7. rész

Lassan közeledett a reggel, és Neszthának nem is kellett sokáig várnia, hogy újabb két társa érkezzen meg. Savion és Evian épp azon voltak, hogy kiegyezzenek döntetlenben, és játék helyett inkább ellássák Hellric baját, amikor odakintről vitatkozásra figyeltek fel. Ez alkalommal nem tartottak támadástól, mivel azonnal felismerték a két hangot: a fiatal Aquilar ingerült, kapkodó beszédét, és a termetes Pheor egy-két szavas, mély dörmögését.

Egy pillanattal később kivágódott az ajtó, és berontott rajta a dühös Aquilar. Szerencsére még így is ügyelt arra, hogy elkerülje az ajtóra szerelt mágikus jelzőrendszert. Nyomában belépett Pheor is, akinek hatalmas termete miatt igencsak össze kellett húznia magát, hogy ne súrolja a feje az ajtóról lelógó varázstüneményeket, melyek most természetesen láthatatlanok voltak. Csak akkor jelentek meg, ha valaki érintésével működésbe hozta őket. Ilyenkor megszűnt az álcázás, és éles hangú jelzés szólalt meg a rejtekhely valamennyi helyiségében, ahogy a ház egyetlen szobájában is. Ez figyelmeztette az ott tartózkodókat arra, hogy hívatlan vendég érkezett.

Annak idején egy titokzatos éjszakai látogató késztette Neszthát arra, hogy elgondolkodjon egy riasztó rendszeren, melyet Phylipo mágia segítségével könnyedén létrehozott. Az ismeretlen férfi váratlan felbukkanása rejtélyes és egyben ijesztő is volt Nesztha számára.

Egy éjszakai őrjárat után ő és öccse békésen aludtak a házban. Nesztha hajnalban felriadt álmából, és azt vette észre, hogy egy idegen ül az asztalnál. Ki tudja mióta lehetett már ott, mire ő felébredt, és ez rettegéssel töltötte el. Nem tudta ki lehet a férfi, nem ismerte a szándékát sem, és nem értette, hogyan fordulhatott elő az, hogy valaki teljesen észrevétlenül bejutott. Egészen addig a napig azt hitte, éberen alszik, és úgy emlékezett, az ajtót is bezárták. Ez az alak mégis bejött, és akár meg is ölhette volna őket.

Szerencséjük volt azonban, mert a férfinak egészen más szándékai voltak. Tudomást hozott egy üggyel kapcsolatban, amelyen Nesztha társaival már jó ideje dolgozott. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi, aki be sem mutatkozott, és akinek arca mindvégig félhomályban maradt, honnan tudhatott az Árnyak létezéséről, arról hogy hol laknak, nem is beszélve, hogy mi után nyomoznak épp. Az idegen azonban nem volt hajlandó elárulni semmit, így Neszthának nehezére esett megbízni benne. A férfi, miután elmondta miért jött, gyorsan távozott. Evian egész idő alatt még csak fel sem ébredt, és miután Nesztha másnap előadta a történteket, igencsak kétkedve nézett rá. Ezek után a férfi inkább nem említette a titokzatos látogatót sem öccsének, sem a társainak, de úgy döntött tesz egy próbát. Hallgatott az idegen tanácsaira, és ennek hála valóban sikerült megoldaniuk az ügyet. A rejtélyes alak ezután még sokszor felbukkant teljesen váratlan helyzetekben, ám mindig csak Nesztha előtt. Számos találkozásuk ellenére nem sikerült megtudnia róla semmit, mindössze annyit, hogy a neve Notail. Sejtette, hogy figyeli őket, mert mindig akkor jelent meg, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Nesztha egy idő után már nem is kérdezősködött, mert tudta, hogy a férfi úgysem árul el semmit, csak ha úgy tartja kedve, Neszthának pedig elég volt annyi, hogy személyében titkos és hasznos szövetségesre tett szert.

Mivel ez az eset felhívta a figyelmét arra, hogy korántsem olyan elővigyázatos, mint hitte, kénytelenek voltak bevezetni a jelzőrendszert, hogy a hasonló kellemetlen meglepetéseket kiküszöböljék. Nehezen szokták meg, hogy mindig le kell hajolniuk, ha be akarnak lépni az ajtón, de többségük hamar beletanult, és hasznosnak találták az újítást. A legnehezebb helyzetben persze Pheor volt, de soha nem panaszkodott. Most is nyugodtnak tűnt, pedig Nesztha sejtette, hogy a fiatal Aquilar igencsak megnehezítette a dolgát az őrség ideje alatt.

