5. rész

Ahogy Nesztha kinyitotta rögtön szembe találta magát Eviannal. Sejtette, hogy öccse mindvégig az ajtóban fog állni, Neszthának azonban esze ágában sem volt beengedni. Evian bizonyára megsejthette ezt, mert reményvesztetten nézett bátyjára.

− Most már bemehetnék? Csak köszönni akarok neki − választ sem várva próbált Nesztha mellett beoldalazni a szobába, de a férfi megvetette a lábát az ajtóban. Evian kénytelen volt feladni, de megkísérelt legalább egy pillantást vetni a lythre bátyja feje felett. Ez még talán sikerült is volna, mivel magasabb volt nála, de Nesztha mögött ott állt Savion, aki semmivel sem tűnt segítőkészebbnek. Evian joggal hihette, hogy mindenki összeesküdött ellene, ezért megmakacsolta magát. Úgy döntött nem hagyja magát, ha kell, addig áll ott, amíg meg nem unják, és végre be nem engedik.

Nesztha azonban hamar megelégelte öccse viselkedését. Nem akarta, hogy Evian jelenetet rendezzen, különösen úgy, hogy Solriell alighanem tanúja az egésznek. Öccse nyilván nem volt tisztában vele, hogy így csak annyit ér el, hogy nevetségessé teszi magát. Nesztha mégsem próbált az eszére hatni, ahhoz öccse túlságosan elszántnak tűnt, inkább az egyszerűbb utat választotta.

− Segítenél? − kérdezte Hellricet, aki Evian mögött állt, és remekül szórakozott.

− Persze − mondta a férfi vigyorogva, majd hirtelen hátulról nagyot rántott Evianon. Nesztha ugyanebben a pillanatban meglökte testvérét, aki a kétoldali támadástól megtántorodott, így az út szabaddá vált kifelé. Savion és Nesztha kihasználták az alkalmat, de mielőtt Nesztha becsukta volna az ajtót, mintha nevetést hallott volna odabentről.

− Ez annyira nem ér! − méltatlankodott Evian miután visszanyerte az egyensúlyát. − Én mért nem láthatom? Féltitek tőlem?

− Ne gyerekeskedj, kérlek − szólt rá Nesztha. Valóban úgy érezte néha, mintha öccse csak egy kis kölyök lenne, nem pedig felnőtt férfi. Most sem türelme, sem hangulata nem volt az óvóbácsi szerephez, így kissé ingerülten válaszolt:

− Fogalmad sincs, miken ment keresztül. Pont az hiányozna neki, hogy még te is körülötte ugrálj.

− Ezek szerint felébredt? − kérdezte Hellric Saviontól, miközben Nesztha folytatta öccse kioktatását.

− Igen − hangzott az egyszerű válasz.

− Megtudtátok kicsoda? − kérdezősködött tovább a férfi.

− Igen − mondta sejtelmesen az orvos. Hellric kezdte elveszíteni a türelmét.

− Ugye nem azt várod, hogy kitaláljam? − csattant fel. − Ne merészeld erre is azt mondani, hogy igen! Mégis minek nézel engem, tudástárnak? Azt hiszem, összetévesztesz Handrasszal. Na mondd már, de előbb tűntesd el azt a bárgyú vigyort a képedről, különben kénytelen leszek magam letörölni − mondta Savionnak, aki erre megpróbált komolyságot erőltetni magára, de rángó arcizmai elárulták, hogy alig tudja leplezni jókedvét.

− Solriell Sheridan az − mondta Savion, és izgatottan figyelte a két férfi válaszhatását. Evian mindössze egy halk nyögést hallatott, melyről nem lehetett pontosan eldönteni, hogy ez döbbenetet, vágyat vagy valami egészen mást jelenthetett. Hellricből viszont igazán meglepő hatást váltott ki a bejelentés. A férfi ugyanis egy pillanatnyi csend után hangos nevetésben tört ki. Még a könnye is kicsordult.

