10.rész

Amikor Nesztha felért, a kezét nyújtotta Solriellnek, hogy felsegítse. A férfi mögül időnként felbukkant egy-egy kíváncsi arc, de a lyth egyiket sem tudta jól megfigyelni, csak miután az utolsó néhány lépcsőfokot is megtette, és végre körülnézhetett a szobában.

Öten ültek egy asztal körül, amely a szoba közepén állt. Közöttük Solriell egy ismerőst fedezett fel, az orvost. Az öt férfi szinte mind egyszerre állt fel, ahogy megpillantották őt, kivéve egy fiatal fiút, aki egykorú lehetett Solriellel. Őt azonban a mellette lévő széles vállú, izmos férfi talpra rántotta a ruhájánál fogva. Solriell eközben az egyik sarokból mozgolódást látott, még két férfi kászálódott fel a falhoz állított ágyról.

Teljes csend volt a szobában, mind őt nézték, és Solriell, habár megszokta, hogy folyamatosan megbámulják, mégis kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Csak egy pillanatra bizonytalanodott el, de Nesztha megszorította a kezét, és ez erőt adott neki.

Nesztha ünnepélyesen bemutatta Solriellt, majd kivette kezéből a köpenyét, és a virágcsokrot, majd az asztalra fektette őket. Eközben a lythez legközelebb álló férfi odalépett hozzájuk. Vállig érő, világosbarna haja volt, és nem volt kimondottan harcos alkat. Őszinte érdeklődéssel nézett Solriell szemébe, ezzel azonnal elnyerte a lyth rokonszenvét. Nyugodtan nézett vissza a tökmagzöld szemekbe, amelyekben olyan lelkes csillogás lapult, amilyet a gyermekek szemében látni, mikor a kertben alagutat ásnak a világ túlsó felére. Nesztha Handrasként mutatta be.

Solriell kezét nyújtva barátságosan üdvözölte.

− Nesztha azt mesélte, ön sokat tud rólam. Remélem, a felét sem hitte el − mosolygott rá.

Handras ezt viszonozva meghajolt, majd olyan óvatosan ért a lythez, mintha attól félne, a következő pillanatban eltűnik. − Valóban rengeteget olvastam már önről. Nem is mertem remélni, hogy egyszer szerencsém lesz megismerni.

− Ezek szerint mégis írnak rólam néha jót is − mondta nevetve Solriell. − Javaslom, hogy ne bízzon a pletykákban. Ha valóban hiteles tudomást szeretne, akkor nyugodtan forduljon egyenesen hozzám.

− Ha megengedi, akkor élek majd a lehetőséggel − mondta a férfi. Solriell mosolyogva bólintott, majd hagyta, hogy Nesztha tovább vezesse egy megtermett, hosszú hajú férfi felé, aki durva arcvonásai miatt első pillantásra mogorvának tűnt, de tekintete csupa jóságot tükrözött.

Solriell örült volna, ha a férfi minden barátjáról mesélt volna keveset úgy, mint Handrasról, így könnyebb lett volna az ismerkedés. Az sem segített rajta, hogy továbbra is tökéletes csend volt, mindenki azt figyelte mit tesz, és ez nagyon zavarta. Úgy érezte, mintha valamilyen előadás részese lenne, ahol nem ismeri a szereplőket, de még a saját szerepét sem. Szerencsére nem csak ő látszott feszültnek, a nagydarab férfiból azonban nyugalom áradt. A Pheornak nevezett férfi hatalmas méretei ellenére cseppet sem tűnt fenyegetőnek, bár Solriell nem kételkedett abban, hogy adott helyzetben nagyon is képes erre.

A férfi szűkszavúan üdvözölte, és hatalmas markába zárta Solriell törékeny csuklóját. A lytht meglepte mennyire gyengéd az érintése. Biztos volt benne, hogy a férfi egyetlen szorításával összeroppanthatta volna a csontjait.

Ekkor egy magát Aleisternek nevező alacsony, szakállas alak közéjük furakodott, meg sem várva, hogy Nesztha bemutassa, vagy Solriell egyáltalán befejezhesse a Pheorral folytatott beszélgetést.

