9. rész

− Tudtam, hogy ez lesz! − fakadt ki, arcát tenyerébe temetve. − Nem szabadott volna idehoznom. Miért nem tudtam legalább a barátaimra hallgatni, ha már az eszemre képtelen voltam? Ráadásul még az is az én hibám, hogy megtudta − tette hozzá elkeseredve.

Solriell megértette a férfi kétségbeesését. Sajnálta, amiért ilyen helyzetbe hozta, ezért mindent meg akart tenni azért, hogy meggyőzze: nem követett el hibát, megbízhat benne.

− Ugyan, amiatt igazán nem kell szégyenkeznie, hogy nem tud hazudni − mondta lágyan, miközben újra megpróbált felülni, most már sokkal óvatosabban, nehogy megismétlődjön az előbbi rosszullét. Szerencsére ez alkalommal elmaradt.

Gyengéden megérintette a férfi kezét, és elvonta arcától, hogy a szemébe nézhessen.

− Egyébként se higgye, hogy emiatt jöttem rá. Már előtte sejtettem, ön csak megerősítette a gyanúmat. Tudja, képtelen voltam azonnal elaludni miután magamra hagytak, így volt időm elgondolkozni mindazon, amit mondtak. Minden annyira titokzatos volt, de lassan összeállt a kép. De bevallom, mégis akkor kezdtem biztosabb lenni a dolgomban, amikor az imént említette, hogy nem szabad megtudnom, hová hoztak − magyarázta a férfinak. − Hiszen miért lenne okuk félni attól, hogy a rejtekhelyükre vezetek bárkit is? Nem bűnözők, legalábbis elég jó emberismerőnek tartom magam ahhoz, hogy ezt higgyem. Mi másra gondolhattam volna hát, mint arra, hogy az Árnyaknál vagyok? Biztos persze nem lehettem benne, ezért csak abban reménykedhettem, hogy ha megemlítem, akkor nem tudja majd titkolni tovább.

Bűnbánóan nézett a férfira, majd folytatta:

− Ne haragudjon, ha tisztában lettem volna azzal, hogy ennyire rosszul érinti önt, akkor nem tettem volna. De úgy hiszem, tisztességesebb önnel szemben, hogy tud róla, és nem kell félrevezetnem.

A férfi felsóhajtott, majd bólintott.

− Azt hiszem, igaza van. Mihez kezd most?

− Hogy érti ezt? − kérdezte meglepetten Solriell.

− Tud az Árnyakról. A rendőrség biztosan hálás lenne, ha beavatná őket. Vagy talán nem akar feladni minket?

Megpróbált közömbös maradni. Meglepte, hogy a lyth nem sorolta az Árnyakat a bűnözők közé, ahogyan mindenki más. Mégsem tudta mire számíthat tőle, gyávának tűnni azonban nem akart.

− Miért tenném? − nevetett fel Solriell, de a hangjában nem volt semmi vidámság, sokkal inkább sértettség.

− Mert veszélyes gonosztevők vagyunk. Legalábbis az emberek ezt állítják − válaszolta higgadtan Nesztha.

− Nos, engem megmentettek…− mondta Solriell tűnődve. − Tudja, hajlamos vagyok magamtól kialakítani véleményt, és nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak. Higgye el, nagyon jól tudom, mennyire igazak általában a pletykák. Nekem is kijutott belőlük nem egyszer − mosolyodott el gúnyosan.

− Ön egészen elképesztő! − mondta ámulva Nesztha. Mindenre számított volna, csak erre nem. Már az is meglepte, hogy a lyth nem próbált azonnal sikoltozva elmenekülni. − Az ön helyében mások azonnal szaladnának a rendőrségre.

− Elszomorít, hogy így gondolja. Azt kell hinnem, hogy vagy nagyon bizalmatlan, vagy rossz tapasztalatai vannak. Eddig csak hálátlan embereket mentett meg?

A férfi enyhén elmosolyodott.

