1. rész

Álmosító nyugalom ereszkedett a karioni főtérre, ahogy késő este általában. Máskor néha megzavarta ezt egy hangoskodó társaság, most azonban egy−két járókelőt leszámítva kihalt volt a tér. A csendet csak a szökőkút csobogása és az egyik közeli étteremből kiszűrődő halk zene törte meg. Egy pár tartott a parkba vezető lépcső felé. Nem is sejtették, hogy mellettük néhány lépésre egy szűk sikátorban egy férfi várakozik mozdulatlanul.

Nesztha Lessandr lova hátán ült és feszült figyelemmel nézte a tér távolabbi végén álló színházat. Tudta, ahogy az előadás befejeződik, emberek százai árasztják majd el a teret, lehetőséget teremtve ezzel a rablóknak, zsebtolvajoknak, hogy észrevétlenül dolgozhassanak. Mindig csodálkozott azon, miért nem jönnek rá erre a rendőrök is. Ha tudták is, egyértelműen nem foglalkoztak vele. Most sem látott ugyanis egyet sem.

Tulajdonképpen hálás lehetett ezért, így őt sem akadályozták a munkájában.

Az étteremben elhalt a dal, amikor a zenészek rövid szünetet tartottak, így a férfi meghallhatta a színház felől az előadás végét jelző tapsot, miközben kinyílt a hatalmas bejárati ajtó, és nem sokkal később megjelentek az első távozó nézők. Nesztha két ismerős alakot fedezett fel köztük, egy ikerpárt. Figyelte, ahogy a lépcső aljánál várakoznak. Egy ideig mindketten elmélyülten nézték az ajtón kilépő embereket, majd az egyikük hirtelen egyenesen Nesztha felé fordította a fejét és átható tekintetét a férfira szegezte. Nesztha tisztában volt azzal, hogy a másik nem láthatja őt búvóhelyén, mégis tudja, hogy ott rejtőzik. A férfi nem lepődött meg ezen, csak kissé megborzongott tőle. Nem tartotta magát ijedős embernek, de a természetfeletti képességekhez nehezen szokott hozzá.

A testvérpár másik tagja mindebből semmit nem vett észre. Amikor meglátta, akit vártak, szó nélkül jelzett fivérének, és észrevétlenül követni kezdték az idegent. Nesztha nem is foglalkozott velük többet. Tudta mi a feladatuk, neki is megvolt a magáé, ezért figyelmét visszafordította az egyre nagyobb tömegre. Voltak, akik azonnal kocsiba szálltak, ahogy véget ért az előadás. Sokan a tér túloldalán lévő számos étterem vagy szórakozóhely felé vették az irányt. 

Nesztha gyanús alakok után kutatott tekintetével. Úgy tűnt, ez nem az ő napja. Nem tudta, örüljön−e vagy bosszankodjon, amiért semmi nem történik. Természetesen örülnie kellett, amiért senkinek nem esett baja, de mégis, ha belegondolt abba, hogy a város másik részén esetleg megöltek valakit, miközben ő itt az időt fecsérelte, akkor összeszorult a gyomra. Persze lehet, hogy történt néhány rablás, amelyet nem vett észre, de ő nem is erre figyelt. Amíg nem hallott sikolyokat, nem látott naplámpások fényében megvillanó tőrt vagy kardot, addig nem avatkozott közbe. A zsebtolvajoknak is meg kellett élniük valamiből, a gazdagoknak pedig úgysem számított néhány arany. Ez legyen a rendőrség gondja, gondolta csúfondárosan.

Hamarosan újra kiürült a tér, de hosszú volt még az éjszaka, így Nesztha maradt és várt tovább. Volt egy rossz előérzete, amely mostanra sem csillapodott. Tartott tőle, hogy történik még valami, ami miatt érdemes maradnia. Persze lehet, hogy ezt az is elősegítette, hogy az eget felhők borították, így még ha volt is hold az égen, nem láthatta, és bár ezen az előkelő környéken meglehetősen jónak volt mondható a közvilágítás – a tér közepén lévő fényűző szökőkút egész felülete napgyümölcs héjával borítottan ragyogott – a kis utcákba azért kevesebb fény jutott, s főként ilyen sötét éjszakákon az útjukat lerövidíteni kívánó polgárok remek prédául szolgálhatnak itt. Mindazonáltal bízott megérzéseiben, sokszor előfordult már, hogy ezek mentették meg mások életét, néha a sajátját is. Régebben elgondolkozott azon, hogy ez nem valamiféle természetfeletti képesség−e, mostanra azonban bizonyos volt benne, nincsenek birtokában olyan erők, mint az imént látott ikerpár egyik tagjának, és az igazat megvallva, ezt nem is bánta. Most sokkal inkább büszke volt türelmére, hiszen arra nagyobb szüksége volt.

Szívesen sétált volna egyet, tagjai teljesen elgémberedtek a hosszú ideje tartó üléstől. Lovának sem ártott volna már a mozgás. Különleges állat volt, eltartott egy ideig mire megbarátkozott vele, de most már elképzelhetetlennek tartotta, hogy nélküle is ilyen jól elboldogulna az éjszakai megfigyeléseken.

A színház körül újabb mozgolódás kezdődött. Most hagyták el az épületet a színészek, táncosok és az intézmény egyéb dolgozói. Néhányan kisebb−nagyobb csoportokba verődve, mások egyedül távoztak. Nesztha nem ismerte őket. Nem járt színházba, mert nem engedhette meg magának, de nem is lett volna rá ideje.

