8. rész

− Mi van? − fakadt ki Scelus, mintha csak most fogta volna fel, hogy miről is beszéltek a többiek.

− Sheridan? Az nem az a kur…− kérdezte Aquilar, de Evian beléfojtotta a szót.

− Hé! Ne merészelj így beszélni róla!

− De ha egyszer az! − védekezett a fiú.

− Van fogalmatok róla, milyen veszélyes volt idehozni? − vette át a szót újra Aleister.

− Na ne mondd! Eddig ez eszembe se jutott − csattant fel ingerülten Nesztha. − Nagyon is jól tudom, hogy kevés olyan ember van, aki nagyobb bajt okozhat számunkra, mint ő − tette hozzá nyugodtabban, mivel ismét rátört a bűntudat. Természetesen sejtette, hogy a rendőrség keresni fogja Solriellt, de Aleister ezt most meg is erősítette beszámolójával, s a férfi következő szavai még inkább elkeserítették.

− Biztos vagy benne? Mennyire ismered? Mert én elég sokat hallottam róla, és biztosíthatlak, ha csak a fele igaz, már akkor is nagy bajban vagyunk.

Nesztha nem válaszolt. Kezdett elege lenni a férfiból, így nem volt hajlandó vitába bocsátkozni vele.

− Én tudok róla egy s mást − mondta Handras. A többiek nem is kételkedtek ebben. A barátjuk két lábon járó könyvtár volt, szinte minden tárgyban otthonosan mozgott, legyen az tudomány, államügyek, vagy akár közélet. Rengeteget olvasott, nem csak szakkönyveket vagy komoly irodalmi műveket, hanem újságot is, hogy mindig tisztában legyen a világ éppeni történéseivel. Mivel soha nem tudhatta, milyen ismeretekre lehet szüksége, ezért még a napilapok pletykarovatát is átnézte. Ez most hasznára is vált.

− Solriell Sheridan…− kezdte, mintha csak egy szótár bekezdését idézné, de Hellric nyomban a szavába vágott.

− Csak a lényeget − mondta, hogy megelőzze a feleslegesen hosszadalmas előadást. − Az olyanokat, mint például születési idő, magasság, testsúly, nyugodtan kihagyhatod.

− Nagyon vicces − fintorodott el Handras. − A súlyát egyébként sem tudom.

− Ez ma már a második, amit nem tudsz − vigyorgott elégedetten Scelus. − Ezt feljegyzem magamnak.

− Még jó, hogy nem azokról a dolgokról kell lajstromot írni, amit te nem tudsz − vágott vissza Handras. − Egy egész élet kevés lenne rá. Még egy riellé is.

Hellric gyorsan Scelus szájára tapasztotta a kezét, mielőtt az folytathatta volna a vitát, majd Handrashoz fordult.

− Folytasd, kérlek.

− Rendben. Azt akarjátok tudni, számunkra miért lehet veszélyes? Röviden összefoglalva: ismeri a fél várost, köztük a legbefolyásosabb embereket. A külügyi tanácsosnak, Druanel Szericsnek a jegyese − folytatta a felsorolást. Evian ettől a hírtől csalódottan felnyögött, majd összenézett Savionnal, aki nem kevésbé tűnt elkeseredettnek. Ebben legalább egyetértenek, gondolta Nesztha, akit szintén meglepett a dolog.

− Az eljegyzésüket a nyilvánosság előtt maga az evail jelentette be, akivel nem is egyszer szintén hírbe hozták − folytatta Handras. Scelus elismerően füttyentett. − Persze lehet, hogy csak pletyka volt, sokan állítják, hogy Solriell kikosarazta − Scelus erre még hangosabban nyilvánította ki a véleményét, de Handras figyelmen kívül hagyta. − Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az uralkodónk szemet vetett rá, és lesi minden kívánságát. Nos, azt hiszem, ennyi lenne a lényeg.

− Remek, nagyon köszönjük − mondta Aleister. − Ennyi erővel akár fel is adhatnánk magunkat a rendőrségnek, nem igaz?

