Hosszas hiábavaló keresgélés után az alábbi cím született meg a történet számára: Árny és Rózsa.
Ami eddig miért nem jutott az eszünkbe? :D
2011. szeptember 9., péntek
2. rész
A lyth hosszú utat megtett mielőtt eszméletlenül a földre zuhant, de nem sikerült biztonságba kerülnie, ahogy azt Nesztha remélte. Most gyorsan kellett döntenie. A támadó nem volt magánál, a lythnek viszont súlyos sérülése is lehet, melyet olyan rövid idő alatt nem vett észre. Úgy döntött, inkább azonnal az ő segítségére siet, a megkötözés várhat. Hogy minél gyorsabban odaérjen, felpattant a lovára. Néhány pillanattal később már a mozdulatlan test mellett térdelt. A lyth még élt, érezte a szívverését, látta, ahogy mellkasa gyengén emelkedik és süllyed minden lélegzetvételnél. Amennyire tőle telt megvizsgálta. Néhány zúzódást leszámítva nem látott rajta sérülést, de csak reménykedni tudott, hogy nincs belső vérzése. Mindenesetre azonnal orvosra volt szüksége.
Csak most ért rá megfigyelni a lyth külsejét, miközben alaposan áttanulmányozta sebesülés után kutatva. Meg kellett állapítania, hogy feltűnően szép és törékeny, emellett nagyon fiatal is, szinte még gyerek. Ki lehet képes ilyen ártatlan teremtést bántani? Ezért a gondolatért kénytelen volt kinevetni saját magát. Megszokhatta már, hogy veszélyes lehet valakit pusztán a kinézete alapján ártatlannak ítélni. Tudta, így csak saját magát csapja be, ennek ellenére úgy érezte, a lythszel kapcsolatban is hallgathat a megérzéseire. Mégis, hogy vonhatta magára ilyen fiatalon bárki haragját annyira, hogy megpróbálja megölni? Mert abban szinte biztos volt, hogy nem egyszerű rablásról volt szó. Erre utalt véleménye szerint, hogy a kocsi nem jutott túl messzire a kiindulási pontjától, ennek ellenére sok idő eltelt a sikoltásig, amelyet meghallott. Ebből arra következtetett, hogy a támadó eljátszadozott kicsit prédájával, és csak azután akart végezni vele. Ez esetben vagy őrülttel van dolga, aki élvezi, ha kínozza áldozatát vagy személyesen is érintett volt az ügyben, esetleg mindkettő egyszerre. Épp elég tapasztalata volt már ahhoz, hogy erre a következtetésre jusson. Természetesen megfordult a fejében az erőszak lehetősége is, de nem tartotta valószínűnek, hogy ez lett volna az elsődleges cél, hiszen akkor az ő megjelenésekor feltehetőleg menekülőre fogta volna a dolgot, ahelyett, hogy megpróbálja leszúrni a lytht. Persze nem volt kizárt, hogy ezt is belefoglalta volna a játszadozásba, de kétségtelenül a támadás célja a gyilkosság lett volna.
Nem volt azonban ideje tovább gondolkodni ezen, mert a szeme sarkából mozgást vett észre a távolban. Míg ő a lythszel foglalkozott a támadó magához tért és mire Nesztha meglátta, már eloldozta a kocsi elé fogott lovak egyikét. A férfi sérült lába miatt csak nehezen tudott felülni az állatra, de Neszthának így sem lett volna ideje odaérni, mielőtt elvágtat. Rövid ideig fontolgatta, hogy üldözőbe veszi, de tudta, hogy nem hagyhat magára egy ájult áldozatot. Nem értette, hogy követhetett el ekkora hibát. Úgy viselkedett, mint egy kezdő és emiatt egy bűnöző most szabadon járkál a városban. Most már azonban semmit nem tehetett, hiábavaló lett volna ezen tovább tépelődnie, hiszen még mindig volt egy gondja: mihez kezdjen a lythszel? Minél hamarabb biztonságos helyre kell vinnie. Ha támadójának fontos, hogy holtan lássa, talán visszajön és segítséget is hoz magával. De mégis hová vigye? Hiába próbálta felébreszteni, nem tért magához, így nem tudhatja meg ki ő, hogy hol lakik. Ha valóban őt látta a színház előtt, akkor visszavihetné oda, de mégsem kezdhet el az éjszaka közepén dörömbölni az