10.rész

Amikor Nesztha felért, a kezét nyújtotta Solriellnek, hogy felsegítse. A férfi mögül időnként felbukkant egy-egy kíváncsi arc, de a lyth egyiket sem tudta jól megfigyelni, csak miután az utolsó néhány lépcsőfokot is megtette, és végre körülnézhetett a szobában.

Öten ültek egy asztal körül, amely a szoba közepén állt. Közöttük Solriell egy ismerőst fedezett fel, az orvost. Az öt férfi szinte mind egyszerre állt fel, ahogy megpillantották őt, kivéve egy fiatal fiút, aki egykorú lehetett Solriellel. Őt azonban a mellette lévő széles vállú, izmos férfi talpra rántotta a ruhájánál fogva. Solriell eközben az egyik sarokból mozgolódást látott, még két férfi kászálódott fel a falhoz állított ágyról.

Teljes csend volt a szobában, mind őt nézték, és Solriell, habár megszokta, hogy folyamatosan megbámulják, mégis kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Csak egy pillanatra bizonytalanodott el, de Nesztha megszorította a kezét, és ez erőt adott neki.

Nesztha ünnepélyesen bemutatta Solriellt, majd kivette kezéből a köpenyét, és a virágcsokrot, majd az asztalra fektette őket. Eközben a lythez legközelebb álló férfi odalépett hozzájuk. Vállig érő, világosbarna haja volt, és nem volt kimondottan harcos alkat. Őszinte érdeklődéssel nézett Solriell szemébe, ezzel azonnal elnyerte a lyth rokonszenvét. Nyugodtan nézett vissza a tökmagzöld szemekbe, amelyekben olyan lelkes csillogás lapult, amilyet a gyermekek szemében látni, mikor a kertben alagutat ásnak a világ túlsó felére. Nesztha Handrasként mutatta be.

Solriell kezét nyújtva barátságosan üdvözölte.

− Nesztha azt mesélte, ön sokat tud rólam. Remélem, a felét sem hitte el − mosolygott rá.

Handras ezt viszonozva meghajolt, majd olyan óvatosan ért a lythez, mintha attól félne, a következő pillanatban eltűnik. − Valóban rengeteget olvastam már önről. Nem is mertem remélni, hogy egyszer szerencsém lesz megismerni.

− Ezek szerint mégis írnak rólam néha jót is − mondta nevetve Solriell. − Javaslom, hogy ne bízzon a pletykákban. Ha valóban hiteles tudomást szeretne, akkor nyugodtan forduljon egyenesen hozzám.

− Ha megengedi, akkor élek majd a lehetőséggel − mondta a férfi. Solriell mosolyogva bólintott, majd hagyta, hogy Nesztha tovább vezesse egy megtermett, hosszú hajú férfi felé, aki durva arcvonásai miatt első pillantásra mogorvának tűnt, de tekintete csupa jóságot tükrözött.

Solriell örült volna, ha a férfi minden barátjáról mesélt volna keveset úgy, mint Handrasról, így könnyebb lett volna az ismerkedés. Az sem segített rajta, hogy továbbra is tökéletes csend volt, mindenki azt figyelte mit tesz, és ez nagyon zavarta. Úgy érezte, mintha valamilyen előadás részese lenne, ahol nem ismeri a szereplőket, de még a saját szerepét sem. Szerencsére nem csak ő látszott feszültnek, a nagydarab férfiból azonban nyugalom áradt. A Pheornak nevezett férfi hatalmas méretei ellenére cseppet sem tűnt fenyegetőnek, bár Solriell nem kételkedett abban, hogy adott helyzetben nagyon is képes erre.

A férfi szűkszavúan üdvözölte, és hatalmas markába zárta Solriell törékeny csuklóját. A lytht meglepte mennyire gyengéd az érintése. Biztos volt benne, hogy a férfi egyetlen szorításával összeroppanthatta volna a csontjait.

Ekkor egy magát Aleisternek nevező alacsony, szakállas alak közéjük furakodott, meg sem várva, hogy Nesztha bemutassa, vagy Solriell egyáltalán befejezhesse a Pheorral folytatott beszélgetést.

– Állok szolgálatára − mondta, és mélyen meghajolt. − Fogadja legmélyebb hódolatom! Megengedi? − kérdezte, és már fogta is Solriell kezét, hogy megcsókolja. Solriell ez idáig szóhoz sem jutott, annyira meghökkentette a férfi tolakodása, de ez inkább szórakoztatta, semmint bosszantotta.

− Ó, micsoda úriember! − nevetett fel. A férfi arca jóképű volt, akár megnyerő is, de rézvörös szemében valami állandó nyugtalanság bujkált. − Igazán örvendek. Csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. Beértem volna kevesebb izgalommal is.

– Egyet se féljen, drága lythien! Mi megvédjük, bárki támadjon is önre – hadonászott lelkesen a férfi.

– Kérem, szólítsanak nyugodtan Solriellnek – válaszolta a lyth, majd mosolyogva hozzátette. – Én sem szeretném mindannyiukat uraimnak nevezni. Már csak azért sem, mert akkor hogyan nyűgözhetném le önöket a kiváló névemlékezetemmel?

–Igazán megtisztelő a közvetlensége! – válaszolta Aleister behízelgően.

Nesztha idegesen figyelte kettejük beszélgetését. Nagyon bosszantotta a férfi viselkedése, főképp azok után, hogy ő volt az, aki tiltakozott Solriell ellen. Még mindig nem engedte el a lyth kezét, ráadásul Nesztha úgy látta, hogy Aleister nem Solriell kezében gyönyörködött olyan hosszasan, hanem figyelmét sokkal inkább nagy, gyémántköves gyűrűje kötötte le. Neszthának már korábban feltűnt az este folyamán a termetes ékszer, s mikor még rablótámadásra gyanakodott, csodálkozott is, hogy a lythnek hogyan sikerülhetett megőrizni egy ilyen értékes tárgyat. Aleisternél – zálogbecsűs lévén – mondhatni foglalkozási ártalom volt a csillogó dolgok iránti érdeklődés, de az ok-okozati viszony inkább fordított volt. Úgy tűnt, Solriell nem vette észre, mire is meresztgeti a férfi a szemét. Továbbra is barátságosan csevegett vele, és meglepetten nézett, amikor Nesztha hirtelen tovább terelte. A férfi tudta, hogy ez meglehetősen udvariatlan volt, de csak így tudta elérni, hogy a lyth elszabaduljon. Evian, aki mindeddig folyamatosan a sarkukban volt, és árnyékként követte Solriellt, most lemaradt kicsit tőlük, és pár ingerült szót váltott Aleisterrel.

Nesztha és a lyth egy szakállas, zömök férfi felé tartottak, aki addig meghúzódott a sarokban, most azonban vonakodva előrébb lépett.

− Tiszteletem − köszöntötte a Scelus nevű férfi kissé feszülten. Solriell viszonozta az üdvözlést, és közben alaposan megfigyelte a férfit. Úgy tűnt, mintha zavarná valami, folyamatosan kerülte a tekintetét, szemöldökét morcosan összehúzta.

− Csak nincs valami baj? − kérdezte. Nesztha említette, hogy nem minden társa fog örülni a jelenlétének, de a férfi nem látszott barátságtalannak.

− Semmi, semmi − tiltakozott Scelus. Mikor végül felemelte tekintetét, a lyth határozott fekete szemekbe nézett. − Az életbe’ nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy bánom majd, hogy nem figyeltem oda a szüleimre, amikor jó modorra próbáltak tanítani − szabadkozott a férfi egy szuszra hadarva.

Solriell mintha halk kuncogást hallott volna a háta mögül a szoba másik végéből, de ő maga nagyon megkönnyebbült. Nem akarta, hogy Scelus még jobban zavarba jöjjön, ezért gyorsan így szólt:

− Nos, nekem úgy tűnik, ha akkor nem is, de később bepótolta − mosolygott a férfira, aki hálásan viszonozta ezt.

Nesztha ezután visszavezette Solriellt az asztalhoz. Ott megálltak a magas, fiatal fiú előtt, akit Solriell már korábban látott, és aki most megvetően nézett le rá, arca egy űzött kutyáéra emlékeztette a lytht. Solriell üdvözölte, ám a fiú egy szót sem szólt.

− Aquilar! − szólt rá Nesztha. − Ne viselkedj ilyen tiszteletlenül! Solriell nem értette, mi lehet a baja. Idáig mindenki nagyon barátságos volt vele. Nem akarta, hogy a fiú kényszernek érezze a találkozást vele, ezért így szólt:

− Hagyja csak, Nesztha. Ne erőltesse, kérem − mondta szelíden. Meglepődött, amikor a fiú mégis megszólalt.

− Ne higgye, hogy én is bedőlök a mézes-mázos beszédének, mint a többiek − sziszegte bosszúsan.

− Sajnálom, ha a szavaim hízelgésnek tűnnek. Csak próbálok kedves lenni − mondta Solriell türelmesen. Elhatározta, hogy a többiekre való tekintettel nem hagyja, hogy a fiú viselkedése kihozza a sodrából. Szerencsére az a férfi, aki azt is elérte, hogy Aquilar akarata ellenére felálljon, most közbeszólt.

− Szerintem felesleges ezt rá pazarolnia. Itt vagyok ellenben én − vigyorgott Solriellre incselkedve. − Hellric vagyok. Nagyon örvendek, hogy végre láthatom úgy is, hogy ébren van. Solriell azonnal jó kedvre derült, és már el is felejtette, milyen barátságtalanul bánt vele Aquilar. Abban biztos lehetett, hogy ha van valaki a társaságban, aki örömmel fogadja, akkor ez a vidám, huncut mosolyú férfi bizonyosan. Folyamatosan vigyorgott, amióta csak Solriell meglátta, bár azt is lehetségesnek tartotta, hogy egyszerűen csak mindig mosolyra állt a szája sarka.

− Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen remek társaságom van, akkor biztosan nem pazaroltam volt az időmet felesleges eszméletlenségre − nevetett Solriell.

− Nem csak szép, de szellemes is! Igazán lenyűgöző − szólt elismerően Hellric. − Azt hiszem, mi ketten remekül megértjük majd egymást.

− Ebben biztos vagyok. Ígérem, törekedni fogok arra, hogy az ön jelenlétében mindig magamnál legyek − kacsintott a férfira.

Nesztha most már mindenkinek bemutatta Solriellt, csak egy ember volt, akihez a lyth még nem ment oda, ám ezt semmiképp nem akarta kihagyni.

− Savion, örülök, hogy újra látom! − mosolygott az orvosra, akin látszott, hogy megtisztelve érzi magát, amiért Solriell rá külön figyelmet fordít.

− Mi már régi jó barátok vagyunk, nem igaz? A jó viszonyt egyedül a pálinkája árnyékolhatta be − mondta játékosan a férfinak.

− Hát már megint kezdi! − nevetett Savion megadóan felemelve mindkét kezét. − Lesz olyan alkalom, amikor nem hozza fel?

− Talán, ha jól viselkedik − mondta sejtelmesen Solriell.

− Igyekezni fogok – mondta Savion. – Most például eleget teszek orvosi kötelezettségemnek, és megkérdezem, hogy érzi magát.

− Remekül, csak kissé unom már ezt a kérdést, de önnek megbocsátom, mivel ez a dolga – nevetett válaszul. – Nem szükséges folyton emlékeztetniük arra, hogy rosszul kellene lennem – tette hozzá durcás hangon.

− De hát az előbb még azt mondta, hogy szédül! – emlékeztette Nesztha.

− Valóban? – kérdezte aggódva Savion. – Kérem, üljön le! – húzott elő egy széket az asztal mellől. – A feje nem fáj? – faggatta tovább, miközben Solriell helyet foglalt.

− Bevallom igen, de csak egy kicsit. És tényleg szédültem, de már jobban vagyok – mondta megadóan a lyth.

− Engedje meg, hogy megvizsgáljam – ajánlkozott Savion.

− Szükségtelen – tiltakozott Solriell.

− Adjak valamit a fájdalom ellen? – próbálkozott tovább az orvos, de Solriell csak a fejét rázta.

− Nem, köszönöm, talán túlélem anélkül is – sóhajtott fel reményvesztetten az orvos túlbuzgósága miatt.

− Akkor legalább egy pohár vizet fogadjon el – ajánlotta fel Savion, majd szabadkozva hozzátette. − Sajnos, azt hiszem, jelenleg mással nem szolgálhatunk.

− Semmi baj, a víz tökéletes lesz – mondta Solriell. Nem volt igazán szomjas, de remélte, az orvos így legalább békén hagyja majd egy időre.

− Hozom én! – ajánlkozott készségesen Evian, és már szaladt is. Hamarosan megbánta, hogy ennyire meggondolatlan volt, ugyanis amíg ő elment, Solriell egyik oldalára leült Savion, a másikra Nesztha, így már biztos lehetett benne, hogy nem tud a közelébe férkőzni, ráadásul barátai a többi széket is elfoglalták. Szomorúan ment vissza Solriellhez, de a lyth hálás mosolya egy csapásra elfeledtette vele csalódottságát.

− Köszönöm, kedves – mondta Solriell, miközben átvette tőle a poharat. Evian ügyetlenül viszonozta a mosolyt, ám megszólalni nem tudott, ezért inkább elballagott az egyik ágyhoz, ahol már Aquilar ült. A fiúnak sem jutott hely az asztal körül, de ő bizonyára kevésbé vágyott Solriell közelségére, mint Evian.

Nesztha örült, hogy többé-kevésbé jól sikerült a bemutatkozás, de úgy vélte, már így is több időt fecséreltek el, így Solriellhez fordult.

− Sajnálom, hogy újra fel kell hoznom a tárgyat, de meg kell kérnem arra, hogy beszéljen a támadójáról. Eszébe jutott valami, amit eddig nem mondott el?

− Semmi – csóválta fejét csalódottan Solriell. – Legfeljebb személyleírást tudnék adni, de kétlem, hogy ez nagy segítséget jelentene. Nincs semmi különleges ismertetőjele, rengeteg más férfira ráillene az, amit el tudnék mondani róla.

− Ez nagy kár – mondta Nesztha. – Scelus lehet, hogy ráismert volna, vagy utána tudott volna érdeklődni. – biccentett a távolabbi ágyon ülő férfi felé, aki egy kicsit még mindig feszültnek tűnt, különösen, amikor Solriell is az ő irányába fordult.