− Bizalmatlan vagyok, ez igaz − mondta szomorúan. – Nem fordult még elő, hogy valaki olyan sokáig lett volna a társaságunkban, hogy rájöhetett volna a titkunkra. De tudom, hogy az emberek mennyire rettegnek tőlünk.

− Sajnos ez így van. Emlékszem, mielőtt először jártam a városban, már hallottam az Árnyakról. Akkor még egészen más volt a helyzet. Az a hír járta, hogy sok emberen segítettek. Igazi hősöknek számítottak, és így gondoltam én is. Amikor azonban ide utaztam, már bűnözőknek tartották önöket. Nem értettem, mi lehetett az oka ennek, de mindig reménykedtem, hogy az első változat az igazság. Ma éjszaka pedig meg is bizonyosodtam róla − tette hozzá vidáman, mint egy gyerek, aki számára tiltott dologról szerzett tudomást.

− Akkor hát egyáltalán nem fél tőlünk? − kérdezte még mindig bizonytalanul Nesztha.

− Hogy tudnám végre meggyőzni? Azt hiszem jelen pillanatban ön sokkal inkább tart tőlem − nevetett Solriell, és erre a férfi is elmosolyodott. − Ha akarja, megesküszöm rá, hogy nincs mitől félnie. Nem árulom el senkinek, hogy tudok az Árnyakról − mondta ünnepélyesen, kezét a szíve fölé téve.

− Köszönöm − felelte hálásan a férfi. − Azt hiszem jobb, ha egy ideig a barátaim sem tudják, hogy rájött. Attól tartok, néhányan igencsak neheztelnének rám − tette hozzá.

− Akkor hát ők sem tudják meg. Ez a mi közös titkunk lesz − kacsintott rá Solriell, majd bátorítóan megszorította a kezét.

Nesztha álmodni sem merte volna, hogy minden ilyen könnyen megy. Jobban érezte magát most, hogy a lyth tudott róluk, így nem kell mindig a lelepleződéstől tartania. Ha sejtette volna, hogy Solriell ilyen könnyedén veszi, akkor önként mondta volna el az igazságot. Persze azért végiggondolta a helyzetet egy másik nézőpontból is, hiszen nem hagyhatta, hogy csupán a lyth kedves szavai elaltassák a gyanakvását, még ha őt meggyőzték is, hiszen barátaiért mind felelősséggel tartozott. Ezért aztán, bármily nehezére esett is ilyesmit feltételeznie Solriellről, mégiscsak mérlegelte a lehetőséget, hogy csak színlel. Főként, mivel a lyth mindkét foglalkozása nagyfokú színészi tehetséget követelt. Lehetséges, hogy az állítása, miszerint megbízik bennük és nem áll szándékában őket a rendőrség kezére adni, csupán hazugság, hiszen akkor nem lenne olyan ostoba, hogy az orrukra kösse, hogy leginkább akasztófára kívánja őket. Talán hamis biztonságérzetbe akarja ringatni őket, hogy lankadjon a figyelmük és egy megfelelő pillanatban megszökhessen. Nem mintha fogva tartanák, de ha nem hisz nekik, akkor feltehetőleg így gondolja. Bár egész lénye tiltakozott ezek ellen a gondolatok ellen, mégis alaposan mérlegelt minden lehetőséget. Végül azonban arra jutott, hogy ha a lyth ilyen módon félre akarná vezetni őket, valószínűleg azt sem közölte volna, hogy rájött a kilétükre. A közvetlenségét számtalan más módon is kifejezhette volna. Ha valóban csak azt a látszatot akarta kelteni, hogy bízik bennük, akkor ostobaság lett volna elárulnia, hogy ilyen módon fenyegetést jelenthet rájuk, abban pedig biztos volt, hogy a lyth nem ostoba.

− Van még egyéb kívánsága is? − kérdezte Solriell kizökkentve Neszthát az elmélkedésből. − Ha nincs, akkor örömmel venném, ha végre megismerkedhetnék a barátaival.

− Tényleg itt lenne az ideje − értett egyet Nesztha is, de nem tudta megállni, hogy hangot ne adjon aggodalmának. − Remélem alaposan felkészült rá.

