyadékból túl sok, úgyhogy jobb lenne, ha nem próbálnád ki.

− Igen, Evian. Vannak olcsóbb hashajtók is, ha szükséged lenne rá − ugratta Savion.

− Kösz, nem kell − mondta sietve Evian, mintha attól félne, hogy az orvos váratlanul bead neki valamit.

− Ha egy hímet sikerült volna elkapni, talán több folyadék állna most rendelkezésünkre. Azoknak ugyanis nagyobb a szarvuk, így több fér bele − folytatta a magyarázatot Handras. − Szerencsére azonban a kész folyadék egyetlen cseppje is elég egy alkalomra, így biztosan kitart egy darabig.

− Köszönjük, tanár úr − gúnyolódott Scelus. − Mára vége az oktatásnak.

A sértett Handras egy lenéző pillantást vetett rá, majd megvonta a vállát és elővett egy majdnem széteső, sokat forgatott könyvet, amely alighanem a már említett Máslények Tudástára lehetett. Felnyitotta, majd kikereste a máslényről szóló részt. Ez a lap még érintetlen volt, ám a könyvben sok más helyen különböző lábjegyzetek, rajzok és egyéb hasznos firkálmányok tarkították az oldalakat, mivel Handras minden egyes alkalommal, ha egy új máslénnyel találkozott, saját tapasztalataival egészítette ki a leírásokat. Most is ezt tette, teljesen elmélyülve a feladatban.

A többiek csendben ültek, egy ideig csak a férfi tollának sercegése hallatszott. Hamarosan azonban Scelus fészkelődni kezdett. Ritkán tudott hosszabb ideig nyugton maradni, és ez az alkalom sem volt kivétel.

− Most itt fogunk ülni egész éjszaka? − szólalt meg végül, Neszthának címezve a kér-dést. − Akár vissza is mehetnénk őrködni, nem? − nézett most a többiekre, akik aztán kérdőn fordultak Nesztha felé.

− Inkább ne − felelte a férfi. Már megint azt várják tőle, hogy ő mondja meg, mit tegye-nek, bosszankodott, de tudta, hogy ezúttal örülnie kell ennek. Nem szerette volna, ha szétszélednének, azt akarta, hogy minél többen összegyűljenek, amikor beavatja a társaságot. Még így is csak ketten értek vissza azok közül, akik nem tudtak Solriellről.

− Jobb lenne, ha maradnánk. Mindenkire ráfér egy kis pihenés − tette hozzá. Tudta, hogy a többieknek nem kell kétszer mondania, hiszen ők tudták mire vár, Handras pedig szíve-sebben foglalkozott a könyveivel, mint az őrjárattal. Scelus azonban nem bírta a tétlenséget.

− Nem gondolod, hogy legalább a dög hulláját el kéne tüntetni? − próbálkozott újra.

− Igazad van − adta meg magát Nesztha. Elvégre még mindig jobb, ha Scelus lefoglalja magát valami hasznossal, mintha a rejtekhelyre akarna lemenni, ahol esetleg felfedezhetné Solriellt. Bár Nesztha nem látott sok esélyt arra, hogy valamelyik társa pont Savion szobájában akarna elfoglaltságot találni magának, de soha nem lehetett tudni.

− Vidd ki az erdőbe, aztán gyere vissza − mondta Scelusnak.

− És mit csináljak vele? Égessem el? − kérdezte reménykedve a férfi.

− Ne, a végén még felgyújtod az erdőt. Csak hagyd ott. Nem hiszem, hogy abból baj lehetne.

− Igaz, és még az erdei állatkák is milyen hálásak lesznek neked a finom vacsoráért − helyeselt vigyorogva Hellric. Savion és Evian fintorogva összenéztek, nyilván felrémlett előttük a lény nem éppen kellemes, átható dögszaga.

Scelus elindult az ajtó felé, de Hellric utána sietett.

− Várj, segítek feltenni a lóra − mondta, majd kitessékelte a férfit.

Nem sokkal később nevetve tért vissza. Nesztha kérdőn nézett rá, így barátja gyorsan magyarázatba kezdett.

− Csak azt mondtam neki, hogy vigyázzon. Úgy értem, ő és egy nőstény máslény kettes-ben az erdőben… Még a végén zaklatni kezdené szegény védtelen Scelust. Igaz, még az is lehet, hogy nem bánná.

− Te és a tréfáid! − mondta fejét csóválva Nesztha. − Különben is, a máslény halott, nem árthat neki − szögezte le.

− Mondja ezt az, akire egyszer rátámadt egy máslény, akinek előtte levágta a fejét, és egy lábát. És még sorolhatnám a többi hasonló esetet.

− Ez most nem olyan − nézett fel a könyvéből Handras. Hiába tűnt úgy, hogy elmélyül-ten olvas, fél füllel mégis hallgathatta a beszélgetést. − Ezt a máslényt nem könnyű megölni, de ha sikerül, akkor halott is marad. Legalábbis a könyv szerint − tette hozzá elbizonytalanodva, azok után, hogy azon az éjszakán egyszer már tévedett.

− Hát jól van, ti tudjátok. Gondoltam nem árt, ha Scelus minden eshetőségre felkészül. Nehogy váratlanul érje, ha a máslény nő esetleg el akarná mélyíteni a kapcsolatukat. Igaz, lehet, hogy elvette a kedvét a meghitt viszonytól az, hogy megöltétek és levágtátok a szarvait. Talán neheztelne kissé.

Mivel ezúttal senki nem értékelte kellőképpen a szellemeskedését, elhallgatott, és visszaült a helyére. Újra csend telepedett a szobára, és Nesztha észrevette, hogy társai, leszámítva persze Handrast, unatkozni kezdenek. Savion és Evian nem sokkal később belefogtak egy adonay játszmába. Hívták a többieket is, de Neszthának nem volt kedve hozzá, Handras ügyet sem vetett rájuk, annyira lefoglalta az olvasás, Hellric pedig közölte, hogy ha ő beszállna, akkor a másik kettőnek esélye se lenne, így akár hálásak is lehetnek, amiért megkíméli őket egy csúfos vereségtől. Sajnos igazat kellett adniuk neki, mert valóban a férfi volt köztük a legjobb játékos. Miután mindenki elfoglalta magát valamivel, Hellric újra unatkozni kezdett. Megpróbált beszédbe elegyedni Neszthával, akit azonban lekötöttek a gondolatai Solriellről, amelyeket most nem oszthatott meg hangosan barátjával. Hellric ezért jobb híján azzal szórakoztatta magát, hogy figyelte Savion és Evian játszmáját, és apró köhintésekkel, homlokráncolással vagy éppen gunyoros nevetéssel próbálta felidegesíteni hol az egyik, hol a másik játékost. Elérte célját, mert rövidesen inkább figyeltek jelzéseire, mint magára a játékra, mert soha nem tudhatták, hogy csak megpróbálja őket elbizonytalanítani, vagy jobb játékos lévén valóban észrevett egy hibát, amit ők nem.

Nesztha figyelte őket egy ideig, de gondolatai újra és újra visszatértek Solriellre. Mit nem adott volna azért, ha barátaihoz hasonlóan ő is talált volna valami elfoglaltságot, amellyel elvonhatta volna a figyelmét a lythről, és megkímélhette volna magát az idegeskedéstől. Azt kívánta, bárcsak itt lenne már mindenki, és túl lehetne a megbeszélésen. Végre megtudhatná a többiek véleményét. Így csak találgatni tudott, hogy ki áll mellette, és ki ellenzi majd, amit tett.

Mi a véleményetek...?

Hogy tetszenek az új szereplők?


Olvass tovább