Neszthának nagyon különös volt ez a helyzet. Ki is élvezte, amennyire tudta, hogy képes a többieknél oldottabban viselkedni az újonnan megismert szépséggel. Hellric persze kivételnek számított. Ő valószínűleg még az evail jelenlétében is fesztelen tudott volna maradni. Habár ez nem jó példa − jutott eszébe –, mivel gyanította, hogy barátja többre tartja Solriellt Őfelségénél.

− Talán Phylipo tudna segíteni − vetette fel Handras lelkesen. − Legalább használhatná a nehezen megszerzett összetevőt − tette hozzá, mire Scelus felháborodottan horkantott.

− Te is tudod, mennyire megbízhatatlan ez a módszer − mondta a tanárnak Nesztha.

− Akkor talán valami más mágiával... − folytatta töretlen buzgalommal Handras. − Nemrég megjelent egy mágiatudományi szaklap, a Varázsos Ösvény. Annak a vezércikkében említettek egy új módszert, amelynek a gyakorlati alkalmazásával nemsokára elkezdenek kísérletezni. Összetett mágia volt, valamiféle eszközt is kellett használni hozzá, és egy szerre is szükség volt, amivel…

– Má’ megen’ kezdi! – motyogta szemforgatva Scelus. Aleister legyintett egyet majd látványosan – vagyis inkább hallványosan – horkolásba kezdett. Evian mutatóujjával a halántékánál körzött, a becsavarodott emberek egyetemes jelképeként, Handras azonban zavartalanul folytatta: … amivel ki lehet olvasni a halottak agyából az utolsó látott képeket.

– Mit képzelsz, hová mész? – tudakolta Savion, ahogy Hellric elindult az ajtó felé.

– Dolgom van.

– Mégis mi?

– Ymora néni mindig is el akarta mesélni az élettörténetét gyerekkorától mostanáig. Azt hiszem, erre most pont tudok időt szakítani. Solriell, ön addig akár nyugodtan alhat is még egyet.

– De hát ez tényleg fontos lehet! – elégedetlenkedett Handras.

– Ja, legközelebb meg majd végighallgathatjuk, hogyan kezelték a Varangyos Fösvény folyóirat tudósai a mamlaszok háta közepén a pattanást.

– A mamlaszok hátán nem szoktak lenni pattanások, csak kiütések a …

− Várjanak! – szólt hirtelen támadt ötlettel a lyth, félbeszakítva a férfi mondandóját. Egy pillanatra megtorpant, és bocsánatkérő mosollyal nézett a tanárra, amiért közbevágott, ám az egyáltalán nem tűnt sértettnek, ezért folytatta − Azok alapján, amit Handras mondott, eszembe jutott egy lehetőség, ami talán működne.

− Látod, barátom? − kérdezte Hellric Handras felé fordulva. − Mégsem olyan nagy baj, hogy állandóan okoskodsz. Csak mi unjuk egy egészen kicsit, Solriellnek viszont hasznos.

A tanár csak vállat vonva legyintett. Esze ágában sem volt felvenni a hentes piszkálódását, ugyanis személyes tapasztalatai szerint ellenkező esetben napjainak felét azzal tölthette volna, hogy megsértődik.

Nesztha ugyancsak figyelmen kívül hagyta Hellricet, inkább kíváncsian nézett Solriellre.

− Elárulja mire gondolt?

− Inkább még nem − rázta a fejét Solriell. − Nem vagyok benne biztos, és lehetséges, hogy butaság az ötletem. Előbb még tanácsot kérek, ha nem bánja.

Handras csalódottnak tűnt a válasz hallatán.

− Rendben, akkor visszatérünk erre, amint megtudja − mondta halvány mosollyal Nesztha, aki sokkal jobban le tudta győzni kíváncsiságát, mint a tanár.

− Nem kell sokat várnia, holnap… azaz ma − helyesbített kissé zavartan − próbára kell mennem a színházba. Méghozzá még koranap! Biztosra veszem, hogy Palandras nem fogja zavartatni magát, ugyanolyan teljesítményt vár el, mintha nem próbáltak volna megölni tegnap éjjel − sóhajtott fel gúnyos mosollyal, inkább csak saját magához intézve szavait, mint a többiekhez.

Nesztha nem igazán értette, mi köze lehet a színháznak ahhoz, amit Solriell kitalált, vagy miért érzi szükségesnek, hogy a támadást követő napon dolgozzon. Neki mindenesetre kapóra jött kötelességtudata.

− Akkor már mától kezdve meg kell oldanunk a kíséretét − tűnődött el. − Természetesen szó sem lehet arról, hogy egyedül menjen. Tudom − tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy a lyth tiltakozni készül −, hogy nem lenne egyedül nélkülünk sem. De ezt már megbeszéltük. Különben is körül kell néznünk a helyszínen, hátha a rendőrök nem tűntettek el még minden nyomot − fintorodott el. Eszébe jutott, hogy még azt is ki kell találniuk, mihez kezdjenek, ha összefutnak egy rendőrrel. Talán már a lyth otthonában is jártak. Mindenesetre azt mindenképp meg kell beszélniük, milyen történettel áll elő majd, hiszen az nem volt kétséges, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Remélte, Solriellt nem fogja zavarni, hogy az igazságnak egy sajátos változatát lesz kénytelen előadni.

− Nyilván van egyéb, sokkal hasznosabb elfoglaltságuk is… − kezdte Solriell, de a férfi a szavába vágott.

− Ezzel önnek nem kell foglalkoznia. Különben sem leszünk ott mindannyian egyszerre.

A férfinak viszonylag kötetlen munkaideje volt, s most hálát adott ennek. Semmiképp nem szerette volna másra bízni a lytht mindaddig, amíg megfelelően meg nem szervezik az őrizetét.

− És még mindig reménykedhetünk abban is, hogy már ma újra megpróbál megölni − mondta Solriell könnyedén, mintha úgy gondolta volna, a férfi gondolatmenetéhez ez is hozzátartozik.

− Az istenekre, dehogy! − szörnyülködött egyszerre Savion és Nesztha is.

− Úgy látom, a tréfáit egyedül én értem − csóválta a fejét reménytelen arckifejezéssel Hellric.

− Azért van benne némi komolyság is − húzta el a száját Solriell. − Azt hiszem, mindenkinek így lenne a legkönnyebb. Számomra például az sem mellékes szempont, hogy nem kellene tovább aggódnom azok miatt, akik fontosak nekem.

− Mindenkinek azért nem − vetette közbe Hellric. − Egyrészt mi sem élvezhetnénk tovább a bűbájos társaságát, másrészt gyanítom, hogy bérgyilkosunk sem vágyik egy igencsak szűkös cella vendégszeretetére. Bár gyakorlatilag úgyis megszökik − vonta meg a vállát. − Kivéve persze, ha ott leszek, amikor kézre kerül. Akkor az egyszerűség kedvéért szakszerűen kitépem a beleit. Vagy valami hasonló.

Mindezt olyan könnyedséggel jelentette ki, mintha ennél természetesebb dolog nem is történhetne Karion utcáin, s eközben leghuncutabb vigyorát villantotta a lythre.

− Hellric! − szólt felháborodottan Evian. − Hogy mondhatsz ilyen embertelen dolgokat egy lythien jelenlétében!

− Nem tesz semmit − mondta teljes nyugalommal Solriell. − Hellricnek tulajdonképpen igaza van. Valóban megérdemelné az a gyilkos, de nem hiszem, hogy nekünk kellene megbüntetni, bármit is tett, vagy készül a jövőben tenni − tette hozzá sietve, nehogy a férfiak félreértsék. − Nem lennék képes megölni senkit, azt hiszem.

− Nekem nincsenek ilyesfajta aggályaim − mondta a hentes. − Nyugodtan bízza csak rám. Mellesleg Evian, kezdesz úgy beszélni, mint a bátyád − elégedetlenkedett. − Szóval csak vigyázz magadra, elég, ha egy van köztünk, aki vigyáz ránk magunk helyett is.

− Hellric, miért van az, hogy mindig csak azt nem hallod meg, amit nem akarsz? − kérdezte elkeseredetten Nesztha. − Na mindegy, térjünk vissza inkább arra a gondra, amit említett − intézte ezúttal Solriellhez a szavait. − Sajnos azt hiszem, mindenkit nem áll módunkban figyelni, akit ismer. Ahhoz nem lennénk elegen.

− Gondolhatja, hogy nem is várom el! − mondta sértődötten Solriell. − Igazából csak a húgom miatt aggódom. Ő biztosan nem tudná megvédeni magát.

− Van húga? − kérdezte csodálkozva Handras, majd mikor a lyth bólintott, elkerekedett szemmel hozzátette. − Ó, nem is tudtam!

− Ez már a harmadik − emlékeztette Scelus gonoszkodó vigyorral. Handras újra vállat vont, majd folytatta.

− Erről nem írnak az újságok.

− Szerencsére nem. Pedig ha tudnák! − mosolyodott el Solriell. − Hosszú történet, majd egyszer elmesélem, ha gondolja − ugratta a tanárt, mert biztos volt benne, hogy a férfi nagyon is szeretne többet megtudni.

− Na de… − kezdte volna Handras, de Nesztha újfent megállította.

− Igazán érdekes, amiről beszélgetnek, de…− hagyta függőben a mondatot.

− Ígérem, később válaszolni fogok mindenre, amire csak kíváncsi − nézett Solriell bocsánatkérően a tanárra.

− Hát barátom, remélem, értelmesen fogod kihasználni ezt a remek lehetőséget − jegyezte meg kajánul Hellric. − Lenne egy-két ötletem.

− Kedves Hellric, biztos vagyok benne, hogy Handras úriember, és nem tesz fel tisztességtelen kérdéseket − oktatta ki a férfit mosolyogva Solriell.

− Miből gondolja, hogy ilyesmire céloztam? − kérdezte felháborodást színlelve a hentes.

– Abból, hogy leplezni sem próbálja – utalt a férfi arckifejezésére. – De erre térjünk vissza később, mert soha nem szabadulnak meg tőlem, ha nem beszéljük meg azokat a fontos dolgokat, amiket Nesztha szerint meg kell.

– Hö! – Hellric ábrázata most azt tükrözte, mennyire örült annak, hogy tulajdonképpen soha nem képes komolyan beszélni, és most a többi szobában tartózkodón is látszott, hogy kivételesen egyetértenek vele.

Nesztha a látható válaszhatás hallhatóvá, következésképp időigényessé alakulását megelőzendő azonnal közbevágott: – Solriell – kényszerítette magát, hogy a lytht kérése szerint a nevén szólítsa –, kérem, nyugtassa meg őket, hogy csak tréfált – ezt azonban nem a szokásos udvarias modorában mondta, hanem mintegy katonai parancsot osztogatva, választ nem is várva, amit további szavai is alátámasztottak, melyeket a többiekhez intézett. – Ti pedig hagyjátok annyiban, hogy így van!

– Hú, de kemény vagy ma főnök! – Ami nem is csoda egy ilyen formás kis lythien jelenlétében. Hellric ezt persze már csak gondolatban tette hozzá, mert még benne is bujkált annyi illem, hogy egy ennyire közönséges utalást ne mondjon ki hangosan, még ha az a formás lythien egy kéjkeltő is – legalábbis amíg csak ennyire közeli az ismeretségük. Bár sejtette, hogy Neszthát jobban zavarná ez, mint Solriellt magát, és talán még csak nem is elsősorban azért, hogy a lyth becsületének védelmére keljen, sokkal inkább a saját magáéra, mert könnyen előfordulhat, hogy nem is járt olyan messze az igazságtól. Emellett valószínűleg megszeppenni is inkább ő szeppent volna, arányosan összehasonlítva az e téren szerzett tapasztalataikat ugyanis határozottan a lyth győzött, sőt, nem is csak arányosan. Más helyzetben kétségkívül szórakoztató lett volna figyelni a szerzetesi életet élő barátját, ahogy egy ilyen párbeszéddel viaskodik, ugyanakkor jelenleg éppen másik szerepet vett fel, történetesen a Hadjárat a Léhaság Ellen főparancsnokáét, amikor pedig már nem volt érdemes vele tovább packázni. Végső soron egyet is értett azzal, hogy a lyth védelmének ügyét valóban itt az ideje megtárgyalni, és ha jobban belegondolt, pont hogy ez is lehetőséget szolgáltathat majd arra, hogy a későbbiekben is élvezhesse a társaságát.

– Tehát először: hazavisszük Solriellt. Átvizsgáljuk a házát. Másodszor: elkísérjük a munkahelyére… a színházba! – tette hozzá nyomatékosan, megakadályozva, hogy Hellric zavarba ejtő megjegyzést tehessen a lyth előző foglalkozására. – Amit szintén átvizsgálunk. Ezek után már meg tudjuk szervezni a folyamatos védelmét. Végül, azt hiszem elégszer mondtam már, nem vagyok főnök! – tagolta az utolsó három szót.

– Úgy lesz főnök! – válaszolták egybehangzóan.

Az utolsó kijelentésre érkező válaszhatásból Solriell arra következtetett, hogy ez a párbeszéd nem először hangzott el.

– Már csak az a kérdés, melyikünket éri az a megtiszteltetés, hogy eljöhet velem hazakísérni Solriellt – mondta magától értetődően Hellric. – Persze hacsak drága Főnökünk nem szeretné maga kijelölni útitársainkat.

– Én vállalom! – kapta fel a fejét Evian olyan sebességgel, melyet bambulása alapján senki sem feltételezett volna róla.

– Rendben, akkor ti pedig döntsétek el, ki marad itt őrségben – szólt Nesztha a többiekhez.

– És én? – méltatlankodott Savion.

– Te akarsz őrködni? – kérdezett vissza Hellric vigyorogva.

– Ugyan dehogy! Nekem is mennem kell. Én vagyok az orvos! – közölte, mintha ezzel teljes magyarázatot adott volna.

– Valóban szükséges ennyiüknek fáradni miattam? – kérdezte Solriell.

– Tulajdonképpen megtörténhet, hogy szükségünk lesz a segítségére.

– Bár nincs szükségem orvosra, mégis szívesen látom önt.

A kijelentésre Savion büszkén elvigyorodott, és egy „én megmondtam” tekintetet vetett Evianra, aki egy megsemmisítő pillantással válaszolt.

– Én majd maradok őrködni – ajánlotta fel Pheor.

– Te inkább menj haza a családodhoz – A kovács hálásan bólintott Neszthának.

– Akkor majd én – ajánlkozott Handras. – Úgyis olyan izgatott vagyok, emellett fel kell jegyeznem az éjszaka eseményeit és megvárnom a többieket. Ugye eljön még máskor is? – intézte már szavait a lythhez. – Megígérte, hogy válaszol a kérdéseimre.

– Ez nem rajtam múlik.

– Valóban, eljöhetne ma este ismét, hogy mindannyian meg tudjuk beszélni a továbbiakat – javasolta Nesztha –, persze csak ha nincs más elfoglaltsága – tette hozzá, remélve, hogy a lyth is egyet fog érteni azzal, hogy a biztonsága elsőbbséget élvez bármi mással szemben.

– Szívesen eljövök este is, és remélem, elérkezik majd az idő, amikor kellemesebb körülmények között is találkozhatunk, feltéve, ha még akkor is ennyire lelkesedni fognak a társaságom iránt – válaszolta Solriell mindentudó mosollyal.

– Most, hogy ezt már megbeszéltük, akár mindenki mehet is a maga dolgára – türelmetlenkedett Aleister.

– Ó, bocsánat, hogy feltartottunk a nagy semmittevésben – gúnyolódott Savion, bár tudta, hogy a semmittevés nem a legrosszabb, amit Aleister tehet, és mértéktelenül bosszantotta a tudat, hogy a férfi ennyire ellenségesen kezel egy ügyet, ami számukra viszont olyannyira fontos. Remélte, hogy a lyth védelme helyett inkább aludni fog, mintsem hogy valami törvényellenes dolgot tegyen a maga hasznára.

Nesztha megértette, Savion miért gúnyolódott a zálogoson, hiszen ő is jobban örült volna, ha már az elejétől fogva nem rontja ott a levegőt, nehogy a lyth az Aleisterről kialakult esetlegesen kellemetlen benyomását az egész csapatra kiterjessze.

Ettől még nem kellett tartania. Solriellnek ugyan feltűnt, hogy valamiféle előítélettel viseltetnek iránta, és hogy a férfi nem veszi fel a sértéseiket, mivel most sem felelt semmit, de ennek a viselkedésnek nem tudta az okát, mert eddig sikamlós modorán kívül más rossz tulajdonságával nem találkozott. Most is ilyen hízelkedően szólt hozzá, hogy elköszönjön, s bár ebben megismerkedésük feletti örömét fejezte ki, sürgetése és sietős távozása ennek ellentétét sejtette. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mivel ez csupán a felszín, alatta bármi rejtőzhet a férfi jellemében, amiből azonban ő egyáltalán nem kapott még ízelítőt. Gyanította azonban, hogy társai már igen, s talán pont olyat, ami okot ad az előítéleteikre. Azt sem tudhatta, mennyi ideje ismerik egymást, de úgy számolt, hogy Aleisterrel nem olyan régóta, mint a többi jelenlévővel, leszámítva persze még talán a fiút.

– Hát, ha megbocsátotok, és ön is kilyth, akkor én hunyok egyet – közölte Scelus egy ásítás kíséretében, majd egy jól irányzott mozdulattal tarkón ragadta Aquilart, és elkezdte taszigálni a lépcső felé. – Na, kisfiam, itt az ideje, hogy elmenjél csicsikálni.

A jelenlévőket hidegen hagyta az ifjú hangos tiltakozása, ahogy a férfi elköszönve az alagsor felé vette az irányt.

– Mi is indulhatnánk – jegyezte meg izgatottan Evian. A többiek egyetértően összeszedelőzködtek és elhagyták a házat, magára hagyva Handrast és a könyveit.


Olvass tovább

9. rész

− Tudtam, hogy ez lesz! − fakadt ki, arcát tenyerébe temetve. − Nem szabadott volna idehoznom. Miért nem tudtam legalább a barátaimra hallgatni, ha már az eszemre képtelen voltam? Ráadásul még az is az én hibám, hogy megtudta − tette hozzá elkeseredve.

Solriell megértette a férfi kétségbeesését. Sajnálta, amiért ilyen helyzetbe hozta, ezért mindent meg akart tenni azért, hogy meggyőzze: nem követett el hibát, megbízhat benne.

− Ugyan, amiatt igazán nem kell szégyenkeznie, hogy nem tud hazudni − mondta lágyan, miközben újra megpróbált felülni, most már sokkal óvatosabban, nehogy megismétlődjön az előbbi rosszullét. Szerencsére ez alkalommal elmaradt.

Gyengéden megérintette a férfi kezét, és elvonta arcától, hogy a szemébe nézhessen.

− Egyébként se higgye, hogy emiatt jöttem rá. Már előtte sejtettem, ön csak megerősítette a gyanúmat. Tudja, képtelen voltam azonnal elaludni miután magamra hagytak, így volt időm elgondolkozni mindazon, amit mondtak. Minden annyira titokzatos volt, de lassan összeállt a kép. De bevallom, mégis akkor kezdtem biztosabb lenni a dolgomban, amikor az imént említette, hogy nem szabad megtudnom, hová hoztak − magyarázta a férfinak. − Hiszen miért lenne okuk félni attól, hogy a rejtekhelyükre vezetek bárkit is? Nem bűnözők, legalábbis elég jó emberismerőnek tartom magam ahhoz, hogy ezt higgyem. Mi másra gondolhattam volna hát, mint arra, hogy az Árnyaknál vagyok? Biztos persze nem lehettem benne, ezért csak abban reménykedhettem, hogy ha megemlítem, akkor nem tudja majd titkolni tovább.

Bűnbánóan nézett a férfira, majd folytatta:

− Ne haragudjon, ha tisztában lettem volna azzal, hogy ennyire rosszul érinti önt, akkor nem tettem volna. De úgy hiszem, tisztességesebb önnel szemben, hogy tud róla, és nem kell félrevezetnem.

A férfi felsóhajtott, majd bólintott.

− Azt hiszem, igaza van. Mihez kezd most?

− Hogy érti ezt? − kérdezte meglepetten Solriell.

− Tud az Árnyakról. A rendőrség biztosan hálás lenne, ha beavatná őket. Vagy talán nem akar feladni minket?

Megpróbált közömbös maradni. Meglepte, hogy a lyth nem sorolta az Árnyakat a bűnözők közé, ahogyan mindenki más. Mégsem tudta mire számíthat tőle, gyávának tűnni azonban nem akart.

− Miért tenném? − nevetett fel Solriell, de a hangjában nem volt semmi vidámság, sokkal inkább sértettség.

− Mert veszélyes gonosztevők vagyunk. Legalábbis az emberek ezt állítják − válaszolta higgadtan Nesztha.

− Nos, engem megmentettek…− mondta Solriell tűnődve. − Tudja, hajlamos vagyok magamtól kialakítani véleményt, és nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak. Higgye el, nagyon jól tudom, mennyire igazak általában a pletykák. Nekem is kijutott belőlük nem egyszer − mosolyodott el gúnyosan.

− Ön egészen elképesztő! − mondta ámulva Nesztha. Mindenre számított volna, csak erre nem. Már az is meglepte, hogy a lyth nem próbált azonnal sikoltozva elmenekülni. − Az ön helyében mások azonnal szaladnának a rendőrségre.

− Elszomorít, hogy így gondolja. Azt kell hinnem, hogy vagy nagyon bizalmatlan, vagy rossz tapasztalatai vannak. Eddig csak hálátlan embereket mentett meg?

A férfi enyhén elmosolyodott.

− Bizalmatlan vagyok, ez igaz − mondta szomorúan. – Nem fordult még elő, hogy valaki olyan sokáig lett volna a társaságunkban, hogy rájöhetett volna a titkunkra. De tudom, hogy az emberek mennyire rettegnek tőlünk.

− Sajnos ez így van. Emlékszem, mielőtt először jártam a városban, már hallottam az Árnyakról. Akkor még egészen más volt a helyzet. Az a hír járta, hogy sok emberen segítettek. Igazi hősöknek számítottak, és így gondoltam én is. Amikor azonban ide utaztam, már bűnözőknek tartották önöket. Nem értettem, mi lehetett az oka ennek, de mindig reménykedtem, hogy az első változat az igazság. Ma éjszaka pedig meg is bizonyosodtam róla − tette hozzá vidáman, mint egy gyerek, aki számára tiltott dologról szerzett tudomást.

− Akkor hát egyáltalán nem fél tőlünk? − kérdezte még mindig bizonytalanul Nesztha.

− Hogy tudnám végre meggyőzni? Azt hiszem jelen pillanatban ön sokkal inkább tart tőlem − nevetett Solriell, és erre a férfi is elmosolyodott. − Ha akarja, megesküszöm rá, hogy nincs mitől félnie. Nem árulom el senkinek, hogy tudok az Árnyakról − mondta ünnepélyesen, kezét a szíve fölé téve.

− Köszönöm − felelte hálásan a férfi. − Azt hiszem jobb, ha egy ideig a barátaim sem tudják, hogy rájött. Attól tartok, néhányan igencsak neheztelnének rám − tette hozzá.

− Akkor hát ők sem tudják meg. Ez a mi közös titkunk lesz − kacsintott rá Solriell, majd bátorítóan megszorította a kezét.

Nesztha álmodni sem merte volna, hogy minden ilyen könnyen megy. Jobban érezte magát most, hogy a lyth tudott róluk, így nem kell mindig a lelepleződéstől tartania. Ha sejtette volna, hogy Solriell ilyen könnyedén veszi, akkor önként mondta volna el az igazságot. Persze azért végiggondolta a helyzetet egy másik nézőpontból is, hiszen nem hagyhatta, hogy csupán a lyth kedves szavai elaltassák a gyanakvását, még ha őt meggyőzték is, hiszen barátaiért mind felelősséggel tartozott. Ezért aztán, bármily nehezére esett is ilyesmit feltételeznie Solriellről, mégiscsak mérlegelte a lehetőséget, hogy csak színlel. Főként, mivel a lyth mindkét foglalkozása nagyfokú színészi tehetséget követelt. Lehetséges, hogy az állítása, miszerint megbízik bennük és nem áll szándékában őket a rendőrség kezére adni, csupán hazugság, hiszen akkor nem lenne olyan ostoba, hogy az orrukra kösse, hogy leginkább akasztófára kívánja őket. Talán hamis biztonságérzetbe akarja ringatni őket, hogy lankadjon a figyelmük és egy megfelelő pillanatban megszökhessen. Nem mintha fogva tartanák, de ha nem hisz nekik, akkor feltehetőleg így gondolja. Bár egész lénye tiltakozott ezek ellen a gondolatok ellen, mégis alaposan mérlegelt minden lehetőséget. Végül azonban arra jutott, hogy ha a lyth ilyen módon félre akarná vezetni őket, valószínűleg azt sem közölte volna, hogy rájött a kilétükre. A közvetlenségét számtalan más módon is kifejezhette volna. Ha valóban csak azt a látszatot akarta kelteni, hogy bízik bennük, akkor ostobaság lett volna elárulnia, hogy ilyen módon fenyegetést jelenthet rájuk, abban pedig biztos volt, hogy a lyth nem ostoba.

− Van még egyéb kívánsága is? − kérdezte Solriell kizökkentve Neszthát az elmélkedésből. − Ha nincs, akkor örömmel venném, ha végre megismerkedhetnék a barátaival.

− Tényleg itt lenne az ideje − értett egyet Nesztha is, de nem tudta megállni, hogy hangot ne adjon aggodalmának. − Remélem alaposan felkészült rá.

Solriell felhúzta a szemöldökét a meglepődéstől.

− Ennyire csak nem lehetnek rosszak!

− Persze, hogy nem − vágta rá gyorsan Nesztha. − Csak éppen ön… − mondta, majd elhallgatott.

− Én? Valami baj van velem? − kérdezte hamiskás mosollyal a lyth. Sejtette mit akart mondani a férfi. Furcsának találta, hogy egy egyszerű bókot nem volt képes kimondani.

− Úgy értettem, félek attól, hogy szégyenkeznem kell majd a viselkedésük miatt, ha érti, mire célzok − mondta kelletlenül Nesztha.

− Nem igazán − válaszolta Solriell és kérdőn meredt a férfira.

Nesztha sokáig gondolkodott azon, hogyan fejezze ki magát, majd nagy sokára megszólalt.

− Ön nagyon…− kezdte, de képtelen volt folytatni. Remélte, hogy a lyth így is érti, és megkegyelmez majd zavarát látva, de csalódnia kellett. Solriell továbbra is érdeklődve nézte.

− Sajnos előfordulhat, hogy tolakodóan viselkednek, miközben mindent megpróbálnak elkövetni, hogy elnyerjék a figyelmét − fejezte be végül.

− Miért, talán úgy gondolja, hogy tetszenék nekik? − kérdezte Solriell bizonytalanul.

− Most szórakozik velem? Hiszen ön kivételesen gyönyörű − fakadt ki végül Nesztha, majd halkan hozzátette. − Gondolom, mondtak már önnek ennél szebbet is.

Solriell váratlanul felnevetett, majd gyorsan abbahagyta, nehogy a férfi azt gondolja, őt gúnyolja ki ezzel. Inkább gyorsan magyarázatba fogott.

− Kaptam már pár bókot, de még soha nem kellett ennyit küzdenem egyért sem.

− Élvezi, ha zavarba hoz? − kérdezte sértett hangon Nesztha, de valójában nem haragudott.

− Kicsit igen, de csak mert olyan könnyű − mondta nevetve Solriell, majd hirtelen elkomolyodott. − Tudja, nem véletlenül tettem ezt. Ha valóban vigyázni akarnak rám, akkor feltételezem, sok időt töltünk majd együtt. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy feszengenie kell a jelenlétemben. Az sem esne jól, ha minden egyes alkalommal zavarba jönne, mert lesz ilyen bőven, ebben biztos vagyok.

− Ígérem, igyekezni fogok − mondta Nesztha, de az igazat megvallva nem volt biztos benne, hogy könnyen hozzászokik majd ehhez. A lyth túlságosan előkelő volt, Nesztha pedig nem mozgott otthonosan ilyen társaságban. Nyilván Solriell barátai is mind hasonló körökből származnak, és elkerülhetetlen lesz, hogy velük is találkozzon.

A legfurcsább az volt Nesztha számára, hogy Solriell ennyire közvetlen volt. Úgy viselkedett vele, mintha egyenrangú félként kezelné, és ez legalább annyira vonzóvá tette, mint szép külseje.

− Visszatérve a barátaira − mondta Solriell −, azt hiszem, az idők során megtanultam kezelni még a leghevesebben ostromló férfiakat is.

Amikor meglátta Nesztha mosolyát, felvonta a szemöldökét.

− Megkérdezhetném, mégis mi olyan mulatságos?

− Semmi, semmi − visszakozott a férfi, de képtelen volt komolyságot színlelni. − Ne haragudjon, de úgy beszél, mintha olyan régóta gyakorolná ezt. Pedig ha jól sejtem, még két éves sincs.

− Igaz, de ez nem azt jelenti, hogy nem kellett korán hozzászoknom, ezért kérem, mellőzze a gúnyolódást. Majd meglátja, milyen tolakodóak tudnak lenni az emberek. Azt hiszik, velem bármit megtehetnek, csak azért, ami vagyok. De ebben nagyon tévednek − húzta ki magát dacosan.

− Sajnálom, nem akartam megbántani − mentegetőzött Nesztha. − Ne aggódjon, a barátaimtól nem kell tartania. Biztosan próbálkoznak majd néhányan, de nem ártanának önnek. Egyébként is tisztában vannak azzal, hogy jegyese van.

− Ennyire jólértesültek? − mosolyodott el Solriell.

− Tudja, van egy barátom, Handras, aki egyébként tanár − magyarázta Nesztha. − Egy kis túlzással azt mondhatom, ő mindent tud. Úgy értem mindenről, így természetesen önről is. Mesélt néhány dolgot önnel kapcsolatban, többek között ezt is. Szegény öcsém nagyon csalódott volt.

− Ó, igazán sajnálom − mondta őszintén Solriell. − Pedig tényleg igaz a hír. Nekem is furcsa volt eleinte − nevetett fel.

Nesztha nem igazán értette ezt, de nem akart kíváncsiskodni.

− Ez a Handras nevű barátja igen tájékozottnak tűnik. Nagy segítség lehet az Árnyaknak − jegyezte meg Solriell. − Jól sejtem, hogy hasonlóan érdekes emberek tartoznak még a csapatába? − kíváncsiskodott.

− Inkább úgy fejezném ki magam, hogy mindenki hasznos a maga módján − válaszolta Nesztha. − Mégis elsősorban barátok vagyunk, és nem az számít, ki mire képes. Mind igyekszünk a lehető legjobban végezni a dolgunkat, mert soha nem felejthetjük el, hogy a saját életünk, és a társainké is ezen múlhat.

− Ez nagyon bátran hangzik − mondta elismerően Solriell. − Biztosan mind rendkívüli emberek. Most már igazán szeretném megismerni őket.

− Igen, azt hiszem alaposan elbeszélgettük az időt − mondta Nesztha. Fel sem tűnt neki, milyen régen magukra hagyta társait, annyira lebilincselő volt számára a lyth társasága.

− Ha megbocsát, akkor most felöltöznék − mondta Solriell.

− Természetesen. Odakint leszek az ajtó előtt − mondta a férfi, majd sietve felállt.

− Rendben. Azt hiszem, eltart majd egy ideig, mire elkészülök, de ha sokáig nem mennék ön után, akkor megint elájultam − jelentette ki könnyedén a lyth. − Úgy döntöttem, nem fűzöm be magam, mivel még mindig szédülök kicsit. Egyébként is, ellenkező esetben meg kellene kérnem önt, hogy maradjon, mert egyedül nem boldogulnék. De tekintettel kell lennem arra, hogy milyen könnyen zavarba jön − tette hozzá nevetve.

− Úgysem lennék hajlandó segédkezni ilyen önkínzásban − mondta határozottan Nesztha.

− Hogy mondta, kérem? − kérdezte összeszűkült szemmel Solriell.

Nesztha rájött, hogy érzékeny témát érintett, de úgy döntött, kitart véleménye mellett.

− Csak arra céloztam, hogy igazán egészségtelen. Savion is megmondta.

− Ó igen, az orvosok! − mondta gúnyosan Solriell. − Az enyém is ilyen, és persze rengetegszer mondta, hogy ezzel csak ártok magamnak. Orvosomként. Férjemként már sokkal kevésbé tudott ellenállni a karcsú deréknak. Ez kissé ellentmondásos, nem gondolja? – tette hozzá a férfira mosolyogva, aki viszont csak értetlenül meredt rá.

− Férje, aki orvos? Azt hittem jegyese van, aki külügyi tanácsos.

− Jelenleg az utóbbi van érvényben, de az előbbire is volt már példa – nevetett a lyth.

− Na de… mégis… melyik életében? – hitetlenkedett még mindig Nesztha.

− Mondanám, hogy nagyon régen volt, de nem fedné teljes mértékben a valóságot − válaszolta kedélyesen Solriell −, ellenben az első eljegyzésem valóban mintha egy másik életben lett volna.

− Tessék? − döbbent le még jobban Nesztha. − Na jó, azt hiszem, erre majd később térjünk vissza. Ez kicsit sok volt egyszerre.

− Valóban? Úgy tudtam, rendkívül jól értesültek – évődött a lyth.

− Majd beiratkozom egy továbbképzésre Handrashoz − nevetett Nesztha. − Visszatérve az előzőekhez, nem hinném, hogy fűző nélkül kevesebben találnák vonzónak. Soha nem értettem miért sanyargatják magukat az emberek ahelyett, hogy elfogadnák azt, ahogyan kinéznek. Különösen az olyanok, mint ön, akinek még csak szüksége sincs ilyesmire.

− Tudja mit? Most már ismerem a véleményét, de ha megbocsát, divatkérdésekben inkább nem önre hagyatkoznék − vágott vissza, de jobban szemügyre véve a férfit, hirtelen észbe kapott. Bele sem gondolt, amikor kimondta, hogy ezzel esetleg megbánthatja Neszthát, akinek nyilván nem telt elegánsabb öltözékre. Most is viseltes, de harchoz annál hasznosabb ruhában volt, és látszott rajta, hogy ez egyáltalán nem zavarja.

− Úgy értem…− kezdte Solriell, de Nesztha megállította.

− Tudom, hogy értette − mosolygott rá, kihasználva, hogy ez alkalommal a lyth jött zavarba. − Azt hiszem jobb, ha lezárjuk a témát. Úgysem tudnánk meggyőzni egymást, nem igaz?

Solriellnek sikerült teljesen összeszednie magát az iménti kellemetlenség után, és most nem tudta megállni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.

− Rendben, de figyelmeztetem, ha nem jön rám a ruha, és emiatt kövérnek tartom majd magam, az csakis az ön hibája lesz.

− Azt hiszem, ezzel még talán megbirkózom valahogy − nevetett Nesztha. − Ne felejtse, odakint várom! − emlékeztette, majd kiment.

Alighogy kilépett az ajtón, arcon találta egy csokor virág, melyet természetesen öccse tartott.

− Az istenekre! Vigyázhatnál kicsit jobban! − bosszankodott, miközben megpróbált szabadulni a látását veszélyeztető kék, fénylő szirmoktól.

− Sajnálom. Csak annyira megörültem, hogy végre láthatom − mondta Evian. Látszott rajta, hogy csalódott, amiért bátyja bukkant fel Solriell helyett. − Mér’ nem jön ki? − kérdezte.

− Még öltözködik − mondta bosszúsan Nesztha, majd gyorsan hozzátette. − Még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem kell neki segítség.

− Nem is gondoltam ilyesmire − válaszolta zavart mosollyal Evian.

Óvatosan rendezgetni kezdte a virágok szirmait, melyek most kuszán álltak, mert megviselte őket Nesztha nem éppen gyengéd bánásmódja.

− Szerencsére nem tettél túl nagy kárt bennük − mondta megkönnyebbülten.

− Hála az isteneknek! − gúnyolódott Nesztha, mert tudta, hogy Evian ezt úgysem hallja ki szavaiból. − Honnan szereztél ilyen gyorsan virágot? − kérdezte, de hirtelen eszébe jutott valami. − Várjunk csak! Nem ilyenek vannak Ymora néni kertjében? Mondd, hogy nem tőle van! Le merném fogadni, hogy ilyen korán még nincs ébren, és kétlem, hogy így engedélyt tudtál volna kérni.

A néni nagyon szerette a virágait. Nesztha szinte minden nap látta, ahogy öntözi, gyomlálja a kertjét. Nem is értette, hogyan képes erre, hiszen nagyon öreg volt már, alig tudta ellátni magát. Evian sokat segített neki, elvégezte a ház körüli munkát, ha épp nem akadt más dolga, és persze ő maga is megtette, amit tudott. Az idős asszony nagyon hálás volt nekik ezért.

− Á, úgyse bánná! − mondta Evian, de azért elpirult. − Tudod, mindig azzal nyaggat, hogy állapodjak meg végre. Biztosan örülne, hogy végre megtaláltam az igazit − győzködte testvérét, és saját lelkiismeretét is. − Majd később megköszönöm neki.

Neszthának nem volt szíve megszidni az öccsét, így csak elhúzta a száját, ezzel fejezve ki nemtetszését. Végül is Eviannak igaza volt. A néni csak nem sajnálna pár szál virágot tőle a sok segítségért cserébe. Nem is beszélve a rengeteg kéretlen tanácsról, amellyel néha igazán fel tudta bosszantani Neszthát. Az asszony ugyanis nem csak Evian magánéletéért aggódott, hanem az övéért is. Nesztha hiába mondta számtalanszor, hogy soha nem fog megházasodni, úgy tűnt Ymora néni ezt nem hajlandó elfogadni.

Evian hamar túltette magát a lelkiismereti kérdésen, és most újra nagyon izgatottnak tűnt.

− Milyennek találod őt? Mesélj róla, kérlek!

Öccse nagyon lelkes volt, és ez megijesztette Neszthát. Előfordult már máskor is, hogy elveszítette a fejét egy-egy szép teremtés láttán, de ez a mostani egészen más volt. Nesztha tudta, hogy Evian ezúttal nagyot fog csalódni. No persze nem Solriellben, épp ellenkezőleg! Ha megismeri már nem csak a lyth szépsége, hanem elbűvölő személye is hatalmába keríti majd, és annál fájdalmasabb lesz belátnia, hogy nem kaphatja meg.

Nesztha éppen emiatt aggódott, mert Evian nem volt hozzászokva a visszautasításhoz. Még az előtt kell megpróbálnia valahogyan hatni rá, mielőtt ennél is jobban beleéli magát, ha ez egyáltalán lehetséges. Már bánta, hogy nem beszélt erről Solriellel. Ő biztosan megértette volna. Már csak abban reménykedhetett, hogy a lyth, jegyesére való tekintettel nem fogja bátorítani öccsét. Úgy döntött azonban, hogy ő is meg fog tenni minden tőle telhetőt, így hát alaposan átgondolta mit is mondjon.

− Solriell nagyon szép…− kezdte, de Evian félbeszakította.

− Ezzel most semmi újat nem tudtam meg − bosszankodott.

− Talán, ha nem vágtál volna a szavamba, akkor tudnád mit akartam mondani − vágott vissza Nesztha sértetten. Mivel öccse nem szólalt meg, csak bűnbánóan nézett rá, ezért folytatta. − Tehát, mint mondtam, nagyon szép, de legalább ennyire okos is. Nagyon kedves, de néha szokatlanul viselkedik. Nem is tudom… meglepően közvetlen − mondta, de aztán megtorpant. Evian egyre homályosodó tekintetét látva rájött, hogy így aligha veszi el a kedvét a lythtől, ezért megpróbált máshogy fogalmazni.

− Teljesen más, mint akikkel eddig dolgod volt. Nagyon előkelő, nem hiszem, hogy bármelyikünk is tudna vele illően viselkedni. Nem ahhoz van szokva, mint mi.

− De hát azt mondtad, hogy nagyon kedves, és közvetlen − emlékeztette reménykedve Evian. − Lehet, hogy jól érezné magát köztünk.

− Igen, talán − értett egyet Nesztha kelletlenül. − De kérlek, akkor se legyél tolakodó. Nem szeretném, ha elfelejtenéd, hogy ő már megtalálta a párját.

− Az még nem bűn, ha én is udvarolok neki − jelentette ki Evian dacosan. − Hátha rájön, hogy nem is szereti azt az alakot.

Nesztha sóhajtott. Belátta, hogy nem tehet semmit, hogy meggyőzze öccsét, de legalább megpróbálta.

− Rendben. De azért remélem, rendesen viselkedsz vele.

Evian nem tudott válaszolni, mert hirtelen megmozdult a kilincs, és ő ijedtében hátraugrott, így a kinyíló ajtó takarásába került. Solriell ezért észre sem vette, amikor kilépett a szobából, hanem egyből Neszthához fordult.

− Mégis belefértem − mondta nevetve a férfinak.

− Tudja, hatalmas kő gördült most le a szívemről − ugratta Nesztha. Nemrég még álmában sem merte volna gondolni, hogy ilyesmit megenged majd magának a lythszel szemben. Nem is értette mi ütött belé. − Rájöttem, hogy mégsem lennék képes elviselni, ha miattam kezdene fogyókúrába.

− Ezt nagyon jól teszi. Sok barátom már így is azt hiszi, hogy semmit nem eszem. Azt hiszem, neheztelnének önre, ha ez valóban így lenne.

Előrébb lépett, Nesztha pedig előzékenyen becsukta mögötte az ajtót. A lyth csak ekkor vette észre Eviant, aki most, hogy szemtől szemben állt Solriellel, már egyáltalán nem tűnt magabiztosnak. Kővé dermedten állt és megbabonázva bámulta a lyth arcát, aki barátságos mosollyal lépett oda hozzá.

− Solriell vagyok. Ön pedig bizonyára Evian.

A férfi mindössze annyit tudott tenni, hogy nagy nehezen bólintott, és egy bárgyú mosollyal vette tudomásul, hogy a lyth tudja a nevét.

− A bátyja már mesélt önről. Azt mondta, nagyon szeretne velem találkozni − próbálkozott újra Solriell. Bal kezébe fogta köpenyét, amelyet eddig mindkét karjával a mellkasához szorított, így szabaddá vált jobbját a férfi felé nyújthatta.− Nagyon örülök, hogy megismerhetem − mondta közben.

Eviannak hirtelen elkerekedett a szeme, majd észbe kapott, és ő is felemelte a kezét, ám ekkor rájött, hogy még mindig a virágokat tartja benne. Ijedtében azt sem tudta, mihez kezdjen velük, mert így képtelen volt Solriell üdvözlését viszonozni. Így hát azt tette, ami kínjában legelőször eszébe jutott: Solriell kinyújtott kezébe nyomta a csokrot.

− E-ezt ö-önnek hoztam − dadogta nagy nehezen, és kissé meghajolt.

Nesztha azt se tudta sírjon-e vagy nevessen, annyira kellemetlenül érezte magát, amiért öccse bolondot csinál magából. Remélte, hogy Solriellt legalább jólneveltsége visszatartja attól, hogy nyíltan kinevesse, vagy talán még ki is gúnyolja. Szerencsére a lyth nem tett ilyesmit.