Solriell felhúzta a szemöldökét a meglepődéstől.

− Ennyire csak nem lehetnek rosszak!

− Persze, hogy nem − vágta rá gyorsan Nesztha. − Csak éppen ön… − mondta, majd elhallgatott.

− Én? Valami baj van velem? − kérdezte hamiskás mosollyal a lyth. Sejtette mit akart mondani a férfi. Furcsának találta, hogy egy egyszerű bókot nem volt képes kimondani.

− Úgy értettem, félek attól, hogy szégyenkeznem kell majd a viselkedésük miatt, ha érti, mire célzok − mondta kelletlenül Nesztha.

− Nem igazán − válaszolta Solriell és kérdőn meredt a férfira.

Nesztha sokáig gondolkodott azon, hogyan fejezze ki magát, majd nagy sokára megszólalt.

− Ön nagyon…− kezdte, de képtelen volt folytatni. Remélte, hogy a lyth így is érti, és megkegyelmez majd zavarát látva, de csalódnia kellett. Solriell továbbra is érdeklődve nézte.

− Sajnos előfordulhat, hogy tolakodóan viselkednek, miközben mindent megpróbálnak elkövetni, hogy elnyerjék a figyelmét − fejezte be végül.

− Miért, talán úgy gondolja, hogy tetszenék nekik? − kérdezte Solriell bizonytalanul.

− Most szórakozik velem? Hiszen ön kivételesen gyönyörű − fakadt ki végül Nesztha, majd halkan hozzátette. − Gondolom, mondtak már önnek ennél szebbet is.

Solriell váratlanul felnevetett, majd gyorsan abbahagyta, nehogy a férfi azt gondolja, őt gúnyolja ki ezzel. Inkább gyorsan magyarázatba fogott.

− Kaptam már pár bókot, de még soha nem kellett ennyit küzdenem egyért sem.

− Élvezi, ha zavarba hoz? − kérdezte sértett hangon Nesztha, de valójában nem haragudott.

− Kicsit igen, de csak mert olyan könnyű − mondta nevetve Solriell, majd hirtelen elkomolyodott. − Tudja, nem véletlenül tettem ezt. Ha valóban vigyázni akarnak rám, akkor feltételezem, sok időt töltünk majd együtt. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy feszengenie kell a jelenlétemben. Az sem esne jól, ha minden egyes alkalommal zavarba jönne, mert lesz ilyen bőven, ebben biztos vagyok.

− Ígérem, igyekezni fogok − mondta Nesztha, de az igazat megvallva nem volt biztos benne, hogy könnyen hozzászokik majd ehhez. A lyth túlságosan előkelő volt, Nesztha pedig nem mozgott otthonosan ilyen társaságban. Nyilván Solriell barátai is mind hasonló körökből származnak, és elkerülhetetlen lesz, hogy velük is találkozzon.

A legfurcsább az volt Nesztha számára, hogy Solriell ennyire közvetlen volt. Úgy viselkedett vele, mintha egyenrangú félként kezelné, és ez legalább annyira vonzóvá tette, mint szép külseje.

− Visszatérve a barátaira − mondta Solriell −, azt hiszem, az idők során megtanultam kezelni még a leghevesebben ostromló férfiakat is.

Amikor meglátta Nesztha mosolyát, felvonta a szemöldökét.

− Megkérdezhetném, mégis mi olyan mulatságos?

− Semmi, semmi − visszakozott a férfi, de képtelen volt komolyságot színlelni. − Ne haragudjon, de úgy beszél, mintha olyan régóta gyakorolná ezt. Pedig ha jól sejtem, még két éves sincs.

− Igaz, de ez nem azt jelenti, hogy nem kellett korán hozzászoknom, ezért kérem, mellőzze a gúnyolódást. Majd meglátja, milyen tolakodóak tudnak lenni az emberek. Azt hiszik, velem bármit megtehetnek, csak azért, ami vagyok. De ebben nagyon tévednek − húzta ki magát dacosan.

