2012. június 15., péntek

11. rész


Kint az épület előtt Pheor is elbúcsúzott, majd otthona felé indult. Mostanra kitisztult az idő, így láthatóak voltak a holdak, köztük az éppen lenyugvó, vörösesen izzó Atriel. Ramezar az időnek megfelelően már magasan járt, kicsivel a házak teteje felett pedig megpillanthatták az ilyenkor különösen apró, sejtelmesen csillogó Myristicát, amely ebben az évszakban nem is fog sokkal magasabbra emelkedni. Nemcsak ettől lett azonban világosabb, keletirányban már halványan derengett az ég alja. Nappalra már kellemes idő lesz, de a hajnal még hűvös volt, s Nesztha nyugtalankodott, vajon a lyth köpenye elég meleg lesz-e. Aggodalmait szóvá is tette, Solriell azonban megnyugtatta, hogy az zehezbundából készült. – Csak nem képzeli, hogy nem vagyok mindig felkészülve egy ilyen éjszakai kalandra? – tette hozzá egy félmosollyal, majd hirtelen elkomolyodott, és mosolyát zavartság váltotta fel. – Tudom, ez most szörnyen kényeskedőn hangozhat, de nem látok sem kocsit, sem lovakat – nézett körül még egyszer.
Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, és meg mert volna rá esküdni, hogy soha nem járt itt. Az igazat megvallva, az „itt” pontos elhelyezkedése is kérdéses volt számára. Arról azonban hamarosan megbizonyosodott, hogy magától eszébe sem jutott volna egy ilyen helyre jönni, és ha valami különösen meggondolatlan ötlettől vezérelve mégis kedve támadt volna egy karioni városnézés alkalmával megtekinteni, barátai gondoskodtak volna arról, hogy azonnal kiverje a fejéből.
Bár egy árva lélek sem volt az utcán rajtuk kívül, akitől félnie kellett volna, már maga a látvány is nyomasztóan hatott rá. Elég sötét volt még ahhoz, hogy megállapíthassa, milyen kevés fényt ad a közvilágítás, itt ugyanis nem vesződtek drága naplámpások elhelyezésével, mint a város jobb környékein, de ez egyáltalán nem lepte meg. Az viszont annál inkább, hogy a város vezetése elegendőnek tartotta a néhány elszórtan elhelyezett hagyományos lámpást. Nyilván nem gyakran jártak erre éjszaka, különösen nem egyedül, gondolta gúnyosan.
A házak állapotával már inkább elégedett lehetett. Nem voltak ugyan előkelőnek mondhatók, de egy kivételével egészen rendezett benyomást keltettek. Ez az egy pedig történetesen az volt, amelyből az imént kilépett. Ez meg is lepte a lytht, ugyanis belülről jól kiépítettnek tűnt, különösen az alsó szint, ahol az idő nagy részét töltötte. Kívülről azonban a ház majdhogynem lakatlannak tűnhetett, már csak azért is, mert az utca felőli oldala félig romokban állt és annak jeleit mutatta, hogy valamikor tűz ütött ki benne, mely végül a pusztulását okozta. Érdekelte volna a története, ám úgy vélte, nem ez lenne a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzen. Egyébként sem hitte, hogy a férfiak úgy gondolnák, ez rá tartozik, másrészről pedig így is hálás lehetett nekik, ezért nem akarta túlfeszíteni a húrt.
– A lovak ott állnak, a ház mögött – tájékoztatta Nesztha, és Solriell épp csak észrevette, ahogy a férfi furcsa pillantást vet a többiekre, ami neki természetesen semmit nem mondott. Arra is felfigyelt, hogy a többiek összenéznek.
Solriell jó megfigyelő volt, ám erre a képességére nem volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, valamit titkolnak előtte. Nem ártott viszont ahhoz, hogy észrevegye, amint a három férfi, ha nem is egyszerre, de mind megérinti a gyűrűjét. Neszthára nézett, tekintetük összekapcsolódott, s ahogyan a férfi ránézett, azonnal tudta, hogy az előbbi jelenet közös titkukhoz kapcsolódik. Nesztha bosszúsan nézett barátaira, s a lyth magában elmosolyodott azon, vajon milyen fejmosásban lesz részük, amikor ő nem lesz jelen. Elgondolkozott, vajon egy nem beavatott személynek is feltűnt volna-e, amit a többiek tettek, de úgy vélte, ennek meglehetősen kevés az esélye. Elhatározta, ha lehetősége nyílik rá, ezt a következtetését megosztja Neszthával is, hogy megnyugtassa, bár véleménye szerint, mely egyezni látszott a férfiéval, egy kis óvatosság soha nem ártott. Ezt a nézetét saját életében nagyon ritkán alkalmazta, de az aznap megismert Árnyak elég rokonszenvesek voltak neki ahhoz, hogy semmiképp ne akarja, hogy ilyen ballépések miatt veszélybe kerüljenek.
Evian vezetésével megkerülték a házat, és valóban ott állt négy ló, ahogyan azt Nesztha mondta. Solriell kicsit csalódott is volt, mert a gyűrűs esetet leszámítva semmi rendhagyó nem volt bennük. Mind a négy állat gyönyörű volt persze, ezt el kellett ismernie, de az Árnyaknak különlegesebb hátasokat képzelt volna. Tudta, hogy ez gyerekes gondolat, hiszen tisztában volt vele, hogy élete néha túlzottan is izgalmas ahhoz, hogy még természetfeletti képzelgések is megvalósuljanak benne.
Kíváncsi volt, vajon melyik lónak ki a gazdája, de még mielőtt elkezdhetett volna gondolkodni azon, vajon ki tudja-e találni, máris megkapta a választ.
Három sötét, és egy világos állat várakozott türelmesen. Savion az utóbbihoz ment oda, s megpaskolta a ló arany sörényes fejét. Hellric ellenben lova farára csapott üdvözlően, mire az elégedetlenkedve kapálni kezdett patáival, melyet hosszú, vörös szőr fedett. Solriell megfigyelte, hogy nem csak a lába, hanem teste több helyen is hasonló színű volt, többek között farka is, mellyel viszonzásul a férfi felé csapott, ám az ügyesen elhajolt előle.
– Hasonlóakat neked is, öregem! – nevetett Hellric, mire a ló felnyerített.
Evian lova fekete volt, ezüstös sörénnyel, Neszthára pedig egy nagyon hasonló állat várt, de öccséével ellentétben sörénye és farka kék volt, melynek árnyalata a lytht a lynskőre emlékeztette. Véleménye szerint nagyon illett a férfihoz, s ha találgatnia kellett volna, kihez tartozik, biztosan Neszthára esett volna a választása.
– Gyanítom, most is a szerencsés megtalálóé a jutalom – vetette fel Hellric Solriellre pillantva, s a lythnek nem kellett sokáig törnie a fejét azon, mire céloz, főleg miután a férfi hozzátette: – Így lesz a legjobb, ugyanis kétlem, hogy akár én, akár ti – intett Savion és Evian felé – úriemberek tudnátok maradni, ha az ágyékunk egy ilyen kellemes „nyeregközösség” alkalmával olyan közel kerülne a mi kedves lythienünk … – a mondat további része, mint már az éjszaka során annyiszor, most is a többiek képzelőerejére lett bízva, de meglepetésre, most nem Nesztha, hanem Savion vágott a férfi szavába.
– Hellric, nem hallottál még arról, hogy jobb körökben nem kell mindent kimondani? – kérdezte egy kissé elítélően, de azért látszott rajta, hogy a hentes gondolatmenetével egyetért. – Ha már, megjegyzem megalapozatlanul, úriembernek minősítetted magad.
– Solriell, kérem, ha zavarja a viselkedésem, akkor azonnal szóljon – fordult a lythhez Hellric szokatlanul komolyan.
– Ugyan, amíg egyértelmű, hogy tréfál, és nem lekezelően bánik velem, addig kérem, ne fogja vissza magát, én remekül szórakozom – mondta Solriell. – Ha viszont az utóbbi esetleg bekövetkezne, akkor ne vegye sértésnek, de nagyon fel fogom pofozni – folytatta, majd a többiek döbbent arcát látva nevetve hozzátette –, azután pedig bízom a már említett úriemberségében.
– Előbb tépnénk ki a nyelvét, ha olyanokat merne mondani önnek – fogadkozott Evian. – Igaz-e, Savion?
– Ejnye, ejnye Evian, az a fránya ragozás – csóválta meg a fejét Hellric. – Helyesen: Előbb tépném. A nyelvemet – majd Solriellhez fordult. – Egyébként pedig még a feltételezés is sértő – húzta fel enyhén az orrát a hentes, de hangjából egyértelműen érződött, hogy nem kell komolyan venni. – Nos, akkor, ha jól sejtem, annyiban maradtunk, hogy Solriell Tisztesség és Önfegyelem Parancsnokkal fog együtt utazni, igaz Főnök? – intézte kérdését magához a megnevezetthez.
– Amennyiben rám célzol, akkor valóban – mondta kimérten Nesztha, aki ez idáig azon volt, hogy kimaradjon a beszélgetésből. Benne ugyan felmerült, ami barátjának valószínűleg eszébe sem jutott, miszerint Solriell esetében ő sem biztos, hogy képes lesz uralkodni magán, de bízott a rá jellemző tulajdonságokban, amelyekkel Hellric olyan szemléletesen illette az imént. – Amennyiben önnek nincs kifogása ez ellen – vetette fel Solriellnek. Hamar meg is bánta, ugyanis mintha a lythtől egy elég zavarba ejtő pillantást látott volna megvillanni, de erre nem mert volna megesküdni, ugyanis Solriell nevetve egy „még nem bolondultam meg” válasszal lezártnak tekintette a kérdést.
Nesztha csodálkozott azon, hogy öccse nem sértődik meg, amiért nem viheti ő a lytht, de főképp az lepte meg, hogy nem is tett semmilyen kísérletet arra, hogy ez másképp legyen. Mindenesetre a férfi hálás volt azért, hogy nem kell emiatt egy újabb felesleges vitába bonyolódniuk. Nem mintha ki akarta volna sajátítani magának Solriellt, már ha erről egyáltalán szó lehetett a lyth esetében, de nem tartotta volna jó ötletnek, ha öccse, aki minden bizonnyal a szoros testközelség hatása alatt, amelyre a hentes olyan kifejezően utalt, minden mással tudott volna foglalkozni, csak azzal nem, fenyegeti-e valamilyen veszély Solriellt.
A lyth eközben odalépett lovához, s mintegy ismerkedve, lassan felé nyújtotta a kezét, de mikor meg akarta érinteni, olyan dolog történt, amire Nesztha egyáltalán nem számított. A ló idegesen felágaskodott, ám ez még nem lett volna baj. A gondot az jelentette, hogy az idegen lyth hatására védekezően átalakult azzá a máslény állattá, amelyet közönséges ló kinézete leplezett. Szerencsére ez sem keltett akkora feltűnést, mintha például Hellric lova hatalmas farkassá változott volna hasonló esetben, de egy átlagosnál nagyobb, kék lángokból álló sörényű máslény ló sem volt megszokott látvány Karion utcáin.
– Shariat! – szólt rá erélyesen az állatra, miközben azon gondolkozott, hogyan magyarázza ezt ki. Nem Solriellnek, aki véleménye szerint elég éles eszű volt ahhoz, hogy ne gondolja ezt túl különösnek azok után, hogy tudta, ők az Árnyak. Magyarázattal inkább társainak szolgált volna, hogy Solriell miért nem lepődik meg kellőképpen, ennek a tudásnak a hiányában, ahogy ezt a többiek hitték. Szerencsére azonban Solriell készségesen alakította a tudatlan lyth szerepét, akinek, lenyűgözve az állat szépségétől, eszébe sem jut, hogyan szerezhetett egy csapat átlagos férfi ilyen különleges hátast. És ahogy elnézte a többieket, a csapat átlagos férfinak, lenyűgözve Solriell szépségétől, eszébe sem jutott, a lyth miért nem csodálkozik. Legalábbis majdnem mindegyikük így volt ezzel.
Hellric, bár nem kétséges, hogy érdekesnek találta Solriellt, tovább látott ennél, és egy gyanakvó pillantást vetett rá, majd Neszthára, aki a lehető legrosszabbat tette azzal, hogy elkapta róla a tekintetét. Kényszerítette magát, hogy ismét legjobb barátja szemébe nézzen, ám az néhány pillanatnyi tanulmányozás után megvonta a vállát. Nesztha gyanította, hogy még ha rá is jött, hogy Solriell tudja a titkukat, akkor sem zavarta volna, főleg azzal a tudattal, hogy ez Neszthát nem aggasztja.
– Milyen gyönyörű – mondta Solriell a még mindig eredeti formájában mutatkozó állatra, s újabb kísérletet tett arra, hogy megérintse. Nesztha nem tudta eldönteni, vajon a lyth ennyire vakmerő-e, vagy egyszerűen csak beleesett az „ami ennyire szép, az nem lehet veszélyes” általános hibába. Mindenesetre az igyekezete elnyerte jutalmát, ugyanis Shariat idővel megnyugodott, és megszagolta a lyth felé nyújtott kezét, majd orrát a tenyeréhez nyomta. Solriell felnevetett, ahogy az állatból sugárzó hideg lángok csiklandozták a bőrét, és ámulva nézett rá, majd a ló gazdájára is, aki osztozva az érzésben, most megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi nem tudta, mit tehetett volna, ha Shariat nem fogadja el a lytht. Nem kényszeríthette volna, s mikor az ájult Solriellt hozta rajta, nem is gondolta, hogy a ló nem lesz készséges. Úgy tűnt azonban, hogy a máslénynek lényeges különbség volt, hogy a lyth most meglehetősen eleven. Remélte, most már azt is fogja engedni, hogy Solriell felüljön rá, és a lythnek sem lesz kifogása ez ellen.
– Örülök, hogy megbarátkozott Shariattal – mondta a lythre mosolyogva –, de azért a biztonság kedvéért kérem, a többiek lovának ne menjen egyelőre a közelébe.
– Azok is ilyen különlegesek? – kérdezte Solriell nem annyira meglepődve, inkább udvariasságból.
– Látná csak az enyémet! – mondta Savion lelkesen. – Az sokkal érdekesebb. Le merném fogadni, hogy még sosem látott akkorát!
– Hé, mit hencegsz? Az enyém sokkal nagyobb! – sietett hozzátenni Evian, aki nem akart kimaradni Solriell lenyűgözéséből.
– Az enyém meg kicsit szőrösebb, mint a többi, de ami a fő, mindig bevetésre kész, és nagyon érti a dolgát – szállt be Hellric is, és Neszthának baljós gondolatai támadtak a megfogalmazását hallva. Nem is sejtette, mennyire igaza van.
– Na és? – lovallta bele magát még jobban Savion. – Az enyém repülni is tud!
Eddigre Hellric már alig tudta visszafojtani nevetését.
– Ja, hogy ti még mindig a lovakról beszéltek! – mondta végül, megdöbbentve a két férfit, akik hirtelen nem értették, miről beszél, nem úgy Solriell, aki készségesen szállt be a hentes játékába.
– Ugye? Engem is megtévesztettek! – mondta nevetve. – Ilyen vitát már rengeteget hallottam férfiak között, hogy kié nagyobb, de olyat még nem láttam, amelyiknek szárnya is lett volna. Pedig higgyék el, volt már dolgom párral, és általában mind fel is emelkedett magától, de olyan egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik elrepült volna.
Újabb döbbent csend szállt a társaságra, és ahogy Nesztha elnézte, Hellric néhány pillanatra olyan állapotba került, mint Evian, amikor először meglátta Solriellt.
– Biztos benne, hogy ahhoz a tanácsnokhoz akar hozzámenni? – kérdezte Solriellt szokatlanul lenyűgözve a hentes.
– Ahogy ez a gyémántbánya mutatja, nagyon úgy tűnik – mondta Solriell szinte bűnbánó arcot vágva, miközben felemelte a kezét, amelyen a hatalmas köves gyűrű csillogott.
– Értem – szólt csalódottan a férfi, majd hozzátette. – Ajánlom neki, hogy értékelje a szellemességét. Amúgy meg, tudtam én, hogy közfőnek kellett volna mennem.
– Higgye el, nem azon múlt – nevetett Solriell elképzelve a mindig tréfálkozó hentest az államigazgatás hasznos tagjaként.
Hellric nem feszegette tovább a dolgot, és Nesztha hálás volt, amiért a lyth kivételesen kellő komolyságot varázsolt elő belőle, bár ez kissé aggasztotta is. Persze nem az, hogy barátja egyszer az életben nem tréfálkozással tölti az idejét, sokkal inkább elgondolkodtatta, mekkora hatással van Solriell az emberekre. Az iménti párbeszéd segítségével ennek okára is ráébredt. Ő maga nem tartozott azon emberek közé, akik olyan nyíltan szeretnek vagy akár képesek beszélni a testiségről, ahogyan azt az előbb a lyth tette, ám tudta, hogy legjobb barátja nem veti meg ezt a tárgykört, főképp ha kellő mennyiségű tréfával van fűszerezve. Solriellből mindkettő olyan természetességgel jött, hogy az ember, aki csak ezt hallotta tőle, azt hihette volna, hogy nem is képes komolyságra. Máskor azonban – ahogyan azt Nesztha már ilyen rövid idő alatt megtapasztalhatta, s ami csak még inkább alátámasztotta gondolatmenetét – a lyth olyan finom előkelőséggel beszélt, hogy az olyan egyszerű emberek, amilyennek a férfi magát, és minden sértés nélkül legtöbb barátját is tartotta, csak ámulva csodálhatták. Mégsem érezhették magukat utolsó senkiknek a jelenlétében, ugyanis Solriell mindenkire kellő figyelmet fordított, és a lehető legudvariasabban, és legközvetlenebbül viselkedett, mintha hosszú idő óta ismerné, sőt, barátjának tekintené őket. Erre persze semmi alapja nem lehetett, bár nem ismerte a lyth barátkozási szokásait, de neki magának sokkal több időre volt szüksége, mire közel engedett magához valakit, s figyelmeztetnie kellett magát, hogy Solriell esetében se legyen ez másképp. Rá kellett jönnie azonban, hogy most nem ez a legégetőbb problémája, sokkal inkább az, vajon hogyan fogja viselni az eddig nem tapasztalt testi közelséget. Idegességében megköszörülte a torkát.
– Ideje indulnunk – mondta sürgetően, hogy elejét vegye a hosszas vívódásnak. – Jöjjön, segítek felszállni – mondta Solriellnek.
– Köszönöm – mosolygott rá a lyth válaszképp. – Persze játszhatnám, hogy megsértődöm, amiért nem nézi ki belőlem, hogy egyedül is fel tudok ülni, de gyanítom, ha megszédülnék, és átesnék a ló túloldalára, azzal nem tennék túl jó benyomást.