− Jaj, ez gyönyörű! − mondta őszinte örömmel. − Nagyon köszönöm, ön igazán kedves!

Ezzel közelebb lépett a férfihoz, lábujjhegyre állt, és könnyed csókot nyomott az arcára. Ez csak azért sikerülhetett neki, mert Evian a meglepetéstől elfelejtett felegyenesedni, de Solriell még így is alig érte fel a nála jóval magasabb férfit.

Evian tágra nyílt szemmel meredt rá, majd megérintette bőrén a lyth ajkainak a nyomát.

− Kö-öszönöm − nyögte ki végül. Látszott rajta, hogy nagyon erősen töri a fejét azon, mi egyebet mondhatna még. Nesztha már épp közbe akart lépni, hogy kimentse öccsét a kellemetlen helyzetből, vagy éppen megelőzze, hogy valami badarságot mondjon, de Evian végül mégis megszólalt.

− Hogy érzi magát? − kérdezte bátortalanul. Semmi más nem jutott az eszébe, hiába erőltette.

− Köszönöm, a körülményekhez képest jól − mondta Solriell, majd végignézett magán. − A ruhám sokkal rosszabb állapotban van nálam − mutatott a helyenként felfeslett anyagra. − Sajnálom, hogy ilyen kevéssé elegáns öltözékben kell bemutatkoznom.

− Á, ön szakadtan is gyönyörű − mondta Evian büszkén, amiért végre képes volt bókolni, de aztán rájött, hogy nem egészen úgy fejezte ki magát, ahogyan szerette volna. Próbálta kijavítani hibáját, de csak még jobban belezavarodott.

− Úgy értem a ruhája szakadt, nem ön. Mármint nem számít, mit visel, ruha nélkül is nagyon szép lenne.

Solriell képtelen volt megállni nevetés nélkül. Evian hirtelen nem tudta, mi lehetett annyira mulatságos, és miért néz rá bátyja olyan furcsán, de amikor még egyszer végiggondolta mit is mondott, szégyenében elpirult.

− Sajnálom − motyogta maga elé zavartan. − Nem úgy akartam mondani. Úgy szerettem volna…− kezdte a magyarázatot, de Nesztha a szavába vágott.

− Inkább maradj csendben, már így is túl sokat beszéltél.

Eleinte reménykedett benne, hogy öccse képes lesz végre megszólalni, most azonban már azt kívánta, bárcsak ki se nyitotta volna a száját.

− Nesztha, kérem, hagyja! − tette a férfi karjára a kezét Solriell, majd Evianhoz lépett. − Ez az egy bók többet ért nekem, mint száz másik − mondta a férfi szemébe nézve. Evian hálásan mosolygott rá.

Solriell visszafordult Neszthához.

− Hol vagyunk most? Merre vannak a barátai? − kíváncsiskodott.

− Ők odafent vannak − mutatott a férfi a plafon felé −, mi pedig az alagsorban. Tulajdonképpen ez a mi titkos búvóhelyünk – Nesztha azonnal megbánta, hogy így fogalmazott, de amikor jobban belegondolt, rájött, hogy öccse jelenlegi állapotában úgysem vett volna észre egy ilyen elejtett megjegyzést, ami elárulhatta, hogy a lyth ismeri titkukat. – Fölötte pedig a ház, ahol Eviannal lakunk.

− Nagyon érdekes. Szívesen körülnéznék egyszer, ha megengedi − mondta Solriell.

− Természetesen, de ne számítson túl szép látványra. Most pedig jobb, ha végre felmegyünk − javasolta a férfi. − A többiek már biztosan türelmetlenek.

− Rendben, menjünk − bólintott Solriell, ezután Evianra nézett. − Ön is velünk tart?

− Igen, hogyne − vágta rá gyorsan a férfi.

− Ez esetben szabad a karját? − kérdezte a lyth. Mivel a másik értetlenül nézett rá, hozzátette:

− Tudja, még mindig bizonytalannak érzem a járásomat…

− Ó, igen, persze − kapott észbe Evian, mielőtt még Nesztha Solriell segítségére siethetett volna, megelőzve őt. Közelebb lépett a lythez, ő pedig belékarolt. Nesztha úgy sejtette, Solriell azért nem őt kérte meg, hanem testvérét, mert így akarta Evian feszültségét oldani, amelyet a jelenléte okozott. Ha valóban ez volt a célja, akkor elérte, amit akart, mert Evian büszkén kihúzta magát. Magabiztosabbnak tűnt attól, hogy Solriell támasza lehetett.

− Tudják, ez nagyon kellemetlen nekem − mondta a lyth miközben Eviannal elindultak Nesztha nyomában a lépcső felé. − Most biztosan azt hiszik, hogy ennyire gyenge vagyok.

− Biztosíthatom, hogy erről szó sincs − mondta Nesztha. Valóban így gondolta, a csuklóján, ha halványan is, de még mindig látszott a szorításának nyoma. − Ha az lenne, nem tudott volna olyan sokáig kitartani a fogatban.

− Talán csak szerencsém volt − mondta Solriell. − De azért megtisztelő, hogy azt feltételezi, rajtam múlott − nevetett fel.

Megérkeztek a lépcsőhöz, Nesztha indult el rajta elsőként, hogy kinyithassa előttük a rejtekajtót. Solriell kénytelen volt elengedni Evian karját, mert ketten nem fértek volna el egymás mellett a szűkös helyen. A férfi azonban szorosan mögötte maradt, hogy elkapja, ha esetleg megszédülne.

Mi a véleményetek...?

Milyen lesz vajon Solriell fogadtatása?

Olvass tovább

8. rész

− Mi van? − fakadt ki Scelus, mintha csak most fogta volna fel, hogy miről is beszéltek a többiek.

− Sheridan? Az nem az a kur…− kérdezte Aquilar, de Evian beléfojtotta a szót.

− Hé! Ne merészelj így beszélni róla!

− De ha egyszer az! − védekezett a fiú.

− Van fogalmatok róla, milyen veszélyes volt idehozni? − vette át a szót újra Aleister.

− Na ne mondd! Eddig ez eszembe se jutott − csattant fel ingerülten Nesztha. − Nagyon is jól tudom, hogy kevés olyan ember van, aki nagyobb bajt okozhat számunkra, mint ő − tette hozzá nyugodtabban, mivel ismét rátört a bűntudat. Természetesen sejtette, hogy a rendőrség keresni fogja Solriellt, de Aleister ezt most meg is erősítette beszámolójával, s a férfi következő szavai még inkább elkeserítették.

− Biztos vagy benne? Mennyire ismered? Mert én elég sokat hallottam róla, és biztosíthatlak, ha csak a fele igaz, már akkor is nagy bajban vagyunk.

Nesztha nem válaszolt. Kezdett elege lenni a férfiból, így nem volt hajlandó vitába bocsátkozni vele.

− Én tudok róla egy s mást − mondta Handras. A többiek nem is kételkedtek ebben. A barátjuk két lábon járó könyvtár volt, szinte minden tárgyban otthonosan mozgott, legyen az tudomány, államügyek, vagy akár közélet. Rengeteget olvasott, nem csak szakkönyveket vagy komoly irodalmi műveket, hanem újságot is, hogy mindig tisztában legyen a világ éppeni történéseivel. Mivel soha nem tudhatta, milyen ismeretekre lehet szüksége, ezért még a napilapok pletykarovatát is átnézte. Ez most hasznára is vált.

− Solriell Sheridan…− kezdte, mintha csak egy szótár bekezdését idézné, de Hellric nyomban a szavába vágott.

− Csak a lényeget − mondta, hogy megelőzze a feleslegesen hosszadalmas előadást. − Az olyanokat, mint például születési idő, magasság, testsúly, nyugodtan kihagyhatod.

− Nagyon vicces − fintorodott el Handras. − A súlyát egyébként sem tudom.

− Ez ma már a második, amit nem tudsz − vigyorgott elégedetten Scelus. − Ezt feljegyzem magamnak.

− Még jó, hogy nem azokról a dolgokról kell lajstromot írni, amit te nem tudsz − vágott vissza Handras. − Egy egész élet kevés lenne rá. Még egy riellé is.

Hellric gyorsan Scelus szájára tapasztotta a kezét, mielőtt az folytathatta volna a vitát, majd Handrashoz fordult.

− Folytasd, kérlek.

− Rendben. Azt akarjátok tudni, számunkra miért lehet veszélyes? Röviden összefoglalva: ismeri a fél várost, köztük a legbefolyásosabb embereket. A külügyi tanácsosnak, Druanel Szericsnek a jegyese − folytatta a felsorolást. Evian ettől a hírtől csalódottan felnyögött, majd összenézett Savionnal, aki nem kevésbé tűnt elkeseredettnek. Ebben legalább egyetértenek, gondolta Nesztha, akit szintén meglepett a dolog.

− Az eljegyzésüket a nyilvánosság előtt maga az evail jelentette be, akivel nem is egyszer szintén hírbe hozták − folytatta Handras. Scelus elismerően füttyentett. − Persze lehet, hogy csak pletyka volt, sokan állítják, hogy Solriell kikosarazta − Scelus erre még hangosabban nyilvánította ki a véleményét, de Handras figyelmen kívül hagyta. − Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az uralkodónk szemet vetett rá, és lesi minden kívánságát. Nos, azt hiszem, ennyi lenne a lényeg.

− Remek, nagyon köszönjük − mondta Aleister. − Ennyi erővel akár fel is adhatnánk magunkat a rendőrségnek, nem igaz?

− Ez nem jelent semmit − mondta Nesztha. − Mi van, ha ismeri őket? Attól még nem kell feladnia minket.

− Neszthának igaza van − helyeselt Savion. − Nem hinném, hogy azonnal rohanna az evailhoz, hogy elárulja, hol vannak az Árnyak. Már csak azért sem, mert nem tudja, hogy mi azok vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy Nesztha megmentette.

− Persze, biztos nagyon hálás lesz − vágott vissza gúnyolódva Aleister. − Ismerem én a fajtáját!

− Jaj, nem értem minek aggódnak ezen ennyit − mondta unottan Aquilar. − Egyszerűen meg kell tőle szabadulni, mielőtt még gondot okozhatna.

− Elment az eszed? − kérdezte dühösen Nesztha. Felállt, és járkálni kezdett a szobában, hogy a feszültségét levezesse. − Talán elfelejtetted, hogy még mindig veszélyben van? Ez téged biztosan hidegen hagy, de tudhatnád, hogy nekem igenis számít. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megvédjem, és elkapjam azt a gyilkost.

− Ahogyan én is! − mondta elszántan Evian.

− Különben is, Solriell látta Neszthát és Saviont is − magyarázta Hellric Aquilarnak. − Ők nem tehetnek már úgy, mintha mi sem történt volna, mert felismerheti őket.

− Igen − mondta Nesztha és megállt, majd végignézett a társaságon. − Épp ezért most mindenkit megkérek, hogy jól gondolja át a dolgot. Nemsokára felhozom ide Solriell lythient, hogy hazavigyem. Ha valaki el akarja kerülni, hogy meglássa, akkor menjen el addigra. Ez a saját döntésetek, amiért azután magatoknak kell vállalni a felelősséget. Nem szeretnék senkit akarata ellenére belekeverni.

− Nincs ezen mit gondolkodni − vágta rá azonnal Scelus. − Én veled vagyok. Tudod, hogy szeretem a veszélyes helyzeteket. Talán még segíthetek is abban, hogy megtaláljuk a fickót.

Nesztha hálásan biccentett. Következőnek Handras szólalt meg:

− Én is maradok. Szeretném megismerni a híres Solriell Sheridant − jelentette ki ünnepélyesen. − Biztosan lenyűgöző személyiség lehet, és ha te kiállsz érte, az nekem elég meggyőző.

Nesztha most Pheorhoz fordult. A nagydarab férfi eddig egyetlen szót sem szólt, így Neszthának sejtelme sem lehetett arról, hogy mit gondol. Aleister és Aquilar véleményére nem sokat adott, a kovácséra azonban annál inkább. Tudta, hogy megfontolt ember, aki ha kell, nemcsak a szívére hallgat, hanem az eszére is.

− Ahogy már mondtam, rám mindenben számíthatsz − mondta végül a férfi.

− Biztos vagy benne? − kérdezte Nesztha. − Családod van. Mindannyiunk közül neked van a legtöbb veszíteni valód.

− Azt semmiképp nem hagyhatom, hogy valakit megöljenek, és ha te megbízol benne, akkor én is − jelentette ki Pheor.

− Köszönöm − mondta Nesztha, akit megnyugtatott a férfi válasza. Megerősítette abban, hogy helyesen cselekszik. Igaz, az is lehet, hogy mindketten tévednek, de ha nem tesznek semmit, akkor ez soha nem fog kiderülni.

Visszasétált a székéhez, nekitámaszkodott a támlának, majd Hellrichez fordult.

− Rám ne nézz! − tiltakozott a férfi. − Tudod, mi a véleményem. Azt hiszed meggondoltam magam? Megmondtam, hogy segítek, és gondolom Savion és Evian nevében is nyugodtan beszélhetek − A két férfi egyetértően bólintott.

Most Aleisteren volt a sor. Hosszasan gondolkozott mielőtt megszólalt.

− Tudom, azt hiszitek, hogy gyáva vagyok, pedig csak megpróbálok minden eshetőségre felkészülni. Csak azt mondom, hogy hiba lenne feltétel nélkül megbízni benne.

− Ez most azt jelenti, hogy hajlandó vagy maradni? − kérdezte türelmetlenül Nesztha, mert már nagyon bosszantotta a férfi kétszínűsége.

− Persze, állok rendelkezésetekre.

Nesztha nem tudhatta mitől változott meg Aleister véleménye ilyen hirtelen, de azt sejtette, hogy nem pusztán jószívűség vezérli. Talán arra számított, hogy több társa áll majd mellé, és most, hogy egyedül maradt, kénytelen volt átgondolni a helyzetet. Bármi volt is az ok, Nesztha elhatározta, hogy soha nem fogja kettesben hagyni Solriellt vele.

− Ezt akkor tisztáztuk − nézett végig újra mindenkin, majd ismét helyet foglalt. − Mielőtt még lemennék a lythienhez, meg kell beszélnünk néhány dolgot.

− Velem mi lesz? − szólt felháborodottan Aquilar. − Az én véleményemre nem is kíváncsi?

− Nem igazán − felelte Nesztha, mire Hellric gúnyosan felnevetett. − De azért csak mondd!