− Sajnálom, nem akartam megbántani − mentegetőzött Nesztha. − Ne aggódjon, a barátaimtól nem kell tartania. Biztosan próbálkoznak majd néhányan, de nem ártanának önnek. Egyébként is tisztában vannak azzal, hogy jegyese van.

− Ennyire jólértesültek? − mosolyodott el Solriell.

− Tudja, van egy barátom, Handras, aki egyébként tanár − magyarázta Nesztha. − Egy kis túlzással azt mondhatom, ő mindent tud. Úgy értem mindenről, így természetesen önről is. Mesélt néhány dolgot önnel kapcsolatban, többek között ezt is. Szegény öcsém nagyon csalódott volt.

− Ó, igazán sajnálom − mondta őszintén Solriell. − Pedig tényleg igaz a hír. Nekem is furcsa volt eleinte − nevetett fel.

Nesztha nem igazán értette ezt, de nem akart kíváncsiskodni.

− Ez a Handras nevű barátja igen tájékozottnak tűnik. Nagy segítség lehet az Árnyaknak − jegyezte meg Solriell. − Jól sejtem, hogy hasonlóan érdekes emberek tartoznak még a csapatába? − kíváncsiskodott.

− Inkább úgy fejezném ki magam, hogy mindenki hasznos a maga módján − válaszolta Nesztha. − Mégis elsősorban barátok vagyunk, és nem az számít, ki mire képes. Mind igyekszünk a lehető legjobban végezni a dolgunkat, mert soha nem felejthetjük el, hogy a saját életünk, és a társainké is ezen múlhat.

− Ez nagyon bátran hangzik − mondta elismerően Solriell. − Biztosan mind rendkívüli emberek. Most már igazán szeretném megismerni őket.

− Igen, azt hiszem alaposan elbeszélgettük az időt − mondta Nesztha. Fel sem tűnt neki, milyen régen magukra hagyta társait, annyira lebilincselő volt számára a lyth társasága.

− Ha megbocsát, akkor most felöltöznék − mondta Solriell.

− Természetesen. Odakint leszek az ajtó előtt − mondta a férfi, majd sietve felállt.

− Rendben. Azt hiszem, eltart majd egy ideig, mire elkészülök, de ha sokáig nem mennék ön után, akkor megint elájultam − jelentette ki könnyedén a lyth. − Úgy döntöttem, nem fűzöm be magam, mivel még mindig szédülök kicsit. Egyébként is, ellenkező esetben meg kellene kérnem önt, hogy maradjon, mert egyedül nem boldogulnék. De tekintettel kell lennem arra, hogy milyen könnyen zavarba jön − tette hozzá nevetve.

− Úgysem lennék hajlandó segédkezni ilyen önkínzásban − mondta határozottan Nesztha.

− Hogy mondta, kérem? − kérdezte összeszűkült szemmel Solriell.

Nesztha rájött, hogy érzékeny témát érintett, de úgy döntött, kitart véleménye mellett.

− Csak arra céloztam, hogy igazán egészségtelen. Savion is megmondta.

− Ó igen, az orvosok! − mondta gúnyosan Solriell. − Az enyém is ilyen, és persze rengetegszer mondta, hogy ezzel csak ártok magamnak. Orvosomként. Férjemként már sokkal kevésbé tudott ellenállni a karcsú deréknak. Ez kissé ellentmondásos, nem gondolja? – tette hozzá a férfira mosolyogva, aki viszont csak értetlenül meredt rá.

− Férje, aki orvos? Azt hittem jegyese van, aki külügyi tanácsos.

− Jelenleg az utóbbi van érvényben, de az előbbire is volt már példa – nevetett a lyth.

− Na de… mégis… melyik életében? – hitetlenkedett még mindig Nesztha.

− Mondanám, hogy nagyon régen volt, de nem fedné teljes mértékben a valóságot − válaszolta kedélyesen Solriell −, ellenben az első eljegyzésem valóban mintha egy másik életben lett volna.

− Tessék? − döbbent le még jobban Nesztha. − Na jó, azt hiszem, erre majd később térjünk vissza. Ez kicsit sok volt egyszerre.