Miután a férfi köszöntötte a társaságot, Neszthához fordult.

− Beszélnünk kell. Négyszemközt − mondta a szokásához híven nagyon szűkszavúan.

Nesztha biztos volt benne, hogy a fiúról lesz szó, és komoly beszélgetésnek néz elébe. Aquilar is tudta ezt, így most dühös pillantással mérte végig kettejüket, majd szó nélkül a rejtekajtó felé indult. Egész idő alatt még csak arra sem vette a fáradságot, hogy bárkinek is köszönjön.

− Jobb, ha maradsz − szólt rá Nesztha. − Ha jól sejtem, mi kettőnknek is lesz mit megbeszélni egymással.

Egy ideig úgy tűnt, a fiú ellenkezni fog, de azután mégis engedelmeskedett. Leült az egyik székre, karjait összefonta maga előtt, és csendesen duzzogott tovább.

Nesztha még visszafordult, mielőtt követte volna Pheort ki a ház elé.

− Hellric…− szólt barátjához, de ki se kellett mondania mire gondol.

− Rendben, főnök. Őrzöm a terepet, amíg vissza nem jössz. Örömömre szolgál, hogy megtiszteltél a bizalmaddal, és egy időre levehetem válladról a felelősség terhét − mondta megjátszott ünnepélyességgel. − Megvédem Handrast, nehogy belehaljon az unalomba olvasás közben, megakadályozom, hogy ez a kettő egymásnak essen az adonay játszma hevében − mutatott Evianra és Savionra −, és nem utolsó sorban megmentem fiatal barátunkat attól, hogy felrobbanjon mérgében. Jó, tudom, befogom − tette hozzá sietve, amikor körülnézett bosszankodó barátain, akiknek nyilván nem tetszett, hogy a férfi megint belőlük űz tréfát.

− Szerintem itt egyedül neked van okod az aggodalomra − mondta neki Nesztha, majd becsukta maga mögött az ajtót.

− Nos, mit művelt már megint? − kérdezte Pheort, hiszen egyértelmű volt, hogy Aquilar megint bajba keveredett.

− Megtámadott valakit, csak mert az szerinte hasonlított arra, aki megölte az apját − válaszolta a férfi. − Alig tudtam megállítani. Kénytelen voltam visszahozni, mielőtt még nagyobb feltűnést keltett volna. Nézd, barátom, tudom, hogy elvállaltam a fiú felügyeletét, de még mindig te vagy az, akire legjobban hallgat közülünk.

− Tudom, beszélni fogok vele − sóhajtotta csalódottan Nesztha. − És nagyon sajnálom − tette hozzá. − Így is túl sokat vállalsz.

Ez igaz is volt. A férfi nappal keményen dolgozott kovácsműhelyében, hogy el tudja tartani népes családját, mégis gyakran megjelent, hogy részt vegyen az éjszakai őrjáratokban. Nesztha eleinte sokszor próbálta hazaküldeni, mondván, hogy töltse az időt inkább a gyerekeivel, de a férfi maradt, mert úgy gondolta, többet tehet a családjáért, ha segít leszámolni a bűnözőkkel, mintha tétlen ülne otthon. Hamarosan az Árnyak csapatának igen értékes tagjává vált, nemcsak mert erős volt, és robosztus alkatának már a látványa is megrémítette ellenfeleit, hanem azért is, mert tudták, hogy bármikor számíthatnak rá.

Épp ezért kérte meg Nesztha alig két tíznapja, hogy felügyelje Aquilart. Remélte, hogy a férfi nyugodt természete jó hatással lesz a heves vérmérsékletű fiúra. Sajnos csalódnia kellett, az ifjú még nagykorú sem volt, és jellemében még ennél is éretlenebb. Azt sejtette, hogy az élettapasztalat nem vált ki a fiúból tiszteletet, bár a kovács majdnem két teljes évvel idősebb volt nála, de várakozásaival ellentétben Pheor minden apai gyakorlatával sem tudta jobb belátásra bírni az engedetlen fiút. Mindazonáltal nagy segítséget jelentett, mert legalább meg tudta fékezni, ha az valami meggondolatlanságot készült elkövetni. A felelősség azonban Nesztháé volt, ő fogadta be Aquilart miután elszökött otthonról, ezért nem várhatta el, hogy barátja vesződjön vele.