− Hát jó − mondta sértetten a fiú. − Maradok, hogy szemmel tartsam ezt a Solriell Sheridant, de arra ne számítson, hogy majd körbeugrálom, mint maguk. Nem értem, minek ez a nagy felhajtás miatta.

− Mert te még nem találkoztál vele − próbálta meggyőzni Evian. − Majd meglátod, milyen gyönyörű!

− Érdekel is engem! Mit számít az? Biztosan egy kis üresfejű szépség, aki mindig csak nyafog, és elájul egy kis izgalomtól.

− Hogy merészelsz így beszélni róla? − méltatlankodott Evian. − Mindjárt kapsz egy pofont, akkor majd megtanulod hol a helyed.

− Hagyd csak Evian! − szólt rá Hellric nevetve. − A kölyök ezt még nem értheti − mondta, majd Aquilarhoz fordult. − Várj, csak míg felnősz! Igaz az még odébb van.

Aquilar haragosan felpattant a helyéről, hogy elégtételt vegyen a sértés miatt. Nem szerette ugyanis, ha gyereknek nézték, Hellric azonban soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy ezzel ugrassa.

− Na, elég legyen! − állította meg Nesztha a fiút. − Biztosíthatlak, hogy eszem ágában sincs arra kérni téged, hogy vigyázz rá. Valahogy majd csak elboldogulunk ezzel nélküled is, ne aggódj − Ezután a többiekhez fordult. − Úgy gondolom, hogy azok viszont, akik segíteni szeretnének, nem árt, ha többet tudnak.

Ezzel részletesen beszámolt mindarról, amit Solriell elmesélt, bizalmasan elhallgatva a támadónak a lythnél tett bensőséges látogatását. Úgy gondolta, hogy ez a részlet nélkülözhető a nyomozás szempontjából, semmiképp nem akarta viszont kínos helyzetbe hozni Solriellt. Úgy érezte, ez csak rá tartozik. Már az is épp eléggé meghökkentette társait, hogy a lytht tulajdon apja akarja meggyilkoltatni, méghozzá ismeretlen okból.

Miután befejezte mondandóját, Savion vette át a szót.

− Fontosnak tartanám megemlíteni amellett, amit már Nesztha elmondott, hogy ennek az ismeretlen támadónak más tervei is lehetnek Solriellel, azon kívül, hogy megöli. Többek között ennek köszönheti, hogy még mindig életben van.

Nesztha szándékosan kerülte ezt a témát, ezért most örült, hogy barátja szóbahozta. Számára zavarba ejtő lett volna megemlíteni.

− Más tervei? Mit értesz ezen? − kérdezte értetlenül Evian. Úgy tűnt, rajta kívül szinte mindenki sejtette, hogy mire céloz az orvos, egyedül talán Aquilar nem, de ő egyébként is közönyös volt ezzel kapcsolatban.

− Nos, hogy szépen fejezzem ki magam, ez az illető igen vonzónak tartja a lythient, és szívesen élné ki rajta a vágyait, mielőtt megöli − magyarázta zavartan a férfi.

− Szörnyeteg! − hördült fel ennek hallatán Evian. Többen is osztották a véleményét, Aquilar azonban csak megvonta a vállát.

− Na és akkor mi van? Végülis kurva − mondta megvetően.

Evian elkerekedett szemmel meredt rá, majd a következő pillanatban már lendült is a keze a fiú felé, de Nesztha még a levegőben elkapta, így a pofon elmaradt. Aquilar gúnyos vigyort küldött Evian felé, amiért a fivére vele szemben az ő védelmére kelt. Ezt Nesztha is észrevette, ezért így szólt a fiúhoz.

− Ne hidd, hogy nem érdemelted volna meg. Ha még egyszer ilyet mondasz róla, akkor én magam hallgattatlak el.

A fiú nem mert szólni, de sértetten elfordult.

− Nem tudom, hogy lehet képes valaki ilyet tenni − tért vissza a tárgyra fejét csóválva Handras. − Nem elég, hogy szegény retteg, mert tudja, hogy meg fog halni, még egy ilyen megaláztatást is át kell élnie.

− Persze az se jobb, aki szerint ez természetes − nézett megvetően Aquilarra Scelus.

− Az biztos, hogy ha még egyszer megpróbálja az a gyilkos, akkor letépem a tökét − fogadkozott Hellric.

− Nem, az nem történhet meg, hogy újra a közelébe kerüljön − jelentette ki Pheor. − Legközelebb talán azonnal megölné.

− Igen, erre már mi is gondoltunk − helyeselt Nesztha. − Most nagyon dühös lehet. Elképzelhetőnek tartom, hogy nem fog tervezni, nem várja ki a kedvező alkalmat, hanem egyszerűen csak rátámad, akár van vele valaki, akár nem. Vagy betör a házába, és ott öli meg.

− Épp ezért vagyunk mi, nem igaz? − kérdezte Evian. − Majd vigyázunk rá.

− Ez azért nem ennyire egyszerű. Állandó védelemre van szüksége, és ezt nehéz lesz megszervezni. Azt hiszem, szükségünk lesz a többiek segítségére is − vélekedett Savion.

− Az még várhat − kapcsolódott be a megbeszélésbe most már Aleister is. − Előbb talán meg kellene bizonyosodnunk arról, hogy megbízható a lyth. A börtönből elég nehezen vigyáznánk rá, nem gondoljátok?

− Ne aggódj, beszélni fogok vele − mondta Nesztha. Kénytelen volt belátni, hogy a férfinak igaza van, ennek ellenére még mindig bízott Solriellben. − Megyek is, és felébresztem. Ideje lenne hazavinni, de előbb még sok megbeszélnivalónk van, és jobb, ha ő is jelen van, elvégre róla lesz szó.

− Mehetek veled végre én is? − kérdezte reménykedve Evian.

− Sajnálom, de szeretnék vele négyszemközt beszélni. Nem akarom, hogy elvond a figyelmét. De ígérem, utána már tényleg találkozhatsz vele − tette hozzá, mert már kezdett bűntudata lenni, amiért mindig csalódást kell okoznia öccsének. Evian azonban egyáltalán nem tűnt lehangoltnak.

− Nem baj, úgyis tudtam, hogy ezt fogod mondani. Különben is, még el kell mennem virágért − mondta, majd felállt, és megindult az ajtó felé.

− Jól hallom? Virágért? − csapott nagyot a homlokára az elképedéstől Hellric.

− Igen, tudod, ez így szokás − oktatta ki komolyan Evian. − Még soha nem udvaroltál?

− Ja, hogy ez azért van! Azt hittem virágillattal akarod leplezni a markánsan férfias szagodat − ugratta Hellric. − Arra inkább a fürdést ajánlanám figyelmedbe. Igaz, így lehet, hogy sikerülne elérned, hogy a karjaidba ájuljon − vihogta.

− Haha. Nagyon mulatságos. Amilyen rövid az agyad, biztosan nem emlékszel, hogy este már fürödtem. Még mondtad is, hogy igyekezzek, mert nem bálba készülök, hanem őrködni.

− Jól van, na, tudod, hogy csak tréfálok − mondta Hellric, hogy megnyugtassa.

− Megszokhattam már − legyintett Evian, és kinyitotta az ajtót.

− Miért bántod mindig szegényt? − kérdezte Handras a hentest.

− Ugyan, én csak úgy gondolom, hogy Solriell nem az a fajta, akit virággal ágyba tud majd vinni.

− Hé! − fordult vissza az ajtóból Evian. − Én nem akarom ágyba vinni!

− Neeem? − kérdezte döbbenten Scelus. − Beteg vagy?

− Igen, Savion, vizsgáld csak meg még egyszer. Remélhetőleg csak beütötte a fejét, és nem valami ragályos kórság − mondta az orvosnak aggodalmat tettetve Hellric.

− Úgy értem, én tényleg szeretem őt − magyarázta Evian. − De ti ezt úgysem értitek.

− Ugye nem felejtetted el, hogy a lythiennek jegyese van? − kérdezte Handras óvatosan, majd hozzátette. − Igazán nem akarom elvenni a kedvedet, de ez tény.

− Nem érdekel − mondta dacosan Evian, de már nem tűnt annyira magabiztosnak, mint korábban. − Még nem házasok, úgyhogy van esélyem.

− Na jó, elég legyen! − mondta Nesztha, mielőtt még bárki megszólalhatott volna, és esetleg ennél is jobban elszomoríthatta volna öccsét, aki láthatóan nem számolt azzal, hogy nem a tanácsnok az egyetlen akadály a kapcsolatuk előtt. Még ha a lythnek semmi ez irányú elkötelezettsége sem lenne, öccsének akkor sem szabadna reménykednie, hogy pont egy senki segédmunkást választ, egy gazdag, nemes államférfival szemben pedig valóban semmi esélye sem lehet. Bár nem kételkedett benne, hogy ez is csak egy a sok fellángolás közül, melyeket testvére mindig halálos szerelemként írt le, ugyanakkor a kéjkeltő egyértelműen más volt, mint az eddigi kalandjai, hiszen Evian fő vadászterülete kimerült a piaci bódékban, kalapüzletekben és az úri házak cselédszárnyaiban. Néha kifogott egy-egy előkelőbb leányt vagy kilytht, de egy-két éjszakánál többre ők sem vágytak. Solriell Sheridan azonban olyan távoli volt ettől a világtól, hogy attól tartott, Evian olyan különleges, már-már isteni lénynek fogja látni, hogy valóban hosszútávon kezd majd róla gondolkodni. Nem kívánta öccsének, hogy pont ilyen módon tanulja meg az élet valódi természetét, mindazonáltal tudta, hogy a tiltás csak még hevesebb érzelmeket váltana ki belőle, ezért úgy vélte, egy kis udvarlás még nem árthat, s remélte, hogy a lyth majd úgyis kegyesen, de egyértelműen letöri a fiú hódítási kedvét. Bár nem tudta, mire számíthat, hiszen a kéjkeltő eddig is nagyon kedves volt vele és Savionnal is, nem tudhatta, nem ugyanezt a modort fogja-e megőrizni az öccsével szemben is. Tartott tőle, hogy esetleg Evian udvarlását nem véve komolyan, kedvességével akarva-akaratlanul is bátorítani fogja. De addig is jobb, ha a fiú elfoglalja magát. − Menj, hozd azt a virágot − mondta neki. − Ti pedig viselkedjetek rendesen − szólt a többiekhez. − Szeretném, ha nem döntenétek a fejemre a házat, amíg odalent vagyok.
Odament a rejtekajtóhoz, de mielőtt még lemászott volna, hozzátette:

− Kérlek, legalább a lythien jelenlétében próbáljatok meg uralkodni magatokon. Nem szeretnék szégyenkezni miattatok.

− Ugyan, hiszen tudod, hogy tökéletes úriemberek vagyunk − nevetett Hellric.

Neszthát ez nem győzte meg, ezért csak csóválta a fejét, majd magára hagyta a társaságot. Egyenesen Savion szobájához ment, és halkan kopogtatott az ajtón. Nem akart egyszerűen csak rátörni a lythre, mert az illetlenség lett volna, és egyébként is félt, hogy megijeszti. Nem kapott választ, így hát óvatosan benyitott. Solriell mozdulatlanul feküdt az ágyon, lassú, egyenletes légzéséből Nesztha arra következtetett, hogy még alszik. Legalábbis remélte, hogy így van, és nincs semmi baja, nem ájult el újból.

Közelebb ment hozzá, csendesen szólongatni kezdte, de így sem történt semmi. Talán csak mélyen alszik, gondolta, és szinte bűntudatot érzett, amiért fel kell ébresztenie. Nem tehetett mást, ha még időben el akartak indulni.

− Lythien! Ébredjen fel, kérem! − próbálkozott újra, most már kicsit hangosabban. Mivel a lyth továbbra is mozdulatlan maradt, ezért úgy döntött, gyengéden felrázza. Még mielőtt azonban hozzáérhetett volna a vállához, legnagyobb meglepetésére Solriell elkapta a csuklóját, és ujjait szorosan rákulcsolta. Ezután felpattant a szeme, és teljesen éberen nézett vissza Neszthára. Amikor felismerte a férfit, elengedte a karját.

Nesztha igazán hálás volt ezért, mert a lyth szorítása erősebb volt, mint azt törékeny alkata sejteni engedte.

− Bocsásson meg − mondta halkan Solriell. − Kicsit még zavart vagyok. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, és ki lehet ön.

− Semmi baj − mondta Nesztha, és erőt vett a kísértésen, hogy megdörzsölje sajgó csuklóját. − Jól sejtem, hogy csak tettette az alvást?

− Igen. Reméltem, ezzel némi előnyre tehetek szert, ha veszélyesnek bizonyulna a helyzet. Rémálmom volt az éjszaka történtekről, és amikor felébredtem, nem voltam biztos benne, mi a valóság.

− Remekül csinálta. Meg sem fordult a fejemben, hogy csak színlel − mondta elismerően Nesztha, mire a lyth köszönetképp biccentett.

− Sajnálom, hogy felébresztettem, de nemsokára indulnunk kell − mondta Nesztha. − Előtte azonban még meg kell beszélnünk, mihez kezdjünk a továbbiakban.

− Ezt hogy érti? − kérdezte Solriell, miközben megpróbált felülni, de hirtelen megszédült. Ezt Nesztha is észrevette, ezért gyengéden visszafektette az ágyra.

− Inkább maradjon még így egy kicsit, rendben? − tanácsolta. − Fájdalmai vannak?

− Csak a fejem hasogat még mindig. Az imént, amikor megpróbáltam felülni, kissé felkavarodott a gyomrom, de már jobban vagyok − magyarázta Solriell. Kezdte kellemetlenül érezni magát, amiért csak feküdt ott tehetetlenül, miközben a férfi lenézett rá.

− Kérem, üljön le − mutatott maga mellé az ágyra. − Úgy kényelmesebben tudnánk beszélgetni.

Nesztha egyetértett, így hát leült mellé az ágy szélére.

− Beszéltem néhány barátommal − próbált óvatosan fogalmazni Nesztha. Nem szerette volna elszólni magát, hogy okot adjon Solriellnek a gyanakvásra. − Mivel ön még mindig veszélyben van, ezért szüksége lenne védelemre. Szeretnénk felajánlani a segítségünket.

− Ez igazán kedves, csak épp az okát nem értem. Miért segítenének rajtam? − kérdezte Solriell. − Mi készteti önöket?

− Ha esetleg arra gondol, hogy pénzt kérnénk érte, akkor téved − mondta nyersen Nesztha. Nem akart ennyire barátságtalan lenni, de már a feltételezés gondolatát is bántónak tartotta.