− Ez nem jelent semmit − mondta Nesztha. − Mi van, ha ismeri őket? Attól még nem kell feladnia minket.

− Neszthának igaza van − helyeselt Savion. − Nem hinném, hogy azonnal rohanna az evailhoz, hogy elárulja, hol vannak az Árnyak. Már csak azért sem, mert nem tudja, hogy mi azok vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy Nesztha megmentette.

− Persze, biztos nagyon hálás lesz − vágott vissza gúnyolódva Aleister. − Ismerem én a fajtáját!

− Jaj, nem értem minek aggódnak ezen ennyit − mondta unottan Aquilar. − Egyszerűen meg kell tőle szabadulni, mielőtt még gondot okozhatna.

− Elment az eszed? − kérdezte dühösen Nesztha. Felállt, és járkálni kezdett a szobában, hogy a feszültségét levezesse. − Talán elfelejtetted, hogy még mindig veszélyben van? Ez téged biztosan hidegen hagy, de tudhatnád, hogy nekem igenis számít. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megvédjem, és elkapjam azt a gyilkost.

− Ahogyan én is! − mondta elszántan Evian.

− Különben is, Solriell látta Neszthát és Saviont is − magyarázta Hellric Aquilarnak. − Ők nem tehetnek már úgy, mintha mi sem történt volna, mert felismerheti őket.

− Igen − mondta Nesztha és megállt, majd végignézett a társaságon. − Épp ezért most mindenkit megkérek, hogy jól gondolja át a dolgot. Nemsokára felhozom ide Solriell lythient, hogy hazavigyem. Ha valaki el akarja kerülni, hogy meglássa, akkor menjen el addigra. Ez a saját döntésetek, amiért azután magatoknak kell vállalni a felelősséget. Nem szeretnék senkit akarata ellenére belekeverni.

− Nincs ezen mit gondolkodni − vágta rá azonnal Scelus. − Én veled vagyok. Tudod, hogy szeretem a veszélyes helyzeteket. Talán még segíthetek is abban, hogy megtaláljuk a fickót.

Nesztha hálásan biccentett. Következőnek Handras szólalt meg:

− Én is maradok. Szeretném megismerni a híres Solriell Sheridant − jelentette ki ünnepélyesen. − Biztosan lenyűgöző személyiség lehet, és ha te kiállsz érte, az nekem elég meggyőző.

Nesztha most Pheorhoz fordult. A nagydarab férfi eddig egyetlen szót sem szólt, így Neszthának sejtelme sem lehetett arról, hogy mit gondol. Aleister és Aquilar véleményére nem sokat adott, a kovácséra azonban annál inkább. Tudta, hogy megfontolt ember, aki ha kell, nemcsak a szívére hallgat, hanem az eszére is.

− Ahogy már mondtam, rám mindenben számíthatsz − mondta végül a férfi.

− Biztos vagy benne? − kérdezte Nesztha. − Családod van. Mindannyiunk közül neked van a legtöbb veszíteni valód.

− Azt semmiképp nem hagyhatom, hogy valakit megöljenek, és ha te megbízol benne, akkor én is − jelentette ki Pheor.

− Köszönöm − mondta Nesztha, akit megnyugtatott a férfi válasza. Megerősítette abban, hogy helyesen cselekszik. Igaz, az is lehet, hogy mindketten tévednek, de ha nem tesznek semmit, akkor ez soha nem fog kiderülni.

Visszasétált a székéhez, nekitámaszkodott a támlának, majd Hellrichez fordult.

− Rám ne nézz! − tiltakozott a férfi. − Tudod, mi a véleményem. Azt hiszed meggondoltam magam? Megmondtam, hogy segítek, és gondolom Savion és Evian nevében is nyugodtan beszélhetek − A két férfi egyetértően bólintott.

Most Aleisteren volt a sor. Hosszasan gondolkozott mielőtt megszólalt.

− Tudom, azt hiszitek, hogy gyáva vagyok, pedig csak megpróbálok minden eshetőségre felkészülni. Csak azt mondom, hogy hiba lenne feltétel nélkül megbízni benne.