− Valóban? Úgy tudtam, rendkívül jól értesültek – évődött a lyth.

− Majd beiratkozom egy továbbképzésre Handrashoz − nevetett Nesztha. − Visszatérve az előzőekhez, nem hinném, hogy fűző nélkül kevesebben találnák vonzónak. Soha nem értettem miért sanyargatják magukat az emberek ahelyett, hogy elfogadnák azt, ahogyan kinéznek. Különösen az olyanok, mint ön, akinek még csak szüksége sincs ilyesmire.

− Tudja mit? Most már ismerem a véleményét, de ha megbocsát, divatkérdésekben inkább nem önre hagyatkoznék − vágott vissza, de jobban szemügyre véve a férfit, hirtelen észbe kapott. Bele sem gondolt, amikor kimondta, hogy ezzel esetleg megbánthatja Neszthát, akinek nyilván nem telt elegánsabb öltözékre. Most is viseltes, de harchoz annál hasznosabb ruhában volt, és látszott rajta, hogy ez egyáltalán nem zavarja.

− Úgy értem…− kezdte Solriell, de Nesztha megállította.

− Tudom, hogy értette − mosolygott rá, kihasználva, hogy ez alkalommal a lyth jött zavarba. − Azt hiszem jobb, ha lezárjuk a témát. Úgysem tudnánk meggyőzni egymást, nem igaz?

Solriellnek sikerült teljesen összeszednie magát az iménti kellemetlenség után, és most nem tudta megállni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.

− Rendben, de figyelmeztetem, ha nem jön rám a ruha, és emiatt kövérnek tartom majd magam, az csakis az ön hibája lesz.

− Azt hiszem, ezzel még talán megbirkózom valahogy − nevetett Nesztha. − Ne felejtse, odakint várom! − emlékeztette, majd kiment.

Alighogy kilépett az ajtón, arcon találta egy csokor virág, melyet természetesen öccse tartott.

− Az istenekre! Vigyázhatnál kicsit jobban! − bosszankodott, miközben megpróbált szabadulni a látását veszélyeztető kék, fénylő szirmoktól.

− Sajnálom. Csak annyira megörültem, hogy végre láthatom − mondta Evian. Látszott rajta, hogy csalódott, amiért bátyja bukkant fel Solriell helyett. − Mér’ nem jön ki? − kérdezte.

− Még öltözködik − mondta bosszúsan Nesztha, majd gyorsan hozzátette. − Még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem kell neki segítség.

− Nem is gondoltam ilyesmire − válaszolta zavart mosollyal Evian.

Óvatosan rendezgetni kezdte a virágok szirmait, melyek most kuszán álltak, mert megviselte őket Nesztha nem éppen gyengéd bánásmódja.

− Szerencsére nem tettél túl nagy kárt bennük − mondta megkönnyebbülten.

− Hála az isteneknek! − gúnyolódott Nesztha, mert tudta, hogy Evian ezt úgysem hallja ki szavaiból. − Honnan szereztél ilyen gyorsan virágot? − kérdezte, de hirtelen eszébe jutott valami. − Várjunk csak! Nem ilyenek vannak Ymora néni kertjében? Mondd, hogy nem tőle van! Le merném fogadni, hogy ilyen korán még nincs ébren, és kétlem, hogy így engedélyt tudtál volna kérni.

A néni nagyon szerette a virágait. Nesztha szinte minden nap látta, ahogy öntözi, gyomlálja a kertjét. Nem is értette, hogyan képes erre, hiszen nagyon öreg volt már, alig tudta ellátni magát. Evian sokat segített neki, elvégezte a ház körüli munkát, ha épp nem akadt más dolga, és persze ő maga is megtette, amit tudott. Az idős asszony nagyon hálás volt nekik ezért.

− Á, úgyse bánná! − mondta Evian, de azért elpirult. − Tudod, mindig azzal nyaggat, hogy állapodjak meg végre. Biztosan örülne, hogy végre megtaláltam az igazit − győzködte testvérét, és saját lelkiismeretét is. − Majd később megköszönöm neki.