− Ezek szerint jól sejtem, hogy nem szeretné, ha a továbbiakban anyagiakat említenék? − kérdezte higgadtan Solriell.

− Ha meg akar sérteni, akkor csak nyugodtan − mondta most már valamivel kedvesebben Nesztha.

Solriell elmosolyodott. Tetszett neki a férfi válasza, nagyon őszintének tűnt. Remélte, hogy valóban nem akar hasznot húzni az ő szorult helyzetéből, így viszont továbbra sem értette, hogy miért akar segíteni.

− Bocsásson meg, nem állt szándékomban. Tudja, kevés olyan ember van, aki ellenszolgáltatás reménye nélkül bármit is hajlandó megtenni a másikért − puhatolózott tovább az okokat keresve.

− Biztosíthatom, hogy nem várunk el öntől cserébe semmit − mondta Nesztha. − Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a barátai is próbálják megvédeni. Gondolom, ők sem kérnek semmit, nem igaz?

− Igaz, de ők ismernek. Ez pedig önökről nem mondható el.

− Elég annyit tudnia, hogy tesszük a dolgunkat − válaszolta szűkszavúan Nesztha.

− Valóban? Azt hittem ez a rendőrség feladata. Bár az igazat megvallva elég nevetségesen végzik.

− Ők nem értenek semmihez − értett egyet Nesztha. − Azok után nyomoznak, akiket veszélyesnek tartanak, de a valódi bűnözőket futni hagyják − mondta, majd elhallgatott. Sajnálta, hogy elragadtatta magát, és remélte, hogy Solriell nem sejti, mire célzott. A lyth fürkésző pillantását látva kezdett ebben kételkedni, ezért gyorsan folytatta.

− Nem csak az a célunk, hogy megvédjük önt. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kézre kerítsük a támadóját. Veszélyesnek tűnik, jobb, ha az ilyen nem járkál szabadon.

− Igaza van, nagyon kegyetlen ember − borzongott meg Solriell. − Mint mondtam, élvezetét leli abban, hogy kínozza az áldozatát. Arról nem is beszélve, hogy bérgyilkos. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen célpontja.

− Én sem hiszem, ezért is kérem, hogy mondjon majd el róla mindent, ami csak az eszébe jut. Azt is meg kell beszélnünk, hogyan tudnánk megoldani a folyamatos védelmét. Jobb lesz, ha ezt a többiekkel együtt találjuk ki − javasolta.

− Rendben, én készen állok − mondta Solriell. − Persze, nem ártana, ha előtte felöltöznék.

− Előbb még meg kell beszélnünk valami nagyon fontosat − mondta kelletlenül Nesztha. Eddig tudta halogatni, hogy fel kelljen hoznia ezt a kényes tárgyat.

− Mondja csak nyugodtan − nézett rá érdeklődve Solriell.

− Tudja, néhány barátom nem bízik még önben − mondta lesütött szemmel. Remélte, hogy a lyth nem sértődik meg ezen. Solriell azonban nem szólt semmit, csak várta a folytatást.

− Amikor hazaviszem, elkerülhetetlen lesz, hogy meglássa, hová hoztuk. Arra kell kérnem önt, hogy soha senkinek ne árulja el, és ne is kérdezze, hogy miért.

− Ó, már megint nagyon titokzatos − mondta sejtelmes mosollyal Solriell. − Még a végén azt kell gondolnom, hogy önök az Árnyak. Különben miért félnének annyira a lelepleződéstől?

Nesztha egy pillanatra kétségbe esett Solriell megjegyzésétől, de aztán gyorsan összeszedte magát. Elvégre ez csak egy feltételezés volt a lyth részéről, sőt, az is lehet, hogy csak tréfált, gondolta reménykedve.

− Nem, dehogy! Hogyan juthatott eszébe egyáltalán ilyen képtelen ötlet? − tiltakozott túlságosan is feltűnően, de már késő volt. Leleplezte saját magát. Solriell arcáról leolvashatta, hogy kár is tagadnia, de meglepetésére nem rémületet látott, ahogy azt várta volna, hanem elégedett mosolyt. Ez sem vigasztalta azonban, mert beigazolódott, amitől a többiek tartottak.

Mi a véleményetek...?

Mihez fog vajon kezdeni Nesztha most, hogy Solriell rájött az igazságra? És vajon Solriell hogy fogadja ezt?


Olvass tovább

7. rész

Lassan közeledett a reggel, és Neszthának nem is kellett sokáig várnia, hogy újabb két társa érkezzen meg. Savion és Evian épp azon voltak, hogy kiegyezzenek döntetlenben, és játék helyett inkább ellássák Hellric baját, amikor odakintről vitatkozásra figyeltek fel. Ez alkalommal nem tartottak támadástól, mivel azonnal felismerték a két hangot: a fiatal Aquilar ingerült, kapkodó beszédét, és a termetes Pheor egy-két szavas, mély dörmögését.

Egy pillanattal később kivágódott az ajtó, és berontott rajta a dühös Aquilar. Szerencsére még így is ügyelt arra, hogy elkerülje az ajtóra szerelt mágikus jelzőrendszert. Nyomában belépett Pheor is, akinek hatalmas termete miatt igencsak össze kellett húznia magát, hogy ne súrolja a feje az ajtóról lelógó varázstüneményeket, melyek most természetesen láthatatlanok voltak. Csak akkor jelentek meg, ha valaki érintésével működésbe hozta őket. Ilyenkor megszűnt az álcázás, és éles hangú jelzés szólalt meg a rejtekhely valamennyi helyiségében, ahogy a ház egyetlen szobájában is. Ez figyelmeztette az ott tartózkodókat arra, hogy hívatlan vendég érkezett.

Annak idején egy titokzatos éjszakai látogató késztette Neszthát arra, hogy elgondolkodjon egy riasztó rendszeren, melyet Phylipo mágia segítségével könnyedén létrehozott. Az ismeretlen férfi váratlan felbukkanása rejtélyes és egyben ijesztő is volt Nesztha számára.

Egy éjszakai őrjárat után ő és öccse békésen aludtak a házban. Nesztha hajnalban felriadt álmából, és azt vette észre, hogy egy idegen ül az asztalnál. Ki tudja mióta lehetett már ott, mire ő felébredt, és ez rettegéssel töltötte el. Nem tudta ki lehet a férfi, nem ismerte a szándékát sem, és nem értette, hogyan fordulhatott elő az, hogy valaki teljesen észrevétlenül bejutott. Egészen addig a napig azt hitte, éberen alszik, és úgy emlékezett, az ajtót is bezárták. Ez az alak mégis bejött, és akár meg is ölhette volna őket.

Szerencséjük volt azonban, mert a férfinak egészen más szándékai voltak. Tudomást hozott egy üggyel kapcsolatban, amelyen Nesztha társaival már jó ideje dolgozott. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi, aki be sem mutatkozott, és akinek arca mindvégig félhomályban maradt, honnan tudhatott az Árnyak létezéséről, arról hogy hol laknak, nem is beszélve, hogy mi után nyomoznak épp. Az idegen azonban nem volt hajlandó elárulni semmit, így Neszthának nehezére esett megbízni benne. A férfi, miután elmondta miért jött, gyorsan távozott. Evian egész idő alatt még csak fel sem ébredt, és miután Nesztha másnap előadta a történteket, igencsak kétkedve nézett rá. Ezek után a férfi inkább nem említette a titokzatos látogatót sem öccsének, sem a társainak, de úgy döntött tesz egy próbát. Hallgatott az idegen tanácsaira, és ennek hála valóban sikerült megoldaniuk az ügyet. A rejtélyes alak ezután még sokszor felbukkant teljesen váratlan helyzetekben, ám mindig csak Nesztha előtt. Számos találkozásuk ellenére nem sikerült megtudnia róla semmit, mindössze annyit, hogy a neve Notail. Sejtette, hogy figyeli őket, mert mindig akkor jelent meg, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Nesztha egy idő után már nem is kérdezősködött, mert tudta, hogy a férfi úgysem árul el semmit, csak ha úgy tartja kedve, Neszthának pedig elég volt annyi, hogy személyében titkos és hasznos szövetségesre tett szert.

Mivel ez az eset felhívta a figyelmét arra, hogy korántsem olyan elővigyázatos, mint hitte, kénytelenek voltak bevezetni a jelzőrendszert, hogy a hasonló kellemetlen meglepetéseket kiküszöböljék. Nehezen szokták meg, hogy mindig le kell hajolniuk, ha be akarnak lépni az ajtón, de többségük hamar beletanult, és hasznosnak találták az újítást. A legnehezebb helyzetben persze Pheor volt, de soha nem panaszkodott. Most is nyugodtnak tűnt, pedig Nesztha sejtette, hogy a fiatal Aquilar igencsak megnehezítette a dolgát az őrség ideje alatt.

Miután a férfi köszöntötte a társaságot, Neszthához fordult.

− Beszélnünk kell. Négyszemközt − mondta a szokásához híven nagyon szűkszavúan.

Nesztha biztos volt benne, hogy a fiúról lesz szó, és komoly beszélgetésnek néz elébe. Aquilar is tudta ezt, így most dühös pillantással mérte végig kettejüket, majd szó nélkül a rejtekajtó felé indult. Egész idő alatt még csak arra sem vette a fáradságot, hogy bárkinek is köszönjön.

− Jobb, ha maradsz − szólt rá Nesztha. − Ha jól sejtem, mi kettőnknek is lesz mit megbeszélni egymással.

Egy ideig úgy tűnt, a fiú ellenkezni fog, de azután mégis engedelmeskedett. Leült az egyik székre, karjait összefonta maga előtt, és csendesen duzzogott tovább.

Nesztha még visszafordult, mielőtt követte volna Pheort ki a ház elé.

− Hellric…− szólt barátjához, de ki se kellett mondania mire gondol.

− Rendben, főnök. Őrzöm a terepet, amíg vissza nem jössz. Örömömre szolgál, hogy megtiszteltél a bizalmaddal, és egy időre levehetem válladról a felelősség terhét − mondta megjátszott ünnepélyességgel. − Megvédem Handrast, nehogy belehaljon az unalomba olvasás közben, megakadályozom, hogy ez a kettő egymásnak essen az adonay játszma hevében − mutatott Evianra és Savionra −, és nem utolsó sorban megmentem fiatal barátunkat attól, hogy felrobbanjon mérgében. Jó, tudom, befogom − tette hozzá sietve, amikor körülnézett bosszankodó barátain, akiknek nyilván nem tetszett, hogy a férfi megint belőlük űz tréfát.

− Szerintem itt egyedül neked van okod az aggodalomra − mondta neki Nesztha, majd becsukta maga mögött az ajtót.

− Nos, mit művelt már megint? − kérdezte Pheort, hiszen egyértelmű volt, hogy Aquilar megint bajba keveredett.

− Megtámadott valakit, csak mert az szerinte hasonlított arra, aki megölte az apját − válaszolta a férfi. − Alig tudtam megállítani. Kénytelen voltam visszahozni, mielőtt még nagyobb feltűnést keltett volna. Nézd, barátom, tudom, hogy elvállaltam a fiú felügyeletét, de még mindig te vagy az, akire legjobban hallgat közülünk.

− Tudom, beszélni fogok vele − sóhajtotta csalódottan Nesztha. − És nagyon sajnálom − tette hozzá. − Így is túl sokat vállalsz.

Ez igaz is volt. A férfi nappal keményen dolgozott kovácsműhelyében, hogy el tudja tartani népes családját, mégis gyakran megjelent, hogy részt vegyen az éjszakai őrjáratokban. Nesztha eleinte sokszor próbálta hazaküldeni, mondván, hogy töltse az időt inkább a gyerekeivel, de a férfi maradt, mert úgy gondolta, többet tehet a családjáért, ha segít leszámolni a bűnözőkkel, mintha tétlen ülne otthon. Hamarosan az Árnyak csapatának igen értékes tagjává vált, nemcsak mert erős volt, és robosztus alkatának már a látványa is megrémítette ellenfeleit, hanem azért is, mert tudták, hogy bármikor számíthatnak rá.

Épp ezért kérte meg Nesztha alig két tíznapja, hogy felügyelje Aquilart. Remélte, hogy a férfi nyugodt természete jó hatással lesz a heves vérmérsékletű fiúra. Sajnos csalódnia kellett, az ifjú még nagykorú sem volt, és jellemében még ennél is éretlenebb. Azt sejtette, hogy az élettapasztalat nem vált ki a fiúból tiszteletet, bár a kovács majdnem két teljes évvel idősebb volt nála, de várakozásaival ellentétben Pheor minden apai gyakorlatával sem tudta jobb belátásra bírni az engedetlen fiút. Mindazonáltal nagy segítséget jelentett, mert legalább meg tudta fékezni, ha az valami meggondolatlanságot készült elkövetni. A felelősség azonban Nesztháé volt, ő fogadta be Aquilart miután elszökött otthonról, ezért nem várhatta el, hogy barátja vesződjön vele.

− Tudod, sokszor gondoltam már arra, hogy hazaküldöm, de ilyenkor jövök rá, hogy nem tehetem. Így legalább szemmel tudom tartani. El tudod képzelni, mit művelne egyedül otthon? Valószínűleg mindenkit megpróbálna megölni, aki kicsit is hasonlít az apja gyilkosára, hátha köztük van a valódi tettes.

− Sajnos igazad van. De hiszek benne, hogy azt teszed, ami a legjobb neki, bármi is legyen az. Még túl fiatal, nem fogja fel, hogy a tetteinek következményei vannak. Remélem, a saját gyerekeimmel könnyebb lesz majd, ha ilyen idősek lesznek.

− Biztos vagyok benne − nyugtatta meg Nesztha. − Nekik jó apjuk van − mondta, mire Pheor hálásan elmosolyodott. − Aquilarnak nem volt ilyen szerencséje. A szülei soha nem figyeltek rá eléggé. Meg is lett az eredménye.

− Talán még nem késő kijavítani az ő hibájukat. Úgyis azt érzem néha, mintha a világ összes gondját te akarnád megoldani − felelte mosolyogva a kovács, és Nesztha vállára fektette hatalmas tenyerét.

− Csak azt, ami az utamba akad − viszonozta a mosolyt a férfi, bár egyáltalán nem volt tréfás kedvében. − Még szerencse, hogy ezzel nem vagyok egyedül − veregette meg barátja kezét.

− Az igazi szerencse az, hogy találkoztál a fiúval. Veled jó esélye van, hogy rendes ember váljon belőle. Elvégre Eviant is felnevelted, pedig te magad is szinte gyerek voltál, amikor egyedül maradtatok.

