4. rész

− Mint mondtam, nem először találkoztam vele. − kezdte a lyth. − Első alkalommal vendégként jelentkezett be hozzám. Mondanom sem kell, hogy álnéven. Fizetett, ahogy mindenki más, azután megjelent a megbeszélt időben. Nyilván tudják, mivel foglalkoztam, ezért nem kell részleteznem mi történt ezután.

Bár nem várt választ, Nesztha és Savion egyszerre jelezte, hogy folytathatja.

− Annyit azért el kell mondanom, hogy meglehetősen durván bánt velem. El is határoztam, hogy soha többé nem fogadom. Kiderült azonban, hogy ő sem tervez több látogatást, ugyanis az oldalamnak szorította a kését, és közölte, bármit teszek is, meg fog ölni. Befogta a számat, ezért nem tudtam sikítani. Különben sem hiszem, hogy bárki meghallotta volna. Túl jól szigeteltek a szobák. − tette hozzá eltűnődve. − Sokat beszélt hozzám, látszott, hogy nem sieti el, minden pillanatot kiélvez a félelmemből.

− Elmondta, mi az indítéka? − vágott közbe Nesztha. − Amit mondott, abból úgy tűnik, nem ismerte ezelőtt.

− Igen, többek között erről is szó volt. − válaszolta közönyösen Solriell, mintha nem is egy ellene elkövetett gyilkossági kísérletről beszélnének. − Nem volt indítéka, legalábbis a pénzen kívül nem. Bérgyilkos.

− Ki bérelte fel? − kérdezte Nesztha. Így már bonyolultabb volt az ügy. Nem elég tudniuk, ki a támadó, ismerniük kell azt is, aki a háttérből irányítja.

− Az apám. − felelte hosszú szünet után Solriell. − Fogalmam sincs miért. − tette hozzá sietve, megelőzve Nesztha újabb kérdését. − Születésemtől fogva gyűlölt, de ez talán még nem elég indok arra, hogy megölessen. Főleg, hogy mióta eljöttem otthonról, nem is hallottam felőle. Apám Szomorban lakik.

− Ilyen messzire Ön után küldött egy bérgyilkost? Valamivel nagyon magára vonhatta a haragját. − töprengett Nesztha.

− Történt még ez előtt is valami. − folytatta elgondolkozva Solriell. − Egy ideig nem gondoltam, hogy összefüggés lenne a kettő között, de már nem vagyok benne biztos. Valaki megpróbált megmérgezni. Ez volt az első, és egyben az eddigi legsikeresebb kísérlet. Nagyon közel álltam a halálhoz. Ha a legjobb barátom történetesen nem vegyész, akkor ma már nem kellett volna fáradnia a megmentésemmel. − mondta gunyoros mosollyal Neszthának.

− Gondolja, hogy azt is ez az ember követhette el?

− Nem hiszem. − vágta rá azonnal Solriell magabiztosan. − Ez nem az ő stílusa. Szerintem ő szívesebben végignézné a halálomat, nem hagyná ki, hogy szenvedni lásson. Ez a méreg viszont lassan hatott, napokig tartó gyötrelem volt. − rázkódott meg hirtelen a kellemetlen emlékek hatására.

− Talán van egy harmadik személy is. − szólt közbe Savion, miközben Solriell bokájába dörzsölte a kenőcsöt. − Miután az első kudarcot vallott a méreggel, az apja más valakit bérelt fel.

− Lehetséges. − tűnődött el egy ideig barátja felvetésén Nesztha. − Meséljen tovább, kérem. Hogy sikerült megszabadulnia ettől az alaktól? − nézett újra Solriellre.

− Belekönyököltem a gyomrába. − vonta meg a vállát a lyth. − Igaz, közben ejtett rajtam egy vágást, végig az oldalamon. Sajnos nem tudtam hosszú időre megállítani, de annyi időt nyertem, hogy elérjek az ajtóig, és segítségért kiálthassak.

− Talán, ha lejjebb célzott volna…− próbált tréfálni az orvos, de Nesztha egy lesújtó pillantással tudatta, hogy ez nem a megfelelő alkalom.

− Kérem, folytassa. Mi történt ezután?

− Visszarántott az ajtóból. Látszott rajta, hogy nagyon dühös. Talán ezért is követte el azt a hibát, hogy nem ölt meg azonnal. Helyette felpofozott, ami tulajdonképp nekem kedvezett, mert távolabb kerültem tőle az ütéstől. Ezután már csak arra kellett törekednem, hogy tartsam a távolságot, hátha meghallotta valaki, hogy bajban vagyok, és a segítségemre siet.