− Na mi az? Mi tetszik ennyire? − kérdezte Nesztha, miután úgy tűnt, hogy barátja végre képes lesz megszólalni.

− Á, semmi. Csak el se hiszem, hogy nemrég még Karion leghíresebb ku… elnézést, kéjkeltőjének − helyesbített két kezét védekezően maga elé tartva Nesztha és Savion metsző pillantását látva − az ártatlanságát próbáltad védeni az öcsédtől.

− Ez tényleg roppant mulatságos − mondta ingerülten Nesztha. − Honnan tudhattam volna?

− Nem, nem, igazad volt − mondta Hellric. − Csak éppen fordítva. Jobb lesz, ha távol tartod tőle Eviant. Ha igazak a róla szóló pletykák, a végén még teljesen kizsigerelné az öcsédet − nevetett tovább a férfi.

− Hé, talán ebbe nekem is lenne beleszólásom, nem? − kérdezte Evian. − Úgysem tilthatnál el tőle − fordult a bátyjához. − Felnőtt ember vagyok.

− Néha okot adsz rá, hogy kételkedjem ebben − válaszolt Nesztha. Kezdett elege lenni ebből a beszélgetésből, főképp, hogy pont az ajtó előtt zajlott.

− Nem mennénk inkább fel? − javasolta. − Veszekedni ott is tudunk, és legalább ő nem hallja meg − biccentett az ajtó felé, majd elkezdte terelgetni barátait a lépcső irányába.

− Hallgass a bátyádra, Evian− mondta Savion útközben. − Jobb, ha lemondasz róla. Nem illenétek össze.

− Igazán? És szerinted ki illene inkább hozzá? Talán te? − fortyant fel.

− Ilyet én nem mondtam − válaszolta a férfi olyan arckifejezéssel, amely elárulta, hogy ha ki nem is mondta, de gondolt rá −, de tény, hogy nem is ismered.

− Ó, persze, mert te sokkal régebb óta ismered! − mondta bosszúsan Evian. − Vagy talán kaptál bármiféle bátorítást tőle, amíg bent voltatok?

− Tulajdonképpen igen. Azt mondta, hogy kedvel − mondta büszkén az orvos. Hellric, aki szó nélkül hallgatta kettejük vitáját, most felvihogott. Savion egy megsemmisítő pillantást küldött felé, de a férfi meg se próbálta visszafojtani újra feltörő nevetését.

− Micsoda szívhez szóló szerelmi vallomás! Persze, hogy azt mondta. Mégis mire számítottál? Orvos vagy. Nem merne mást mondani, nehogy egészen véletlenül elkövess valami hibát a kezelés közben − magyarázta könnyeit törölgetve. Az orvos mindössze egy fintorral nyugtázta barátja szellemességét.

− Tudom én, mire megy ki ez az egész − mondta Evian. − Megtetszett neked is, és most félsz, hogy megelőzlek. Ezért próbálod meg távol tartani tőlem.

− Na elég legyen ebből! Mindketten nevetségesek vagytok − vágott közbe Nesztha. Sajnos ezzel nem ért el semmit, ügyet sem vetettek kifakadására, Hellric azonban közelebb lépett hozzá.

− Jó nagy kalamajkát okozott ez a kis lythien. Légy szíves, legközelebb csak csúnyákat hozz − ugratta a férfit. − Komolyan, jó lesz, ha tényleg odafigyelsz az öcsédre − mondta halkan, hogy csak Nesztha hallhassa. Felesleges volt az óvintézkedés, mert a másik kettő úgyis el volt foglalva saját vitájával. − Amíg bent voltatok egyfolytában róla áradozott. Már a gyomrom is alig bírta. Egészen odáig jutott, hogy megkérdezte, hiszek-e abban, hogy létezik szerelem első látásra. Teljesen elveszi az eszét, és most még Savion is megbolondult! Úgy marakodnak rajta, mintha ezzel eldönthetnék, melyikük kapja meg. Fene se gondolta volna, hogy egyszer bármi miatt is így egymásnak ugranak majd.

