– Nyugodtan mondd meg neki, hogy hirtelen súlyos hányinger tört rám, ezért jobb, ha nem ragaszkodik a jelenlétemhez. – Solriell ingerülten lépdelt fel a lépcsőn, kezében a Máshegy aranya című könyvvel. A sorozat befejező kötetének utolsó ötven oldalánál tartott, ezért aztán még jobban bosszantotta, hogy a férfi most jött el újra.
– Azt nem lehet! A bácsikája tudni fogja, hogy nem igaz. – Eldrit kétségbeesetten loholt utána, közben egy tálcát egyensúlyozott, rajta teáskészlettel.
– Nem érdekel.
– És ő is biztosan rájön... – Félt, ha közli, a lythien nem hajlandó lejönni, őrá fognak haragudni.
– Ez esetben fokozottan érvényes az, amit az előbb mondtam. Különben is, jogom van rosszul lenni. Ha hozzámegyek, talán ezt is megtiltja?
– Az biztos gyanús lesz, ha mindig hányingere támad a közelében. Na, és a kiállhatatlan Solriell tervét sem tudná megvalósítani, ha nem találkozik vele.
– Ha nem találkozom vele, esküvőt sem lehet tartani. Azt hiszem, ez felülír bármilyen tervet. – Belökte az ajtót és mérgesen bevonult a szobájába.
– Én kinézem belőle, hogy elintézi, hogy a ház két végéből is összeadják önöket – próbált tréfálkozni a cseléd.
– Emlékeztetnélek, nem azért vagy itt, hogy ötleteket gyárts – nézett vissza haragosan Solriell. – Menj, és mondd meg, amit üzentem.
Eldrit lebiggyesztett szájjal követte Solriellt a szobájába és letette a tálcát az asztalra.
– Hányszor szóljak még, hogy tűntesd el innen ezt? – csattant fel a lyth az ágya melletti szekrény felé intve.
Fogadja el ezt a virágot a közös, boldog jövőnk jelképeként.
A lytht kirázta a hideg, amikor visszagondolt a negédes hangra, amellyel a férfi ezt mondta, mikor átnyújtotta a virágot. Solriell hiába gúnyolódott vele, emlékeztetve jövendőbeli jegyesét, hogy a vágott virágok igen rövid életűek, és ilyen szempontból nem bánná, ha valóban a közös jövőjüket jelképezné. Nem akarta elfogadni az ajándékot, de a férfi semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy visszavegye. Így hát a virág a fogadószoba asztalán maradt, ahol hagyták, a dobozába csomagolva. Később, mikor Solriell felment a szobájába, legnagyobb megdöbbenésére az éjjeliszekrényén találta, gondosan vázába rendezve. Gyönyörű volt, derengő éjrózsa. Solriell kedvenc virága. Bosszantó helyzet. Kidobni nem akarta, épp ezért nagyon mérges lett Eldritre, amiért a szobájába vitte. Hiába tiltakozott a cseléd, hogy ő semmiről nem tud, Solriell nem hitt neki. Utasította, hogy azonnal szabaduljon meg tőle, tartsa meg, ha akarja, csak neki ne kelljen látnia. Úgy tűnt, hiába beszél neki, most is csak tagadta.
– De lythien, én ki is vittem, vissza a fogadószobába.
– Akkor bizonyára nagyon kimerülhetett szegény, mialatt megtette azt a hosszú utat idáig. Kérlek, gondoskodj róla, hogy többé ne kelljen fáradnia.
Eldritnek erre már nem volt szava, nagyon bántotta, hogy ártatlanul vádolják.
– Azonnal – szólt halkan, majd felkapta a vázát és kisietett a szobából.
Nem tudta elképzelni, ki szórakozik ezzel. Szórakozni ebben a házban leginkább ő szokott. Pedig biztosan levitte a rózsát. Vagy… mégsem? Néha olyan szétszórt volt. Elképzelhető, hogy mégis elfelejtette? Á, csak arról lehet szó, hogy az úr utasította a lakájt, esetleg a szakácsot, vigyék vissza Solriell szobájába. Talán nem sejtette, mennyire ellenszenves a kilyth számára a növény látványa. Ezt mindenesetre nem ártana tisztázni. Nem jó tréfa egymás ellen dolgozni, és ide-oda hordozgatni a virágot a különböző parancsok miatt. Főleg, ha őt ezért folyton leteremtik.