Hirtelen zaj vonta el a figyelmét a színházról a tér egyik sarka felé. Üvegcsörömpölés és kiabálás hallatszott. Már majdnem indult, amikor rájött, hogy csak egy pincér ejtett el néhány poharat vagy tányért az egyik vendéglő nyitott teraszán, és ezt bírálta hangosan pár kapatos vendég. Nem csodálkozott azon, hogy a legkisebb zajt is veszélynek érzi, miután a fél éjszakát tétlen várakozással töltötte.

Visszafordult a színházhoz és hirtelen megfeszült az izgalomtól. Meglátta az intézmény igazgatóját, a vámpírt a lépcsőn, amint besegít egy köpenyes alakot az épület előtt álló egyetlen kocsiba. Nem tudta miért hívta fel ez a jelenet a figyelmét, talán újra az ösztönei súgtak neki figyelmeztetést, talán a vámpír jelenléte okozta. Nesztha tudta, hogy tőle nem kell tartani, mégis, maga a tény, hogy egy vérszívó lény, talán elegendő volt ahhoz, hogy érzékei hirtelen veszélyt jelezzenek. Mivel nem történt semmi, Nesztha újra megnyugodott. A kocsi elindult, a vámpír pedig visszament az épületbe.

A férfi úgy döntött nem várakozik tovább, elindul és körbenéz a közelben. Így legalább megjáratja a lovát, saját figyelmét pedig leköti annyira, hogy ne képzelődjön újra. Lassan, lépésben haladtak, továbbra is az árnyékban, a naplámpások fénysugarán kívül maradtak. Benézett néhány szomszédos sikátorba, így telt el egy kis idő. Ekkor azonban sikoltást hallott. Próbálta kitalálni honnan jöhetett, de lova rögtön a megfelelő irányba indult. Tudta mire gondol a gazdája, így Neszthának parancsolnia sem kellett, máris vágtatva közeledtek a hang irányába. Nem kellett nagy távolságot megtenniük, amikor Nesztha meglátott egy álló fogatot.

Hevesebben kezdett verni a szíve mikor eszébe jutott, hogy ez talán ugyanaz a kocsi, melyet nemrég látott a színháznál. Azonnal tudta, hogy a sikoltás onnan jött. A céltalanul álldogáló fogat akkor is gyanús lett volna neki, ha nem borították volna a földet előtte kitört ablakának cserepei, és ha nem hangzott volna fel olykor dulakodás zaja a kocsi belsejéből. Leszállt a lóról és közelebb sietett. A törött ablakon bepillantva azonnal felmérte a helyzetet. Ketten voltak a kocsiban, mindkettejük kezében tőr volt. Egy férfi egy rémült lyth fölé hajolt, torkának szegezve tőrét. Nesztha tudta, hogy azonnal cselekednie kell, különben a lyth meghal. Feltépte az ajtót elvonva ezzel a férfi figyelmét áldozatáról, aki ezt a pillanatnyi meglepettséget kihasználva támadója combjába vágta tőrét. A férfi felkiáltott fájdalmában, és dühében Neszthára ügyet sem vetve fordult ismét a lyth felé, hogy leszúrja.

Nesztha félig már bent volt a kocsiban, mire hozzá tudott férni annyira a támadóhoz, hogy egy ökölcsapással megszédítse. Ekkor karjánál fogva kirántotta a lytht a fogatból.

− Fusson! − szólt rá, ő azonban mintha vívódott volna. − Nem hallotta?! Fusson, ahogy csak bír! − kiáltotta ezután, remélve, hogy ezzel sikerül menekülésre bírnia a lytht, majd fordult volna vissza a kocsi felé, de addigra már a férfi is magához tért, és megpróbálta hátrarántani Nesztha fejét, hogy egyetlen mozdulattal átvágja a torkát, de csak annyi ért el vele, hogy letépte az arcát fedő csuklyát, mivel Nesztha elrántotta a fejét. Majd megfogta a támadót, de az erős volt, így ő képtelen volt kihúzni a kocsiból. Feladta a próbálkozást, inkább egy újabb ütést mért ellenfelére, aki ettől hátratántorodott és elterült a fogat belsejében. Ez azonban csak egy pillanatig tartotta vissza, máris felkelt, de Neszthának épp elég ideje maradt bemászni utána. Átkozta magát, amiért nem volt nála tőr. Kardját ilyen kis helyen nem tudta használni, így hát kénytelen volt puszta kézzel szembeszállni fegyveres ellenfelével.

Szerencsére sokkal erősebbnek bizonyult nála, részben testi fölényének köszönhetően. Egy mozdulattal kicsavarta kezéből a tőrt, még néhány ütés, és a férfi már a kocsi padlóján feküdt. Persze Nesztha is szerzett néhány sérülést időközben, de már hozzászokott. Nem hagyta, hogy ez eltérítse, egyébként is tudta, hogy mindig akkor érez igazán fájdalmat, ha a küzdelemnek vége.

Most már sikerült kiemelnie az ájult férfit a kocsiból. Amikor felállt, hogy lovához menjen kötélért, meglátta az utca túlsó végén fekvő alakot.

Mi a véleményetek...?

Vajon a lyth megmenekült? Vagy súlyos sérüléseket szerzett?
És vajon mi lesz a támadóval?

Olvass tovább