− Így is történt nem igaz? − kérdezte Nesztha, amikor a lyth rövid szünetet tartott.

− Igen, jött a lakájom, és rárontott a férfira, ezért nem tudott rám figyelni, így sikerült hátulról leütnöm. Ezután hívtuk a rendőrséget. Elvitték, de nem sikerült kideríteniük ki lehet.

− Gondolom megszökött. Nem lenne meglepő. − mondta Nesztha. Ismerte a rendőrséget. Képtelenek voltak ellátni a munkájukat.

− Igen. − erősítette meg a férfi feltevését Solriell. − Azóta mindig volt velem valaki, hátha újra rám támadna. A barátaim nagyon féltenek. Az én hibám volt, hogy ma sikerült újra a közelembe férkőznie. Ascarisnak kellett volna hazakísérnie előadás után, de azt mondtam neki, hogy ez teljesen felesleges. Elegem volt már abból, hogy mindig vigyázni kell rám. Most kiderült, hogy volt értelme az állandó felügyeletnek. − sóhajtott fel. Tudta, hogy Ascaris saját magát fogja hibáztatni, amiért nem volt elég kitartó, és hagyta magát rábeszélni. Vajon tudja már mi történt? Hiába küldött a veszély első jelére segélykérő üzenetet gondolatai által a vámpírnak, az vagy nem jutott el hozzá, vagy Ascaris nem tudott időben odaérni. Mindenesetre választ nem kapott ugyanezen a módon.

Egy valaki már biztosan sejti, hogy bajba került, Florensz. Már rég haza kellett volna érnie, és tudta, hogy a férfi ott várt rá. Bizonyára halálra aggódja magát miatta. Fogalma sem lehet róla, hogy jól van, és ami a fő, biztonságban is. A lyth legalábbis remélte, hogy tényleg így van, eddig azonban nem utalt rá semmi, hogy veszélyben lenne ezeknek a férfiaknak a társaságában.

− Úgy tűnik, folyamatosan követhette Önt. − mondta Nesztha, elvonva ezzel Solriell figyelmét a kínzó bűntudatról. − Csak így tudhatta meg, mikor marad végre egyedül, hogy újra lehetőség nyíljon számára. Önnek vagy a barátainak nem tűnt fel semmi? Nem vette észre, hogy követték?

− A legkisebb jelét sem láttuk. Épp ezért tartottam feleslegesnek a többiek aggodalmát. Nos, úgy tűnik, alábecsültem ezt az embert.

− Igen, sajnos attól tartok, bebizonyosodott, hogy nem egy kezdővel állunk szemben. Az apja részben elégedett lehet. − erősítette meg Nesztha.

− Igen, igaza van. De most már nem csak az apám jelent gondot. − mondta Solriell. − Azt hiszem, a bérgyilkos a ma este történtek után személyes ügynek érzi, hogy végezzen velem. Elvégre kudarcot vallott, ez biztos sérti a hiúságát. Talán ez most jobban hajtja, mint a pénz, amit a sikeres munkáért cserébe kapna. El sem tudják képzelni, mennyire dühös volt! − tette hozzá megborzongva.

− Ha ez így van, akkor a mai eset után csak még inkább gyűlölni fogja Önt. Most már kétszer csúszott ki a kezei közül, többször biztosan nem akar hibázni. − mondta Nesztha.

Savion csendben volt, csak hallgatta kettejük beszélgetését, míg ő maga dolgozott.

− Hogy történt egészen pontosan? Érdekelne, hogyan sikerült megúsznia mindössze ezzel a néhány zúzódással. − szólalt meg végül. Épp egy komolyabb sérülést kezelt a lyth csípőjén, mely már kezdett sárgásbarna színbe fordulni. Szerencsére a kenőcsnek hála nemsokára halványulni fog, és nem lesz olyan érzékeny sem, gondolta, miután a lyth fájdalmasan felszisszent.

− Tudják, ez kissé kínos. − mondta kelletlenül Solriell.

A két férfi összenézett, nem tudták pontosan mire céloz.