ajtón. Nagy valószínűséggel meg sem hallanák. Kórházba sem viheti. Azonnal kérdezősködni kezdenének, a rendőrséget is biztosan kihívnák. Máskor talán megkockáztatta volna ezt. Nem egyszer fordult már elő, hogy elvitt egy sérültet a kórházba, és míg gondoskodtak róla, ő köddé vált. Most erről szó sem lehet, ha az ügy végére akar járni. Beszélni akart a lythszel, hátha segítséget kaphat tőle, bármilyen információt, ami közelebb viheti őt a támadó megtalálásához. Ezen kívül felelősséget is érzett iránta. Hiába mentette meg, ha aztán futni hagyta a férfit, aki meg akarta ölni. Szörnyen érezte magát a gondolattól, hogy a lyth élete még mindig veszélyben van az ő hibájából. Csak egy lehetőség jutott eszébe: saját búvóhelyére viszi őt. Ott kis szerencsével hamar orvosi segítséget is kaphat. Nem szívesen hozta meg ezt a döntést, de nem tehetett mást. Tartott attól, hogy lelepleződik, mégis legjobban társai biztonságáért aggódott. Egy idegent elvinni a közös rejtekhelyükre merész ötletnek tűnt, könnyen nyakukra hozhatja később a rendőrséget. A lyth azonban most eszméletlen volt, nem emlékezhet majd az útvonalra, később pedig legfeljebb bekötik a szemét. Kár ezen előre aggódni, inkább cselekedni kellene végre, gondolta.
Mielőtt karjaiba vette volna a lytht, meglátott egy csillogó tárgyat nem messze tőle. Kezébe vette és rövid tanulmányozás után megállapította, hogy ez annak a tőrnek a markolata, amelyet a lyth használt. A penge nem volt sehol, teljes egészében hiányzott, viszont nyoma sem volt annak, hogy eltört volna. Nesztha épp elég mágikus tárgyat látott már ahhoz, hogy feltételezze: a tőr is ilyen tulajdonsággal bír. Nem próbálta megfejteni a titkát, egyszerűen csak zsebre tette, majd óvatosan felemelte a lytht a földről. Alig érezte a súlyát, így aztán nem okozott nehézséget az sem, hogy felkapaszkodjon vele a nyeregbe.
Biztonság kedvéért még egyszer körülnézett, nem lát−e mozgást valahol, de senkit nem vett észre az utcán. Csodálkozott azon, hogy rajta kívül más nem hallotta a sikolyokat. Azt viszont elképzelhetőnek tartotta, hogy felfigyeltek rá néhányan, de nem vették a fáradságot, hogy a bajba jutott segítségére siessenek.
A hely, ahová tartottak a főtértől messze, egy sokkal kevésbé előkelő városrészben volt. Sietni akart, de nem kockáztathatta, hogy a vágta összerázza az amúgy is sérült lytht. Parancsára hátasa egy szempillantás alatt átalakult, a közönséges ló egy máslény−állattá változott. Nesztha remélte, hogy éjszaka nem keltenek túl nagy feltűnést így, ha mégis meglátja őket valaki, másnapra már csak képzelgésnek vagy rémálomnak fogja hinni. A ló elindult, olyan egyenletesen siklott, mintha nem is a talajon járt volna, hanem fölötte lebegne. Nesztha elégedett volt, tudta, hogy így nem tesznek még nagyobb kárt a lythben. Biztos volt benne, hogy lova a lehető legrövidebb úton viszi majd őket hazáig, nincs szükség rá, hogy irányítsa. Mivel az utat sem kellett figyelnie, kihasználta az alkalmat, hogy jobban megnézze a lytht, akit szorosan tartott a karjai között. Ijesztően sápadt volt, de ez semmit nem vont el szépségéből. A csuklya már rég nem fedte a fejét, hosszú fekete haja szabadon omolhatott alá, egybeolvadva a köpeny sötétjével. Fehér bőre halványan derengett a lámpák fényében, és Neszthának az a képtelen gondolata támadt, ha mind kialudna, a lyth testéből elegendő világosság sugározna a vaksötétben is. Karcsú volt és törékeny, színtelen arcával nem is élőnek látszott, inkább játék babának. Nesztha félve tartotta, mintha bármelyik pillanatban megroppanthatná hatalmas kezeivel. Esetlen óriásnak érezte magát az apró teremtményhez képest.