– Állok szolgálatára − mondta, és mélyen meghajolt. − Fogadja legmélyebb hódolatom! Megengedi? − kérdezte, és már fogta is Solriell kezét, hogy megcsókolja. Solriell ez idáig szóhoz sem jutott, annyira meghökkentette a férfi tolakodása, de ez inkább szórakoztatta, semmint bosszantotta.

− Ó, micsoda úriember! − nevetett fel. A férfi arca jóképű volt, akár megnyerő is, de rézvörös szemében valami állandó nyugtalanság bujkált. − Igazán örvendek. Csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. Beértem volna kevesebb izgalommal is.

– Egyet se féljen, drága lythien! Mi megvédjük, bárki támadjon is önre – hadonászott lelkesen a férfi.

– Kérem, szólítsanak nyugodtan Solriellnek – válaszolta a lyth, majd mosolyogva hozzátette. – Én sem szeretném mindannyiukat uraimnak nevezni. Már csak azért sem, mert akkor hogyan nyűgözhetném le önöket a kiváló névemlékezetemmel?

–Igazán megtisztelő a közvetlensége! – válaszolta Aleister behízelgően.

Nesztha idegesen figyelte kettejük beszélgetését. Nagyon bosszantotta a férfi viselkedése, főképp azok után, hogy ő volt az, aki tiltakozott Solriell ellen. Még mindig nem engedte el a lyth kezét, ráadásul Nesztha úgy látta, hogy Aleister nem Solriell kezében gyönyörködött olyan hosszasan, hanem figyelmét sokkal inkább nagy, gyémántköves gyűrűje kötötte le. Neszthának már korábban feltűnt az este folyamán a termetes ékszer, s mikor még rablótámadásra gyanakodott, csodálkozott is, hogy a lythnek hogyan sikerülhetett megőrizni egy ilyen értékes tárgyat. Aleisternél – zálogbecsűs lévén – mondhatni foglalkozási ártalom volt a csillogó dolgok iránti érdeklődés, de az ok-okozati viszony inkább fordított volt. Úgy tűnt, Solriell nem vette észre, mire is meresztgeti a férfi a szemét. Továbbra is barátságosan csevegett vele, és meglepetten nézett, amikor Nesztha hirtelen tovább terelte. A férfi tudta, hogy ez meglehetősen udvariatlan volt, de csak így tudta elérni, hogy a lyth elszabaduljon. Evian, aki mindeddig folyamatosan a sarkukban volt, és árnyékként követte Solriellt, most lemaradt kicsit tőlük, és pár ingerült szót váltott Aleisterrel.

Nesztha és a lyth egy szakállas, zömök férfi felé tartottak, aki addig meghúzódott a sarokban, most azonban vonakodva előrébb lépett.

− Tiszteletem − köszöntötte a Scelus nevű férfi kissé feszülten. Solriell viszonozta az üdvözlést, és közben alaposan megfigyelte a férfit. Úgy tűnt, mintha zavarná valami, folyamatosan kerülte a tekintetét, szemöldökét morcosan összehúzta.

− Csak nincs valami baj? − kérdezte. Nesztha említette, hogy nem minden társa fog örülni a jelenlétének, de a férfi nem látszott barátságtalannak.

− Semmi, semmi − tiltakozott Scelus. Mikor végül felemelte tekintetét, a lyth határozott fekete szemekbe nézett. − Az életbe’ nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy bánom majd, hogy nem figyeltem oda a szüleimre, amikor jó modorra próbáltak tanítani − szabadkozott a férfi egy szuszra hadarva.

Solriell mintha halk kuncogást hallott volna a háta mögül a szoba másik végéből, de ő maga nagyon megkönnyebbült. Nem akarta, hogy Scelus még jobban zavarba jöjjön, ezért gyorsan így szólt:

− Nos, nekem úgy tűnik, ha akkor nem is, de később bepótolta − mosolygott a férfira, aki hálásan viszonozta ezt.

Nesztha ezután visszavezette Solriellt az asztalhoz. Ott megálltak a magas, fiatal fiú előtt, akit Solriell már korábban látott, és aki most megvetően nézett le rá, arca egy űzött kutyáéra emlékeztette a lytht. Solriell üdvözölte, ám a fiú egy szót sem szólt.

− Aquilar! − szólt rá Nesztha. − Ne viselkedj ilyen tiszteletlenül! Solriell nem értette, mi lehet a baja. Idáig mindenki nagyon barátságos volt vele. Nem akarta, hogy a fiú kényszernek érezze a találkozást vele, ezért így szólt:

− Hagyja csak, Nesztha. Ne erőltesse, kérem − mondta szelíden. Meglepődött, amikor a fiú mégis megszólalt.

− Ne higgye, hogy én is bedőlök a mézes-mázos beszédének, mint a többiek − sziszegte bosszúsan.

− Sajnálom, ha a szavaim hízelgésnek tűnnek. Csak próbálok kedves lenni − mondta Solriell türelmesen. Elhatározta, hogy a többiekre való tekintettel nem hagyja, hogy a fiú viselkedése kihozza a sodrából. Szerencsére az a férfi, aki azt is elérte, hogy Aquilar akarata ellenére felálljon, most közbeszólt.

− Szerintem felesleges ezt rá pazarolnia. Itt vagyok ellenben én − vigyorgott Solriellre incselkedve. − Hellric vagyok. Nagyon örvendek, hogy végre láthatom úgy is, hogy ébren van. Solriell azonnal jó kedvre derült, és már el is felejtette, milyen barátságtalanul bánt vele Aquilar. Abban biztos lehetett, hogy ha van valaki a társaságban, aki örömmel fogadja, akkor ez a vidám, huncut mosolyú férfi bizonyosan. Folyamatosan vigyorgott, amióta csak Solriell meglátta, bár azt is lehetségesnek tartotta, hogy egyszerűen csak mindig mosolyra állt a szája sarka.

− Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen remek társaságom van, akkor biztosan nem pazaroltam volt az időmet felesleges eszméletlenségre − nevetett Solriell.

− Nem csak szép, de szellemes is! Igazán lenyűgöző − szólt elismerően Hellric. − Azt hiszem, mi ketten remekül megértjük majd egymást.

− Ebben biztos vagyok. Ígérem, törekedni fogok arra, hogy az ön jelenlétében mindig magamnál legyek − kacsintott a férfira.

Nesztha most már mindenkinek bemutatta Solriellt, csak egy ember volt, akihez a lyth még nem ment oda, ám ezt semmiképp nem akarta kihagyni.

− Savion, örülök, hogy újra látom! − mosolygott az orvosra, akin látszott, hogy megtisztelve érzi magát, amiért Solriell rá külön figyelmet fordít.

− Mi már régi jó barátok vagyunk, nem igaz? A jó viszonyt egyedül a pálinkája árnyékolhatta be − mondta játékosan a férfinak.

− Hát már megint kezdi! − nevetett Savion megadóan felemelve mindkét kezét. − Lesz olyan alkalom, amikor nem hozza fel?

− Talán, ha jól viselkedik − mondta sejtelmesen Solriell.

− Igyekezni fogok – mondta Savion. – Most például eleget teszek orvosi kötelezettségemnek, és megkérdezem, hogy érzi magát.

− Remekül, csak kissé unom már ezt a kérdést, de önnek megbocsátom, mivel ez a dolga – nevetett válaszul. – Nem szükséges folyton emlékeztetniük arra, hogy rosszul kellene lennem – tette hozzá durcás hangon.

− De hát az előbb még azt mondta, hogy szédül! – emlékeztette Nesztha.

− Valóban? – kérdezte aggódva Savion. – Kérem, üljön le! – húzott elő egy széket az asztal mellől. – A feje nem fáj? – faggatta tovább, miközben Solriell helyet foglalt.

− Bevallom igen, de csak egy kicsit. És tényleg szédültem, de már jobban vagyok – mondta megadóan a lyth.

− Engedje meg, hogy megvizsgáljam – ajánlkozott Savion.

− Szükségtelen – tiltakozott Solriell.

− Adjak valamit a fájdalom ellen? – próbálkozott tovább az orvos, de Solriell csak a fejét rázta.

− Nem, köszönöm, talán túlélem anélkül is – sóhajtott fel reményvesztetten az orvos túlbuzgósága miatt.

− Akkor legalább egy pohár vizet fogadjon el – ajánlotta fel Savion, majd szabadkozva hozzátette. − Sajnos, azt hiszem, jelenleg mással nem szolgálhatunk.

− Semmi baj, a víz tökéletes lesz – mondta Solriell. Nem volt igazán szomjas, de remélte, az orvos így legalább békén hagyja majd egy időre.

− Hozom én! – ajánlkozott készségesen Evian, és már szaladt is. Hamarosan megbánta, hogy ennyire meggondolatlan volt, ugyanis amíg ő elment, Solriell egyik oldalára leült Savion, a másikra Nesztha, így már biztos lehetett benne, hogy nem tud a közelébe férkőzni, ráadásul barátai a többi széket is elfoglalták. Szomorúan ment vissza Solriellhez, de a lyth hálás mosolya egy csapásra elfeledtette vele csalódottságát.

− Köszönöm, kedves – mondta Solriell, miközben átvette tőle a poharat. Evian ügyetlenül viszonozta a mosolyt, ám megszólalni nem tudott, ezért inkább elballagott az egyik ágyhoz, ahol már Aquilar ült. A fiúnak sem jutott hely az asztal körül, de ő bizonyára kevésbé vágyott Solriell közelségére, mint Evian.

Nesztha örült, hogy többé-kevésbé jól sikerült a bemutatkozás, de úgy vélte, már így is több időt fecséreltek el, így Solriellhez fordult.

− Sajnálom, hogy újra fel kell hoznom a tárgyat, de meg kell kérnem arra, hogy beszéljen a támadójáról. Eszébe jutott valami, amit eddig nem mondott el?

− Semmi – csóválta fejét csalódottan Solriell. – Legfeljebb személyleírást tudnék adni, de kétlem, hogy ez nagy segítséget jelentene. Nincs semmi különleges ismertetőjele, rengeteg más férfira ráillene az, amit el tudnék mondani róla.

− Ez nagy kár – mondta Nesztha. – Scelus lehet, hogy ráismert volna, vagy utána tudott volna érdeklődni. – biccentett a távolabbi ágyon ülő férfi felé, aki egy kicsit még mindig feszültnek tűnt, különösen, amikor Solriell is az ő irányába fordult.

Neszthának nagyon különös volt ez a helyzet. Ki is élvezte, amennyire tudta, hogy képes a többieknél oldottabban viselkedni az újonnan megismert szépséggel. Hellric persze kivételnek számított. Ő valószínűleg még az evail jelenlétében is fesztelen tudott volna maradni. Habár ez nem jó példa − jutott eszébe –, mivel gyanította, hogy barátja többre tartja Solriellt Őfelségénél.

− Talán Phylipo tudna segíteni − vetette fel Handras lelkesen. − Legalább használhatná a nehezen megszerzett összetevőt − tette hozzá, mire Scelus felháborodottan horkantott.

− Te is tudod, mennyire megbízhatatlan ez a módszer − mondta a tanárnak Nesztha.

− Akkor talán valami más mágiával... − folytatta töretlen buzgalommal Handras. − Nemrég megjelent egy mágiatudományi szaklap, a Varázsos Ösvény. Annak a vezércikkében említettek egy új módszert, amelynek a gyakorlati alkalmazásával nemsokára elkezdenek kísérletezni. Összetett mágia volt, valamiféle eszközt is kellett használni hozzá, és egy szerre is szükség volt, amivel…

– Má’ megen’ kezdi! – motyogta szemforgatva Scelus. Aleister legyintett egyet majd látványosan – vagyis inkább hallványosan – horkolásba kezdett. Evian mutatóujjával a halántékánál körzött, a becsavarodott emberek egyetemes jelképeként, Handras azonban zavartalanul folytatta: … amivel ki lehet olvasni a halottak agyából az utolsó látott képeket.

– Mit képzelsz, hová mész? – tudakolta Savion, ahogy Hellric elindult az ajtó felé.

– Dolgom van.

– Mégis mi?

– Ymora néni mindig is el akarta mesélni az élettörténetét gyerekkorától mostanáig. Azt hiszem, erre most pont tudok időt szakítani. Solriell, ön addig akár nyugodtan alhat is még egyet.

– De hát ez tényleg fontos lehet! – elégedetlenkedett Handras.

– Ja, legközelebb meg majd végighallgathatjuk, hogyan kezelték a Varangyos Fösvény folyóirat tudósai a mamlaszok háta közepén a pattanást.

– A mamlaszok hátán nem szoktak lenni pattanások, csak kiütések a …

− Várjanak! – szólt hirtelen támadt ötlettel a lyth, félbeszakítva a férfi mondandóját. Egy pillanatra megtorpant, és bocsánatkérő mosollyal nézett a tanárra, amiért közbevágott, ám az egyáltalán nem tűnt sértettnek, ezért folytatta − Azok alapján, amit Handras mondott, eszembe jutott egy lehetőség, ami talán működne.

− Látod, barátom? − kérdezte Hellric Handras felé fordulva. − Mégsem olyan nagy baj, hogy állandóan okoskodsz. Csak mi unjuk egy egészen kicsit, Solriellnek viszont hasznos.

A tanár csak vállat vonva legyintett. Esze ágában sem volt felvenni a hentes piszkálódását, ugyanis személyes tapasztalatai szerint ellenkező esetben napjainak felét azzal tölthette volna, hogy megsértődik.

Nesztha ugyancsak figyelmen kívül hagyta Hellricet, inkább kíváncsian nézett Solriellre.

− Elárulja mire gondolt?

− Inkább még nem − rázta a fejét Solriell. − Nem vagyok benne biztos, és lehetséges, hogy butaság az ötletem. Előbb még tanácsot kérek, ha nem bánja.

Handras csalódottnak tűnt a válasz hallatán.

− Rendben, akkor visszatérünk erre, amint megtudja − mondta halvány mosollyal Nesztha, aki sokkal jobban le tudta győzni kíváncsiságát, mint a tanár.

− Nem kell sokat várnia, holnap… azaz ma − helyesbített kissé zavartan − próbára kell mennem a színházba. Méghozzá még koranap! Biztosra veszem, hogy Palandras nem fogja zavartatni magát, ugyanolyan teljesítményt vár el, mintha nem próbáltak volna megölni tegnap éjjel − sóhajtott fel gúnyos mosollyal, inkább csak saját magához intézve szavait, mint a többiekhez.

Nesztha nem igazán értette, mi köze lehet a színháznak ahhoz, amit Solriell kitalált, vagy miért érzi szükségesnek, hogy a támadást követő napon dolgozzon. Neki mindenesetre kapóra jött kötelességtudata.

− Akkor már mától kezdve meg kell oldanunk a kíséretét − tűnődött el. − Természetesen szó sem lehet arról, hogy egyedül menjen. Tudom − tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy a lyth tiltakozni készül −, hogy nem lenne egyedül nélkülünk sem. De ezt már megbeszéltük. Különben is körül kell néznünk a helyszínen, hátha a rendőrök nem tűntettek el még minden nyomot − fintorodott el. Eszébe jutott, hogy még azt is ki kell találniuk, mihez kezdjenek, ha összefutnak egy rendőrrel. Talán már a lyth otthonában is jártak. Mindenesetre azt mindenképp meg kell beszélniük, milyen történettel áll elő majd, hiszen az nem volt kétséges, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Remélte, Solriellt nem fogja zavarni, hogy az igazságnak egy sajátos változatát lesz kénytelen előadni.

− Nyilván van egyéb, sokkal hasznosabb elfoglaltságuk is… − kezdte Solriell, de a férfi a szavába vágott.

− Ezzel önnek nem kell foglalkoznia. Különben sem leszünk ott mindannyian egyszerre.

A férfinak viszonylag kötetlen munkaideje volt, s most hálát adott ennek. Semmiképp nem szerette volna másra bízni a lytht mindaddig, amíg megfelelően meg nem szervezik az őrizetét.

− És még mindig reménykedhetünk abban is, hogy már ma újra megpróbál megölni − mondta Solriell könnyedén, mintha úgy gondolta volna, a férfi gondolatmenetéhez ez is hozzátartozik.