− Inkább kezdem az elején. − folytatta a lyth egy hosszú sóhajtás után. − Ascaris kísért a kocsihoz, és megvárta, amíg beszállok, csak utána búcsúztunk el. Elindult a kocsi, és egy ideig semmi különös nem történt. Aztán hirtelen megálltunk. Pár pillanat múlva megjelent valaki, és kinyitotta az ajtót. Azt hittem a kocsis az, mert ugyanolyan köpenyt viselt. Valószínűleg a bérgyilkos hajthatta a fogatot. Mire felismertem, már bent volt a kocsiban, és lefogott. Annyira megrémültem, hogy védekezni sem tudtam. Azt mondta, most nem menekülhetek. Azután mocskos dolgokat mondott arról, mennyire kívánt mióta együtt voltunk. Éreztem a vágyát, kéjes volt a hangja, ahogy elmondta, mit tervez velem. Nem akart megölni, legalábbis nem azonnal, hanem…− itt elcsuklott a hangja .

Nem volt szükség hosszú magyarázatra, Nesztha így is azonnal megértette. Haragjában ökölbe szorította a kezét. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és bátorítóan megérintette a lyth kezét. Nem tudta, vajon jó döntés volt−e ez, de úgy tűnt, Solriell erőt merített a belőle.

− Úgy tervezte, kiéli rajtam a vágyait, és amíg izgalmasnak talál, addig életben hagy. Nem tudom, hogy sikerült összeszednem magam, annyira megijedtem. Inkább választottam volna a halált, mint hogy így használjon. Valahogy mégis sikerült észrevétlenül elővennem a tőrömet. Talán, mert annyira el volt foglalva a piszkos kis gondolataival, és annyira biztos volt magában, hogy nem figyelt rám eléggé. Majdnem megszúrtam, de amikor észrevette a fegyvert, ellökött magától, majd belém is rúgott. A kocsi ajtajának csapódtam, kitörött az üveg, én pedig nem tudtam mást tenni, csak sikoltottam. Azt hiszem, ez mentette meg az életemet. Ezután minden olyan gyorsan történt, alig emlékszem már. Küzdöttünk, de nem sokáig bírtam. És ekkor megjelent Ön. − nézett hálásan Neszthára, szeme csillogott a visszafojtott könnyektől. A férfi csodálta a lytht, amiért nem sírja el magát. Tökéletesen megértette volna, nem tartotta volna gyengeségnek azok után, amit átélt, és amilyen zaklatott idegállapotba került most, hogy kénytelen volt felidézni a történteket.

− Nagyon bátran viselkedett. − szorította meg a kezét. − Most már nem kell aggódnia, itt biztonságban van. Vigyázunk Önre. Igaz, Savion? − fordult az orvoshoz, hogy barátja megerősítse szavait.

− Igen, tényleg nem kell félnie. Itt nem találhatja meg. Még ha tudná is, hol keresse, akkor sem tudna a közelébe férkőzni.

− Be se tudna jönni, ha Evian és Hellric még mindig az ajtó előtt állnak. − mondta nevetve Savionnak Nesztha.

− Többen is vannak? − kérdezte csodálkozva Solriell. Látszott rajta, hogy kezd megnyugodni, érdeklődve figyelte a férfiakat.

− Igen, de jobbnak láttuk, ha ők kint maradnak, amíg Önnel beszélünk. Az öcsém, Evian már alig várja, hogy megismerje. Előre is elnézését kérem a viselkedéséért. Jó fiú, de néha elragadtatja magát, és Ön azonnal lenyűgözte, ahogy meglátta.

− Örülnék, ha megismerhetném a testvérét. − mondta mosolyogva Solriell. − Önökről is szeretnék többet megtudni. Mindig csak rólam beszélünk. − tette hozzá nevetve.

− Talán mert Ön érdekesebb. − mondta Savion. Nesztha nem tudta eldönteni, hogy barátja vajon tréfál−e vagy inkább teszi a szépet.

− Most elég, ha annyit tud rólunk, hogy segíteni szeretnénk. − mondta Nesztha, majd hirtelen eszébe jutott valami. Örült, hogy elterelheti a témát. − Azt hiszem, ez az Öné. − vette elő a tőrmarkolatot, és a lyth felé nyújtotta. − Biztosan kiesett a kezéből, amikor elájult.

− Nagyon köszönöm. − hálálkodott Solriell, ahogy átvette tőle a fegyvert. − Féltem, hogy elveszett. Szomorú lettem volna, mert ajándékba kaptam, és nagyon fontos nekem.

Átvette a férfitól a csillogó tárgyat, és a markába szorította. A mágikus penge azonnal előugrott. Még egy szorítás, és újra csak a markolat maradt a kezében.

