3. rész

Az egyik ágyon ott ült Evian, karját kötés borította. Savion már a kötszereket pakolta vissza a helyükre.

− Gyógyikám! Újabb alany érkezett! − kiáltott rá Hellric, mire az orvos is és Evian is felkapták fejüket. Először mindketten rá, majd Neszthára néztek, és mikor észrevették az ájult lytht, azonnal cselekedtek: Evian felpattant az ágyról, hogy átadja helyét, Savion pedig odasietett, hogy gondjaiba vegye új betegét. Nesztha megkönnyebbülten tette le a lytht az ágyra, tudta, hogy mostantól jó kezekben lesz, és örült, hogy Savion leveszi a válláról az iránta érzett felelősség egy részét.

− Mi történt? − hangzott el aznap már másodszor a kérdés, és a férfi újra elmesélte, miközben Savion megkezdte a vizsgálatot.

− Szerinted mi baja lehet? − kérdezte tőle Nesztha, miután végzett mondandójával.

− Nem tudom − felelte elgondolkodva az orvos. − Nem vérzik sehol, és nem látok rajta sérülést, már amennyire így ruhán keresztül meg tudom ítélni. Le kellene vetkőztetni, hogy alaposabban meg tudjam vizsgálni. Szeretném, ha addig kimennétek − tette hozzá sietve, ahogy meglátta Hellric arcát. Úgy tűnt, épp időben, megelőzve ezzel egy pikáns megjegyzést.

− Jellemző − szólt felháborodva Hellric. − Most örülhetsz, megnézheted őt meztelenül, és egy szavunk sem lehet, hiszen orvos vagy. Tudtam én, hogy anyámra kellett volna hallgatnom! − mondta zsörtölődve, de azért elindult az ajtó felé.

− Nagyon mulatságos. Majd gondolj erre akkor is, amikor az alfeledet leszek kénytelen ápolni egy jól irányzott rúgás után, ami szerintem már régóta kijárna − válaszolta csipkelődve az orvos.

Hellric egyetlen, de igen kifejező kézmozdulattal jelezte véleményét, majd Evianhoz fordult, aki meg sem mozdult, sőt, gyanúsan szótlan volt. Olyannyira, hogy Nesztha egészen megfeledkezett róla. Ránézett öccsére, és látta, ahogy az tátott szájjal mered az ágyon heverő lythre.

− Na gyere, fiacskám. Ránk itt most semmi szükség − paskolta meg Hellric Evian arcát, hogy magához térítse. Meglehetősen mulatságos látványt nyújtott ez, tekintve, hogy Hellric majd egy fejjel alacsonyabb volt. − Csukd már be a szád! Képzeld el, mi lenne, ha szegény felébredne, − mutatott a lythre. − és ez első, amit meglát, a te bárgyú képed lenne. Azonnal visszaájulna szerencsétlen.

Nesztha nem volt biztos benne, hogy barátja szavai eljutottak öccse tudatába, mivel még mindig révülten meredt maga elé.

− Evian, jól vagy? − kérdezte vállára téve a kezét. Öccse megrázkódott. Olyan volt, mintha csak teste lett volna jelen, és tudata most tért volna vissza egy másik világból.

− I−igen, persze − dadogta, és bátyjára nézett. − Csak egy pillanatra azt hittem álmodom. Eddig csakis álmaimban láttam ilyen szépet. Muszáj kimennem? − kérdezte reménykedve. − Nem maradhatnék mégis?

Hellric megelőzte Neszthát a válasszal:

− Pont az hiányozna neked! Már így is szinte megmakkantál tőle! Na, gyere szépen, ne félj, itt lesz még egy ideig − mondta, és elkezdte maga után húzni az ajtó felé. Nesztha elindult utánuk, de Savion, aki elnéző mosollyal figyelte az előbbi jelenetet, utána szólt.

− Kérlek, te maradj itt − mondta, felháborodást váltva ki ezzel Evianból.

− Neki miért szabad? − nézett irigykedve Neszthára.

− Azért, mert a lyth egyedül őt látta. Talán felismeri, ha magához tér, és nem ijed meg annyira, mintha egyedül én lennék vele. Ezen kívül Nesztha volt az, aki megmentette − magyarázta az orvos.

− Hallod Evian? A bátyád jutalmat kap a sikeres küldetésért − szólt közbe kaján vigyorral Hellric. − Mindenestre ez ösztönző lehet a jövőben mindannyiunk számára − tette hozzá, miközben megveregette Evian vállát.

− Tudod, hogy nem erre gondoltam − mentegetőzött az orvos, de Hellric csak nevetett. Jól tudta, mire célzott Savion, de nem hagyhatott ki ilyen remek alkalmat egy kis tréfálkozásra. Maga előtt tolva Eviant kilépett az ajtón, de még mielőtt becsukta volna, visszafordult Neszthához:

− Ugye megmondtam? Mégis megérte − mondta, majd kacsintott, és végre magára hagyta őket. Nesztha, ha nem ismerte volna ilyen jól barátját, megsértődött volna ezen, így azonban csak legyintett.

Savion most már minden figyelmét a betegére fordíthatta. Kikapcsolta köpenyét, óvatosan levette cipőit, majd nadrágját kezdte el gombolni. Nesztha nem ajánlotta fel segítségét, mert az orvos láthatóan jól boldogult, ezen kívül kissé zavarban is volt. Elképzelte mit szól majd a lyth ha felébred, és meglátja, hogy egy idegen férfi bámul rá, miközben alig fedi a testét valami. A helyében ő biztos nagyon kellemetlenül érezte volna magát. Savion persze nem számít, ő orvos, és most kizárólag így gondol a lythre, miközben sorra szabadítja meg a ruhadaraboktól. Nesztha csodálta, hogy képes erre, hogy nem jelentenek számára csábítást a lyth mostanra fedetlenné vált hosszú, formás lábai. Amikor nem volt rajta más, csupán a fehérneműje, Savion megszólalt:

− Azt hiszem, le kellene vennem a fűzőjét is, talán úgy könnyebben lélegezne − nem várt választ, máris elkezdte bontogatni a madzagokat. − Soha nem értettem mire jó ez − mondta közben. − Ezzel csak becsapják magukat, és persze másokat is. Neki ráadásul még csak szüksége sincs rá. Nézd milyen karcsú! − zökkent ki egy pillanatra orvos szerepéből a férfi. Persze lehet, hogy csak az aggodalom beszél belőle, gondolta Nesztha.

− Tudom, hihetetlenül könnyű. Semmi nehézséget nem jelentett felemelnem − válaszolta.

− Olyan szempontból megkönnyíti a dolgomat, hogy jobban ki tudom tapintani, hogy nincs−e valahol törése − jegyezte meg gyakorlatiasan Savion. − Nos, úgy tűnik, mivel rajta volt a ruhája, ráadásul elég ép maradt, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy nem történt nemi erőszak − kezdte a beteg állapotának a felmérését. − Nincs nyílt sebe, néhány zúzódást leszámítva épnek tűnik, de azért megvizsgálom, mert lehet néhány nem látható sérülése is − mondta, majd kezébe vette a lyth fejét.

− Azt hiszem alaposan beüthette − szólalt meg egy idő után. − Nem csoda, hogy még mindig eszméletlen.

− De azért ugye rendbe jön? − kérdezte aggódva Nesztha.

− Remélem − hangzott a tömör és nem túl megnyugtató válasz. − Nem törött be a koponyája, de lehet egy kis agyrázkódása.

Ezután végigtapogatta csontjait, nyakától lefelé haladva, miközben folyamatosan tájékoztatta barátját. Miután megállapította, hogy nem érez törött bordát, karjai és csípője is épek, folytatta a vizsgálatot a lábainál. Ahogy kitapintott egy nagyobb zúzódást a combján, a lyth halkan felnyögött.

− Kezd ébredezni − mondta Savion. − Ez jó jel − tette hozzá elégedetten.

A lyth váratlanul megmozdult, kinyitotta a szemét, és gyenge, ügyetlen próbálkozást tett arra, hogy eltolja magától a férfi kezét. Látszott, hogy még nincs egészen magánál, de minden pillanattal egyre éberebb lett.

− Hagyjon békén! Vegye le rólam a kezét! − mondta halk, de parancsoló hangon, és megpróbált felkelni. Túl gyenge volt még ehhez, erőtlenül hanyatlott a segítségére siető orvos karjába. Ennek ellenére nem nyugodott, hiába próbálta Savion lecsillapítani, és visszanyomni az ágyra. A lyth kétségbeesetten igyekezett kivergődni a szorításából, s mikor ez nem sikerült, hosszú körmeit vetette be ellene.

− Nem hallotta? Hagyjon békén! − szólt közben most már élesebben a férfira. − El akarok menni! Hol vannak a ruháim?

− Nyugodjon meg, kérem. Orvos vagyok. Csak segíteni akarok − magyarázta a férfi fájdalomtól összeszorított fogakkal.