Ahogy az arcát fürkészte, mintha rebbenni látta volna hosszú szempilláit. Várta, hogy a következő pillanatban kinyissa a szemét, de hiába, továbbra is mozdulatlan maradt. Biztosan csak képzelte, mert annyira kívánta, hogy végre magához térjen. Meggyőzte magát, hogy felesleges tovább figyelnie, attól nem ébred fel hamarabb, csak magát áltatja, ezért ha vonakodva is, de elfordította fejét róla. Elméjét azonban nem tudta ilyen könnyen elvonni tőle, így a hátralévő utat gondolataiba merülve tette meg lován.
Hamarosan meglátta a jól ismert helyet, a romos házat, melyet lepusztultsága ellenére otthonának tekintett. A szörnyű szerencsétlenség után csak egy szoba maradt épen, ő mégsem volt képes itthagyni a házat, túl sok emlék fűzte hozzá, és persze a remény, amely néha elhalványult, de soha nem múlt el, bármennyi idő is telt el.
Annak idején nem volt könnyű visszatérnie ide. Azóta az egyetlen használható szobát lakhatóvá tette öccse és barátaik segítségével, a házat azonban nem akarta felújítani. Kettejüknek ekkora hely éppen elég volt, és ha az öccse egyszer megházasodik, akkor talán ő sem érzi magát annyira magányosnak itt, mintha egy nagy házban kellene egyedül élnie. Úgy tűnt, nem kellett tartania attól, hogy ez a közeljövőben bekövetkezik, legalábbis ha az öccsén múlik. Nem mintha nem kereste volna a szerelmet. Épp ellenkezőleg, testvére folyamatosan szerelmes volt, csak általában néhány naponként mindig másba. Evian nagyon jóképű, jól megtermett férfi volt, nem csoda, ha sokak szeme megakadt rajta. Férfias külsejéhez megnyerő jellem társult: jószívű volt és bátor, de talán túlságosan is jóhiszemű. Gyermeki lelkesedéssel mesélt néha egy−egy új hódításáról, nem is sejtve, hogy csak kihasználják. Szerencsére soha nem vette lelkére a szakítást, gyakran már másnap egy mindent elsöprő új szerelemről áradozott. Nesztha ilyenkor csak mosolygott öccsén, mert tudta, hogy ő így is boldog. El sem tudta képzelni milyen lenne, ha megkomolyodna és megállapodna. Remélte, ez egyszer megtörténik, és Evian végre párt talál magának, még ha ez azt is jelenti, hogy ők ketten távolabb kerülnek egymástól, ő pedig egyedül marad. Nem irigyelte volna fivérétől a boldogságot. Tudta, hogy ő maga nem házasodik meg többé, nem lesznek gyerekei, de a testvérének minden esélye megvan arra, hogy megismerje azt az örömöt, amelyet az az érzés nyújt, hogy családja van.
Nesztha nem tartotta magát magányosnak. Ott volt neki az öccse, a barátai. Csak a szerelem hiányzott az életéből, egy társ, de a szíve már foglalt volt, és úgy érezte, ez egész életében tart majd. Már nem tudta számon tartani Evian reménytelen próbálkozásait, hogy bemutasson neki valakit, aki szerinte bátyjához való. Nesztha néha nagyon haragudott rá, amiért képtelen volt megérteni, hogy ő nem tud és nem is akar mást szeretni. Mostanra már csak az emlékei maradtak, de más is éltette: a bosszú, mely lassan, de idővel egyre határozottabban vált életcéljává. Megbüntetni azokat, akik egykor tönkretették az életét, és elvették tőle, akiket szeretett, és bosszút állni minden gyilkoson, minden bűnözőn, aki más ártatlan emberek életét keseríti meg. Ez volt, ami ezen az éjszakán megmentette ennek a lythnek az életét, akit most elhozott idáig, a házhoz ahol élt, és amely alatt, mélyen a földben titkos búvóhely húzódott, és amely gyülekezőhelyül szolgált neki és társainak, akik követték őt. Néhányukat a bosszú vezérelte, ahogyan őt is, voltak, akik kalandként fogták fel ezt a munkát. Nesztha őket sem hibáztatta, örült, hogy vannak még emberek rajta kívül, akik hajlandóak harcolni, bármilyen cél vezette is őket.
Kezdetben csak kevesen voltak: ő, testvére és két barátjuk. Akkor még elegendő volt számukra a szoba, ahol Eviannal éltek. Később mások is csatlakoztak hozzájuk, és ez a tér igen szűkösnek bizonyult. El kellett gondolkozniuk azon, hogy más helyet keressenek főhadiszállásuknak. Idő közben elterjedt a hír, hogy titokzatos alakok járják éjjelenként az utcákat, akiktől rettegnek a bűnözők. Az emberek egyre gyakrabban beszéltek a sötétben megbúvó, észrevétlenül megjelenő férfiakról, akik szinte árnyként mozogtak. Ebből adódott, hogy lassan mindenki Árnyakként kezdte emlegetni őket, és hálásan gondoltak a bátor emberekre, akiknek kiléte mindenki előtt ismeretlen volt. Ám ez az időszak sajnos nem tartott sokáig. Hamarosan a rendőrség fülébe jutott, hogy néhányan az ő munkájukat végzik, méghozzá sokkal eredményesebben, mint ők ezt valaha tették. Természetesen emberi gyarlóságból mindezt sértésnek vették, nem pedig segítségnek, és mindent megtettek azért, hogy rossz hírüket keltsék és megtévesszék az embereket: valójában az Árnyak bűnözők, méghozzá a legveszélyesebb fajtából valók, és lehet, hogy tevékenységük során kiiktatnak néhány rablót vagy gyilkost, de ezt nem jószándékból teszik, hanem mert saját érdekeik úgy kívánják. Talán egy idő után maguk is elhitték ezt, mindenesetre elérték vele a céljukat, az emberek már félve suttogtak az Árnyakról. Nesztha kezdetben felháborodott ezen, de hamar túltette magát rajta, végtére is nem az emberek elismeréséért végezte a dolgát. Aggódott viszont társaiért. Most, hogy őket tartották bűnözőnek, még inkább titokban kellett tartaniuk kilétüket. Ekkor született meg az ötlet, hogy egy földalatti titkos búvóhelyet rendezzenek be. A romos ház tökéletes álcát nyújtott, így hát megmarad főhadiszállásnak, csak egy szinttel lejjebb költöztek.
Most, hogy végre ideért, ideje volt elgondolkozni azon, hogy mihez kezdjen ezután. Tudta, hogy társai küldetésen vannak, köztük régi barátja is, aki orvos volt, és akire most a legnagyobb szüksége lett volna. Miután biztonságba helyezte odabent a lytht, majd megkeresi, elvégre tudta hol járőrözik az orvos. A lyth sem marad egyedül, rá legjobb barátja, Hellric fog vigyázni. Most ő volt soron, hogy őrizze a búvóhelyet, míg a többiek távol vannak.
Miután ezt eltervezte, a lythszel a karjában leugrott a lóról és besietett a házba, ahol nagy meglepetésére nem talált senkit. Óvatosan letette a lytht az ajtóhoz közelebb eső ágyra, a sajátjára, majd miután őt kényelembe helyezte, eszébe jutott, hogy ideje lenne lováról is gondoskodnia. Ezt egyetlen mozdulattal meg is tette: bal kezével megérintette a jobb mutatóujján lévő köves gyűrűt. A kő felvillant egy pillanatra, majd el is halványult, és Nesztha tudta, hogy ugyanebben az időben lova eltűnt az utcáról és saját síkjára távozott.
Mire ezzel végzett már nyílt is a tökéletesen álcázott rejtekajtó a padlón, és előmászott rajta barátja.
− Hát így vigyázol a házra? − szólt rá hangosan Nesztha, és majdnem elnevette magát azon, ahogy Hellric a váratlan hangtól összerezzen, és azonnal tőréért nyúl. Amikor a férfi meglátta, hogy nem ellenség, hanem barátja az, elmosolyodott és visszacsúsztatta a fegyvert a helyére.
− Ne hidd, hogy lazsáltam. Csak lekísértem Saviont és az öcsédet. − mondta, miközben becsukta maga után a súlyos rejtekajtót.
− Máris visszaértek? − kérdezte Nesztha. Örült, hogy nem kell keresnie az orvost.
− Igen, az öcséd megsérült, Savion most kötözi. − hangzott a válasz.
− Hála az isteneknek! − mondta Nesztha egy megrökönyödött pillantást váltva ki ezzel barátjából.
− Hé, nehogy már összecsináld magad az aggodalomtól! Talán rossz a hallásod? Mondom, az öcséd megsérült. − ismételte meg egy kicsit hangosabban, és hogy nyomatékosítsa, az utolsó szót szótagolva mondta ki.
− Ugyan, egyszerűen csak tudom, hogy nincs semmi baja. − Nesztha remélte, hogy ez valóban így is van.