− Varázslat működteti a tőrt. − magyarázta a két férfinak. − Csak én tudom használni, más semmire nem menne vele.

− Szerencséje van. Van egy társunk, aki imádja az ilyen eszközöket. Lehet, hogy kölcsönkérné, hogy megvizsgálja, és elfelejtené visszaadni. − nevetett Savion, de abbahagyta, amikor rájött, hogy nem fogalmazott elég körültekintően.

− Egy társuk? − kérdezett vissza Solriell. − Nyilván róla sem szeretnének beszélni. Önök nagyon titokzatosak. Még azt sem árulták el, hogy hol vagyok. − mondta, de nem firtatta tovább a dolgot.

Nesztha tudta, hogy nem halogathatják már sokáig a dolgot, muszáj lesz beszélniük a lythszel, de előbb még barátaival szerette volna megvitatni, mihez is kezdjenek.

− Nézzék, − törte meg a csendet végül Solriell. − igazán élvezem a társaságukat, és jól érzem magam ezen a különös helyen, − nézett körbe az ablaktalan szobában. − de nagyon aggódhatnak már értem.

− Biztosan így van. De ahogy Nesztha is mondta, biztonságosabb lenne még maradnia egy ideig. − mondta Savion. − Önnek most pihennie kell. Mindjárt magára is hagyjuk.

− Igen, próbáljon meg aludni egy kicsit. − mondta Nesztha. − Hajnalban pedig hazavisszük.

− Aludni? − kérdezte megdöbbenve Solriell. − Azok után, ami az éjszaka történt, nem hiszem, hogy képes lennék rá.

− Azért csak próbálja meg. Biztosan jót tenne. − mondta Savion. − Ha gondolja, adok valamit, ami segít.

− Köszönöm, inkább ne. − tiltakozott Solriell. − Még az előzőt se hevertem ki teljesen.

− Nem könnyen teszi túl magát rajta, igaz? Muszáj mindig gúnyolódnia velem. − jegyezte meg kissé sértetten az orvos.

− Ugyan, hiszen csak tréfálok. − mondta mosolyogva Solriell. − Ez csak azért van, mert kedvelem. − tette hozzá, mire a férfi arca ellágyult. Büszkeségében kihúzta magát, jól estek neki a lyth szavai. Nesztha úgy gondolta, ideje lenne magára hagyniuk Solriellt, mert az orvos kezdett túlságosan is úgy viselkedni, mint az öccse.

− Jobb lesz, ha megyünk. Tényleg pihennie kell. − mondta Nesztha. Szeretett volna végre kimenni a szobából. Hiába élvezte a lyth társaságát, tudta, most az a kötelessége, hogy kitalálja, hogyan oldja meg a helyzetet, amelybe belekeverte saját magát és társait is. Most, hogy Solriell biztonságba került, más gondolatok kezdték aggasztani, melyeket eddig igyekezett háttérbe szorítani. Tudta, hogy Hellricnek igaza volt, veszélyes volt egy idegent idehoznia. Barátja pedig még csak nem is sejthette mennyire az. Solriell Sheridan híres volt, sokan ismerték és sok olyan emberrel állt kapcsolatban, akik az Árnyak számára veszélyt jelenthettek. Nesztha legalábbis így sejtette. Nem tudott sokat Solriellről, nem tudhatta megbízhat−e benne, de meg sem fordult a fejében, hogy cserbenhagyja azok után, ami az éjszaka történt.

Beszélni akart a társaival, meg kellett tudnia, hogy mellette állnak−e, segítenek−e neki a lyth védelmében. Ők még biztonságban voltak, Solriell csak őt és Saviont látta eddig. Önmagáért nem aggódott, az orvost azonban akarata ellenére belekeverte a saját ügyébe. Ahogy barátjára nézett, úgy látta, a férfi egyáltalán nem bánta, hogy megismerte Solriellt. Amióta csak Nesztha megjelent karjában a lythsszel, az orvos egyfolytában sürgött−forgott körülötte. Most épp azzal volt elfoglalva, hogy gondosan betakarja, miközben búcsúzkodott. Miután Nesztha is jó éjszakát kívánt neki elindultak az ajtó felé.

Mi a véleményetek...?

Vajon mit fognak szólni a többiek ahhoz, hogy Nesztha hazahozott egy áldozatot?
És mihez kezdenek Solriell ügyével?

Olvass tovább