− Ha ez igaz, és tényleg segíteni akar, akkor engedi, hogy hazamenjek − mondta ingerülten a lyth, továbbra is hadakozva a férfival. Úgy tűnt, hogy végre teljesen magához tért. Most már Nesztha is közelebb jött, hogy segítsen. Tudta, hogy barátja nem akar kárt tenni benne, ezért nem bírt vele, holott sokkal erősebb nála. Nem volt szükség rá, hogy közbeavatkozzon, mert miután a lyth meglátta őt, rövid gondolkodás után látszott rajta, hogy felismeri, és azonnal megszűnt az ellenállása. Így Savion már vissza tudta fektetni az ágyra.

− Ön mentett meg − suttogta a lyth mélyen Nesztha szemébe nézve, ő azonban nem szólt, csak bólintott.

− Szóval emlékszik rá, hogy mi történt − állapította meg Savion.

− Igen, többé-kevésbé − nézett vissza rá még mindig gyanakvással a lyth, de úgy tűnt, most már megnyugodott.

− Megmondaná a nevét? − kérdezte az orvos.

− Ön sem mondta a sajátját − hangzott a sértődött válasz. Úgy tűnt, a lyth még nem bocsátotta meg az előbbi méltatlan bánásmódot. − Nem valami udvarias.

Savion hirtelen szólni sem tudott, látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni türelmét, de csak sóhajtott egyet, így próbálva nyugtatni magát. Neszthát szórakoztatta barátja bosszankodása, de remélte, hogy a lyth viselkedése csak bizalmatlanságából fakad, és nem ilyen rossz a természete, különben nehezen fognak szót érteni vele.

− Elnézését kérem − mondta végül enyhe gúnnyal az orvos. − Savion vagyok.

A férfinak jó oka volt rá, hogy ne árulja el vezetéknevét. Ilyen tudás birtokában könnyebb lenne megtalálni, és ez komoly veszélyt jelentene számukra.

A lyth egy pillanatig az orvos arcát fürkészte, talán arra várt, hogy a férfi kimondja teljes nevét, ám mivel ez nem történt meg, így a kezét nyújtva ő is csak ennyit mondott:

− Solriell.

Neszthának nem kellett több ahhoz, hogy pontosan tudja, kivel is hozta össze a véletlen aznap éjszaka. Sokat hallott már Solriell Sheridan híres szépségéről, bár ő maga még soha nem látta. Be kellett vallania, hogy nem volt túlzás, amit róla állítottak. Első pillantásra ugyan nem fordult volna meg a fejében, hogy az ájult lyth kéjkeltő lehet, hiszen annyira ártatlannak tűnt. Most azonban, ahogy barátjával hadakozott, kiderült róla, hogy igenis tüzes teremtés.

Azt is tudta róla, hogy a színházban dolgozik egyéb, széles körben ismert foglalkozása mellett. Ez is egybevágott tehát. Gyors pillantást váltott Savionnal, melyből megtudta, hogy az orvos ugyanerre a következtetésre jutott.

Nesztha hamar észbe kapott. Túl régóta figyelték már szótlanul a lytht. Futólag mintha egy gúnyos kis félmosolyt látott volna végigsuhanni az arcán. Biztosan rájött, hogy felismerték, és ezzel nyugtázta a két férfi válaszhatását. Nesztha nem lehetett biztos benne, mert Solriell most inkább érdeklődőnek tűnt, és kérdő tekintettel nézett rá.

A férfi csak ekkor döbbent rá, hogy még be sem mutatkozott.

− Nesztha vagyok − szólt sietve.

− El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy megismerhettem − mondta Solriell. Nesztha nagyon is jól tudta, és a következő pillanatban a lyth ki is mondta, amire gondolt. − Ha egy kicsivel később jön, már halott lennék. Hálával tartozom.

− Saját magának is köszönheti. Kitartott, amíg odaértem, ráadásul súlyosan megsebesítette a támadóját. Így már nem volt nehéz elbánnom vele − hárította el a hálás szavakat Nesztha.

− Szerencsém volt, hogy arra járt, igaz jobban örültem volna, ha kellemesebb körülmények között találkozunk − küldött egy halvány mosolyt a férfi felé Solriell, Nesztha bólintva viszonozta. A lyth most Savionhoz fordult:

− Bocsánatát kell kérnem az előbbi viselkedésemért. Nem viselem túl jól, ha idegen férfiak fogdossák a combomat az engedélyem nélkül. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatja magát, amiért nem voltam egészen magamnál − tréfálkozott, mire Savion elnevette magát.

− És még mondják, hogy az orvosi hivatás nem veszélyes! − mondta, majd igyekezett visszanyerni komolyságát. − Hogy érzi magát?

− Azt hiszem, a körülményekhez képest jól vagyok − mondta bizonytalanul Solriell. − Épp ezért, bár nem akarok hálátlannak tűnni, − vetette közbe. − de hazamehetnék?

− Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de még maradnia kell. El kell látnom a sérüléseit − jelentette ki határozottan az orvos.

− Veszélyes is lenne most elindulni − vette át a szót Nesztha. − Ezen kívül szükségünk lesz a segítségére.

− Valóban? Miben segíthetek én Önöknek? − kérdezte meglepetten Solriell.

− Be kell vallanom valamit. Nagy hibát követtem el. Nem tudtam megállítani a támadóját, így még most is szabadon van. − mondta Nesztha. Legszívesebben lehorgasztotta volna a fejét, hogy ne kelljen a lyth szemébe néznie. Solriell csalódottan sóhajtott egyet, de hamar összeszedte magát.

− Nem az ön hibája − vigasztalta a férfit. − Ő ilyen. Hiába tett volna bármit is, előbb−utóbb akkor is megtalálta volna a módját, hogy megszökjön.

− Ezek szerint ismeri? − kérdezte Nesztha. Úgy tűnt, beigazolódott hát a gyanúja. − El kell mondania mindent, amit tud, hátha sikerül a nyomára bukkannunk.

− Nem könnyű teljesítenem, amit kér − felelte Solriell tétovázva. Most sokkal idegesebbnek tűnt, mint az imént, hangja is remegni kezdett. − Személyes ügyről van szó, nem szívesen beszélek róla. Ne értsenek félre, tényleg nagyon hálás vagyok, de alig ismerem önöket.

− Nyugodjon meg, kérem. Bennünk megbízhat. Ha ez valóban nem először fordult elő, akkor sajnos megvan az esély, hogy újra megismétlődik. Csak akkor állíthatjuk meg, ha többet tudunk róla − győzködte Nesztha.

− Tudom. Már kétszer próbált megölni. Félek, legközelebb már nem lesz ilyen szerencsém. Kész csoda, hogy eddig sikerült elkerülnöm.

Nesztha sajnálta, hogy erőltetnie kell ezt a beszélgetést. A lythen látszott, küzd az ellen, hogy eluralkodjon rajta a rettegés. Nem is csodálta, hogy fél, azok után, amin keresztül ment. Mostani válaszhatása sokkal inkább illett az adott helyzethez, mint az ezt megelőző könnyed csevegés, mely nagyon meglepte Neszthát.

Savion egy kis pohár átlátszó folyadékot tartott Solriell szája elé.

− Igya ezt meg. Ez majd segít, hogy megnyugodjon − mondta, és a lyth engedelmesen felhajtotta a pohár tartalmát. Azonnal köhögni kezdett, ahogy megérezte az égető érzést a torkában.

− Répapálinka − magyarázta bűnbánó arccal az orvos, majd hozzátette. − Higgye el, tényleg jót fog tenni. Sajnálom, biztosan nincs hozzászokva ilyen erős italhoz.

− Nem számítottam rá − szólalt meg rekedt hangon Solriell. − Az orvosom még soha nem itatott velem alkoholt gyógyszerként.

− Igazán? Pedig remek fájdalomcsillapító és nyugtató.

− Ezt majd akkor mondja, ha a következő előadásomon nem tudok énekelni, mert tönkretette a hangomat a csodagyógyszere. Ha ez megtörténne, tényleg szüksége lenne magyarázkodásra, különben nem biztos, hogy túléli − mondta most már újra tréfálkozva Solriell. Lehet, hogy mégis használt a pálinka, és sikerült enyhítenie a feszültségén.

− Talán egy vámpírral még elbánok − mondta nevetve az orvos.

− Ó, ne higgye, hogy Ascarisra gondoltam. Azt hiszem Ön még nem találkozott mérges rendezővel. Azok az igazán veszélyesek. Különben pedig,− váltott komolyabb hangnemre Solriell.− nem szükséges leitatnia. Már elhatároztam, hogy mindent elmondok.

− Remek − húzta el a száját a feltételezésen bosszankodva a férfi, de máris megenyhülten folytatta. − Megengedi, hogy addig ellássam a sérüléseit? − emelt fel egy tégelyt.

− Természetesen, de csak ha a krémje nem marja le a bőrömet. Önnél nem mehet biztosra az ember − mondta bujkáló mosollyal Solriell.

− Igazán mulatságos − mondta Savion. Csak tettette, hogy bosszankodik, valójában alig bírta visszafojtani mosolyát. Kezdte túlságosan megkedvelni a lytht.

Nesztha igazán élvezte kettejük civakodását, de most örült, hogy végre a lényegre térhetnek.

− Kérem, mondja el mi történt − sürgette Solriellt.

Mi a véleményetek...?

Miért akarhatják megölni Solriellt?
Mihez kezdenek az Árnyak most, hogy a lyth látta őket?

Olvass tovább