− Az istenekre, dehogy! − szörnyülködött egyszerre Savion és Nesztha is.

− Úgy látom, a tréfáit egyedül én értem − csóválta a fejét reménytelen arckifejezéssel Hellric.

− Azért van benne némi komolyság is − húzta el a száját Solriell. − Azt hiszem, mindenkinek így lenne a legkönnyebb. Számomra például az sem mellékes szempont, hogy nem kellene tovább aggódnom azok miatt, akik fontosak nekem.

− Mindenkinek azért nem − vetette közbe Hellric. − Egyrészt mi sem élvezhetnénk tovább a bűbájos társaságát, másrészt gyanítom, hogy bérgyilkosunk sem vágyik egy igencsak szűkös cella vendégszeretetére. Bár gyakorlatilag úgyis megszökik − vonta meg a vállát. − Kivéve persze, ha ott leszek, amikor kézre kerül. Akkor az egyszerűség kedvéért szakszerűen kitépem a beleit. Vagy valami hasonló.

Mindezt olyan könnyedséggel jelentette ki, mintha ennél természetesebb dolog nem is történhetne Karion utcáin, s eközben leghuncutabb vigyorát villantotta a lythre.

− Hellric! − szólt felháborodottan Evian. − Hogy mondhatsz ilyen embertelen dolgokat egy lythien jelenlétében!

− Nem tesz semmit − mondta teljes nyugalommal Solriell. − Hellricnek tulajdonképpen igaza van. Valóban megérdemelné az a gyilkos, de nem hiszem, hogy nekünk kellene megbüntetni, bármit is tett, vagy készül a jövőben tenni − tette hozzá sietve, nehogy a férfiak félreértsék. − Nem lennék képes megölni senkit, azt hiszem.

− Nekem nincsenek ilyesfajta aggályaim − mondta a hentes. − Nyugodtan bízza csak rám. Mellesleg Evian, kezdesz úgy beszélni, mint a bátyád − elégedetlenkedett. − Szóval csak vigyázz magadra, elég, ha egy van köztünk, aki vigyáz ránk magunk helyett is.

− Hellric, miért van az, hogy mindig csak azt nem hallod meg, amit nem akarsz? − kérdezte elkeseredetten Nesztha. − Na mindegy, térjünk vissza inkább arra a gondra, amit említett − intézte ezúttal Solriellhez a szavait. − Sajnos azt hiszem, mindenkit nem áll módunkban figyelni, akit ismer. Ahhoz nem lennénk elegen.

− Gondolhatja, hogy nem is várom el! − mondta sértődötten Solriell. − Igazából csak a húgom miatt aggódom. Ő biztosan nem tudná megvédeni magát.

− Van húga? − kérdezte csodálkozva Handras, majd mikor a lyth bólintott, elkerekedett szemmel hozzátette. − Ó, nem is tudtam!

− Ez már a harmadik − emlékeztette Scelus gonoszkodó vigyorral. Handras újra vállat vont, majd folytatta.

− Erről nem írnak az újságok.

− Szerencsére nem. Pedig ha tudnák! − mosolyodott el Solriell. − Hosszú történet, majd egyszer elmesélem, ha gondolja − ugratta a tanárt, mert biztos volt benne, hogy a férfi nagyon is szeretne többet megtudni.

− Na de… − kezdte volna Handras, de Nesztha újfent megállította.

− Igazán érdekes, amiről beszélgetnek, de…− hagyta függőben a mondatot.

− Ígérem, később válaszolni fogok mindenre, amire csak kíváncsi − nézett Solriell bocsánatkérően a tanárra.

− Hát barátom, remélem, értelmesen fogod kihasználni ezt a remek lehetőséget − jegyezte meg kajánul Hellric. − Lenne egy-két ötletem.

− Kedves Hellric, biztos vagyok benne, hogy Handras úriember, és nem tesz fel tisztességtelen kérdéseket − oktatta ki a férfit mosolyogva Solriell.

− Miből gondolja, hogy ilyesmire céloztam? − kérdezte felháborodást színlelve a hentes.

– Abból, hogy leplezni sem próbálja – utalt a férfi arckifejezésére. – De erre térjünk vissza később, mert soha nem szabadulnak meg tőlem, ha nem beszéljük meg azokat a fontos dolgokat, amiket Nesztha szerint meg kell.

– Hö! – Hellric ábrázata most azt tükrözte, mennyire örült annak, hogy tulajdonképpen soha nem képes komolyan beszélni, és most a többi szobában tartózkodón is látszott, hogy kivételesen egyetértenek vele.

Nesztha a látható válaszhatás hallhatóvá, következésképp időigényessé alakulását megelőzendő azonnal közbevágott: – Solriell – kényszerítette magát, hogy a lytht kérése szerint a nevén szólítsa –, kérem, nyugtassa meg őket, hogy csak tréfált – ezt azonban nem a szokásos udvarias modorában mondta, hanem mintegy katonai parancsot osztogatva, választ nem is várva, amit további szavai is alátámasztottak, melyeket a többiekhez intézett. – Ti pedig hagyjátok annyiban, hogy így van!

– Hú, de kemény vagy ma főnök! – Ami nem is csoda egy ilyen formás kis lythien jelenlétében. Hellric ezt persze már csak gondolatban tette hozzá, mert még benne is bujkált annyi illem, hogy egy ennyire közönséges utalást ne mondjon ki hangosan, még ha az a formás lythien egy kéjkeltő is – legalábbis amíg csak ennyire közeli az ismeretségük. Bár sejtette, hogy Neszthát jobban zavarná ez, mint Solriellt magát, és talán még csak nem is elsősorban azért, hogy a lyth becsületének védelmére keljen, sokkal inkább a saját magáéra, mert könnyen előfordulhat, hogy nem is járt olyan messze az igazságtól. Emellett valószínűleg megszeppenni is inkább ő szeppent volna, arányosan összehasonlítva az e téren szerzett tapasztalataikat ugyanis határozottan a lyth győzött, sőt, nem is csak arányosan. Más helyzetben kétségkívül szórakoztató lett volna figyelni a szerzetesi életet élő barátját, ahogy egy ilyen párbeszéddel viaskodik, ugyanakkor jelenleg éppen másik szerepet vett fel, történetesen a Hadjárat a Léhaság Ellen főparancsnokáét, amikor pedig már nem volt érdemes vele tovább packázni. Végső soron egyet is értett azzal, hogy a lyth védelmének ügyét valóban itt az ideje megtárgyalni, és ha jobban belegondolt, pont hogy ez is lehetőséget szolgáltathat majd arra, hogy a későbbiekben is élvezhesse a társaságát.

– Tehát először: hazavisszük Solriellt. Átvizsgáljuk a házát. Másodszor: elkísérjük a munkahelyére… a színházba! – tette hozzá nyomatékosan, megakadályozva, hogy Hellric zavarba ejtő megjegyzést tehessen a lyth előző foglalkozására. – Amit szintén átvizsgálunk. Ezek után már meg tudjuk szervezni a folyamatos védelmét. Végül, azt hiszem elégszer mondtam már, nem vagyok főnök! – tagolta az utolsó három szót.

– Úgy lesz főnök! – válaszolták egybehangzóan.

Az utolsó kijelentésre érkező válaszhatásból Solriell arra következtetett, hogy ez a párbeszéd nem először hangzott el.

– Már csak az a kérdés, melyikünket éri az a megtiszteltetés, hogy eljöhet velem hazakísérni Solriellt – mondta magától értetődően Hellric. – Persze hacsak drága Főnökünk nem szeretné maga kijelölni útitársainkat.

– Én vállalom! – kapta fel a fejét Evian olyan sebességgel, melyet bambulása alapján senki sem feltételezett volna róla.

– Rendben, akkor ti pedig döntsétek el, ki marad itt őrségben – szólt Nesztha a többiekhez.

– És én? – méltatlankodott Savion.

– Te akarsz őrködni? – kérdezett vissza Hellric vigyorogva.

– Ugyan dehogy! Nekem is mennem kell. Én vagyok az orvos! – közölte, mintha ezzel teljes magyarázatot adott volna.

– Valóban szükséges ennyiüknek fáradni miattam? – kérdezte Solriell.

– Tulajdonképpen megtörténhet, hogy szükségünk lesz a segítségére.

– Bár nincs szükségem orvosra, mégis szívesen látom önt.

A kijelentésre Savion büszkén elvigyorodott, és egy „én megmondtam” tekintetet vetett Evianra, aki egy megsemmisítő pillantással válaszolt.

– Én majd maradok őrködni – ajánlotta fel Pheor.

– Te inkább menj haza a családodhoz – A kovács hálásan bólintott Neszthának.

– Akkor majd én – ajánlkozott Handras. – Úgyis olyan izgatott vagyok, emellett fel kell jegyeznem az éjszaka eseményeit és megvárnom a többieket. Ugye eljön még máskor is? – intézte már szavait a lythhez. – Megígérte, hogy válaszol a kérdéseimre.

– Ez nem rajtam múlik.

– Valóban, eljöhetne ma este ismét, hogy mindannyian meg tudjuk beszélni a továbbiakat – javasolta Nesztha –, persze csak ha nincs más elfoglaltsága – tette hozzá, remélve, hogy a lyth is egyet fog érteni azzal, hogy a biztonsága elsőbbséget élvez bármi mással szemben.

– Szívesen eljövök este is, és remélem, elérkezik majd az idő, amikor kellemesebb körülmények között is találkozhatunk, feltéve, ha még akkor is ennyire lelkesedni fognak a társaságom iránt – válaszolta Solriell mindentudó mosollyal.

– Most, hogy ezt már megbeszéltük, akár mindenki mehet is a maga dolgára – türelmetlenkedett Aleister.

– Ó, bocsánat, hogy feltartottunk a nagy semmittevésben – gúnyolódott Savion, bár tudta, hogy a semmittevés nem a legrosszabb, amit Aleister tehet, és mértéktelenül bosszantotta a tudat, hogy a férfi ennyire ellenségesen kezel egy ügyet, ami számukra viszont olyannyira fontos. Remélte, hogy a lyth védelme helyett inkább aludni fog, mintsem hogy valami törvényellenes dolgot tegyen a maga hasznára.

Nesztha megértette, Savion miért gúnyolódott a zálogoson, hiszen ő is jobban örült volna, ha már az elejétől fogva nem rontja ott a levegőt, nehogy a lyth az Aleisterről kialakult esetlegesen kellemetlen benyomását az egész csapatra kiterjessze.

Ettől még nem kellett tartania. Solriellnek ugyan feltűnt, hogy valamiféle előítélettel viseltetnek iránta, és hogy a férfi nem veszi fel a sértéseiket, mivel most sem felelt semmit, de ennek a viselkedésnek nem tudta az okát, mert eddig sikamlós modorán kívül más rossz tulajdonságával nem találkozott. Most is ilyen hízelkedően szólt hozzá, hogy elköszönjön, s bár ebben megismerkedésük feletti örömét fejezte ki, sürgetése és sietős távozása ennek ellentétét sejtette. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mivel ez csupán a felszín, alatta bármi rejtőzhet a férfi jellemében, amiből azonban ő egyáltalán nem kapott még ízelítőt. Gyanította azonban, hogy társai már igen, s talán pont olyat, ami okot ad az előítéleteikre. Azt sem tudhatta, mennyi ideje ismerik egymást, de úgy számolt, hogy Aleisterrel nem olyan régóta, mint a többi jelenlévővel, leszámítva persze még talán a fiút.

– Hát, ha megbocsátotok, és ön is kilyth, akkor én hunyok egyet – közölte Scelus egy ásítás kíséretében, majd egy jól irányzott mozdulattal tarkón ragadta Aquilart, és elkezdte taszigálni a lépcső felé. – Na, kisfiam, itt az ideje, hogy elmenjél csicsikálni.

A jelenlévőket hidegen hagyta az ifjú hangos tiltakozása, ahogy a férfi elköszönve az alagsor felé vette az irányt.

– Mi is indulhatnánk – jegyezte meg izgatottan Evian. A többiek egyetértően összeszedelőzködtek és elhagyták a házat, magára hagyva Handrast és a könyveit.


Olvass tovább