A dinó meg a zürhajó között fészkel a kárókatona - Föld után ellenvélemény

Alacsony elvárásokkal ültem be a Smith családi mozira, mert a film előzetes híresztelése és első kritikái rosszat sejtettek. Tartalmatlannak, unalmasnak minősítették, amit csak azért hoztak létre, hogy Will Smith és a fia ismét szerepelhessenek egy közös filmben. Mivel azonban mások véleménye nem szokott minket eltántorítani, az előzetes pedig ígéretesnek tűnt, igenis beültünk a filmre.
Két lehetséges előrejelzésem volt: vagy valóban rossz filmet fogunk megnézni, amin a látványvilágon kívül nem sok minden van, csak apa és fiú unalmas szenvelgése és hosszas tájbabámulások, vagy a kritikusok nagy része téved, és igenis van ennek mondanivalója is, csak nehéz észrevenni. Utóbbit kevéssé tartottam valószínűnek, mert egy sci-fitől ha az ember mondanivalót vár, akkor társadalomkritikára vagy agypukkasztó tudományos-pszichológiai fejtegetésekre számít, esetleg bedrogozott flesselésekre, amikor az űrhajó teret vált/fénysebességre/elképzelhetetlen sebességre kapcsol és átmennek skótkockás plédbe. Namármost, aki ezt várta, annak valóban csalódnia kellett, mert ezek egyike sem történt meg, és igazából a sci-fi vonal is kevésben kimerült, mert a film ¾-ében gyönyörű erdei tájakat néztünk, és többnyire csak Jaden Smith színeváltó kezeslábasa emlékeztetett minket arra, hogy milyen besorolású mozira is ültünk be.

Amikor a Smith család filmjéről beszélnünk, nem szabad elfelejteni, hogy a házaspár „csupán” producer, apa és fia pedig „csak” a fő- (és körülbelül egyedüli) szereplők. (Bár azt meg kell jegyezni, hogy a történet alapötlete is Will Smith fejéből pattant ki.) A rendezői székben ugyanis M. Night Shyamalan ült, ő írta a forgatókönyvet és exekutív producere is volt a filmnek. Ez a tény a filmre való várakozás során többször is a tudomásomra jutott és többször el is felejtettem, sőt, még az első negyed órában is a tudatom peremén lavírozott ez az információ. Az agyam megtett mindent, hogy objektívan nézhessem a filmet.
Shyamalan tipikusan az az ember, akinek a munkáira azt szokták mondani, az emberek vagy imádják vagy gyűlölik. Szóval aki az utóbbi kategóriába tartozik, az nem fogja szeretni ezt a filmjét sem - meg ezt a kritikát sem. Én személy szerint szeretem a filmjeit, bár az alkotásainak egyelőre csak úgy kb a felével vagyok ismeretségben, sci-fit (Az esemény, Jelek) pedig még nem láttam tőle. Amit mindenki tud viszont róla, hogy a filmjeit egytől-egyig jellemzi az emberfeletti jelenléte, már a hagyományos, misztikus, nem a tudományos transzhumán értelemben. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor ismét tudatosították bennem, hogy A Föld után bizony Shyamalan-film, értetlenségemnek adtam hangot. Az előzetes alapján ugyanis ebbe a sztoriba nem lehet misztikumot szuszakolni. Akció, űrhajók, kütyük, gonosz lények, zuhanás, egy kis Robinson-feeling, esetleg tényleg egy kis apa-fiú szenvelgés és monológok, jó esetben egy agytekerő csavar a végére, amiből kiderül, hogy semmi nem is úgy van. De misztikumot kb olyan eséllyel várunk tőle, mint azt, hogy Sandra Bullock FBI-egyenruhában, Chewbacca hátán lovagolva disznóvicceket mesél. Pedig bizony ezt kapjuk. Márhogy misztikumot, nem disznóvicceket.

A film első negyede szépen teljesít a tudományos fantasztikum megvalósítása terén, látványos, idegen hangulatú, mégis emberi. De igazából a CGI-jal ki is fújt, mert a hitelesség valahol a nullát közelíti. A tudományos bakik sora azzal kezdődik, hogy a történet az eseményeket legalább ezer év múlvára teszi, ehhez pedig kapunk egy olyan technológiai fejlettséget, aminél néha még a 2100-as évekre is elszálltabbakat jósolnak. A film nem utal arra, hogy azon kívül, hogy a Földet tönkretettük és ezért másik bolygóra kényszerültünk, történt-e volna bármilyen komolyabb világvége, amely évszázadokra visszavetette a fejlődést. Ennek hiányában legalábbis olyan magas nano- és/vagy kvantumtechnológiai fejlettséget és poszthumanizmust várnánk, aminek Will Smith lábsérülése bakfitty kellene hogy legyen, és ami mellett pl. a mérgező levegő elleni védőspray, a könnyen törő kijelzőjű kommunikációs eszközök, az alakot változtató multifunkciós szúró(!)fegyver kőkorszakinak tűnnek. A földi természet több fejlődést mutatott ez alatt az idő alatt, mint az emberi találékonyság, és bár az extrémen zord(nak tűnő) körülmények is tűnhetnek indokolatlannak, ezek megkérdőjelezését mellőztük, elvégre az evolúció mindig is nagyon találékony volt.