− Ez most azt jelenti, hogy hajlandó vagy maradni? − kérdezte türelmetlenül Nesztha, mert már nagyon bosszantotta a férfi kétszínűsége.

− Persze, állok rendelkezésetekre.

Nesztha nem tudhatta mitől változott meg Aleister véleménye ilyen hirtelen, de azt sejtette, hogy nem pusztán jószívűség vezérli. Talán arra számított, hogy több társa áll majd mellé, és most, hogy egyedül maradt, kénytelen volt átgondolni a helyzetet. Bármi volt is az ok, Nesztha elhatározta, hogy soha nem fogja kettesben hagyni Solriellt vele.

− Ezt akkor tisztáztuk − nézett végig újra mindenkin, majd ismét helyet foglalt. − Mielőtt még lemennék a lythienhez, meg kell beszélnünk néhány dolgot.

− Velem mi lesz? − szólt felháborodottan Aquilar. − Az én véleményemre nem is kíváncsi?

− Nem igazán − felelte Nesztha, mire Hellric gúnyosan felnevetett. − De azért csak mondd!

− Hát jó − mondta sértetten a fiú. − Maradok, hogy szemmel tartsam ezt a Solriell Sheridant, de arra ne számítson, hogy majd körbeugrálom, mint maguk. Nem értem, minek ez a nagy felhajtás miatta.

− Mert te még nem találkoztál vele − próbálta meggyőzni Evian. − Majd meglátod, milyen gyönyörű!

− Érdekel is engem! Mit számít az? Biztosan egy kis üresfejű szépség, aki mindig csak nyafog, és elájul egy kis izgalomtól.

− Hogy merészelsz így beszélni róla? − méltatlankodott Evian. − Mindjárt kapsz egy pofont, akkor majd megtanulod hol a helyed.

− Hagyd csak Evian! − szólt rá Hellric nevetve. − A kölyök ezt még nem értheti − mondta, majd Aquilarhoz fordult. − Várj, csak míg felnősz! Igaz az még odébb van.

Aquilar haragosan felpattant a helyéről, hogy elégtételt vegyen a sértés miatt. Nem szerette ugyanis, ha gyereknek nézték, Hellric azonban soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy ezzel ugrassa.

− Na, elég legyen! − állította meg Nesztha a fiút. − Biztosíthatlak, hogy eszem ágában sincs arra kérni téged, hogy vigyázz rá. Valahogy majd csak elboldogulunk ezzel nélküled is, ne aggódj − Ezután a többiekhez fordult. − Úgy gondolom, hogy azok viszont, akik segíteni szeretnének, nem árt, ha többet tudnak.

Ezzel részletesen beszámolt mindarról, amit Solriell elmesélt, bizalmasan elhallgatva a támadónak a lythnél tett bensőséges látogatását. Úgy gondolta, hogy ez a részlet nélkülözhető a nyomozás szempontjából, semmiképp nem akarta viszont kínos helyzetbe hozni Solriellt. Úgy érezte, ez csak rá tartozik. Már az is épp eléggé meghökkentette társait, hogy a lytht tulajdon apja akarja meggyilkoltatni, méghozzá ismeretlen okból.

Miután befejezte mondandóját, Savion vette át a szót.

− Fontosnak tartanám megemlíteni amellett, amit már Nesztha elmondott, hogy ennek az ismeretlen támadónak más tervei is lehetnek Solriellel, azon kívül, hogy megöli. Többek között ennek köszönheti, hogy még mindig életben van.

Nesztha szándékosan kerülte ezt a témát, ezért most örült, hogy barátja szóbahozta. Számára zavarba ejtő lett volna megemlíteni.

− Más tervei? Mit értesz ezen? − kérdezte értetlenül Evian. Úgy tűnt, rajta kívül szinte mindenki sejtette, hogy mire céloz az orvos, egyedül talán Aquilar nem, de ő egyébként is közönyös volt ezzel kapcsolatban.

− Nos, hogy szépen fejezzem ki magam, ez az illető igen vonzónak tartja a lythient, és szívesen élné ki rajta a vágyait, mielőtt megöli − magyarázta zavartan a férfi.