Egyébként sem értette meg teljesen a lyth felháborodását, a kényszerházasság borzalmai jelentősen enyhültek a szemében, amióta a vőlegény ráncosnyakú teknősből kecses fekete párduccá változott. Fejében ábrándos történetek keringtek a rideg és sötét idegen megszelídítéséről, továbbá hosszúra nyúló légyottokról. Mivel tudta, ő soha nem kaphatná meg a férfit, különösen zavarta, hogy úrlythiene ilyen elutasító. Még ha szerelmes volna Alytes úrba... De úgy tűnik, ő is csak addig boldogítja, amíg ez nem jár elkötelezettséggel. Talán nem véletlenül kezdett ki egy nős férfival... Meg is mondta Solriellnek, szerinte mennyit javult a helyzet a korábbi vőlegényhez képest, őt azonban csak felidegesítette hozzáállásával.
Solriell számított volna egy kis együttérzésre a cselédtől, s bosszantotta, hogy az nem érti meg. Odáig rendben van, ha valakivel ágyba kell bújnia, inkább egy fiatal és jóképű férfival tenné, mint egy aggastyánnal, de egy házasság egészen más kérdés. Attól, hogy ez az Ásgeir vonzó, még nem lesz kedves, megértő, tréfás, őszinte, megbízható, vagy bármi, ami egy hosszútávú kapcsolatot működővé tehet. Sőt, kimondottan arcátlannak és önteltnek tűnt, és még ha szeretné is, mint ahogy állítja, nála az is valószínűleg csak birtoklásvágyat jelentene. Eldrit és az ő bugyuta elképzelései! Számára egy kapcsolat csak a nászéjszaka beteljesüléséig tart, a házasság azonban csak ez után kezdődik. Neki pedig, úgy tűnt, meg kell elégednie az utóbbival.
A férfi nem látszott olyan fajtának, aki elnézné, ha ő az esküvő után még szeretné kiélni fiatalos vágyait. Sőt, olyannak sem, aki mellett észrevétlenül megtehetné ezt. Valószínűleg a házastársa minden lépését figyelné. Rövid találkozásuk során Solriell azt szűrte le, szüksége van rá, hogy mindent az irányítása alá vonjon. Nem csoda, ha meg sem próbálta elnyerni a szívét, hanem rögtön az apjához ment, hiszen elegendő vagyonnal nála biztosra mehetett. Minden bizonnyal ezért is akart inkább a bácsikájával találkozni annak ellenére, hogy állítása szerint csupán az apja tanácsára tett így.
Szája elégedett mosolyra húzódott az emlék hatására, ahogy a férfi majd’ megpukkadt válasza hallatán.
– Ha ilyen engedelmes, fogadjon szót nekem is, és menjen el.
A férfinak eltartott egy darabig, mire előállt a válasszal: – Ahogy óhajtja, lythien. Mindkettőnk érdekében remélem, következő alkalommal készségesebb lesz.
Mindezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha azt az érzést próbálná leplezni, hogy száz máslény igyekszik az agyából itatóvályút kovácsolni.
Ezután végre távozott, és otthagyta azt az átkozott rózsát, a rajzot azonban magával vitte. Solriell úgy vélte, a férfi nem merte kiadni a kezéből az ő számára egyébként cseppet sem meggyőző bizonyítékot, viszont a tisztességes szándékát ezzel még inkább kétségbe vonta.
Elege lett már az egész ügyből, és nem akart egy gondolattal sem többet rá pazarolni, ezért inkább visszatért Areka kalandjaihoz, hogy megtudja, sikerül-e ismét a helyes mederbe terelnie a múltat, ezzel megmenteni a szüleit, talán a világot is, és végül hazajutnia a saját idejébe.
***
– Elment? – pislogott Solriell viszafogottan és ártatlanul nagybátyjára.
– Igen. – Oriel bácsi meglehetősen feldúltnak tűnt, s ahogy a lyth várta, rá is kezdett: – Solriell, nem viselkedhetsz így! Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Nem szeretném, ha legközelebb is szégyenkeznem kellene miattad.
– De bácsikám! Semmi kedvem újra találkozni azzal a kiállhatatlan alakkal! – belement a játszmába, így tudta, sokáig fog tartani, ezért eltette a könyvet, amiből már csak néhány oldal volt hátra.
– Tévesen ítéled meg Ásgeir urat – próbálkozott enyhülten a férfi, és leült Solriell mellé a heverőre. – Rosszabbul is járhatnál, hidd el. Ő egy tisztességes fiatalember, aki csak a javadat akarja.
– A sajátját is biztosan szem előtt tartja. Nyilván kevésbé lenne lelkes és elszánt, ha teszemazt egy nincstelen piaci árusról szólt volna a jóslata.