Ez már Neszthának is eszébe jutott. Tudta, hogy nem kellene magát hibáztatnia az ő viselkedésük miatt. Elvégre nem azért hozta ide a lytht, hogy tálcán kínálja fel nekik. Ő csak segíteni akart rajta, és eszébe sem jutott, hogy ez a helyzet felmerülhet. Jobban belegondolva, már azon is aggódhatott, hogy mi lesz, ha a többiekre is ilyen hatással lesz. Ezzel inkább nem akart most foglalkozni. Attól nem félt, hogy a lythnek baja esne. Biztosan hozzászokott már ahhoz, hogy sokan ostromolják, és könnyedén elhárítja a hevesebben érdeklődőket. Inkább attól tartott, hogy Solriell enged majd egyikük csábításának, és így a szerencsés magára vonja a társai haragját. Márpedig ez könnyedén szétrombolhatja a jól összeszokott csapatot. Ez legalább olyan veszélyesnek tűnt, mint az a gondolat, hogy neheztelni fognak rá, és mindenki ellene fordul, amiért meggondolatlanul magával hozta a lytht, veszélybe sodorva őket ezzel. Egyik lehetőség sem volt igazán szívmelengető.

A veszekedés a lépcsőn felfelé is tartott tovább. Már odáig jutottak, hogy Evian beígért egy verést Savionnak, miután az orvos előadást tartott Solriell formás testéről és selymes bőréről, hogy barátját bosszantsa. Hellric csak hallgatta őket, és a fejét csóválta. Nesztha nem is tudta eldönteni, hogy ez rosszallást jelent-e, vagy a férfi nagyon is jól szórakozik. Gyanította, hogy az utóbbiról van szó. Hellric észrevehette barátja fürkésző pillantását, mert így szólt:

− Ne félj! Mindjárt véget vetek ennek! − mondta Neszthának egy kacsintással, amely nem sok jót ígért. Ezután a két civakodó férfi után mászott, akik már felértek a lépcsőn.

− Ugyan, ugyan fiúk! Ne veszekedjetek, mert úgyis felesleges − mondta miközben kettejük közé lépett, és átkarolta a vállukat, legalábbis kísérletet tett rá, hiszen mindketten jóval magasabbak voltak nála. − Teljesen egyértelmű, hogy engem fog választani. Ő egy igazi nagyágyú, túl nagy falat lenne nektek. Igazi férfira van szüksége, aki tud még neki újat mutatni − mondta, majd ellépett tőlük, mielőtt még rávethették volna magukat.

− Na látod? Mondtam, hogy megoldom − magyarázta Neszthának vigyorogva. − Ugye, hogy már nem is veszekednek? Inkább összefogtak ellenem, a barátságuk máris a régi, feladat teljesítve.

− De ugye nem gondolod komolyan azt, amit az előbb mondtál? Hogy neked is kell a lyth? − kérdezte Nesztha. Hellric ugyan eddig nem mutatott különösebb érdeklődést, de nem az a fajta férfi volt, akit hidegen hagytak a Solriellhez fogható szépségek.

− Hát szoktam én tréfálni? − kérdezte fülig érő szájjal a férfi. Nesztha úgy érezte, ettől a választól fellélegezhet, legalábbis egyelőre.

Most, hogy pillanatnyi nyugalom támadt, kihasználta az alkalmat, hogy rendet teremtsen, mielőtt még a többiek újra egymásnak esnének.

− Befejeztétek végre? Ha nem, akkor kérlek, menjetek ki, mert a gyerekes vitátoktól nem tudok gondolkodni. Nem tudom emlékeztek-e rá, hogy a lyth még mindig bajban van. De ez titeket nyilván nem érdekel. Csak az számít, hogy melyikőtöké lesz. Az, hogy közben vadászik rá egy gyilkos, teljesen lényegtelen, igaz? Sajnálattal kell közölnöm, de ha így folytatjátok, lehet, hogy ő kapja meg végül. Azért hoztam ide, hogy megvédjem. Ha segíteni akartok, akkor maradhattok, ha nem, akkor takarodjatok innen.

Sajnálta, hogy ilyen keményen szólt hozzájuk, nem állt szándékában, de ahogy beszélt, egyre zaklatottabb lett. Kirohanása azonban megtette hatását. Savion és Evian lehorgasztott fejjel állt előtte, Hellric pedig szokatlanul komoly tekintettel nézett rá. Neki nem volt oka szégyenkezni, de tréfás kedve odalett Nesztha szavaitól.

− Sajnálom − szólalt meg végül Evian.

− Én is − vette át a szót Savion. − Tudom jól, mit élt át szegény, és mekkora veszélyben van még mindig. Bármit akarsz is tenni, az én segítségemre számíthatsz.

− Ahogyan az enyémre is − mondta Hellric. − Van már valami ötleted?

− Még nincs. Először is tudnom kellene a többiek véleményét. Együtt aztán könnyebb lenne kitalálni valamit. Feltéve persze, hogy ők is mellettem állnak. Belátom, hogy veszélyes volt őt idehoznom. Tudtam már akkor is, de vállalom érte a felelősséget. Ha kell, akkor egyedül próbálom megvédeni, de örülnék, ha minél többen lennénk.

− Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy egyedül már semmiképp sem leszel − mondta Hellric egy bíztató mosoly kíséretében. − Lehet, hogy hibát követtél el, bár nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is ki kell mondanom. Van benne kockázat, nem mondom, de én nem vagyok gyáva. Ha a többiek azok, hát úgy kell nekik.

Nesztha igazán hálás volt barátja szavaiért, főképp mivel nemrég még ő ellenezte, hogy Solriell náluk maradjon. Talán a férfi érzett egy kis bűntudatot emiatt, azért támogatta most ilyen lelkesen.

− Itt nem csak erről van szó, Hellric − szólt közbe Savion. − Mi négyen gyerekkorunk óta ismerjük egymást, megbízunk egymásban. Velük nem olyan régi a kapcsolatunk, és egy rossz döntéssel könnyen elveszíthetjük a bizalmukat és a segítségüket is.

− Savionnak sajnos igaza van − helyeselt Nesztha, miután barátjának sikerült szavakba öntenie, amire ő is gondolt.

− Tudom. De ez végül is nem parancs. Nem adsz majd nekik utasítást, hogy részt vegyenek a lyth védelmében. Szabadon dönthetnek.

− Hogy is adhatnék nekik parancsot? Nem vagyok a főnökük.

Valóban nem tartotta magát annak. Sokszor ki is jelentette társainak, ha azok tőle vártak utasítást kezdetben. Mégis, valahogy úgy tűnt, hogy a többiek tisztelik, még azok is, akikről tudták, hogy senki más véleményére nem adnak.

− Nem, az nem vagy. Viszont az vagy, aki már számtalanszor mentette meg a seggüket. Talán elvárható lenne tőlük egy kis hála, amikor neked van rájuk szükséged − mondta Hellric.

− Nem várok tőlük semmit. Ők is sokszor voltak a segítségemre, ahogyan persze ti is. Jól mondtad barátom, eldönthetik, mit tegyenek. Én ezt nem tehetem meg. A lelkiismeretem nem engedné, gondolom, ezt megértitek.

Mindenki egyetértően bólintott.

− És te, Evian? A te véleményedet még nem hallottuk − fordult ezután öccséhez Nesztha.

− Felesleges megkérdezned. Persze, hogy én is támogatlak. De nem csak azért, mert feltétel nélkül megbízom benned. Nem hagyhatunk szabadon egy gyilkost, aki védtelen embereket támad meg. Igaz, nem mondtál erről semmit, nem tudhatom, mi vitte rá, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakinek árthatott volna. Annyira biztosan nem, hogy megpróbálják megölni.