Neszthának nem volt szíve megszidni az öccsét, így csak elhúzta a száját, ezzel fejezve ki nemtetszését. Végül is Eviannak igaza volt. A néni csak nem sajnálna pár szál virágot tőle a sok segítségért cserébe. Nem is beszélve a rengeteg kéretlen tanácsról, amellyel néha igazán fel tudta bosszantani Neszthát. Az asszony ugyanis nem csak Evian magánéletéért aggódott, hanem az övéért is. Nesztha hiába mondta számtalanszor, hogy soha nem fog megházasodni, úgy tűnt Ymora néni ezt nem hajlandó elfogadni.

Evian hamar túltette magát a lelkiismereti kérdésen, és most újra nagyon izgatottnak tűnt.

− Milyennek találod őt? Mesélj róla, kérlek!

Öccse nagyon lelkes volt, és ez megijesztette Neszthát. Előfordult már máskor is, hogy elveszítette a fejét egy-egy szép teremtés láttán, de ez a mostani egészen más volt. Nesztha tudta, hogy Evian ezúttal nagyot fog csalódni. No persze nem Solriellben, épp ellenkezőleg! Ha megismeri már nem csak a lyth szépsége, hanem elbűvölő személye is hatalmába keríti majd, és annál fájdalmasabb lesz belátnia, hogy nem kaphatja meg.

Nesztha éppen emiatt aggódott, mert Evian nem volt hozzászokva a visszautasításhoz. Még az előtt kell megpróbálnia valahogyan hatni rá, mielőtt ennél is jobban beleéli magát, ha ez egyáltalán lehetséges. Már bánta, hogy nem beszélt erről Solriellel. Ő biztosan megértette volna. Már csak abban reménykedhetett, hogy a lyth, jegyesére való tekintettel nem fogja bátorítani öccsét. Úgy döntött azonban, hogy ő is meg fog tenni minden tőle telhetőt, így hát alaposan átgondolta mit is mondjon.

− Solriell nagyon szép…− kezdte, de Evian félbeszakította.

− Ezzel most semmi újat nem tudtam meg − bosszankodott.

− Talán, ha nem vágtál volna a szavamba, akkor tudnád mit akartam mondani − vágott vissza Nesztha sértetten. Mivel öccse nem szólalt meg, csak bűnbánóan nézett rá, ezért folytatta. − Tehát, mint mondtam, nagyon szép, de legalább ennyire okos is. Nagyon kedves, de néha szokatlanul viselkedik. Nem is tudom… meglepően közvetlen − mondta, de aztán megtorpant. Evian egyre homályosodó tekintetét látva rájött, hogy így aligha veszi el a kedvét a lythtől, ezért megpróbált máshogy fogalmazni.

− Teljesen más, mint akikkel eddig dolgod volt. Nagyon előkelő, nem hiszem, hogy bármelyikünk is tudna vele illően viselkedni. Nem ahhoz van szokva, mint mi.

− De hát azt mondtad, hogy nagyon kedves, és közvetlen − emlékeztette reménykedve Evian. − Lehet, hogy jól érezné magát köztünk.

− Igen, talán − értett egyet Nesztha kelletlenül. − De kérlek, akkor se legyél tolakodó. Nem szeretném, ha elfelejtenéd, hogy ő már megtalálta a párját.

− Az még nem bűn, ha én is udvarolok neki − jelentette ki Evian dacosan. − Hátha rájön, hogy nem is szereti azt az alakot.

Nesztha sóhajtott. Belátta, hogy nem tehet semmit, hogy meggyőzze öccsét, de legalább megpróbálta.

− Rendben. De azért remélem, rendesen viselkedsz vele.

Evian nem tudott válaszolni, mert hirtelen megmozdult a kilincs, és ő ijedtében hátraugrott, így a kinyíló ajtó takarásába került. Solriell ezért észre sem vette, amikor kilépett a szobából, hanem egyből Neszthához fordult.

− Mégis belefértem − mondta nevetve a férfinak.

− Tudja, hatalmas kő gördült most le a szívemről − ugratta Nesztha. Nemrég még álmában sem merte volna gondolni, hogy ilyesmit megenged majd magának a lythszel szemben. Nem is értette mi ütött belé. − Rájöttem, hogy mégsem lennék képes elviselni, ha miattam kezdene fogyókúrába.

− Ezt nagyon jól teszi. Sok barátom már így is azt hiszi, hogy semmit nem eszem. Azt hiszem, neheztelnének önre, ha ez valóban így lenne.

Előrébb lépett, Nesztha pedig előzékenyen becsukta mögötte az ajtót. A lyth csak ekkor vette észre Eviant, aki most, hogy szemtől szemben állt Solriellel, már egyáltalán nem tűnt magabiztosnak. Kővé dermedten állt és megbabonázva bámulta a lyth arcát, aki barátságos mosollyal lépett oda hozzá.

− Solriell vagyok. Ön pedig bizonyára Evian.

A férfi mindössze annyit tudott tenni, hogy nagy nehezen bólintott, és egy bárgyú mosollyal vette tudomásul, hogy a lyth tudja a nevét.

− A bátyja már mesélt önről. Azt mondta, nagyon szeretne velem találkozni − próbálkozott újra Solriell. Bal kezébe fogta köpenyét, amelyet eddig mindkét karjával a mellkasához szorított, így szabaddá vált jobbját a férfi felé nyújthatta.− Nagyon örülök, hogy megismerhetem − mondta közben.

Eviannak hirtelen elkerekedett a szeme, majd észbe kapott, és ő is felemelte a kezét, ám ekkor rájött, hogy még mindig a virágokat tartja benne. Ijedtében azt sem tudta, mihez kezdjen velük, mert így képtelen volt Solriell üdvözlését viszonozni. Így hát azt tette, ami kínjában legelőször eszébe jutott: Solriell kinyújtott kezébe nyomta a csokrot.

− E-ezt ö-önnek hoztam − dadogta nagy nehezen, és kissé meghajolt.

Nesztha azt se tudta sírjon-e vagy nevessen, annyira kellemetlenül érezte magát, amiért öccse bolondot csinál magából. Remélte, hogy Solriellt legalább jólneveltsége visszatartja attól, hogy nyíltan kinevesse, vagy talán még ki is gúnyolja. Szerencsére a lyth nem tett ilyesmit.

− Jaj, ez gyönyörű! − mondta őszinte örömmel. − Nagyon köszönöm, ön igazán kedves!

Ezzel közelebb lépett a férfihoz, lábujjhegyre állt, és könnyed csókot nyomott az arcára. Ez csak azért sikerülhetett neki, mert Evian a meglepetéstől elfelejtett felegyenesedni, de Solriell még így is alig érte fel a nála jóval magasabb férfit.

Evian tágra nyílt szemmel meredt rá, majd megérintette bőrén a lyth ajkainak a nyomát.

− Kö-öszönöm − nyögte ki végül. Látszott rajta, hogy nagyon erősen töri a fejét azon, mi egyebet mondhatna még. Nesztha már épp közbe akart lépni, hogy kimentse öccsét a kellemetlen helyzetből, vagy éppen megelőzze, hogy valami badarságot mondjon, de Evian végül mégis megszólalt.

− Hogy érzi magát? − kérdezte bátortalanul. Semmi más nem jutott az eszébe, hiába erőltette.

− Köszönöm, a körülményekhez képest jól − mondta Solriell, majd végignézett magán. − A ruhám sokkal rosszabb állapotban van nálam − mutatott a helyenként felfeslett anyagra. − Sajnálom, hogy ilyen kevéssé elegáns öltözékben kell bemutatkoznom.

− Á, ön szakadtan is gyönyörű − mondta Evian büszkén, amiért végre képes volt bókolni, de aztán rájött, hogy nem egészen úgy fejezte ki magát, ahogyan szerette volna. Próbálta kijavítani hibáját, de csak még jobban belezavarodott.

− Úgy értem a ruhája szakadt, nem ön. Mármint nem számít, mit visel, ruha nélkül is nagyon szép lenne.

Solriell képtelen volt megállni nevetés nélkül. Evian hirtelen nem tudta, mi lehetett annyira mulatságos, és miért néz rá bátyja olyan furcsán, de amikor még egyszer végiggondolta mit is mondott, szégyenében elpirult.

− Sajnálom − motyogta maga elé zavartan. − Nem úgy akartam mondani. Úgy szerettem volna…− kezdte a magyarázatot, de Nesztha a szavába vágott.

− Inkább maradj csendben, már így is túl sokat beszéltél.

Eleinte reménykedett benne, hogy öccse képes lesz végre megszólalni, most azonban már azt kívánta, bárcsak ki se nyitotta volna a száját.

− Nesztha, kérem, hagyja! − tette a férfi karjára a kezét Solriell, majd Evianhoz lépett. − Ez az egy bók többet ért nekem, mint száz másik − mondta a férfi szemébe nézve. Evian hálásan mosolygott rá.

Solriell visszafordult Neszthához.

− Hol vagyunk most? Merre vannak a barátai? − kíváncsiskodott.

− Ők odafent vannak − mutatott a férfi a plafon felé −, mi pedig az alagsorban. Tulajdonképpen ez a mi titkos búvóhelyünk – Nesztha azonnal megbánta, hogy így fogalmazott, de amikor jobban belegondolt, rájött, hogy öccse jelenlegi állapotában úgysem vett volna észre egy ilyen elejtett megjegyzést, ami elárulhatta, hogy a lyth ismeri titkukat. – Fölötte pedig a ház, ahol Eviannal lakunk.

− Nagyon érdekes. Szívesen körülnéznék egyszer, ha megengedi − mondta Solriell.

− Természetesen, de ne számítson túl szép látványra. Most pedig jobb, ha végre felmegyünk − javasolta a férfi. − A többiek már biztosan türelmetlenek.

− Rendben, menjünk − bólintott Solriell, ezután Evianra nézett. − Ön is velünk tart?

− Igen, hogyne − vágta rá gyorsan a férfi.

− Ez esetben szabad a karját? − kérdezte a lyth. Mivel a másik értetlenül nézett rá, hozzátette:

− Tudja, még mindig bizonytalannak érzem a járásomat…

− Ó, igen, persze − kapott észbe Evian, mielőtt még Nesztha Solriell segítségére siethetett volna, megelőzve őt. Közelebb lépett a lythez, ő pedig belékarolt. Nesztha úgy sejtette, Solriell azért nem őt kérte meg, hanem testvérét, mert így akarta Evian feszültségét oldani, amelyet a jelenléte okozott. Ha valóban ez volt a célja, akkor elérte, amit akart, mert Evian büszkén kihúzta magát. Magabiztosabbnak tűnt attól, hogy Solriell támasza lehetett.

− Tudják, ez nagyon kellemetlen nekem − mondta a lyth miközben Eviannal elindultak Nesztha nyomában a lépcső felé. − Most biztosan azt hiszik, hogy ennyire gyenge vagyok.

− Biztosíthatom, hogy erről szó sincs − mondta Nesztha. Valóban így gondolta, a csuklóján, ha halványan is, de még mindig látszott a szorításának nyoma. − Ha az lenne, nem tudott volna olyan sokáig kitartani a fogatban.

− Talán csak szerencsém volt − mondta Solriell. − De azért megtisztelő, hogy azt feltételezi, rajtam múlott − nevetett fel.

Megérkeztek a lépcsőhöz, Nesztha indult el rajta elsőként, hogy kinyithassa előttük a rejtekajtót. Solriell kénytelen volt elengedni Evian karját, mert ketten nem fértek volna el egymás mellett a szűkös helyen. A férfi azonban szorosan mögötte maradt, hogy elkapja, ha esetleg megszédülne.

Mi a véleményetek...?

Milyen lesz vajon Solriell fogadtatása?

Olvass tovább