− Mégis honnan? − csattant fel a férfi. − Már köztetek is van olyan testvér−kapocs izé vagy mi, mint az ikreknél? Na még csak az kéne! Tőlük is frászt kapok néha, különösen attól, amit a mágus barátunk művel.
Nesztha nem vette komolyan barátja kifakadását. Tudta, hogy csak azért zsémbes, mert kénytelen volt otthon ülni, míg a többiek éjszakája valószínűleg sokkal eseménydúsabban telt.
− Jaj, hagyd már Phylipot! Ahogy magad is mondtad, ő mágus. Természetes, hogy olyasmiket csinál, amit mi nem értünk. Jól végzi a dolgát, egy rossz szavad se lehet rá. − mondta, majd figyelmen kívül hagyva barátja gúnyos ciccegését, így folytatta:
− Visszatérve Evianra: azért gondolom, hogy nincs komolyabb baja, mert nem tűnsz úgy, mint aki aggódik.
− Végülis nem az én öcsém. − mondta Hellric tettetett közönnyel.
− Na persze. − mondta Nesztha mosolyogva. − Nem is tudom ki volt az, aki végig az ágya mellett ült, amikor megbetegedett gyerekkorában.
− Te. − mondta Hellric, de most már mosolygott ő is. − Én csak azért voltam ott, nehogy halálra und magad. Félretéve a tréfát, tényleg nem komoly a dolog, kapott egy vágást a karjára. Csak egy újabb harci sérülést, amit majd büszkén mutogathat, és amivel könnyebben csábíthat az ágyába, akit csak akar. − mondta nevetve. − Mért örültél meg annak, hogy már itt vannak? − kérdezte komolyra fordítva a szót.
− Szükségem volna Savionra. Van egy kis munkám számára. − válaszolta Nesztha.
− Csak nem megsérültél te is? − kérdezte Hellric, miközben aggódó arckifejezéssel nézett végig barátján. Nesztha biztos volt benne, hogy a férfi nem vette észre az ágyon fekvő ájult lytht, ezért most arrafelé mutatott.
− Nem én. Ő. − mondta és az ágyhoz lépve felemelte. − Neki van szüksége orvosra. Segíts, kérlek, le akarom vinni Savionhoz.
Barátja azonban csak döbbenten állt.
− Ki ez és mért hoztad ide? − kérdezte, miután sikerült magához térnie.
− Nem tudom, ki lehet, és mint látod, nincs magánál. Muszáj, hogy lássa egy orvos. − magyarázta Nesztha.
− Azt értem, de mért hoztad ide?
− Miért, hová vittem volna? Hidd el, alaposan átgondoltam, és jobb nem jutott eszembe. − felelte kissé ingerülten. − Gondolkodj el rajta, hátha valami jobb ötleted támad, hogy legközelebb mit kellene tennem. De addig is, légy szíves nyisd ki az ajtót.
− Igazad van. − mozdult meg végre Hellric, hogy újra felemelje a rejtekajtót. − Minél előbb nézi meg Savion, annál nagyobb az esélye, hogy még nem tér magához, és ha megállapítja, hogy semmi baja, akkor…− nem tudta befejezni a mondatot, mert Nesztha haragosan közbevágott.
− Akkor mi? Talán azt javaslod, hogy tegyük ki az utcára, hátha szerencséje lesz, és nem ölik meg mielőtt felébred? Ennyi erővel akár hagyhattam volna meghalni. Vagy tudod mit? Megkérhettem volna a férfit, aki megpróbálta megölni, hogy hadd szúrjam le én magam.
Egyszerűen nem értette barátját, hogyan lehet ennyire szívtelen. Nem ilyennek ismerte meg, pedig már gyerekkoruk óta barátok voltak.
− Nyugalom! Te is tudod, hogy nem ezt mondtam. Mi ütött beléd? Nem gondolod, hogy túlzásokba esel? Ez nem jellemző rád. Persze, hogy segíteni kell rajta, de azért az kissé indokolatlan volt, hogy idehoztad! Ilyen még nem fordult elő, és nem is véletlenül.
− Eddig még az sem történt meg, hogy futni hagytam egy gyilkost. − mondta halkan, megenyhülve Nesztha.
− Szóval erről van szó! Életedben először hibázol, és máris gyötör a lelkiismereted. − mondta megértő mosollyal Hellric. − Mi történt? − kérdezte.