Nesztha elmosolyodott. Pontosan erre a válaszra számított. Ilyen volt Evian. Elhatározta, hogy a lyth csakis ártatlan lehet, és elvakultan hitt ebben. Ebben bizonyára szerepet játszhatott a szépsége is, amely olyan nagy hatást gyakorolt öccsére. Szerencsére úgy tűnt, Evian Solriell esetét tényleg helyesen mérte fel. Persze amennyiben elhihetik a lyth történetét. Nesztha azonban most is úgy érezte, hallgathat a belső hangra, amely ezt súgja neki.

− Akkor hát megbeszéltük − veregette meg öccse vállát. − Majd ti is megtudhatjátok mi történt, de szeretném ezzel megvárni a többieket.

− Igazad van. Felesleges lenne annyiszor elmesélni. Jobb, ha előbb összegyűlünk − mondta Savion.

− Persze, te már megint könnyen beszélsz. Hiszen úgyis tudsz mindent − szólt sértetten Evian. Látszott rajta, hogy még mindig féltékeny, amiért nem lehetett jelen, amikor Solriell magához tért.

− Jaj, ne már! Nem lehetne, hogy megkíméljetek ettől minket, épelméjűeket? − csattant fel Hellric, mielőtt Nesztha megszólalhatott volna. Végülis nem bánta, mert ugyanaz lett volna a mondandója, mint barátjának, csak kevésbé nyers modorban.

− Ez nem csak a folyamatos veszekedésetekre vonatkozik − szólalt meg mégis. − Egyáltalán meg se említsétek. Titokban szeretném tartani, amíg el nem jön a megfelelő idő. Nem akarom, hogy feleslegesen kérdezősködjenek.

− Rendben, de nagyon nehéz lesz nem gondolni rá − felelte álmodozó tekintettel az öccse.

− Reménytelen ez a fiú − sóhajtott fel Hellric.

− Ugye tudod, hogy hiába vársz arra, hogy mindenki itt legyen? − fordult Neszthához Savion, miután tüntetőleg hátat fordított Eviannak, jelezve, hogy osztja Hellric véleményét.

− Igen, Navrik és Darard biztosan nem jönnek ma. A többieket pedig majd meglátjuk. Lehet, hogy nem várhatunk be mindenkit. Nem húzhatom sokáig az időt, mert megígértem, hogy reggelre hazaviszem. Akkor még nem leszünk túl feltűnőek az utcán. Különben is, minél tovább várunk, annál többen állnak neki keresni.

− Így is lehet, hogy már a fél város tud az eltűnéséről. Remélem a rendőrséget kivételesen kihagyták belőle − mondta Hellric, pedig tudta, hogy ennek nagyon kevés az esélye. Ki máshoz fordulhatnának a karioni polgárok segítségért, ha nem a rendőrökhöz? A gonosz Árnyakhoz biztosan nem, gondolta gúnyosan.

− Javaslom, amíg várunk arra, hogy a társaság összegyűljön, hallgassunk meg egy történetet arról, hogy mit csináltatok ma éjszaka − mondta csevegő hangon Hellric. Otthagyta a többieket, leült az egyik székre, és lábait hanyagul feltette az asztalra. A többiek követték, és ők is letelepedtek. Nesztha csak ekkor döbbent rá, mennyire elfáradt. Nem is annyira a megerőltetés okozta ezt, inkább a szokatlan helyzet, és társai folyamatos fegyelmezése.

− Talán ez majd elvonja ennek a fiatalembernek a figyelmét újdonsült szerelméről − mutatott Evianra Hellric, aki azonban észre se vette, hogy hozzá beszélnek.

− Evian! − próbálta magához téríteni az öccsét Nesztha.

− Tessék? Mi van? − riadt fel az álmodozásból.

− Á, semmi, folytasd csak nyugodtan − legyintett Hellric. − Azt hiszem, ezzel melléfogtam. Ifjú barátunk agya az éjszaka hátralévő részére szabadságot vett ki. Próbálkozzunk inkább Savionnal. Ő egy cseppet értelmesebbnek látszik − tette hozzá egy vigyorral.

− Hé! − kiáltott fel az érintett, és vele együtt, a válaszával kissé megkésve Evian is. Ezt már Nesztha sem állhatta meg mosoly nélkül.

− Hogy szerezted azt a sérülést? − kérdezte öccsét.

− Nem volt semmi különös, csak pár részeg fickó belénk kötött. Sajnos az egyiknél kard is volt − vonta meg a vállát Evian.

− Szerintem nem akartak igazából bajt − vette át a szót Savion. − Megpróbáltuk leállítani, kértük, hogy tegye el a fegyvert, mielőtt még megsérül valaki. Erre felháborodott, és azt mondta, hogy tökéletesen bánik a karddal. El is kezdett hadonászni vele, hogy ezt bebizonyítsa, de nem állt valami biztosan a lábán. Elvesztette az egyensúlyát, előretántorodott, és közben véletlenül megvágta Eviant.

− Ettől persze nagyon berezeltek. Féltek, hogy bosszút állunk, ezért jobbnak látták, ha kereket oldanak − fejezte be a történetet Evian.

− Huh, szegénykéim. Mennyi izgalom egyetlen éjszakára! − mondta Hellric tettetett aggodalommal. − Én meg már azt hittem dicső harci sérülést szereztél!

− Te csak ne beszélj! − vágott vissza Evian. − Egész idő alatt itthon pihengettél. Egyedül úgy sebesülhettél volna meg, ha megvágja a szádat egy törött söröskorsó.

− Haha, nagyon szellemes − válaszolta Hellric ingerülten. − Hirtelen milyen jól vág az eszed. Egyébként is, szolgálatban nem szoktam inni. Na várj csak! Sorra kerülsz te is nemsokára! Akkor majd üldögélhetsz itt, és majd én gúnyolódom rajtad.

− Micsoda?? Hiszen, te mindig gúnyolódsz! − fortyant fel Evian.

− Ez igaz − felelte büszkén Hellric. Nesztha nevetve csóválta a fejét. Most is, mint oly sokszor, meg kellett állapítania, hogy barátai mellett soha nem lehetett unatkozni.

− Legalább történt valami szokatlan? − kérdezte Savion.

− Szerinted hányszor fordult elő, hogy bármi is történt itt? − mondta Hellric ingerülten. − Már akkor izgalmasabb az itteni őrség, ha eggyel több részeg áll meg a háznál, hogy lehugyozza a falat.

− Pszt − intette váratlanul csendre barátját az orvos.

− Jó, tudom, ez rossz tréfa volt − mondta semmivel sem halkabban Hellric.

− Nem erről van szó, te marha! − suttogta a férfi.

− Hanem? Mi bajod van már megint?

− Jaj, befognád már végre? Ti nem hallotok zajt odakintről? − kérdezte az orvos, miközben feszülten nézett a hang irányába.

− De − mondta tömören Nesztha, és már talpon is volt kezében a kardjával. Ő is felfigyelt a tompa puffanásra, ami az imént hangzott fel az ajtó felől. Most barátaival a nyomában arra felé tartott, hogy kiderítse, mi okozta a zajt. Amikor mind a négyen elhelyezkedtek, hogy bármelyik pillanatban az esetleges támadóra vethessék magukat, Nesztha óvatosan a kilincs felé nyúlt, ám az ajtó hirtelen kitárult.

Mi a véleményetek...?

Milyen veszély leselkedik az ajtó túloldalán?

Mi a véleményetek a szereplőkről? Ki a rokonszenvesebb az eddig megismert négy férfi közül?

Olvass tovább