− Szörnyeteg! − hördült fel ennek hallatán Evian. Többen is osztották a véleményét, Aquilar azonban csak megvonta a vállát.

− Na és akkor mi van? Végülis kurva − mondta megvetően.

Evian elkerekedett szemmel meredt rá, majd a következő pillanatban már lendült is a keze a fiú felé, de Nesztha még a levegőben elkapta, így a pofon elmaradt. Aquilar gúnyos vigyort küldött Evian felé, amiért a fivére vele szemben az ő védelmére kelt. Ezt Nesztha is észrevette, ezért így szólt a fiúhoz.

− Ne hidd, hogy nem érdemelted volna meg. Ha még egyszer ilyet mondasz róla, akkor én magam hallgattatlak el.

A fiú nem mert szólni, de sértetten elfordult.

− Nem tudom, hogy lehet képes valaki ilyet tenni − tért vissza a tárgyra fejét csóválva Handras. − Nem elég, hogy szegény retteg, mert tudja, hogy meg fog halni, még egy ilyen megaláztatást is át kell élnie.

− Persze az se jobb, aki szerint ez természetes − nézett megvetően Aquilarra Scelus.

− Az biztos, hogy ha még egyszer megpróbálja az a gyilkos, akkor letépem a tökét − fogadkozott Hellric.

− Nem, az nem történhet meg, hogy újra a közelébe kerüljön − jelentette ki Pheor. − Legközelebb talán azonnal megölné.

− Igen, erre már mi is gondoltunk − helyeselt Nesztha. − Most nagyon dühös lehet. Elképzelhetőnek tartom, hogy nem fog tervezni, nem várja ki a kedvező alkalmat, hanem egyszerűen csak rátámad, akár van vele valaki, akár nem. Vagy betör a házába, és ott öli meg.

− Épp ezért vagyunk mi, nem igaz? − kérdezte Evian. − Majd vigyázunk rá.

− Ez azért nem ennyire egyszerű. Állandó védelemre van szüksége, és ezt nehéz lesz megszervezni. Azt hiszem, szükségünk lesz a többiek segítségére is − vélekedett Savion.

− Az még várhat − kapcsolódott be a megbeszélésbe most már Aleister is. − Előbb talán meg kellene bizonyosodnunk arról, hogy megbízható a lyth. A börtönből elég nehezen vigyáznánk rá, nem gondoljátok?

− Ne aggódj, beszélni fogok vele − mondta Nesztha. Kénytelen volt belátni, hogy a férfinak igaza van, ennek ellenére még mindig bízott Solriellben. − Megyek is, és felébresztem. Ideje lenne hazavinni, de előbb még sok megbeszélnivalónk van, és jobb, ha ő is jelen van, elvégre róla lesz szó.

− Mehetek veled végre én is? − kérdezte reménykedve Evian.

− Sajnálom, de szeretnék vele négyszemközt beszélni. Nem akarom, hogy elvond a figyelmét. De ígérem, utána már tényleg találkozhatsz vele − tette hozzá, mert már kezdett bűntudata lenni, amiért mindig csalódást kell okoznia öccsének. Evian azonban egyáltalán nem tűnt lehangoltnak.

− Nem baj, úgyis tudtam, hogy ezt fogod mondani. Különben is, még el kell mennem virágért − mondta, majd felállt, és megindult az ajtó felé.

− Jól hallom? Virágért? − csapott nagyot a homlokára az elképedéstől Hellric.

− Igen, tudod, ez így szokás − oktatta ki komolyan Evian. − Még soha nem udvaroltál?

− Ja, hogy ez azért van! Azt hittem virágillattal akarod leplezni a markánsan férfias szagodat − ugratta Hellric. − Arra inkább a fürdést ajánlanám figyelmedbe. Igaz, így lehet, hogy sikerülne elérned, hogy a karjaidba ájuljon − vihogta.

− Haha. Nagyon mulatságos. Amilyen rövid az agyad, biztosan nem emlékszel, hogy este már fürödtem. Még mondtad is, hogy igyekezzek, mert nem bálba készülök, hanem őrködni.

− Jól van, na, tudod, hogy csak tréfálok − mondta Hellric, hogy megnyugtassa.

− Megszokhattam már − legyintett Evian, és kinyitotta az ajtót.

− Miért bántod mindig szegényt? − kérdezte Handras a hentest.

− Ugyan, én csak úgy gondolom, hogy Solriell nem az a fajta, akit virággal ágyba tud majd vinni.

− Hé! − fordult vissza az ajtóból Evian. − Én nem akarom ágyba vinni!

− Neeem? − kérdezte döbbenten Scelus. − Beteg vagy?

− Igen, Savion, vizsgáld csak meg még egyszer. Remélhetőleg csak beütötte a fejét, és nem valami ragályos kórság − mondta az orvosnak aggodalmat tettetve Hellric.

− Úgy értem, én tényleg szeretem őt − magyarázta Evian. − De ti ezt úgysem értitek.

− Ugye nem felejtetted el, hogy a lythiennek jegyese van? − kérdezte Handras óvatosan, majd hozzátette. − Igazán nem akarom elvenni a kedvedet, de ez tény.

− Nem érdekel − mondta dacosan Evian, de már nem tűnt annyira magabiztosnak, mint korábban. − Még nem házasok, úgyhogy van esélyem.

− Na jó, elég legyen! − mondta Nesztha, mielőtt még bárki megszólalhatott volna, és esetleg ennél is jobban elszomoríthatta volna öccsét, aki láthatóan nem számolt azzal, hogy nem a tanácsnok az egyetlen akadály a kapcsolatuk előtt. Még ha a lythnek semmi ez irányú elkötelezettsége sem lenne, öccsének akkor sem szabadna reménykednie, hogy pont egy senki segédmunkást választ, egy gazdag, nemes államférfival szemben pedig valóban semmi esélye sem lehet. Bár nem kételkedett benne, hogy ez is csak egy a sok fellángolás közül, melyeket testvére mindig halálos szerelemként írt le, ugyanakkor a kéjkeltő egyértelműen más volt, mint az eddigi kalandjai, hiszen Evian fő vadászterülete kimerült a piaci bódékban, kalapüzletekben és az úri házak cselédszárnyaiban. Néha kifogott egy-egy előkelőbb leányt vagy kilytht, de egy-két éjszakánál többre ők sem vágytak. Solriell Sheridan azonban olyan távoli volt ettől a világtól, hogy attól tartott, Evian olyan különleges, már-már isteni lénynek fogja látni, hogy valóban hosszútávon kezd majd róla gondolkodni. Nem kívánta öccsének, hogy pont ilyen módon tanulja meg az élet valódi természetét, mindazonáltal tudta, hogy a tiltás csak még hevesebb érzelmeket váltana ki belőle, ezért úgy vélte, egy kis udvarlás még nem árthat, s remélte, hogy a lyth majd úgyis kegyesen, de egyértelműen letöri a fiú hódítási kedvét. Bár nem tudta, mire számíthat, hiszen a kéjkeltő eddig is nagyon kedves volt vele és Savionnal is, nem tudhatta, nem ugyanezt a modort fogja-e megőrizni az öccsével szemben is. Tartott tőle, hogy esetleg Evian udvarlását nem véve komolyan, kedvességével akarva-akaratlanul is bátorítani fogja. De addig is jobb, ha a fiú elfoglalja magát. − Menj, hozd azt a virágot − mondta neki. − Ti pedig viselkedjetek rendesen − szólt a többiekhez. − Szeretném, ha nem döntenétek a fejemre a házat, amíg odalent vagyok.
Odament a rejtekajtóhoz, de mielőtt még lemászott volna, hozzátette:

− Kérlek, legalább a lythien jelenlétében próbáljatok meg uralkodni magatokon. Nem szeretnék szégyenkezni miattatok.

− Ugyan, hiszen tudod, hogy tökéletes úriemberek vagyunk − nevetett Hellric.

Neszthát ez nem győzte meg, ezért csak csóválta a fejét, majd magára hagyta a társaságot. Egyenesen Savion szobájához ment, és halkan kopogtatott az ajtón. Nem akart egyszerűen csak rátörni a lythre, mert az illetlenség lett volna, és egyébként is félt, hogy megijeszti. Nem kapott választ, így hát óvatosan benyitott. Solriell mozdulatlanul feküdt az ágyon, lassú, egyenletes légzéséből Nesztha arra következtetett, hogy még alszik. Legalábbis remélte, hogy így van, és nincs semmi baja, nem ájult el újból.

Közelebb ment hozzá, csendesen szólongatni kezdte, de így sem történt semmi. Talán csak mélyen alszik, gondolta, és szinte bűntudatot érzett, amiért fel kell ébresztenie. Nem tehetett mást, ha még időben el akartak indulni.

− Lythien! Ébredjen fel, kérem! − próbálkozott újra, most már kicsit hangosabban. Mivel a lyth továbbra is mozdulatlan maradt, ezért úgy döntött, gyengéden felrázza. Még mielőtt azonban hozzáérhetett volna a vállához, legnagyobb meglepetésére Solriell elkapta a csuklóját, és ujjait szorosan rákulcsolta. Ezután felpattant a szeme, és teljesen éberen nézett vissza Neszthára. Amikor felismerte a férfit, elengedte a karját.

Nesztha igazán hálás volt ezért, mert a lyth szorítása erősebb volt, mint azt törékeny alkata sejteni engedte.

− Bocsásson meg − mondta halkan Solriell. − Kicsit még zavart vagyok. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, és ki lehet ön.

− Semmi baj − mondta Nesztha, és erőt vett a kísértésen, hogy megdörzsölje sajgó csuklóját. − Jól sejtem, hogy csak tettette az alvást?

− Igen. Reméltem, ezzel némi előnyre tehetek szert, ha veszélyesnek bizonyulna a helyzet. Rémálmom volt az éjszaka történtekről, és amikor felébredtem, nem voltam biztos benne, mi a valóság.

− Remekül csinálta. Meg sem fordult a fejemben, hogy csak színlel − mondta elismerően Nesztha, mire a lyth köszönetképp biccentett.

− Sajnálom, hogy felébresztettem, de nemsokára indulnunk kell − mondta Nesztha. − Előtte azonban még meg kell beszélnünk, mihez kezdjünk a továbbiakban.

− Ezt hogy érti? − kérdezte Solriell, miközben megpróbált felülni, de hirtelen megszédült. Ezt Nesztha is észrevette, ezért gyengéden visszafektette az ágyra.

− Inkább maradjon még így egy kicsit, rendben? − tanácsolta. − Fájdalmai vannak?

− Csak a fejem hasogat még mindig. Az imént, amikor megpróbáltam felülni, kissé felkavarodott a gyomrom, de már jobban vagyok − magyarázta Solriell. Kezdte kellemetlenül érezni magát, amiért csak feküdt ott tehetetlenül, miközben a férfi lenézett rá.

− Kérem, üljön le − mutatott maga mellé az ágyra. − Úgy kényelmesebben tudnánk beszélgetni.

Nesztha egyetértett, így hát leült mellé az ágy szélére.

− Beszéltem néhány barátommal − próbált óvatosan fogalmazni Nesztha. Nem szerette volna elszólni magát, hogy okot adjon Solriellnek a gyanakvásra. − Mivel ön még mindig veszélyben van, ezért szüksége lenne védelemre. Szeretnénk felajánlani a segítségünket.

− Ez igazán kedves, csak épp az okát nem értem. Miért segítenének rajtam? − kérdezte Solriell. − Mi készteti önöket?

− Ha esetleg arra gondol, hogy pénzt kérnénk érte, akkor téved − mondta nyersen Nesztha. Nem akart ennyire barátságtalan lenni, de már a feltételezés gondolatát is bántónak tartotta.

− Ezek szerint jól sejtem, hogy nem szeretné, ha a továbbiakban anyagiakat említenék? − kérdezte higgadtan Solriell.

− Ha meg akar sérteni, akkor csak nyugodtan − mondta most már valamivel kedvesebben Nesztha.

Solriell elmosolyodott. Tetszett neki a férfi válasza, nagyon őszintének tűnt. Remélte, hogy valóban nem akar hasznot húzni az ő szorult helyzetéből, így viszont továbbra sem értette, hogy miért akar segíteni.

− Bocsásson meg, nem állt szándékomban. Tudja, kevés olyan ember van, aki ellenszolgáltatás reménye nélkül bármit is hajlandó megtenni a másikért − puhatolózott tovább az okokat keresve.

− Biztosíthatom, hogy nem várunk el öntől cserébe semmit − mondta Nesztha. − Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a barátai is próbálják megvédeni. Gondolom, ők sem kérnek semmit, nem igaz?

− Igaz, de ők ismernek. Ez pedig önökről nem mondható el.

− Elég annyit tudnia, hogy tesszük a dolgunkat − válaszolta szűkszavúan Nesztha.

− Valóban? Azt hittem ez a rendőrség feladata. Bár az igazat megvallva elég nevetségesen végzik.

− Ők nem értenek semmihez − értett egyet Nesztha. − Azok után nyomoznak, akiket veszélyesnek tartanak, de a valódi bűnözőket futni hagyják − mondta, majd elhallgatott. Sajnálta, hogy elragadtatta magát, és remélte, hogy Solriell nem sejti, mire célzott. A lyth fürkésző pillantását látva kezdett ebben kételkedni, ezért gyorsan folytatta.

− Nem csak az a célunk, hogy megvédjük önt. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kézre kerítsük a támadóját. Veszélyesnek tűnik, jobb, ha az ilyen nem járkál szabadon.

− Igaza van, nagyon kegyetlen ember − borzongott meg Solriell. − Mint mondtam, élvezetét leli abban, hogy kínozza az áldozatát. Arról nem is beszélve, hogy bérgyilkos. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen célpontja.

− Én sem hiszem, ezért is kérem, hogy mondjon majd el róla mindent, ami csak az eszébe jut. Azt is meg kell beszélnünk, hogyan tudnánk megoldani a folyamatos védelmét. Jobb lesz, ha ezt a többiekkel együtt találjuk ki − javasolta.

− Rendben, én készen állok − mondta Solriell. − Persze, nem ártana, ha előtte felöltöznék.

− Előbb még meg kell beszélnünk valami nagyon fontosat − mondta kelletlenül Nesztha. Eddig tudta halogatni, hogy fel kelljen hoznia ezt a kényes tárgyat.

− Mondja csak nyugodtan − nézett rá érdeklődve Solriell.

− Tudja, néhány barátom nem bízik még önben − mondta lesütött szemmel. Remélte, hogy a lyth nem sértődik meg ezen. Solriell azonban nem szólt semmit, csak várta a folytatást.

− Amikor hazaviszem, elkerülhetetlen lesz, hogy meglássa, hová hoztuk. Arra kell kérnem önt, hogy soha senkinek ne árulja el, és ne is kérdezze, hogy miért.

− Ó, már megint nagyon titokzatos − mondta sejtelmes mosollyal Solriell. − Még a végén azt kell gondolnom, hogy önök az Árnyak. Különben miért félnének annyira a lelepleződéstől?

Nesztha egy pillanatra kétségbe esett Solriell megjegyzésétől, de aztán gyorsan összeszedte magát. Elvégre ez csak egy feltételezés volt a lyth részéről, sőt, az is lehet, hogy csak tréfált, gondolta reménykedve.

− Nem, dehogy! Hogyan juthatott eszébe egyáltalán ilyen képtelen ötlet? − tiltakozott túlságosan is feltűnően, de már késő volt. Leleplezte saját magát. Solriell arcáról leolvashatta, hogy kár is tagadnia, de meglepetésére nem rémületet látott, ahogy azt várta volna, hanem elégedett mosolyt. Ez sem vigasztalta azonban, mert beigazolódott, amitől a többiek tartottak.

Mi a véleményetek...?

Mihez fog vajon kezdeni Nesztha most, hogy Solriell rájött az igazságra? És vajon Solriell hogy fogadja ezt?


Olvass tovább