Míg lefelé tartottak, Nesztha gyorsan felvázolta az éjszaka eseményeit, miközben gondosan ügyelt arra, nehogy beüsse a lyth fejét a szűk lépcsőn. Miután befejezte a történetet, barátja így szólt:
− Azt meg kell hagyni, barátom, hogy van ízlésed! Most először kockáztatod a lebukást, és mindjárt egy ilyen szépséggel. Talán még meg is éri.
− Csak nem képzeled, hogy azért hoztam ide, mert megtetszett? − kérdezte felháborodva Nesztha.
− Mivel rólad van szó, ezért nem. − mondta Hellric pillanatnyi habozás után. − Ha teszem azt, az öcséd művelne hasonlót… hát, nem lepődnék meg, az biztos. Képzeld csak el, hogy fog neki örülni. Egy kis fájdalomdíj a sérülésért cserébe. − nevetett a férfi.
− Na még csak az hiányozna! − mondta Nesztha. Neki is eszébe jutott már, hogy a lyth nagyon is vonzó lehet majd sokuk számára. − Nem fogom hagyni, hogy hozzáérjen. − jelentette ki.
− Szerinted engedélyt fog kérni? − nevetett újra Hellric. − Nem tudhatod, lehet, hogy ő is akarná. − biccentett a lyth felé.
− Örülök, hogy ilyen jól szórakozol. Nem kellene inkább visszamenned és tovább őrködni? − kérdezte bosszankodva Nesztha.
− Á, nem! Engedelmeddel, megvárom a fejleményeket. Talán addig nem lopják el a fejünk fölül ezt a romot. Azt amúgy is észrevesszük, ha hívatlan látogató érkezik. − utalt mágikus védelmükre közönyösen vállat vonva a férfi.
Nesztha erre már nem tudott válaszolni, mert odaértek a helyiség elé, amit az alagsorban orvosi szobaként használtak. Hellric kinyitotta az ajtót, és előzékenyen előre engedte Neszthát a lythszel.
Mi a véleményetek...?
Ki lehet a bajba jutott lyth?
És vajon kik a titokzatos Árnyak, és mi a céljuk?
Mi lehet Nesztha titka?
Olvass tovább
Mi a véleményetek...?
Ki lehet a bajba jutott lyth?
És vajon kik a titokzatos Árnyak, és mi a céljuk?
Mi lehet Nesztha titka?
Olvass tovább
2011. szeptember 8., csütörtök
1. rész
Álmosító nyugalom ereszkedett a karioni főtérre, ahogy késő este általában. Máskor néha megzavarta ezt egy hangoskodó társaság, most azonban egy−két járókelőt leszámítva kihalt volt a tér. A csendet csak a szökőkút csobogása és az egyik közeli étteremből kiszűrődő halk zene törte meg. Egy pár tartott a parkba vezető lépcső felé. Nem is sejtették, hogy mellettük néhány lépésre egy szűk sikátorban egy férfi várakozik mozdulatlanul.
Nesztha Lessandr lova hátán ült és feszült figyelemmel nézte a tér távolabbi végén álló színházat. Tudta, ahogy az előadás befejeződik, emberek százai árasztják majd el a teret, lehetőséget teremtve ezzel a rablóknak, zsebtolvajoknak, hogy észrevétlenül dolgozhassanak. Mindig csodálkozott azon, miért nem jönnek rá erre a rendőrök is. Ha tudták is, egyértelműen nem foglalkoztak vele. Most sem látott ugyanis egyet sem.
Tulajdonképpen hálás lehetett ezért, így őt sem akadályozták a munkájában.
Az étteremben elhalt a dal, amikor a zenészek rövid szünetet tartottak, így a férfi meghallhatta a színház felől az előadás végét jelző tapsot, miközben kinyílt a hatalmas bejárati ajtó, és nem sokkal később megjelentek az első távozó nézők. Nesztha két ismerős alakot fedezett fel köztük, egy ikerpárt. Figyelte, ahogy a lépcső aljánál várakoznak. Egy ideig mindketten elmélyülten nézték az ajtón kilépő embereket, majd az egyikük hirtelen egyenesen Nesztha felé fordította a fejét és átható tekintetét a férfira szegezte. Nesztha tisztában volt azzal, hogy a másik nem láthatja őt búvóhelyén, mégis tudja, hogy ott rejtőzik. A férfi nem lepődött meg ezen, csak kissé megborzongott tőle. Nem tartotta magát ijedős embernek, de a természetfeletti képességekhez nehezen szokott hozzá.