− Tudod, sokszor gondoltam már arra, hogy hazaküldöm, de ilyenkor jövök rá, hogy nem tehetem. Így legalább szemmel tudom tartani. El tudod képzelni, mit művelne egyedül otthon? Valószínűleg mindenkit megpróbálna megölni, aki kicsit is hasonlít az apja gyilkosára, hátha köztük van a valódi tettes.

− Sajnos igazad van. De hiszek benne, hogy azt teszed, ami a legjobb neki, bármi is legyen az. Még túl fiatal, nem fogja fel, hogy a tetteinek következményei vannak. Remélem, a saját gyerekeimmel könnyebb lesz majd, ha ilyen idősek lesznek.

− Biztos vagyok benne − nyugtatta meg Nesztha. − Nekik jó apjuk van − mondta, mire Pheor hálásan elmosolyodott. − Aquilarnak nem volt ilyen szerencséje. A szülei soha nem figyeltek rá eléggé. Meg is lett az eredménye.

− Talán még nem késő kijavítani az ő hibájukat. Úgyis azt érzem néha, mintha a világ összes gondját te akarnád megoldani − felelte mosolyogva a kovács, és Nesztha vállára fektette hatalmas tenyerét.

− Csak azt, ami az utamba akad − viszonozta a mosolyt a férfi, bár egyáltalán nem volt tréfás kedvében. − Még szerencse, hogy ezzel nem vagyok egyedül − veregette meg barátja kezét.

− Az igazi szerencse az, hogy találkoztál a fiúval. Veled jó esélye van, hogy rendes ember váljon belőle. Elvégre Eviant is felnevelted, pedig te magad is szinte gyerek voltál, amikor egyedül maradtatok.

− Akkor is mellettem álltak a barátaim. De valóban, az öcsémre büszke lehetek, akkor is, ha néha még mindig úgy viselkedik, mint egy vásott kölyök − mondta, majd hirtelen másra terelte a szót. − De hagyjuk most az érzelgősséget!

− Igaz, még a végén túl lágyszívűen bánsz majd Aquilarral − nevetett Pheor.

− Majd összeszedem magam. Megtennéd, hogy kiküldöd hozzám? − kérdezte Nesztha.

A férfi bólintott, majd bement a házba. Eltelt egy kis idő, mire újra kinyílt az ajtó, és vonakodva kilépett rajta Aquilar. Pheornak minden bizonnyal győzködnie kellett kicsit, mielőtt megadta volna magát.

− Felesleges volt idehívnia, úgyis tudom, mit akar mondani − vetette oda Neszthának a fiú szemtelenül.

− Valóban? − kérdezte a férfi. − Ha előre tudod, akkor nem látom be, miért követsz el újra és újra olyan dolgokat, amivel kihívod ezeket a számodra kellemetlen és haszontalannak vélt beszélgetéseket − mondta kimérten.

− Muszáj, hogy végre valaki tegye is a dolgát, ne csak ígérgessen! − csattant fel a fiú.

− Á, hát így állunk! Szerinted én nem csinálok semmit? − kérdezte Nesztha, miközben próbált nyugalmat erőltetni magára, pedig legszívesebben felpofozta volna Aquilart.

− Ó, dehogynem! Maga mindenkinek a gondjával foglalkozik, csak az enyémmel nem.

− Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem tudunk semmit, ami alapján megtalálhatnánk az apád gyilkosát.

− Azt ígérte, megkérdez majd valakit, hátha tud róla, de úgy látszik, ezzel is csak hitegetett − emlékeztette pimaszul a fiú.

− Megígértem, és be is tartom. De azt is megmondtam, hogy nem én döntöm el, mikor beszélhetek az illetővel. Majd ha egyszer eljön, akkor rákérdezek a te ügyedre is. Addig pedig jobb lesz, ha vigyázol, mit teszel. Pheor elmesélte a mai kis kalandodat. Lásd már be végre, hogy nem ronthatsz neki bárkinek ok nélkül. A saját életedet kockáztatod, és megnehezíted Pheor dolgát.