– Ásgeir úr igen gazdag családból származik és ő maga is jelentős vagyonnal bír.
Solriell egy ciccegéssel nyilvánított véleményt.
– És milyen szerény, hogy mindezt közli is veled. Így mutatkozott be? Üdvözlöm, a nevem Léven Ásgeir. Gazdag vagyok, és a családom is az – utánozta a férfit hangját elmélyítve, benne eltúlzott fennköltséggel, közben pedig megjátszott udvariaskodással lengette a karját.
– Solriell, hogy lehetsz ilyen tiszteletlen? – pattant fel a férfi. – Képzelem, hogyan viselkedhettél vele is.
– Panaszkodott rám?
– Egy szóval sem. Teljesen elbűvölted őt –közölte Oriel szárazon.
Solriell felhúzta a szemöldökét: – El tudom képzelni – motyogta maga elé. Nagybátyja inkább úgy tett, mint aki nem hallotta meg, és folytatta:
– Visszatérve az előzőekhez: a vagyonáról onnan tudok, hogy üzleti tanácsokat kért tőlem. – Solriellt igencsak érdekelte, vajon véletlenül került szóba, hogy a bácsikája pénzügyekkel foglalkozik, vagy a férfi már előre kinyomozta, és szándékosan csavarta így a beszélgetést, hogy jó benyomást tegyen. – Jól jövedelmező befektetései vannak, de szeretne új lehetőségek után nézni. Beszélgettünk a családjáról. Részben cellini származású, az édesanyja a cellini dalib nagykövet, aki hozzáment egy ottani nemeshez. A jegyesed le se tagadhatná előkelő gyökereit, mégis szerény és jóindulatú.
– Ha ennyire tetszik, menj hozzá te! – vágta oda Solriell nagybátyja átszellemült arcát látva. – Mindössze annyit kellene tennünk, hogy rajzolunk rólad egy arcképet, és közöljük vele, megváltozott a jóslat. Körülbelül annyira lenne hiteles, mint amivel ő előállt.
– Téged még egy ilyen kézzelfogható bizonyítékkal sem lehet meggyőzni?
– Mi ebben a kézzelfogható? A rajz nyilván valós, ezt nem vitatom. Csak arra nincs bizonyíték, hogyan készült. Ő azt állítja, egy jóstól származik. Én azt mondom, lehet, hogy már rég kiszemelt magának valamilyen okból, megfigyeltetett, és egy alkalmas pillanatban elkészíttette a képet. – Visszaemlékezett az érzésre, amikor megpillantotta a képet. Azért is döbbentette meg annyira, mert olyan tökéletesen kivitelezték, kétség sem férhetett hozzá, hogy őt ábrázolja. Hogyan figyelhette valaki olyan hosszú ideig észrevétlenül, hogy ezt elkészítse. Még a fülbevaló is egybevágott, pontosan ugyanilyen hevert a fiókjában, bár arra sajnos nem emlékezett, mikor viselte utoljára. – Az is elképzelhető, hogy mágus, csak elfelejtette közölni. Vagy akár apámmal is szövetkezhetett, és együtt tervelték ki, bízva abban, hogy ezzel a történettel meg tudnak győzni. – Túl regényes ez a történet ahhoz, hogy elhiggye. Könyvben, vagy akár színházban még akár tetszene is neki, de ott mindent leegyszerűsítenek a terjedelem korlátai miatt. A saját életében ezt köszöni szépen, nem kéri. Azt hosszabbra tervezte, mint egy színdarab játékidejét.
– Látom, alaposan átgondoltál minden eshetőséget, csak mert nem tetszik a valóság – mondta Oriel olyan gúnnyal, hogy Solriell kezdte úgy érezni, az ő jámbor bácsikája talán túl sok időt töltött vele.
A többit is alig hitte el, amit hallott, de más okból. Nagybátyja túl jóhiszemű, ezt már régóta tudta, de nem gondolta, hogy ilyen könnyen elfogadja ezt a légbőlkapott történetet. Az aggodalomnak, hogy esetleg valami kegyetlen szörnyeteg veszi el az ártatlan kis rokonát, felül kellene írnia, hogy ennyire jót feltételezzen egy idegenről.
Olvasott már jóslatokról. A valódiak általában képlékenyek, nehezen értelmezhetők, ezért furcsának találta, hogy ilyen pontos adatokat közölnének. Másrészről ki jövendölne ilyen közönséges eseményt. Úgy hitte, jósolni csak háborúkat, halálokat, kiválasztottak eljövetelét, világvégét és hasonlóakat szokás. Erről az emberről pedig nem feltételezte, hogy elmegy egy paphoz megtudni, ki lesz a házastársa. Sőt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki bárkit el akar venni.