A testvérpár másik tagja mindebből semmit nem vett észre. Amikor meglátta, akit vártak, szó nélkül jelzett fivérének, és észrevétlenül követni kezdték az idegent. Nesztha nem is foglalkozott velük többet. Tudta mi a feladatuk, neki is megvolt a magáé, ezért figyelmét visszafordította az egyre nagyobb tömegre. Voltak, akik azonnal kocsiba szálltak, ahogy véget ért az előadás. Sokan a tér túloldalán lévő számos étterem vagy szórakozóhely felé vették az irányt.
Nesztha gyanús alakok után kutatott tekintetével. Úgy tűnt, ez nem az ő napja. Nem tudta, örüljön−e vagy bosszankodjon, amiért semmi nem történik. Természetesen örülnie kellett, amiért senkinek nem esett baja, de mégis, ha belegondolt abba, hogy a város másik részén esetleg megöltek valakit, miközben ő itt az időt fecsérelte, akkor összeszorult a gyomra. Persze lehet, hogy történt néhány rablás, amelyet nem vett észre, de ő nem is erre figyelt. Amíg nem hallott sikolyokat, nem látott naplámpások fényében megvillanó tőrt vagy kardot, addig nem avatkozott közbe. A zsebtolvajoknak is meg kellett élniük valamiből, a gazdagoknak pedig úgysem számított néhány arany. Ez legyen a rendőrség gondja, gondolta csúfondárosan.
Hamarosan újra kiürült a tér, de hosszú volt még az éjszaka, így Nesztha maradt és várt tovább. Volt egy rossz előérzete, amely mostanra sem csillapodott. Tartott tőle, hogy történik még valami, ami miatt érdemes maradnia. Persze lehet, hogy ezt az is elősegítette, hogy az eget felhők borították, így még ha volt is hold az égen, nem láthatta, és bár ezen az előkelő környéken meglehetősen jónak volt mondható a közvilágítás – a tér közepén lévő fényűző szökőkút egész felülete napgyümölcs héjával borítottan ragyogott – a kis utcákba azért kevesebb fény jutott, s főként ilyen sötét éjszakákon az útjukat lerövidíteni kívánó polgárok remek prédául szolgálhatnak itt. Mindazonáltal bízott megérzéseiben, sokszor előfordult már, hogy ezek mentették meg mások életét, néha a sajátját is. Régebben elgondolkozott azon, hogy ez nem valamiféle természetfeletti képesség−e, mostanra azonban bizonyos volt benne, nincsenek birtokában olyan erők, mint az imént látott ikerpár egyik tagjának, és az igazat megvallva, ezt nem is bánta. Most sokkal inkább büszke volt türelmére, hiszen arra nagyobb szüksége volt.
Szívesen sétált volna egyet, tagjai teljesen elgémberedtek a hosszú ideje tartó üléstől. Lovának sem ártott volna már a mozgás. Különleges állat volt, eltartott egy ideig mire megbarátkozott vele, de most már elképzelhetetlennek tartotta, hogy nélküle is ilyen jól elboldogulna az éjszakai megfigyeléseken.
A színház körül újabb mozgolódás kezdődött. Most hagyták el az épületet a színészek, táncosok és az intézmény egyéb dolgozói. Néhányan kisebb−nagyobb csoportokba verődve, mások egyedül távoztak. Nesztha nem ismerte őket. Nem járt színházba, mert nem engedhette meg magának, de nem is lett volna rá ideje.
Hirtelen zaj vonta el a figyelmét a színházról a tér egyik sarka felé. Üvegcsörömpölés és kiabálás hallatszott. Már majdnem indult, amikor rájött, hogy csak egy pincér ejtett el néhány poharat vagy tányért az egyik vendéglő nyitott teraszán, és ezt bírálta hangosan pár kapatos vendég. Nem csodálkozott azon, hogy a legkisebb zajt is veszélynek érzi, miután a fél éjszakát tétlen várakozással töltötte.
Visszafordult a színházhoz és hirtelen megfeszült az izgalomtól. Meglátta az intézmény igazgatóját, a vámpírt a lépcsőn, amint besegít egy köpenyes alakot az épület előtt álló egyetlen kocsiba. Nem tudta miért hívta fel ez a jelenet a figyelmét, talán újra az ösztönei súgtak neki figyelmeztetést, talán a vámpír jelenléte okozta. Nesztha tudta, hogy tőle nem kell tartani, mégis, maga a tény, hogy egy vérszívó lény, talán elegendő volt ahhoz, hogy érzékei hirtelen veszélyt jelezzenek. Mivel nem történt semmi, Nesztha újra megnyugodott. A kocsi elindult, a vámpír pedig visszament az épületbe.