− Talán ha nem pattintott volna le a barátjának, akkor nem okoznék annyi gondot neki − vágott vissza a fiú.

Nesztha most már tényleg kezdett kijönni a sodrából.

− Gondoltam, ő majd ébreszt benned egy kis tiszteletet, de úgy látszik tévedtem. Ez nem várható el tőled, igaz?

− Most azt akarja, hogy kezdjek el hálálkodni, amiért úgy kezelnek, mint egy gyereket? − kérdezte felindultan Aquilar.

− Sajnálom, hogy így érzed. Talán elgondolkozhatnál azon, hogy miért van ez. Nem engedelmeskedsz, állandóan feleselsz, tiszteletlen vagy mindenkivel, és még csak észre sem veszed, hogy mindannyian jót akarunk neked. Otthon talán megteheted ezt, de itt nem. Ha velünk akarsz maradni, akkor alkalmazkodnod kell, különben hazaküldelek. Megértetted? − kérdezte.

Végig nyugodtan beszélt, nem emelte fel a hangját, mégis látszott a fiún, hogy a szavai kellő hatást tettek rá. Ha más nem is, de az a gondolat, hogy haza kell mennie, visszafogta egy kicsit. Arcáról eltűnt az előbbi gőg, és elkerülte a férfi pillantását. Nem szólt semmit, de egy kis idő múlva alig láthatóan bólintott.

− Tessék? − kérdezte Nesztha. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Soha nem lesz képes kezelni a fiút, ha nem elég határozott vele.

− Igen, megértettem − mondta ingerülten a fiú. Nesztha tudta, hogy ennél többet nem is várhat tőle.

− Rendben. Most pedig befelé! − parancsolt rá, mire a fiú kelletlenül megindult.

Odabent kezdett szűkös lenni a hely. Az asztal körül csak hatan fértek el, ezért Hellric áttelepedett az ágyra, és elégedetten végignyúlt rajta.

Ahogy múlt az idő, Nesztha egyre feszültebb lett. Hogy elterelje figyelmét, megkérte Pheort, hogy részletesen mesélje el az éjszakai őrjáratukat. A beszámoló nem tartott sokáig, ugyanis Aquilar esetét leszámítva semmi különös nem történt, így hát megint csend telepedett a szobára, amelyet csak Scelus visszatérése tört meg nem sokkal később. A férfi ráadásul nem is egyedül érkezett.

− Nézzétek kit találtam! − kiáltotta köszönés helyett, majd egy hozzá hasonlóan alacsony, szakállas férfit lökött be az ajtón, aki csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát. Kis híján az asztalra esett, és majdnem felborította az adonaytáblát.

− Üdv! − mondta erőltetett vigyorral, miután sikerült megállnia. − Bocsánat a késésért.

− A késésért? Már majdnem reggel van! − csattant fel Hellric, és felült az ágyon. − Aleister! Hol a fenében voltál, ha szabad kérdeznem?

− Meg tudom magyarázni! − mentegetőzött a férfi először Hellricre, majd Neszthára nézve.

− Azt mindjárt gondoltam. Na halljuk, ezúttal milyen mesét sikerült kiagyalnod, miközben csak az istenek tudják miféle törvénytelen dolgot műveltél már megint − vonta kérdőre Hellric.

− Hagyd − legyintett Nesztha. − Tudod, hogy nem kötelező velünk lennie − ezután Aleisterhez fordult. − De ha megtudom, hogy elkövettél valamit, ahelyett, hogy nekem segítettél volna, akkor Hellric felőlem azt csinál veled, amit csak akar. Igazán nagy szükségem lett volna rád ma éjszaka − tette hozzá. Úgy döntött nem vár tovább, itt az ideje, hogy mindent elmondjon. Utolsó mondata azonban csak részben volt igaz, jobban örült volna ugyanis, ha egy megbízhatóbb társa tartott volna vele.