− Akkor is mellettem álltak a barátaim. De valóban, az öcsémre büszke lehetek, akkor is, ha néha még mindig úgy viselkedik, mint egy vásott kölyök − mondta, majd hirtelen másra terelte a szót. − De hagyjuk most az érzelgősséget!

− Igaz, még a végén túl lágyszívűen bánsz majd Aquilarral − nevetett Pheor.

− Majd összeszedem magam. Megtennéd, hogy kiküldöd hozzám? − kérdezte Nesztha.

A férfi bólintott, majd bement a házba. Eltelt egy kis idő, mire újra kinyílt az ajtó, és vonakodva kilépett rajta Aquilar. Pheornak minden bizonnyal győzködnie kellett kicsit, mielőtt megadta volna magát.

− Felesleges volt idehívnia, úgyis tudom, mit akar mondani − vetette oda Neszthának a fiú szemtelenül.

− Valóban? − kérdezte a férfi. − Ha előre tudod, akkor nem látom be, miért követsz el újra és újra olyan dolgokat, amivel kihívod ezeket a számodra kellemetlen és haszontalannak vélt beszélgetéseket − mondta kimérten.

− Muszáj, hogy végre valaki tegye is a dolgát, ne csak ígérgessen! − csattant fel a fiú.

− Á, hát így állunk! Szerinted én nem csinálok semmit? − kérdezte Nesztha, miközben próbált nyugalmat erőltetni magára, pedig legszívesebben felpofozta volna Aquilart.

− Ó, dehogynem! Maga mindenkinek a gondjával foglalkozik, csak az enyémmel nem.

− Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem tudunk semmit, ami alapján megtalálhatnánk az apád gyilkosát.

− Azt ígérte, megkérdez majd valakit, hátha tud róla, de úgy látszik, ezzel is csak hitegetett − emlékeztette pimaszul a fiú.

− Megígértem, és be is tartom. De azt is megmondtam, hogy nem én döntöm el, mikor beszélhetek az illetővel. Majd ha egyszer eljön, akkor rákérdezek a te ügyedre is. Addig pedig jobb lesz, ha vigyázol, mit teszel. Pheor elmesélte a mai kis kalandodat. Lásd már be végre, hogy nem ronthatsz neki bárkinek ok nélkül. A saját életedet kockáztatod, és megnehezíted Pheor dolgát.

− Talán ha nem pattintott volna le a barátjának, akkor nem okoznék annyi gondot neki − vágott vissza a fiú.

Nesztha most már tényleg kezdett kijönni a sodrából.

− Gondoltam, ő majd ébreszt benned egy kis tiszteletet, de úgy látszik tévedtem. Ez nem várható el tőled, igaz?

− Most azt akarja, hogy kezdjek el hálálkodni, amiért úgy kezelnek, mint egy gyereket? − kérdezte felindultan Aquilar.

− Sajnálom, hogy így érzed. Talán elgondolkozhatnál azon, hogy miért van ez. Nem engedelmeskedsz, állandóan feleselsz, tiszteletlen vagy mindenkivel, és még csak észre sem veszed, hogy mindannyian jót akarunk neked. Otthon talán megteheted ezt, de itt nem. Ha velünk akarsz maradni, akkor alkalmazkodnod kell, különben hazaküldelek. Megértetted? − kérdezte.

Végig nyugodtan beszélt, nem emelte fel a hangját, mégis látszott a fiún, hogy a szavai kellő hatást tettek rá. Ha más nem is, de az a gondolat, hogy haza kell mennie, visszafogta egy kicsit. Arcáról eltűnt az előbbi gőg, és elkerülte a férfi pillantását. Nem szólt semmit, de egy kis idő múlva alig láthatóan bólintott.

− Tessék? − kérdezte Nesztha. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Soha nem lesz képes kezelni a fiút, ha nem elég határozott vele.

− Igen, megértettem − mondta ingerülten a fiú. Nesztha tudta, hogy ennél többet nem is várhat tőle.

− Rendben. Most pedig befelé! − parancsolt rá, mire a fiú kelletlenül megindult.

Odabent kezdett szűkös lenni a hely. Az asztal körül csak hatan fértek el, ezért Hellric áttelepedett az ágyra, és elégedetten végignyúlt rajta.

Ahogy múlt az idő, Nesztha egyre feszültebb lett. Hogy elterelje figyelmét, megkérte Pheort, hogy részletesen mesélje el az éjszakai őrjáratukat. A beszámoló nem tartott sokáig, ugyanis Aquilar esetét leszámítva semmi különös nem történt, így hát megint csend telepedett a szobára, amelyet csak Scelus visszatérése tört meg nem sokkal később. A férfi ráadásul nem is egyedül érkezett.

− Nézzétek kit találtam! − kiáltotta köszönés helyett, majd egy hozzá hasonlóan alacsony, szakállas férfit lökött be az ajtón, aki csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát. Kis híján az asztalra esett, és majdnem felborította az adonaytáblát.

− Üdv! − mondta erőltetett vigyorral, miután sikerült megállnia. − Bocsánat a késésért.

− A késésért? Már majdnem reggel van! − csattant fel Hellric, és felült az ágyon. − Aleister! Hol a fenében voltál, ha szabad kérdeznem?

− Meg tudom magyarázni! − mentegetőzött a férfi először Hellricre, majd Neszthára nézve.

− Azt mindjárt gondoltam. Na halljuk, ezúttal milyen mesét sikerült kiagyalnod, miközben csak az istenek tudják miféle törvénytelen dolgot műveltél már megint − vonta kérdőre Hellric.

− Hagyd − legyintett Nesztha. − Tudod, hogy nem kötelező velünk lennie − ezután Aleisterhez fordult. − De ha megtudom, hogy elkövettél valamit, ahelyett, hogy nekem segítettél volna, akkor Hellric felőlem azt csinál veled, amit csak akar. Igazán nagy szükségem lett volna rád ma éjszaka − tette hozzá. Úgy döntött nem vár tovább, itt az ideje, hogy mindent elmondjon. Utolsó mondata azonban csak részben volt igaz, jobban örült volna ugyanis, ha egy megbízhatóbb társa tartott volna vele.

− Miért, mi történt? − kérdezte Pheor, akinek már korábban feltűnt Nesztha idegessége, de nem szólt semmit. Tudta, ha barátja akarja, majd úgyis elmondja mi bántja, ha pedig nem, akkor neki semmi köze hozzá. Mielőtt azonban Nesztha válaszolhatott volna, Aleister közbevágott.

− Nagyon köszönöm a bizalmat. Mondtam, hogy meg tudom magyarázni. Nem is vagy rá kíváncsi? − kérdezte Neszthát.

− Jelen pillanatban nem − válaszolta ingerülten a férfi. − El kell mondanom nektek valamit. Üljetek le − mondta a két újonnan érkezett férfinak.

Scelus letelepedett Hellric mellé az ágyra. Amikor Aleister is le akart ülni, a két férfi közösen elhessegette, mert még mindig nehezteltek rá, így kénytelen volt a másik ágyon elhelyezkedni.

Ezután mindannyian várakozva néztek Neszthára, még Handras is becsukta a könyvét, és az asztalra tette. A férfi azonban még nem kezdett bele a mondandójába, hanem megpróbált erőt gyűjteni. Egy ideig figyelte öccsét, aki meg sem próbálta leplezni izgatottságát. Tekintete tovább vándorolt Savionra. Egyedül az orvoson nem látszott kíváncsiság, mivel már ismerte a történetet, de majdnem olyan feszültnek tűnt, mint amilyennek Nesztha érezte saját magát. Végül Hellricre nézett, aki feltűnően komoly volt. Bátorítóan bólintott Nesztha felé, aki ettől összeszedte magát, és végre belevágott.

− Tudjátok, meg akartam várni, amíg mind itt leszünk, mert amit mondani akarok, mindannyiunkat érinti. Mégsem várhatok tovább, mert kezdünk kifutni az időből.

Újabb szünetet tartott, miközben végignézett barátain. Úgy tűnt, saját nyugtalansága a többiekre is átragadt.

− Mondd csak nyugodtan − bíztatta Pheor. − Tudod, hogy ránk mindenben számíthatsz.

− Azt majd meglátjuk − mondta Nesztha halkan, majd felsóhajtott. − Nos, mindegy, akkor hát elkezdem.

Röviden beszámolt az este történtekről, onnantól, hogy meglátta a kocsiba beszálló köpenyes alakot, egészen odáig, hogy a támadó megszökött. Itt egy időre abbahagyta a mesélést, és körbenézett. Senki nem tűnt úgy, mintha őt okolná, egyedül Aquilaron látszott némi megrökönyödés, amiért most kénytelen volt szembesülni azzal, hogy Nesztha is hibázhat. Aleister arca egészen mást tükrözött. Nem annyira bűntudatot, amiért nem volt ott, hogy segítsen, hanem inkább aggodalmat, hátha a többiek majd őt tartják felelősnek. Elvégre tisztában volt vele, hogy ha Neszthával tart, ahogyan azt előző nap tervezték, akkor a férfi nem lett volna kénytelen egyedül hagyni a tettest, így az nem szökhetett volna el. Egyelőre azonban megnyugodhatott, mert senki nem foglalkozott vele, mindenki a folytatást várta.

− Mi történt ezután? − kérdezte végül Handras, amikor Nesztha már jó ideje nem szólalt meg − Mi lett a lythszel?

− Azt tettem, ami az egyetlen helyes megoldásnak tűnt − válaszolta Nesztha, de nem folytatta. Mindenki kérdőn nézett rá.

− Barátunk épp azt próbálja közölni, hogy a lyth odalent alszik Savion szobájában − segítette ki könnyedén a férfit Hellric.

Pontosan az fogadta a bejelentést, amire Nesztha számított: általános döbbenet. Egy pillanatig senki nem szólt, majd hirtelen mind egyszerre kezdtek beszélni. Csak úgy záporoztak feléje a kérdések, és akkora hangzavar támadt, hogy Nesztha képtelen lett volna akár csak egyet is megválaszolni. Evian kihasználta a helyzetet, felállt, és elindult a rejtekajtó felé, de hirtelen megállította valaki.

− Hová, hová fiatalember? − kérdezte kedélyesen Hellric, olyan közel hajolva Evianhoz, hogy az meghallhassa a többiek hangoskodása közepette.

− Gondoltam megnézem, hátha felébredt már, és szüksége van valamire − szabadkozott Evian. − Végülis most már a többiek is tudnak róla. Nem kell tovább titkolóznunk.

− És neked úgy tűnt, hogy ezzel vége van a megbeszélésnek? − húzta vissza az ajtótól barátja. – Na, ülj csak szépen vissza. Nem fog elrohanni, és ha ennyit tudtál várni, akkor egy kis ideig még kibírod − nyomta vissza a székére. −Különben sem mondott el többet a bátyád, mint amennyit már eddig is tudtunk.

− Ez igaz − sóhajtott fel már sokadszorra Evian.

Hellric most a többiek felé fordult, és elüvöltötte magát:

− Csendet! − erre mindenki elhallgatott. Nesztha hálásan nézett rá, majd így szólt.

− Egyszerre csak egy kérdést − fordult Handrashoz.

− Mi van a lythszel? Sikerült megtudni, hogy ki ő? Abból, amit elmondtál, úgy tűnik, előkelő lehet.

− Az bizony − válaszolt Nesztha helyett Savion.

− És micsoda szépség! − szólt közbe újra fellelkesülve Evian, de Aleister a szavába vágott. Úgy látszott, hirtelen eszébe jutott valami.

− Na várjunk csak! Színház… üresen talált kocsi törött ablakkal… előkelő… szép…− sorolta maga elé meredve, amitől meglehetősen nevetséges látványt nyújtott. A következő pillanatban elkerekedett a szeme a felismeréstől.

− Na ne! Az nem lehet! Kérlek, mondd, hogy nem igaz! − fordult Neszthához.

− Mit habogsz itt, te eszement? − kérdezte Hellric, és hátba vágta a férfit.

− Nem hozzád beszélek, ha nem vetted volna észre! − mondta lenézően Aleister, miután újra képes volt levegőt venni. Neszthához fordult, aki ugyanolyan értetlenül meredt rá, mint az imént Hellric.

− Ugye nem Solriell Sheridan az?

− Te meg honnan tudsz erről? − kérdezte döbbenten Nesztha.

− Jártam ma éjszaka a főtéren, amikor a… − mondta, de elhallgatott, majd zavartan folytatta. − Mindegy, ez nem tartozik ide. A lényeg, hogy arra jártam, és feltűnt, hogy nagy a kavarodás. Kiderült, hogy Solriell Sheridan eltűnt. Még tőlünk, öhm… izé… tőlem is megkérdezték, nem láttam-e. A fél színház őt kereste. A színházigazgató is nagyon idegesnek tűnt. Nem csoda, biztos sok pénzt hoz neki.

Ezt hallva Hellric gúnyosan felhorkantott, így jelezve nemtetszését, hogy Aleister most is, mint mindig, csakis a pénzre tud gondolni. A férfi azonban úgy folytatta tovább az elbeszélést, mintha nem is hallotta volna a hentes véleménynyilvánítását.

− Aztán volt még ott egy fickó, nem tudom, kinek képzelhette magát, mert üvöltözni kezdett a vámpírral. Ilyet se láttam még! Biztosan elment az esze.

− A lényeget! − szólt rá Nesztha.

− Igen, persze. Szóval miután keresték egy ideje, találtak egy üres kocsit törött ablakkal, és azt gyanították, hogy abban ülhetett. Na akkor kezdődött csak igazán a haddelhadd!

− Mi történt azután? − kérdezte Savion.

− Hívták a rendőrséget, én meg leléptem. Gondoltam oldják meg ők. Nem az én dolgom, és jobb, ha az ember nem keveredik ilyesmibe − fejezte be Aleister.

Nesztha túl régóta ismerte már ahhoz, hogy bosszankodjon a viselkedésén. Tudta, hogy a férfi elsősorban mindig saját magával törődik. Mivel kockázat nélkül semmi hasznot nem remélhetett a lyth megtalálásából, ezért inkább úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Nesztha csodálta, hogy nekik bevallotta mindezt.

− Akkor ez nem a te napod, barátom − mondta gúnyosan Hellric. − A drága lythien ugyanis valóban Solriell Sheridan.

Mi a véleményetek...?

Ismét új szereplők érkeztek. Róluk mit gondoltok?

Vajon a többiek is Nesztha mellé állnak majd?

Olvass tovább