Még ha ezt az egész mesét el is hinné, a férfi jó szándékában akkor is kételkedne. Biztosan nagyobb dolog áll a hátterében, például véletlenül majd nyer neki a kockán, támogatja az üzleti sikereit, esetleg egy merénylő helyette őt öli meg.
Olyanról is hallott, hogy sok jóslat önbeteljesítővé válik attól, hogy kinyilatkoztatják.
– Akármit is mondasz, én hálát adok Xydrának, amiért idevezette ezt a fiatalembert.
– Vagy ezúttal inkább Rodemárnak – hördült fel Solriell, utalva ezzel a jövendölések istennője helyett a szélhámosok és csalók istenére. – Nem gondoltam, hogy ennyire meg akarsz szabadulni tőlem.
– Jaj, kicsikém, hogy mondhatsz ilyet? – fogta meg a kezét Oriel ellágyulva. – Eszem ágában sincs ilyet tenni, csak éppen…
– Csak éppen?
– Ne is törődj vele!
– Mit titkoltok előlem? – húzódott el Solriell.
Oriel nem válaszolt rögtön. Felállt és egy pár lépést tett fel-alá, majd nagyot sóhajtva belekezdett:
–Tudod, a jóslatnak volt egy másik része is. E szerint minél előbb össze kell házasodnotok, különben – ismét mély levegőt vett –, különben visszafordíthatatlanul rálépsz egy olyan útra… Nos, amely számodra végzetes.
Solriell hitetlenkedve nézett rá:
– Talán elárulhatnád, mi az, akkor házasság nélkül is elkerülhető lenne.
– Nem, tudod, azt hiszem, túlságosan is befolyásolna – bólogatott magát is győzködve. – Nem tudnád meghozni a helyes döntést, és úgy tűnik, a házasság az egyetlen, ami ezt megakadályozhatja.
– Számára biztos rendkívül kényelmes megoldás ez az isteni kinyilatkoztatás – Solriell szemét forgatva átvonult a szobán és az ágyra vetette magát.
Ritkán látta ilyennek nagybátyját. Ez a túlzott aggodalom jele volt, azzal a különbséggel, hogy most teljesen ésszerűtlen döntést készült hozni, és pont ezzel sodorja veszélybe. Talán mégsem alaptalan feltételeznie, hogy ez az Ásgeir szó szerint elbűvölte a bácsikáját.
– Szerencsére ráadásul csupa olyan ember vesz körül, aki vagy szívesen eladna, hogy megszabaduljon tőlem, vagy úgy véli, képtelen vagyok helyes döntést hozni, és inkább bízik egy idegen szavában.
– Sajnálom Solriell, de ha a jövődről van szó, akkor azt kell mondanom, így van. Ne hidd, hogy nem féltelek. Éppen az aggodalmaim miatt kell nekem itt és most megóvnom téged. Ha csak egy kicsi esélye is van annak, hogy bekövetkezik, amit Ásgeir úr állít, az számomra elég ok az óvatosságra. És igen, sajnos az a helyzet, hogy ezt a döntést nem hozhatod meg. Nagyon fiatal vagy, szinte még gyerek, s ha rajtam múlna, én magam vigyáznék rád még hosszú ideig, de sajnos nem áll módomban édesapád döntését felülbírálni. A lehetőségeket ismerve pedig elképzelhető, hogy az én oltalmam itt már nem elég. Talán pontosan egy férj védelme az, amire most szükséged van – ezt már kedvesen próbálta mondani, és leült a lyth mellé az ágyra.
– Ha ismernéd a jövőt, amit Ásgeir úr felvázolt, attól tartok, máshogyan ítélnéd meg. Meglehet, vonzó lenne számodra a végkifejlet ellenére is, és félek, úgy gondolnád, a jóslat ismeretében elkerülheted akkor is, ha egy ideig azon az ösvényen haladsz. Én viszont azt mondom, egyáltalán nem szabad rálépned! – fejezte be az utolsó szavakat egyenként kihangsúlyozva.
– A lényeg, hogy szépen hozzámész Ásgeir úrhoz, és minden rendben lesz.
Solriell belátta, hogy ezen a harctéren elbukott, de úgy döntött, magából Ásgeir úrból próbálja meg kihúzni az igazságot, vagy legalábbis azt, amit ő annak állít be. Igaz, azt még nem találta ki, hogyan.
A blogszépségverseny nyertesei:
