A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rózsa másik virága. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rózsa másik virága. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. szeptember 17., hétfő

Ruhák A rózsa másik virágához

Hamarosan folytatjuk A rózsa másik virágát az 5. résszel. Addig is előzetesként megmutatjuk, milyen ruhát fognak viselni a szereplők ebben a jelenetben:)

Solriell ruhája a jelenet elején:


Solriell ruhája a jelenet második felében:


Léven öltözéke:




És lássunk néhány összeállítást a korábbi jelenetekből:


Solriell köntöse a 2. részben:




Solriell ruhája a 3. részben:




Léven öltözéke a 3. részben:





Az első blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

A blogszépségverseny nyertesei:

1. Beky http://bekyallp499.blogspot.hu/

2. Cukorkák*-* http://idezet-mucus.blogspot.hu/

3. Lin http://linus11.blogspot.hu/

2012. augusztus 31., péntek

Oriel bácsi háza

Ezúttal A rózsa másik virága történethez hoztunk képeket. Oriel bácsi házát mutatjuk be, ahol Solriell jelenleg lakik.


A tornác


Solriell ablaka


Solriell szobája





A kert








Az első blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

A blogszépségverseny nyertesei:

1. Beky http://bekyallp499.blogspot.hu/

2. Cukorkák*-* http://idezet-mucus.blogspot.hu/

3. Lin http://linus11.blogspot.hu/

2012. augusztus 26., vasárnap

A rózsa másik virága - 4. rész



–  Nyugodtan mondd meg neki, hogy hirtelen súlyos hányinger tört rám, ezért jobb, ha nem ragaszkodik a jelenlétemhez. –  Solriell ingerülten lépdelt fel a lépcsőn, kezében a Máshegy aranya című könyvvel. A sorozat befejező kötetének utolsó ötven oldalánál tartott, ezért aztán még jobban bosszantotta, hogy a férfi most jött el újra.
–  Azt nem lehet! A bácsikája tudni fogja, hogy nem igaz. –  Eldrit kétségbeesetten loholt utána, közben egy tálcát egyensúlyozott, rajta teáskészlettel.
–  Nem érdekel.
–  És ő is biztosan rájön... –  Félt, ha közli, a lythien nem hajlandó lejönni, őrá fognak haragudni.
– Ez esetben fokozottan érvényes az, amit az előbb mondtam. Különben is, jogom van rosszul lenni. Ha hozzámegyek, talán ezt is megtiltja?
– Az biztos gyanús lesz, ha mindig hányingere támad a közelében. Na, és a kiállhatatlan Solriell tervét sem tudná megvalósítani, ha nem találkozik vele.
–  Ha nem találkozom vele, esküvőt sem lehet tartani. Azt hiszem, ez felülír bármilyen tervet. – Belökte az ajtót és mérgesen bevonult a szobájába.
–  Én kinézem belőle, hogy elintézi, hogy a ház két végéből is összeadják önöket – próbált tréfálkozni a cseléd.
–  Emlékeztetnélek, nem azért vagy itt, hogy ötleteket gyárts – nézett vissza haragosan Solriell. – Menj, és mondd meg, amit üzentem.
Eldrit lebiggyesztett szájjal követte Solriellt a szobájába és letette a tálcát az asztalra.
– Hányszor szóljak még, hogy tűntesd el innen ezt? – csattant fel a lyth az ágya melletti szekrény felé intve.

Fogadja el ezt a virágot a közös, boldog jövőnk jelképeként.

A lytht kirázta a hideg, amikor visszagondolt a negédes hangra, amellyel a férfi ezt mondta, mikor átnyújtotta a virágot. Solriell hiába gúnyolódott vele, emlékeztetve jövendőbeli jegyesét, hogy a vágott virágok igen rövid életűek, és ilyen szempontból nem bánná, ha valóban a közös jövőjüket jelképezné. Nem akarta elfogadni az ajándékot, de a férfi semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy visszavegye. Így hát a virág a fogadószoba asztalán maradt, ahol hagyták, a dobozába csomagolva. Később, mikor Solriell felment a szobájába, legnagyobb megdöbbenésére az éjjeliszekrényén találta, gondosan vázába rendezve. Gyönyörű volt, derengő éjrózsa. Solriell kedvenc virága. Bosszantó helyzet. Kidobni nem akarta, épp ezért nagyon mérges lett Eldritre, amiért a szobájába vitte. Hiába tiltakozott a cseléd, hogy ő semmiről nem tud, Solriell nem hitt neki. Utasította, hogy azonnal szabaduljon meg tőle, tartsa meg, ha akarja, csak neki ne kelljen látnia. Úgy tűnt, hiába beszél neki, most is csak tagadta.
– De lythien, én ki is vittem, vissza a fogadószobába.
– Akkor bizonyára nagyon kimerülhetett szegény, mialatt megtette azt a hosszú utat idáig. Kérlek, gondoskodj róla, hogy többé ne kelljen fáradnia.
Eldritnek erre már nem volt szava, nagyon bántotta, hogy ártatlanul vádolják.
– Azonnal – szólt halkan, majd felkapta a vázát és kisietett a szobából.
Nem tudta elképzelni, ki szórakozik ezzel. Szórakozni ebben a házban leginkább ő szokott. Pedig biztosan levitte a rózsát. Vagy… mégsem? Néha olyan szétszórt volt. Elképzelhető, hogy mégis elfelejtette? Á, csak arról lehet szó, hogy az úr utasította a lakájt, esetleg a szakácsot, vigyék vissza Solriell szobájába. Talán nem sejtette, mennyire ellenszenves a kilyth számára a növény látványa. Ezt mindenesetre nem ártana tisztázni. Nem jó tréfa egymás ellen dolgozni, és ide-oda hordozgatni a virágot a különböző parancsok miatt. Főleg, ha őt ezért folyton leteremtik.
Egyébként sem értette meg teljesen a lyth felháborodását, a kényszerházasság borzalmai jelentősen enyhültek a szemében, amióta a vőlegény ráncosnyakú teknősből kecses fekete párduccá változott. Fejében ábrándos történetek keringtek a rideg és sötét idegen megszelídítéséről, továbbá hosszúra nyúló légyottokról. Mivel tudta, ő soha nem kaphatná meg a férfit, különösen zavarta, hogy úrlythiene ilyen elutasító. Még ha szerelmes volna Alytes úrba... De úgy tűnik, ő is csak addig boldogítja, amíg ez nem jár elkötelezettséggel. Talán nem véletlenül kezdett ki egy nős férfival... Meg is mondta Solriellnek, szerinte mennyit javult a helyzet a korábbi vőlegényhez képest, őt azonban csak felidegesítette hozzáállásával.
Solriell számított volna egy kis együttérzésre a cselédtől, s bosszantotta, hogy az nem érti meg. Odáig rendben van, ha valakivel ágyba kell bújnia, inkább egy fiatal és jóképű férfival tenné, mint egy aggastyánnal, de egy házasság egészen más kérdés. Attól, hogy ez az Ásgeir vonzó, még nem lesz kedves, megértő, tréfás, őszinte, megbízható, vagy bármi, ami egy hosszútávú kapcsolatot működővé tehet. Sőt, kimondottan arcátlannak és önteltnek tűnt, és még ha szeretné is, mint ahogy állítja, nála az is valószínűleg csak birtoklásvágyat jelentene. Eldrit és az ő bugyuta elképzelései! Számára egy kapcsolat csak a nászéjszaka beteljesüléséig tart, a házasság azonban csak ez után kezdődik. Neki pedig, úgy tűnt, meg kell elégednie az utóbbival.
A férfi nem látszott olyan fajtának, aki elnézné, ha ő az esküvő után még szeretné kiélni fiatalos vágyait. Sőt, olyannak sem, aki mellett észrevétlenül megtehetné ezt. Valószínűleg a házastársa minden lépését figyelné. Rövid találkozásuk során Solriell azt szűrte le, szüksége van rá, hogy mindent az irányítása alá vonjon. Nem csoda, ha meg sem próbálta elnyerni a szívét, hanem rögtön az apjához ment, hiszen elegendő vagyonnal nála biztosra mehetett. Minden bizonnyal ezért is akart inkább a bácsikájával találkozni annak ellenére, hogy állítása szerint csupán az apja tanácsára tett így.
Szája elégedett mosolyra húzódott az emlék hatására, ahogy a férfi majd’ megpukkadt válasza hallatán.
– Ha ilyen engedelmes, fogadjon szót nekem is, és menjen el.
A férfinak eltartott egy darabig, mire előállt a válasszal: – Ahogy óhajtja, lythien. Mindkettőnk érdekében remélem, következő alkalommal készségesebb lesz.
Mindezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha azt az érzést próbálná leplezni, hogy száz máslény igyekszik az agyából itatóvályút kovácsolni.
Ezután végre távozott, és otthagyta azt az átkozott rózsát, a rajzot azonban magával vitte. Solriell úgy vélte, a férfi nem merte kiadni a kezéből az ő számára egyébként cseppet sem meggyőző bizonyítékot, viszont a tisztességes szándékát ezzel még inkább kétségbe vonta.
Elege lett már az egész ügyből, és nem akart egy gondolattal sem többet rá pazarolni, ezért inkább visszatért Areka kalandjaihoz, hogy megtudja, sikerül-e ismét a helyes mederbe terelnie a múltat, ezzel megmenteni a szüleit, talán a világot is, és végül hazajutnia a saját idejébe.

***

– Elment? – pislogott Solriell viszafogottan és ártatlanul nagybátyjára.
– Igen. – Oriel bácsi meglehetősen feldúltnak tűnt, s ahogy a lyth várta, rá is kezdett: – Solriell, nem viselkedhetsz így! Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Nem szeretném, ha legközelebb is szégyenkeznem kellene miattad.
– De bácsikám! Semmi kedvem újra találkozni azzal a kiállhatatlan alakkal! – belement a játszmába, így tudta, sokáig fog tartani, ezért eltette a könyvet, amiből már csak néhány oldal volt hátra.
– Tévesen ítéled meg Ásgeir urat – próbálkozott enyhülten a férfi, és leült Solriell mellé a heverőre. – Rosszabbul is járhatnál, hidd el. Ő egy tisztességes fiatalember, aki csak a javadat akarja.
– A sajátját is biztosan szem előtt tartja. Nyilván kevésbé lenne lelkes és elszánt, ha teszemazt egy nincstelen piaci árusról szólt volna a jóslata.
– Ásgeir úr igen gazdag családból származik és ő maga is jelentős vagyonnal bír.
Solriell egy ciccegéssel nyilvánított véleményt.
– És milyen szerény, hogy mindezt közli is veled. Így mutatkozott be? Üdvözlöm, a nevem Léven Ásgeir. Gazdag vagyok, és a családom is az – utánozta a férfit hangját elmélyítve, benne eltúlzott fennköltséggel, közben pedig megjátszott udvariaskodással lengette a karját.
– Solriell, hogy lehetsz ilyen tiszteletlen? – pattant fel a férfi. – Képzelem, hogyan viselkedhettél vele is.
– Panaszkodott rám?
– Egy szóval sem. Teljesen elbűvölted őt –közölte Oriel szárazon.
Solriell felhúzta a szemöldökét: – El tudom képzelni – motyogta maga elé. Nagybátyja inkább úgy tett, mint aki nem hallotta meg, és folytatta:
– Visszatérve az előzőekhez: a vagyonáról onnan tudok, hogy üzleti tanácsokat kért tőlem. – Solriellt igencsak érdekelte, vajon véletlenül került szóba, hogy a bácsikája pénzügyekkel foglalkozik, vagy a férfi már előre kinyomozta, és szándékosan csavarta így a beszélgetést, hogy jó benyomást tegyen. – Jól jövedelmező befektetései vannak, de szeretne új lehetőségek után nézni. Beszélgettünk a családjáról. Részben cellini származású, az édesanyja a cellini dalib nagykövet, aki hozzáment egy ottani nemeshez. A jegyesed le se tagadhatná előkelő gyökereit, mégis szerény és jóindulatú.
– Ha ennyire tetszik, menj hozzá te! – vágta oda Solriell nagybátyja átszellemült arcát látva. – Mindössze annyit kellene tennünk, hogy rajzolunk rólad egy arcképet, és közöljük vele, megváltozott a jóslat. Körülbelül annyira lenne hiteles, mint amivel ő előállt.
– Téged még egy ilyen kézzelfogható bizonyítékkal sem lehet meggyőzni?
– Mi ebben a kézzelfogható? A rajz nyilván valós, ezt nem vitatom. Csak arra nincs bizonyíték, hogyan készült. Ő azt állítja, egy jóstól származik. Én azt mondom, lehet, hogy már rég kiszemelt magának valamilyen okból, megfigyeltetett, és egy alkalmas pillanatban elkészíttette a képet. – Visszaemlékezett az érzésre, amikor megpillantotta a képet. Azért is döbbentette meg annyira, mert olyan tökéletesen kivitelezték, kétség sem férhetett hozzá, hogy őt ábrázolja. Hogyan figyelhette valaki olyan hosszú ideig észrevétlenül, hogy ezt elkészítse. Még a fülbevaló is egybevágott, pontosan ugyanilyen hevert a fiókjában, bár arra sajnos nem emlékezett, mikor viselte utoljára. – Az is elképzelhető, hogy mágus, csak elfelejtette közölni. Vagy akár apámmal is szövetkezhetett, és együtt tervelték ki, bízva abban, hogy ezzel a történettel meg tudnak győzni. – Túl regényes ez a történet ahhoz, hogy elhiggye. Könyvben, vagy akár színházban még akár tetszene is neki, de ott mindent leegyszerűsítenek a terjedelem korlátai miatt. A saját életében ezt köszöni szépen, nem kéri. Azt hosszabbra tervezte, mint egy színdarab játékidejét.
– Látom, alaposan átgondoltál minden eshetőséget, csak mert nem tetszik a valóság – mondta Oriel olyan gúnnyal, hogy Solriell kezdte úgy érezni, az ő jámbor bácsikája talán túl sok időt töltött vele.
A többit is alig hitte el, amit hallott, de más okból. Nagybátyja túl jóhiszemű, ezt már régóta tudta, de nem gondolta, hogy ilyen könnyen elfogadja ezt a légbőlkapott történetet. Az aggodalomnak, hogy esetleg valami kegyetlen szörnyeteg veszi el az ártatlan kis rokonát, felül kellene írnia, hogy ennyire jót feltételezzen egy idegenről.
Olvasott már jóslatokról. A valódiak általában képlékenyek, nehezen értelmezhetők, ezért furcsának találta, hogy ilyen pontos adatokat közölnének. Másrészről ki jövendölne ilyen közönséges eseményt. Úgy hitte, jósolni csak háborúkat, halálokat, kiválasztottak eljövetelét, világvégét és hasonlóakat szokás. Erről az emberről pedig nem feltételezte, hogy elmegy egy paphoz megtudni, ki lesz a házastársa. Sőt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki bárkit el akar venni.
Még ha ezt az egész mesét el is hinné, a férfi jó szándékában akkor is kételkedne. Biztosan nagyobb dolog áll a hátterében, például véletlenül majd nyer neki a kockán, támogatja az üzleti sikereit, esetleg egy merénylő helyette őt öli meg.
Olyanról is hallott, hogy sok jóslat önbeteljesítővé válik attól, hogy kinyilatkoztatják.
– Akármit is mondasz, én hálát adok Xydrának, amiért idevezette ezt a fiatalembert.
– Vagy ezúttal inkább Rodemárnak – hördült fel Solriell, utalva ezzel a jövendölések istennője helyett a szélhámosok és csalók istenére. – Nem gondoltam, hogy ennyire meg akarsz szabadulni tőlem.
– Jaj, kicsikém, hogy mondhatsz ilyet? – fogta meg a kezét Oriel ellágyulva. – Eszem ágában sincs ilyet tenni, csak éppen…
– Csak éppen?
– Ne is törődj vele!
– Mit titkoltok előlem? – húzódott el Solriell.
Oriel nem válaszolt rögtön. Felállt és egy pár lépést tett fel-alá, majd nagyot sóhajtva belekezdett:
–Tudod, a jóslatnak volt egy másik része is. E szerint minél előbb össze kell házasodnotok, különben – ismét mély levegőt vett –, különben visszafordíthatatlanul rálépsz egy olyan útra… Nos, amely számodra végzetes.
Solriell hitetlenkedve nézett rá:
– Talán elárulhatnád, mi az, akkor házasság nélkül is elkerülhető lenne.
– Nem, tudod, azt hiszem, túlságosan is befolyásolna – bólogatott magát is győzködve. – Nem tudnád meghozni a helyes döntést, és úgy tűnik, a házasság az egyetlen, ami ezt megakadályozhatja.
– Számára biztos rendkívül kényelmes megoldás ez az isteni kinyilatkoztatás – Solriell szemét forgatva átvonult a szobán és az ágyra vetette magát.
Ritkán látta ilyennek nagybátyját. Ez a túlzott aggodalom jele volt, azzal a különbséggel, hogy most teljesen ésszerűtlen döntést készült hozni, és pont ezzel sodorja veszélybe. Talán mégsem alaptalan feltételeznie, hogy ez az Ásgeir szó szerint elbűvölte a bácsikáját.
– Szerencsére ráadásul csupa olyan ember vesz körül, aki vagy szívesen eladna, hogy megszabaduljon tőlem, vagy úgy véli, képtelen vagyok helyes döntést hozni, és inkább bízik egy idegen szavában.
– Sajnálom Solriell, de ha a jövődről van szó, akkor azt kell mondanom, így van. Ne hidd, hogy nem féltelek. Éppen az aggodalmaim miatt kell nekem itt és most megóvnom téged. Ha csak egy kicsi esélye is van annak, hogy bekövetkezik, amit Ásgeir úr állít, az számomra elég ok az óvatosságra. És igen, sajnos az a helyzet, hogy ezt a döntést nem hozhatod meg. Nagyon fiatal vagy, szinte még gyerek, s ha rajtam múlna, én magam vigyáznék rád még hosszú ideig, de sajnos nem áll módomban édesapád döntését felülbírálni. A lehetőségeket ismerve pedig elképzelhető, hogy az én oltalmam itt már nem elég. Talán pontosan egy férj védelme az, amire most szükséged van – ezt már kedvesen próbálta mondani, és leült a lyth mellé az ágyra.
– Ha ismernéd a jövőt, amit Ásgeir úr felvázolt, attól tartok, máshogyan ítélnéd meg. Meglehet, vonzó lenne számodra a végkifejlet ellenére is, és félek, úgy gondolnád, a jóslat ismeretében elkerülheted akkor is, ha egy ideig azon az ösvényen haladsz. Én viszont azt mondom, egyáltalán nem szabad rálépned! – fejezte be az utolsó szavakat egyenként kihangsúlyozva.
– A lényeg, hogy szépen hozzámész Ásgeir úrhoz, és minden rendben lesz.
Solriell belátta, hogy ezen a harctéren elbukott, de úgy döntött, magából Ásgeir úrból próbálja meg kihúzni az igazságot, vagy legalábbis azt, amit ő annak állít be. Igaz, azt még nem találta ki, hogyan.


Az első blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

A blogszépségverseny nyertesei:


2012. július 23., hétfő

A rózsa másik virága - 3. rész




A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.
Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.
Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.
Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.
– Léven Ásgeir. Rierdan urat keresem.
A cseléd azonban csak állt tátott szájjal, keze még mindig a kilincsen, manószerű szemeivel még mindig őt bámulta. A férfi már épp újra belekezdett a bemutatkozásba, amikor a lyth végre megmoccant, de ahelyett, hogy hátralépett volna, kezet nyújtott, s zavarában bemutatkozott:
– Eldrit Hanas – vigyorgott a férfira, aki az egészet nem tudta mire vélni. Egyik szemöldökét tanácstalanul felhúzta, majd gondolatban vállat vonva a cselekvést választotta csodálkozás helyett. Szabad kezével egyetlen mozdulattal lekanyarította válláról köpenyét, majd a cseléd kinyújtott karjára terítette.
– Köszönöm, nagyon kedves – majd belépett az előtérbe, hogy a lyth észre sem vette, hogy ő maga állt félre előbb, vagy a férfi indult el befelé. A cseléd sietve követte, majd amíg az csizmáját többször is gondosan végighúzta a cipőtisztító állványon, hogy eltávolítsa az eső nyomait, a lyth szinte körülötte pattogva hadarta:
– Nem lehet, mármint csak So…ööö…a lythien van itthon … ööö, Rierdan úr elment itthonról, ööö… – A férfi azonban kegyesen megszabadította a szenvedéseitől, hogy ki kelljen találnia, mit is szokás ilyenkor mondani.
– Kiváló, valójában úgyis Sheridan lythienhez jöttem. – Itt szünetet tartott, megadva a lehetőséget a cselédnek, amikor azonban az továbbra is tehetetlenül állt, könnyedén felsóhajtott és folytatta: – Jelentsen be a lythienhez, kérem.
– Óóó…ó, máris! – kiáltott fel a lyth zavarodottan, mintha csak most vette volna észre, majd elindult, karján még mindig a férfi köpenyével.
Eldrit kopogás nélkül rontott be a könyvtárba, ahol Solriell éppen egy régi mesekönyvet lapozgatott tűnődve. Meglepetten nézett a zaklatott cselédre.
– Ááuöö… Ássss…ööö… – próbálta felidézni a férfi nevét, végül azonban csak legyintett. –Á, egy úr van itt. Önt keresi. Vagyis igazából az Urat. Vagyis hát, mégis önt. Áhh, na majd meglátja! De előbb szerintem látogassa meg az illemhelyet, mert, na! Hát én majd’ bepisiltem! Milyen jó, hogy így kicsípte magát! – utalt a lyth szűk, halványzöld ruhájára és arany csipke ékszereire. Eldritet úgy ahogy megtanították az urakkal folytatandó illendő beszédre, de ha valami felzaklatta, akkor sajnos ezt mind elfelejtette.
Solriell egy mukkot sem értett az egészből. A cseléd elég sokszor beszélt furcsaságokat, de ezt most tényleg nem tudta mire vélni. Felállt a karosszékből, majd mélyen másik szemébe nézett, ez ilyenkor mindig segített.
– Eldrit, vezesd kérlek az urat a fogadószobába ­– sóhajtott fel.
Miután a cseléd heves bólogatást követően kiviharzott, Solriell szeretetteljesen végigsimított a könyv borítóján, majd letette az asztalra, remélve, hogy mihamarabb visszatérhet az olvasáshoz. Számtalanszor kérte, hogy csak akkor zavarják meg ilyesmivel, ha kifejezetten őt keresik. Nem szerette, ha neki kellett elmondania a vendégnek azt, amit a személyzet is közölhetett volna.
Mikor a szobához ért, hallotta a férfi hangját:
– Nyugodtan tegye le a köpenyemet, még maradok egy darabig.
Mikor belépett, a férfi épp a kandallópárkányon álló bábukat igazgatta. Felbosszantotta a férfi arcátlansága.
– Eldrit, nem mondtad, hogy a nagybátyám lakberendezőt fogadott – fordult a sóbálványként álló cselédhez, aki még mindig karján tartotta a férfi köpenyét. Az illetlenség volt a legenyhébb szó arra, hogy egy idegen a személyes tárgyait rendezgeti. A kis, kézzel festett szobrokat legutóbbi tanárától kapta ajándékba, melyek az összes fajta szerzet egy-egy példányát ábrázolták. A férfi megfordult, kezében egy ximéva alakkal.
– Elnézést, lythien, éppen a berendezésben gyönyörködtem.
Solriell csupán edzettségének és lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem került a szolgálóhoz hasonló állapotba. A férfi kétségtelenül jóképű volt, de nem csupán erről volt szó. Olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen tisztában van a képességeivel és rendkívül erős, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. Vékony ajkai megnyerő, de egyben tenyérbemászó félmosolyra görbültek, és meglepő módon az egész keskeny, izmos arca derültséget sugárzott. Zöld szemei azonban kiismerhetetlenek maradtak, orra vonala pedig már-már kegyetlennek tűnt, hosszú, sötét haja azonban lágyította vonásait. Összességében olyan érzést keltett a lythben, mintha éppen egy fogat készülné elütni, s ő ezt már alig várja. Az idegen öltözékét sem bízta a véletlenre, vékony, nemesi alkatán az egyszerű fekete kabát és szűk nadrág is elegánsan mutatott, a szegély zöldje pedig pontosan megegyezett a szeme színével. A lyth úgy döntött, fontolóra veszi, hogy mégsem küldi el a férfit, hiszen tulajdonképpen akár itt is megvárhatja a nagybátyját.
– Üdvözlöm, lythien! Léven Ásgeir vagyok – átvágott a szobán és kezet csókolt a lythnek. Solriell megmerevedett, ahogy a férfi hozzáért, de nem azért, mert annyira taszította volna, még csak nem is, mert hatására érzéki vonzalom támadt volna köztük, hanem a szavaitól. Ez a férfi nem a jegyese.
– Elnézést, hogy mondta? – hangja elcsuklott, ahogy hosszas hallgatás után kierőltette a szavakat.
– Léven Ásgeir vagyok – a férfi hosszan a szemébe nézett, mintegy nyomatékosításképpen. – Úgy tudtam, az apja értesítette önöket az érkezésemről.
– Talán Hajnalhatár kormányzója megbetegedett, hogy a fiát, esetleg az unokáját küldte – húzódott el fagyos arccal a férfitól –, vagy az önök családjában az a bevett szokás, hogy a vőlegény nem saját maga látogatja meg a jegyesét? Akárhogy is, felesleges volt fáradnia, hiszen a cél az lett volna, hogy megismerjük egymást az esküvő előtt.
Léven néhány pillanatig csak egy tanácstalan homlokráncolással válaszolt, majd továbbra is udvarias hangon megszólalt:
– Akkor nagy szerencséje van, mert én vagyok a jegyese, s épp olyan értetlenül állok a helyzet előtt, mint ön.
Most Solriellen volt a tanácstalanság sora. Félrenézett, míg összeszedte a gondolatait. Nagyon úgy tűnt, hogy valamiről lemaradt.
– Ez esetben igazán hálás lennék, ha segítene összefoglalni, mit is tudtunk meg eddig önről.
– Mi sem természetesebb. Úgy vélem, mindkettőnk számára kedvező lenne.
– Az ön neve Léven Ásgeir.
– Valóban.
– Ön nem Hajnalhatár kormányzója.
– Úgy van.
– És nincs is köze hozzá?
– Amennyire tudom, nincs – húzta ismét félmosolyra száját. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja, mintsem bosszantja ez a helyzet. Solriellnek egyrészt tetszett, hogy a férfi képes ilyen kedélyesen kezelni, másrészről azonban idegesítette, hogy túlzott magabiztosságában még csak nem is zavartatja magát.
– És valamilyen oknál fogva úgy tudja, a jegyesem.
– Egészen biztos vagyok benne. Az apjával beszéltem meg.
Solriell elhúzta a száját. – Ez lett volna a következő kérdésem. Még egy dolgot nem árt tisztáznunk. Azt is tudja, én ki vagyok? Előfordulhat, hogy rossz házba tévedt. – Solriell remélte, így van, mert a férfi túlságosan is tetszett neki ahhoz, hogy utálnia kelljen, amiért hozzákényszerítik. Különösen az után a megnyerő mosoly után, amelyet a legutóbbi megjegyzésére kapott válaszul.
– Mondja, jól szórakozik?
– Úgy véli, ez segít megtudni az ittlétem okát? – húzta fel ismét a szemöldökét, aztán már mosoly nélkül folytatta: – Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ön Solriell Sheridan, s ez a nagybátyjának, Oriel Rierdannak a háza.
– Ezzel tehát kizártunk egy lehetőséget. Akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz – folytatta Solriell, s közben, mintegy megerősítésként arrébb sétált pár lépést. – Az apám valóban a Léven Ásgeir nevet írta meg, ezért kérem, igazolja, hogy ön az.
A férfi szeme összeszűkült.
– Talán meglepő, de eljegyzésre készültem, nem igazoltatásra, sem pedig vallatásra. Gyűrűvel szolgálhatok, iratokkal sajnos nem – vágta oda ridegen. Solriell hátrahúzódott, a férfi pedig ezt látva mély levegőt vett, orrlyukai kitágultak, pislogott egyet, majd már az udvariasság álarcát visszaerőltetve magára, próbálta menteni a helyzetet:
– Elnézést kérek, lythien. Természetesen jogos a gyanakvása. Fogalmam sem volt róla, hogy bizonygatnom kell a kilétemet. Megkértem az apjától az ön kezét, és ő beleegyezését adta, ahogy ahhoz is, hogy meglátogassam önt. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy önt már másnak ígérte. Így utólag nem kellene ezen meglepődnöm, ha még a saját gyermekének sem szólt, hogy időközben megváltoztatta döntését.
– Nem tartja valami sokra a véleményemet, ez igaz. Ahogyan nyilván ön sem, ha az apámtól kérte meg a kezem, és nem tőlem. De mit is várhatnék, hiszen egyáltalán nem ismer – azzal félig elfordult a férfitól. Erre nem volt felkészülve. Minden terve hiábavaló volt, hiszen ő arra készült, hogy egy öreg kormányzót kell meggyőznie. Erre most egy fiatal, erős, és feltehetően erőszakos alaktól kell valahogy megszabadulnia, aki úgy tűnik, valamiért nagyon eltökélt az egybekelésüket illetően.
– Épp azért jöttem, hogy ezen változtassunk – lépett közelebb.
­– Az eszébe sem jutott, hogy az apám azóta újra másnak ígért? – Solriell gonosz vigyorral nézett vissza rá. – Vagy mégis jobbnak találta az eddigi jegyesemet? Anyagilag és társadalmilag is igen előnyös lett volna számára bekerülni egy ilyen befolyásos családba. Apám nem bolond ember, bizonyára nem akar csalódást okozni a kormányzónak.
– Most tulajdonképpen az apja, vagy a volt jegyese miatt aggódik? Talán gyöngéd érzelmek fűzték ahhoz az emberhez?
– Nem mondhatnám, egyszer találkoztunk. De ez még mindig eggyel több, mint amennyiszer önnel. – Solriellt mélységesen felzaklatta a helyzet. Éppen elég rossz volt a gondolat, hogy hozzá kell mennie egy öregemberhez, de ezt legalább volt ideje feldolgozni, hiszen az eljegyzést már több mint egy fordulóval ezelőtt bejelentették, amikor apja, mostohája és a fiuk meglátogatták őket nagybátyjánál. Az az önteltség és arcátlanság azonban, ahogy önkényesen és egy szó nélkül egy másik embernek adta, készületlenül érte és megrázta. Eddig is tudta, hogy egyszerűen eladták, de hogy bármikor odavethetik, ha érkezik egy jobb ajánlat, ez már mégiscsak sok.
Léven már közel sem élvezte annyira a társalgást, Solriell látta, ahogy megrándul az arca és a bal szeme, de aztán újra megzabolázta magát.
– Akkor bizonyára rendkívül jóképű férfi lehet, ami meglepő, mert a szavaiból úgy vettem ki, az unokája lehetnék, s akkor meglehetősen benne járhat már a korban.
– Erre inkább nem válaszolnék. Nem hiszem, hogy joga van nekem kérdéseket feltenni. Ha úgy döntött, hogy ismeretlenül is megfelelek önnek, akkor gondolom, nem bánja, ha továbbra sem tud mindent rólam. – Solriell szerette volna már lezárni ezt a beszélgetést.
– Elnézést, lythien, azt hiszem elragadtattam magam – A férfi hirtelen teljesen nyugodtnak tűnt. Ha ezt is csak magára erőltette, akkor nagyon jól leplezte. Bocsánatkérő, de egyben furcsamód elégedett arccal folytatta - Bármit is hisz, szeretném jobban megismerni önt, de azt hiszem, ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Nyilván tolakodónak hat, hogy beállítok, ahogyan ön mondta, ismeretlenül, de higgye el, jó okom van rá.
– Mégpedig? – húzta fel a szemöldökét a lyth.
– Egy jóslat vezetett el önhöz.
– Egy jóslat?
– Ahogy mondtam – bólintott.
– És most azt várja, hogy elhiggyem, esetleg egyenesen boldog legyek, amiért ilyen szerencsés fordulatot vett az életem? Nem tudom, minek képzel engem, ha azt hiszi, bedőlök egy ilyen mesének. Azt gondolta talán, hogy egy ilyen ábrándos történettel majd sikerül elcsábítania és ellenállás nélkül beleegyezem az apámmal kötött egyezségükbe.
– Kétség kívül könnyebb lett volna, ugyanakkor lehangoló is. Nem vagyok érzelgős ember, nem próbálom megszédíteni, csak a tényeket közöltem.
– Halljuk hát ezeknek a tényeknek a részleteit! Hm… hadd találgassak! Leszólította egy jöttment utcai jós a szomori házunk előtt, és megmondta, hogy azt a személyt fogja elvenni, aki ott lakik? Elképzelem ez esetben mennyire megrémülhetett, amikor meglátta apámat.
– Lythien, megkérhetném, hogy ne gúnyolódjon velem? – kérte, de Solriell folytatta, mintha meg sem hallotta volna:
– Vagy esetleg egyenesen a nevemet jövendölte meg?
– Befejezné végre? Csak, mert nem akar hinni valamiben, még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges. Biztosan örülne, ha úgy történt volna, ahogyan felvázolta, de ki kell ábrándítanom. Én sem adtam volna hitelt ilyesminek. Jós pap volt, aki megadta nekem a születési idejét és helyét, valamint ezt – az asztalkára helyezett henger alakú dobozból előhúzott egy feltekert lapot és a lyth felé nyújtotta, ő azonban habozott elvenni.
– Mi ez a papír? Csak nem a születési igazolványom?
– Nem, és nem is az iskolai bizonyítványa, sem az egészségügyi kórtörténete. – A férfi megelégelte a játékot, kicsavarta a lapot és a lyth felé fordította. Azon egy sötét hajjal keretezett gyönyörű arc rajza látszott, széles ajkakkal, keskeny, tökéletes ívű orral és hívogató tekintettel. Solriellnek elakadt a lélegzete. – Ezt a pap rajzolta. És ha nem tévedek, és az apja is alátámaszthatja ezt, önt ábrázolja.

Olvass tovább


A blogverseny nyertesei:


2012. július 9., hétfő

A rózsa másik virága - 2. rész




Eldrit nyugtalanul sétált a folyosón, és néha, hogy úgy tűnjön, mintha hasznos munkát végezne, a szőnyegeket kefélte. Ez nem ilyenkor lett volna a feladata, de úgy gondolta, még mindig kevésbé lehet gyanús, mintha csak céltalanul álldogálna. A Solriell szobájából szűrődő hangokat meglehetősen érdekesnek találta, de egy kissé zavarba is jött, úgyhogy inkább távolabb ment az ajtótól. Ha esetleg Gatons, a lakáj arra járna, innen még nem hallhatná meg őket. Remélte, hogy erre nem kerül sor. Egyszer már előfordult hasonló eset, akkor kénytelen volt "figyelmetlenségében" lelökni a lépcsőn egy kisasztalt a rajta álló ezüstökkel együtt, hogy jelezzen Solrielléknek. Az asztal ripityára tört, az ezüstök pedig kicsorbultak, és csupán Rierdan úr jóindulatán múlott, hogy nem vonták le a béréből a kárt, bár Gatons nagyon ragaszkodott hozzá. Szerencsére azonban a lakáj többnyire a saját teendőivel volt elfoglalva, így az őrködést eddig olcsón megúszta.
Éppen áttért a képkeretek törölgetésére, amikor Florensz kilépett a lyth szobájából és a haját rendezgetve, még kissé kivörösödött arccal elindult felé.
– Eldrit, de jó, hogy itt van. A lythien hívatja.
A cseléd nem volt benne biztos, hogy a jelenléte valóban csak azért volt ennyire örvendetes, mert így éppen kéznél lehetett, vagy a férfi inkább a háláját akarta kifejezni, amiért fedezi a seg... nos, tulajdonképpen mindenüket.
– Már megy is, uram?
– Igen, majd egy másik alkalommal keresem fel Rierdan urat. Most nincs időm megvárni.
Eldritnek volt egy olyan sejtése, hogy a férfi látogatásának célja nem az volt, hogy az úrral találkozzon. Sőt, talán épp az, hogy kifejezetten ne találkozzon vele.
– Hozhatom a köpenyét?
– Ne fáradjon, egyedül is megtalálom. Menjen inkább, ne várakoztassa meg a lythient.
A cseléd fejet hajtott, majd miután Florensz eltűnt a lépcsőfordulóban, ő is elindult a lyth szobája felé.
Meg tudta érteni Solriellt, a férfi eléggé jóképű volt, bár nem kifejezetten Eldrit esete, és láthatóan nagyon jól megértették egymást a lythszel. Ugyan Florensznek felesége volt, és két gyereke, akik mellesleg alig voltak fiatalabbak Solriellnél, a cseléd mégsem aggódott a lyth miatt, tudta, hogy nem ejtették a fejére és ez a kapcsolat inkább tőle függ, mintsem a férfitól. Éppen ezért már majd megölte a kíváncsiság, vajon mi is történhetett a szobában. Bár a hangok nem hagytak sok találgatnivalót, kíváncsi volt, vajon átlépték-e már azt a bizonyos határt. Azóta, hogy két napja visszaérkeztek a fővárosból, még nem volt alkalmuk erről beszélgetni. El kellett ismernie, kicsit irigykedett is, ha arra gondolt, mit csinálhattak a Karionban töltött idő alatt, mert bár valamivel idősebb is volt Solriellnél, neki még nem volt alkalma a testi örömök mélységesebb feltérképezésére egy másik személlyel. Úgy döntött, a mostani alkalom megfelelő lesz, hogy úrlythienét kifaggassa, már amennyire ezt a szolga és úr közötti kapcsolathoz képest viszonylag kötetlen barátságuk megengedte.
Bekopogott, majd a választ nem várva meg, belépett. Solriell az ablaknál állt leengedett hajjal, halvány színű köntösben.
– Minden rendben volt? – fordult felé lassan.
– Nem járt erre egy lélek sem, kilyth. Készítsek fürdővizet? – Solriell üveges szemmel maga elé meredve bólintott. – Jól van?
– Ha csak a pillanatnyi állapotom számít, akkor igen.
Eldritet ez annyira nem győzte meg, de remélte, annyi valóban igaz belőle, hogy nem a férfi művelt vele most olyat, amitől ilyen állapotba került. Elindult a félig leválasztott fürdőhelyiség felé.
– Lehet egy kérdésem? – szólt, miközben elkezdte engedni a vizet.
– No lám csak! Eddig még soha nem kértél engedélyt. Ünnepeljük meg ezt azzal, hogy őszintén válaszolok, bármi lesz is az – Solriell karba tett kézzel megállt mellette.
– Szereti?
A lyth szeme elkerekedett a meglepetéstől.
– Erre nem számítottam, de ha egyszer megígértem... – Elfordult és egy olajos üvegcsét kezdett el babrálni. – Nos, ezen még nem gondolkoztam. – Hosszú szünetet tartott, miközben mereven bámult egy süllyedő buborékot a fejjel lefelé fordított üdezöld folyadékban. Majd nagyot sóhajtva egészen halkan folytatta: – Tény, hogy nagyon kedvelem, de honnan tudhatnám, hogy ez szerelem? Soha nem képzeltem el, hogy lehetne közös jövőnk, és jó is, hogy nem tettem. Így hát bármit is érzek iránta, már nem számít.
Eldrit nem akarta még jobban elkeseríteni úrlythienét, ezért úgy döntött, inkább megpróbálja az események kellemesebb részeiről faggatni.
– Nem is mesélt még arról, mi történt önök között az úton. – Kezét nyújtotta az olajért, amit a lyth a kezében tartott. Solriell hirtelen feleszmélve visszafordította az üveget és a cseléd kezébe nyomta, majd újra összefonta karját és évődő mosollyal válaszolt:
– Sajnálom, a "bármilyen kérdésedre válaszolok" kártyát már elhasználtad.
– Jaj, ne már! – egyenesedett fel elégedetlenül a cseléd. – Legalább azt mondja meg, hogy végül odaadta-e magát neki. Mármint igazából.
– Na de Eldrit! Hogy jut eszedbe ilyesmi? – hördült fel tettetett felháborodással. – Én tisztességes vagyok... többnyire.
– Igazán kedves, én itt kockáztatom az állásomat, hogy játszadozhasson, erre még ezt se hajlandó elárulni? – visszatért a fürdő készítéséhez, talán túlságosan is legörbített szájjal.
– Kezdesz nagyon szemtelen lenni.
– Most miért mondja ezt? Tudja, hogy a nagybátyja nem engedi meg, hogy udvarlót tartsak. Legalább ennyi kis örömem hadd legyen.
– Nemsokára lehet több is. Azért nem lehet udvarlód, nehogy rossz példát mutass nekem – mondta gúnyosan Solriell, és a másik vállára tette kezét –, de mivel férjhez megyek, ez a gondod hamarosan megszűnik.
– Jaj, ne csinálja már! Minek hergeli magát? Úgyis tudom, hogy nem nyugodott bele, az nem vallana magára. – A fürdő elkészült, ezért a cseléd a kád elé húzta a lepelfalat, melynek vásznán pávák és fácánok röpködtek.
– Ami azt illeti, eddig két tervet sikerült kitalálnom – Solriell itt szünetet tartott, majd levette köntösét és belépett a kádba. Eldrit hallotta a csobogást, ahogy a lyth elkezdett mosakodni, de válasz nem érkezett.
– És el is mondja? – forgatta a szemét a cseléd.
– El – hangján hallatszott, hogy szélesen vigyorog. – Bár csak egyszer találkoztam vele, az emlékeimben egy kedves, idős bácsiként él. Talán megpróbálkozhatnék építeni az együttérzésére. Remélem, belátja, túl nagy köztünk a korkülönbség.
– Tehát előveszi a kedves, ártatlan Solriell énjét. Ez tetszik. – Amíg Solriell fürdött, Eldrit a haját igazgatta a fehér, faragott keretes falitükörben. – Akkor halljuk a másodikat.
– A másik az elviselhetetlen, neveletlen Solriell. Ha a józan ész nem elég, kénytelen leszek kegyetlenebb eszközökhöz folyamodni.
– Ez határozottan szórakoztatóbbnak ígérkezik az elsőnél. – Most a gazdája arcfestékeit kezdte el babrálni, hogy vajon melyik menne a bőre színéhez.
– Lehet, de remélem, nem lesz rá szükség. Végső esetben pedig még Florensz is kitalálhat valamit.
– Olyan szép lenne, ha odaállna az öreg elé, megmondaná, hogy szereti önt, és kihívná őt párbajra, hogy eldöntsék, melyikükhöz menjen – szólt álmodozva a cseléd, majd amikor hallotta, hogy Solriell kilép a kádból gyorsan letette a halványrózsaszín port tartalmazó tégelyt, amit éppen piszkált.
– Rendkívül gyerekes elképzeléseid vannak. – Újra köntösébe burkolózva visszatért szobájába.
Eldrit gyorsan leengedte a vizet és mindent visszapakolt a helyére. Mikor ő is követte gazdáját, a lyth már fehérneműben állt a szekrénye előtt, ruhái között válogatva.
– Arról nem is beszélve, hogy a házasság, bárkivel legyen is az, egyelőre nem szerepel a terveim között. Jól megvagyunk Florensszel így is.
A szekrény melletti kis asztalkáról elvett egy régi mesekönyvet és a benne jelzésként szolgáló halványkék selyemszalagot kezdte csavargatni az ujjai között. Az emlék inkább csak egy halvány sejtésként élt benne. Nem is tudott róla, amíg egyszer véletlenül meg nem találta a könyvet. Mikor Florensznek is megmutatta, a férfit megdöbbentette a felismerés, hogy az az aranyos kisgyerek, akinek réges-régen mesét olvasott, s aki az ajándék baba helyett inkább a férfi hajszalagját vette el emlékül, Solriell volt. Oriel barátja családjánál voltak látogatóban, Florensz felesége pedig éppen akkor várta első gyermeküket. Később azonban nem találkozott a kis lythszel, s amikor néhány fordulóval ezelőtt Oriel bemutatta neki a már kész felnőtt szépséget, Florenszben nem tudatosult, hogy megegyezik azzal az apró kis rokonnal, akivel akkor találkozott. Solriell olyan hatással volt rá, hogy nem kifejezetten az jutott eszébe, hogy gyermek is volt valamikor.
Maga a lyth túl kicsi volt akkoriban ahhoz, hogy emlékezhessen a találkozásra, amikor azonban megtalálta a könyvet benne a szalaggal, derengeni kezdett egy kép, hogy egy férfi ölében ül, s bár csak a kezét látta, ahogy a könyvet lapozza, de tudta, hogy Florensz az. A férfi ettől a tudattól betegesnek érezte magát és a kapcsolatukat, de Solriell megnyugtatta, egy ekkora korkülönbség valójában egyáltalán nem volt ritka. A lyth kicsit képmutatásnak is érezte, hogy csak mindezek után jutott eszébe aggodalmaskodni a fiatalsága miatt, végül azonban biztosította a férfit, hogy mindez nem számít. Solriell úgy gondolta, szellemileg elég érett már egy ilyen kapcsolathoz, s a férfi vonzalma azt bizonyította, ő is hasonlóan vélekedik. S lám, most már az apja is egyetért ezzel, sőt, láthatóan ennél sokkal nagyobb korkülönbség sem zavarja. Bár gyanította, hogy az apja már kisgyerekként férjhez adta volna akár egy haldoklóhoz is, ha ez nem lett volna törvényellenes.
– Amíg ki nem tudódik – törte meg Eldrit a csendet. Solriell zavarodottan eszmélt fel, de aztán eszébe jutott, miről is volt szó.
– Illetve amíg még nem vagyok másé. Rosszul leszek a gondolatra, hogy hozzám ér.
– Hát, talán a házastársi kötelességek nem lesznek annyira fontosak egy olyannak, akinek az ajtón is bottal kell becsoszogni. – mondta Eldrit.
Solriellnek csak egy sóhajra futotta válaszul, miközben visszatért az öltözködéshez, ő ugyanis olyan férfi mellett képzelte el a jövőjét, aki mellett az nem kötelesség, hanem élvezet.

Olvass tovább

2012. július 3., kedd

A rózsa másik virága - 1. rész




Kedves Sógorom!

Engedd meg, hogy az udvarias közhelyeket mellőzve rögtön a lényegre térjek. Legutóbbi leveled mélyen elgondolkoztatott gyermekem jövőjét illetően. Mikor nemrégiben közöltem azon elhatározásomat, hogy Solriellt férjhez adom, Te és húgom egyaránt úgy véltétek, túl fiatal még a házassághoz, s ezt alátámasztotta a gyerekes dac, amellyel a hírt fogadta, miszerint már ki is választottam számára az ideális jelöltet. Így hát beleegyeztem abba, hogy az esküvőre akkor kerüljön sor, ha Solriell eléri a nagykorúságot. Hozzáteszem, meglehetősen kínos feladat hárult rám, amikor közölnöm kellett ezt a jövendőbelijével.
Értesülve arról, hogy a gyermek elég érett már ahhoz, hogy elengedd egy távoli útra kettesben barátoddal, Alytes úrral, akinek tisztességes szándékáról ugyan biztosítottál, mégis úgy vélem, sokan, köztük én is, nem vagyunk elég haladó szelleműek ahhoz, hogy ne hasson ránk egy-egy pletyka, amely egy ilyen esemény hatására szárnya kélhet.
Úgy döntöttem tehát, hogy az esküvőt mindenki örömére az eredeti tervek szerint tarthatjuk meg. Annak érdekében pedig, hogy az ifjú pár megismerkedhessen, és megkedvelhessék egymást, a vőlegény már el is indult hozzátok. Kérlek, készítsd fel Solriellt, hogy illő módon fogadja Léven Ásgeir urat, aki várhatóan e levél érkezése után nem sokkal tesz látogatást nálatok.

Üdvözlettel,

Kerovin Sotar Sheridan

– Nyomorult féreg! Ezt mégis hogy képzeli? - Florensz a párkányra csapta a levelet és ingerülten hadonászott.
– Hogy képzeli? – húzta fel szemöldökét a lyth. – Komolyan kérdezed? Apám vérbeli kereskedő. Azt teszi, amiből a lehető legnagyobb hasznot remélheti – megvetően nézett félre az egyik sarok irányába, mintha csak az említett férfi is ott állt volna.
– Na de a saját gyerekével? – Florensz egyre jobban felemelte hangját.
– Tudod, egyszer közölte velem, hogy én vagyok a legértékesebb árucikke. Most végre a javára fordíthatja, hogy mennyi pénzt és türelmet volt kénytelen rám áldoznia – Solriell gúnyosan elhúzta a száját. – Arról nem is beszélve, hogy az eredeti terve is ez volt, és nagyon nehezen állt rá, hogy eltérjen tőle.
– Meglepően higgadtan kezeled a helyzetet – hökkent meg a férfi.
– Már túl vagyok az első megrázkódtatáson – vonta meg a vállát, de Florensz látta rajta, hogy csak magára erőlteti a közönyt. – Különben is, így századszorra olvasva rájöttem, hogy egészen mulatságos. Lássuk csak, melyik része is a kedvencem – Közelebb húzódott a párkányhoz és Florenszt is lehúzta maga mellé a padra. Kisimította a lapot, s mutatóujját színpadiasan az ajkához téve böngészte a levelet. – Itt van például apám nagyszerű indoklása. Kissé erőltetett ugyan, de egy dicséretet mindenképpen megérdemel, amiért sikerült úgy beállítania, mintha saját magamnak köszönhetném az egészet – mindezt játékosan mondta, de hallatszott hangján elfojtott zaklatottsága.
– Ugyan, előbb-utóbb biztosan kitalált volna valami más kifogást. Képzelem, Orielnek milyen bűntudata van, amiért elengedett velem Karionba.
– Ó igen, de a bácsikám valószínűleg már akkor megbánta, amikor kiléptünk a kapun – vigyorodott el a lyth sokat sejtetően, majd erőteljesen legyezni kezdett a kezeivel: – De ne hagyj elkalandozni, épp a levelet elemzem – húzta fel kényeskedve az orrát. – Szóval, talán a személyes kedvencem az ifjú pár kifejezés. Ha a kormányzó és az én életkoromat átlagolnánk, akkor sem illene oda az ifjú szó, bár tudom, ez csak amolyan közhely – fejezte be már csevegő hangnemben.
– Mindenki azt hiszi majd, hogy a nagyapád. Nem hiszem el, hogy ez őt nem zavarja. Bár, ha jobban belegondolok, ha én annyi idősen megkaphatnék valaki olyat, mint te, nekem sem lenne ellenemre. Most sincs – vigyorodott el s szavai megerősítéseként tenyerét a lyth térdére helyezte, majd lassan elkezdte felcsúsztatni a szoknyája szegélye alatt.
– Ó igen, Alytes úr, és az ő tisztességes szándékai – mosolyodott el sokat sejtetően a lyth, majd közelebb húzódott a férfihoz és megcsókolta.
– Nekem ez a kedvenc részem a levélben – vigyorodott el szélesen Florensz, miután ajkaik szétváltak.
– Nekem ez a kedvenc részem – mondta Solriell halkan, miközben térdét a férfi lábain átvetve az ölébe ült és elkezdte kigombolni a nadrágját.

Olvass tovább