– Majd ha jobban lesz, visszatérünk erre a kérdésre – mondta Nesztha viszonozva a lyth mosolyát. – Addig is, úgy gondolom, jobb lenne, ha azzal is segítené a fent maradását, hogy férfi módra ül a lóra. Természetesen tartani fogom, de ha valaki ránk támadna, könnyebben tudnék védekezni ellene, ha tudom, hogy kapaszkodik.
Solriell megvonta a vállát.
– Semmi akadálya. Amúgy is otthonosabban érzem magam széttett lábbal.
Nesztha, mint Hellric legjobb barátja, hozzászokott már a hasonlóan szabadszájú tréfákhoz, de míg ha a hentesre ránézett, azonnal meg tudta mondani, ha rosszban sántikál, addig a lyth rezzenéstelen arcából sokszor nehezen lehetett kikövetkeztetni, komolyan gondolja-e.
– Akkor üljön át mégis hozzám, ketten biztosan még jobban éreznénk magunkat.
A hentes arckifejezése végképp meggyőzte Neszthát arról, hogy helyes, amit az imént gondolt.
– Nem, nem, menjen csak szépen Neszthával – kapcsolódott be a beszélgetésbe az orvos is. – A közszeméremsértést bünteti a törvény.
– Belőled amúgy sem akarnánk túl sokat látni – fintorgott Evian.
– Nem osztom a véleményét, mindazonáltal tényleg nem lenne szerencsés – mosolygott Solriell, miközben hagyta, hogy Nesztha végre felsegítse a lóra. – Sajnálom – súgta a fülébe, miután a férfi elhelyezkedett mögötte –, igyekszem a továbbiakban visszafogni magam.
– Megy ez nekik bátorítás nélkül is – válaszolt fanyar mosollyal Nesztha, szándékosan kerülve a lyth tekintetét. Egyre inkább feszélyezte Solriell közelsége most, hogy kényelmesen elhelyezkedett előtte, és az arcuk is szinte összeért.
– Jól sejtem, hogy a színház környékén lakik? – érdeklődött, hogy végre elindulhassanak és elterelhesse a figyelmét.
– Jól. Zöldligetben – felelt Solriell röviden. A férfi nem firtatta tovább, hiszen a pontos címre egyelőre nem volt szüksége ahhoz, hogy tudja, merre indulnak, valószínűleg nem is tudta volna jobban behatárolni akkor sem, ha tudja az utca nevét.
Solriell elismerően figyelte, ahogy a férfiak összeszokott csapatként, szinte szó nélkül alakzatba rendeződtek: Evian ment elöl, az ő lovuk középen, hátul pedig Savion és Hellric kettejüket két oldalról közrefogva. Úgy látta, Eviant elszomoríthatta ez a felállás, mert vágyakozva pillantgatott hátra, miközben poroszkálva elindultak. Nesztha ezúttal sem merte nagyobb sebességre bírni a lovakat a lyth fejsérülésére való tekintettel, ahhoz pedig már túl világos volt, hogy az állatok valós alakjukban mutatkozzanak. A suhanásra csak akkor lesz lehetőségük, amikor majd a város kevésbé lakott területeire érnek.

2 megjegyzés :

Lyssa írta...

Sziasztok!
Nagyon tetszett a fejezet! *.*
Sokat mosolyogtam rajta! :)
Várom a következő fejezetet! ;)
Puszi: Lyssa

Victoria Crane írta...

Szia Lyssa!

Köszönjük a véleményedet, örülünk, hogy tetszik:)
(Nekem személy szerint az egyik kedvenc jelenetem, ha szabad ilyet mondani a saját írásunkra:)
Indítottunk most egy játékot a Facebook oldalunkon, ahol - stílusosan:) - egy rózsás gyűrűt lehet nyerni.
Egy lájk, egy megosztás és egy komment kell hozzá.
Ha esetleg szeretnél játszani, már könnyű dolgod lesz, mert akár az itteni kommentedet is bemásolhatod oda:)
A játékot itt érheted el:
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=428737703814548&set=a.428737697147882.95122.263836653637988&type=1

Szia,
Vic