A férfi úgy döntött nem várakozik tovább, elindul és körbenéz a közelben. Így legalább megjáratja a lovát, saját figyelmét pedig leköti annyira, hogy ne képzelődjön újra. Lassan, lépésben haladtak, továbbra is az árnyékban, a naplámpások fénysugarán kívül maradtak. Benézett néhány szomszédos sikátorba, így telt el egy kis idő. Ekkor azonban sikoltást hallott. Próbálta kitalálni honnan jöhetett, de lova rögtön a megfelelő irányba indult. Tudta mire gondol a gazdája, így Neszthának parancsolnia sem kellett, máris vágtatva közeledtek a hang irányába. Nem kellett nagy távolságot megtenniük, amikor Nesztha meglátott egy álló fogatot.
Hevesebben kezdett verni a szíve mikor eszébe jutott, hogy ez talán ugyanaz a kocsi, melyet nemrég látott a színháznál. Azonnal tudta, hogy a sikoltás onnan jött. A céltalanul álldogáló fogat akkor is gyanús lett volna neki, ha nem borították volna a földet előtte kitört ablakának cserepei, és ha nem hangzott volna fel olykor dulakodás zaja a kocsi belsejéből. Leszállt a lóról és közelebb sietett. A törött ablakon bepillantva azonnal felmérte a helyzetet. Ketten voltak a kocsiban, mindkettejük kezében tőr volt. Egy férfi egy rémült lyth fölé hajolt, torkának szegezve tőrét. Nesztha tudta, hogy azonnal cselekednie kell, különben a lyth meghal. Feltépte az ajtót elvonva ezzel a férfi figyelmét áldozatáról, aki ezt a pillanatnyi meglepettséget kihasználva támadója combjába vágta tőrét. A férfi felkiáltott fájdalmában, és dühében Neszthára ügyet sem vetve fordult ismét a lyth felé, hogy leszúrja.
Nesztha félig már bent volt a kocsiban, mire hozzá tudott férni annyira a támadóhoz, hogy egy ökölcsapással megszédítse. Ekkor karjánál fogva kirántotta a lytht a fogatból.
− Fusson! − szólt rá, ő azonban mintha vívódott volna. − Nem hallotta?! Fusson, ahogy csak bír! − kiáltotta ezután, remélve, hogy ezzel sikerül menekülésre bírnia a lytht, majd fordult volna vissza a kocsi felé, de addigra már a férfi is magához tért, és megpróbálta hátrarántani Nesztha fejét, hogy egyetlen mozdulattal átvágja a torkát, de csak annyi ért el vele, hogy letépte az arcát fedő csuklyát, mivel Nesztha elrántotta a fejét. Majd megfogta a támadót, de az erős volt, így ő képtelen volt kihúzni a kocsiból. Feladta a próbálkozást, inkább egy újabb ütést mért ellenfelére, aki ettől hátratántorodott és elterült a fogat belsejében. Ez azonban csak egy pillanatig tartotta vissza, máris felkelt, de Neszthának épp elég ideje maradt bemászni utána. Átkozta magát, amiért nem volt nála tőr. Kardját ilyen kis helyen nem tudta használni, így hát kénytelen volt puszta kézzel szembeszállni fegyveres ellenfelével.
Szerencsére sokkal erősebbnek bizonyult nála, részben testi fölényének köszönhetően. Egy mozdulattal kicsavarta kezéből a tőrt, még néhány ütés, és a férfi már a kocsi padlóján feküdt. Persze Nesztha is szerzett néhány sérülést időközben, de már hozzászokott. Nem hagyta, hogy ez eltérítse, egyébként is tudta, hogy mindig akkor érez igazán fájdalmat, ha a küzdelemnek vége.
Most már sikerült kiemelnie az ájult férfit a kocsiból. Amikor felállt, hogy lovához menjen kötélért, meglátta az utca túlsó végén fekvő alakot.
Mi a véleményetek...?
Vajon a lyth megmenekült? Vagy súlyos sérüléseket szerzett?
És vajon mi lesz a támadóval?
Olvass tovább
Mi a véleményetek...?
Vajon a lyth megmenekült? Vagy súlyos sérüléseket szerzett?
És vajon mi lesz a támadóval?
Olvass tovább
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)