− Miért, mi történt? − kérdezte Pheor, akinek már korábban feltűnt Nesztha idegessége, de nem szólt semmit. Tudta, ha barátja akarja, majd úgyis elmondja mi bántja, ha pedig nem, akkor neki semmi köze hozzá. Mielőtt azonban Nesztha válaszolhatott volna, Aleister közbevágott.

− Nagyon köszönöm a bizalmat. Mondtam, hogy meg tudom magyarázni. Nem is vagy rá kíváncsi? − kérdezte Neszthát.

− Jelen pillanatban nem − válaszolta ingerülten a férfi. − El kell mondanom nektek valamit. Üljetek le − mondta a két újonnan érkezett férfinak.

Scelus letelepedett Hellric mellé az ágyra. Amikor Aleister is le akart ülni, a két férfi közösen elhessegette, mert még mindig nehezteltek rá, így kénytelen volt a másik ágyon elhelyezkedni.

Ezután mindannyian várakozva néztek Neszthára, még Handras is becsukta a könyvét, és az asztalra tette. A férfi azonban még nem kezdett bele a mondandójába, hanem megpróbált erőt gyűjteni. Egy ideig figyelte öccsét, aki meg sem próbálta leplezni izgatottságát. Tekintete tovább vándorolt Savionra. Egyedül az orvoson nem látszott kíváncsiság, mivel már ismerte a történetet, de majdnem olyan feszültnek tűnt, mint amilyennek Nesztha érezte saját magát. Végül Hellricre nézett, aki feltűnően komoly volt. Bátorítóan bólintott Nesztha felé, aki ettől összeszedte magát, és végre belevágott.

− Tudjátok, meg akartam várni, amíg mind itt leszünk, mert amit mondani akarok, mindannyiunkat érinti. Mégsem várhatok tovább, mert kezdünk kifutni az időből.

Újabb szünetet tartott, miközben végignézett barátain. Úgy tűnt, saját nyugtalansága a többiekre is átragadt.

− Mondd csak nyugodtan − bíztatta Pheor. − Tudod, hogy ránk mindenben számíthatsz.

− Azt majd meglátjuk − mondta Nesztha halkan, majd felsóhajtott. − Nos, mindegy, akkor hát elkezdem.

Röviden beszámolt az este történtekről, onnantól, hogy meglátta a kocsiba beszálló köpenyes alakot, egészen odáig, hogy a támadó megszökött. Itt egy időre abbahagyta a mesélést, és körbenézett. Senki nem tűnt úgy, mintha őt okolná, egyedül Aquilaron látszott némi megrökönyödés, amiért most kénytelen volt szembesülni azzal, hogy Nesztha is hibázhat. Aleister arca egészen mást tükrözött. Nem annyira bűntudatot, amiért nem volt ott, hogy segítsen, hanem inkább aggodalmat, hátha a többiek majd őt tartják felelősnek. Elvégre tisztában volt vele, hogy ha Neszthával tart, ahogyan azt előző nap tervezték, akkor a férfi nem lett volna kénytelen egyedül hagyni a tettest, így az nem szökhetett volna el. Egyelőre azonban megnyugodhatott, mert senki nem foglalkozott vele, mindenki a folytatást várta.

− Mi történt ezután? − kérdezte végül Handras, amikor Nesztha már jó ideje nem szólalt meg − Mi lett a lythszel?

− Azt tettem, ami az egyetlen helyes megoldásnak tűnt − válaszolta Nesztha, de nem folytatta. Mindenki kérdőn nézett rá.

− Barátunk épp azt próbálja közölni, hogy a lyth odalent alszik Savion szobájában − segítette ki könnyedén a férfit Hellric.

Pontosan az fogadta a bejelentést, amire Nesztha számított: általános döbbenet. Egy pillanatig senki nem szólt, majd hirtelen mind egyszerre kezdtek beszélni. Csak úgy záporoztak feléje a kérdések, és akkora hangzavar támadt, hogy Nesztha képtelen lett volna akár csak egyet is megválaszolni. Evian kihasználta a helyzetet, felállt, és elindult a rejtekajtó felé, de hirtelen megállította valaki.

− Hová, hová fiatalember? − kérdezte kedélyesen Hellric, olyan közel hajolva Evianhoz, hogy az meghallhassa a többiek hangoskodása közepette.

− Gondoltam megnézem, hátha felébredt már, és szüksége van valamire − szabadkozott Evian. − Végülis most már a többiek is tudnak róla. Nem kell tovább titkolóznunk.

− És neked úgy tűnt, hogy ezzel vége van a megbeszélésnek? − húzta vissza az ajtótól barátja. – Na, ülj csak szépen vissza. Nem fog elrohanni, és ha ennyit tudtál várni, akkor egy kis ideig még kibírod − nyomta vissza a székére. −Különben sem mondott el többet a bátyád, mint amennyit már eddig is tudtunk.

− Ez igaz − sóhajtott fel már sokadszorra Evian.

Hellric most a többiek felé fordult, és elüvöltötte magát:

− Csendet! − erre mindenki elhallgatott. Nesztha hálásan nézett rá, majd így szólt.

− Egyszerre csak egy kérdést − fordult Handrashoz.

− Mi van a lythszel? Sikerült megtudni, hogy ki ő? Abból, amit elmondtál, úgy tűnik, előkelő lehet.

− Az bizony − válaszolt Nesztha helyett Savion.

− És micsoda szépség! − szólt közbe újra fellelkesülve Evian, de Aleister a szavába vágott. Úgy látszott, hirtelen eszébe jutott valami.

− Na várjunk csak! Színház… üresen talált kocsi törött ablakkal… előkelő… szép…− sorolta maga elé meredve, amitől meglehetősen nevetséges látványt nyújtott. A következő pillanatban elkerekedett a szeme a felismeréstől.

− Na ne! Az nem lehet! Kérlek, mondd, hogy nem igaz! − fordult Neszthához.

− Mit habogsz itt, te eszement? − kérdezte Hellric, és hátba vágta a férfit.

− Nem hozzád beszélek, ha nem vetted volna észre! − mondta lenézően Aleister, miután újra képes volt levegőt venni. Neszthához fordult, aki ugyanolyan értetlenül meredt rá, mint az imént Hellric.

− Ugye nem Solriell Sheridan az?

− Te meg honnan tudsz erről? − kérdezte döbbenten Nesztha.

− Jártam ma éjszaka a főtéren, amikor a… − mondta, de elhallgatott, majd zavartan folytatta. − Mindegy, ez nem tartozik ide. A lényeg, hogy arra jártam, és feltűnt, hogy nagy a kavarodás. Kiderült, hogy Solriell Sheridan eltűnt. Még tőlünk, öhm… izé… tőlem is megkérdezték, nem láttam-e. A fél színház őt kereste. A színházigazgató is nagyon idegesnek tűnt. Nem csoda, biztos sok pénzt hoz neki.

Ezt hallva Hellric gúnyosan felhorkantott, így jelezve nemtetszését, hogy Aleister most is, mint mindig, csakis a pénzre tud gondolni. A férfi azonban úgy folytatta tovább az elbeszélést, mintha nem is hallotta volna a hentes véleménynyilvánítását.

− Aztán volt még ott egy fickó, nem tudom, kinek képzelhette magát, mert üvöltözni kezdett a vámpírral. Ilyet se láttam még! Biztosan elment az esze.

− A lényeget! − szólt rá Nesztha.

− Igen, persze. Szóval miután keresték egy ideje, találtak egy üres kocsit törött ablakkal, és azt gyanították, hogy abban ülhetett. Na akkor kezdődött csak igazán a haddelhadd!

− Mi történt azután? − kérdezte Savion.

− Hívták a rendőrséget, én meg leléptem. Gondoltam oldják meg ők. Nem az én dolgom, és jobb, ha az ember nem keveredik ilyesmibe − fejezte be Aleister.

Nesztha túl régóta ismerte már ahhoz, hogy bosszankodjon a viselkedésén. Tudta, hogy a férfi elsősorban mindig saját magával törődik. Mivel kockázat nélkül semmi hasznot nem remélhetett a lyth megtalálásából, ezért inkább úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Nesztha csodálta, hogy nekik bevallotta mindezt.

− Akkor ez nem a te napod, barátom − mondta gúnyosan Hellric. − A drága lythien ugyanis valóban Solriell Sheridan.

Mi a véleményetek...?

Ismét új szereplők érkeztek. Róluk mit gondoltok?

Vajon a többiek is Nesztha mellé állnak majd?

Olvass tovább