A film a Földre zuhanás után gyakorlatilag kétszereplős, csak néha szakítják meg visszaemlékezések, amik folyamatosan tárják fel Kitai (Jaden Smith) bűntudatának és egyéb lelki bajainak okait. Egy ilyen karakterközpontú kevésszereplős filmnél nem mellékes szempont a színészek tehetsége, vagy annak hiánya. Will Smith nyilván nem számít a legdrámaibb erejű színészek közé, de azért tehetségtelennek senki sem mondhatja. Ennek ellenére a teljes játékidőt tulajdonképpen kettő arcmozdulattal játssza végig: a homlokráncolás és a kényszeres szájösszehúzás zavarbaejtő elegyével, ami feltehetően a félelem nélküli, ezáltal érzelemmentes(nek tűnő) ember szenvtelen arckifejezése hivatott lenni, de sajnos inkább olyan érzést kelt, mintha egy 17. századi színtársulat tankönyvéből nézte volna ki. A fia ehhez képest egész repertoárt mutat be, ami leginkább a félelem köré összpontosul (amíg azt le nem győzi), azt viszont nagyon hitelesen teszi. Nem keménykedik irreálisan és nem is túlozza el, pontosan hozza a felnőtt- és gyerekkor határán egyensúlyozó fiatalt, ami a célja.

Akár sci-fiként nézzük, akár nem, az indokolatlanságok terén a film ezer sebből vérzik. Ha kevésbé optimisták lennénk, mint amilyenek vagyunk, akár el is gondolkozhatnánk rajta, nem pofátlanság-e hetente mozi álnéven CGI-orgiákra csábítani a gyanútlan népeket (nem is értem, miért nem találták ezt ki még eddig, alacsonyabb áron néha még azok is elmennének, akiknek amúgy maguktól is van fantáziájuk).
Tehát akár meg is állhatunk itt és mérgelődhetünk. Vagy elgondolkozhatunk azon, hogy amit elvárnánk a filmtől, az igazából nem lényegtelen-e. Nézzük most úgy, mint egy mesét. Már nem a Bebe TV-n fél óráig közlekedő kacsa típusút, hanem mint azt a több ezer éves, a kollektív tudatalattiből származó valamit, amiből az emberiség fölépítette a világot. A legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni, kiállja a próbákat a szörnyek és a természet erői ellen egy számára ismeretlen és veszélyes környezetben, közben bölcs segítőkre is talál, majd férfiként tér vissza. Így máris ismerősebb.

Ettől persze még lehetett volna kidolgozott és indokolt a szó szerinti értelmezésében is, elvégre készítettek már filmeket, amik több értelmezési síkon is jól működnek. Elképzelhető, hogy ez szándékos, hogy az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a konkrét értelmezésekről. Rögtön szól, hogy hé, te, ez itt hülyeség, mondom, erre ne figyejjé' oda, ittmutatom a lényeget e! A kőarcú, félelemkeltő, de egyben tiszteletreméltó és szigorú atya, aki messziről figyel és tanít, hogy álljuk meg a helyünket. Aki akkor is figyel ránk, amikor azt hisszük, elhagyott (mert eltört a kommunikációs karpánt kijelzője). Az elszakadás pillanatában az ismeretlenbe ugrás, az égből jövő segítő hatalmas sasmadár, mindről érezzük, ezeket nem így kell komolyan venni. Persze akinek az 'atya' és az 'égi segítő' szavaktól feláll a hátán a szőr, az így sem fogja szeretni a Föld utánt, de hát az bennünk a szép, hogy ilyen sokfélék vagyunk.

A beavatási szertartás érzése egyébként annyira erős, hogy ha Will Smith nem ott előttünk tesz söntöt a lábába, akkor még vártam volna a végére egy fordulatot, hogy mondjuk az egészet elterveztemintegy rítusként a fiának. Ez lehet, hogy dobott volna a történet valóságos vonalán egy kicsit. Persze lehet, hogy a fenti hibák nem szándékosak, csak egyszerűen nem akartak több időt és figyelmet áldozni ennek, ha úgysem ez a lányeg.

„A veszély valóságos. A félelem rajtad múlik.”

Ez alapján mondhatnánk is a Föld utánra, hogy mondjuk Az Öt Legenda felnőtteknek szóló változata. És mondhatnánk Smithéknek vagy Shyamalannak, hogy nem vagyunk már gyerekek, nem kellenek nekünk mesék, meg felnőtté válás, mi már ezen túl vagyunk. De valóban így van? Nem élünk mi is mindannyian a „mostakarom, de kényelmesen ám, tudod mit csináld inkább meg helyettem” állapotában? Nap mint nap láthatunk korunkbeli, vagy akár nálunk kétszer idősebb „felnőtteket” hisztizni, amiért nem körülöttük kering az univerzum. Nem esünk bele mind vagy a felelőtlenségbe, vagy a másik végletbe, hogy megkeseredünk és egyfolytában attól félünk, hogy mi lesz ha? Nem érezzük sokszor idegennek magunkat, mert túlságosan is megvédtek, vagy mert nem figyeltek ránk eléggé? Nem aktuális a félelem kérdése, amikor folyamatosan azt látjuk-halljuk, hogy lelőtte, elrabolta, megerőszkolta, felrobbant, összeütközött, lezuhant. Amikor naponta dőlnek meg meleg- és hidegrekordok, a vízállásrekordok, a hurrikán- és cunamirekordok, és bármikor ránkeshet egy elefánt, mert attól még a bifidus essensis sem védhet meg? 

Apropó, környezet: bár az alapkoncepció adja a környezetvédelem témáját, erről bővebben nincs szó, azt sem tudjuk meg, konkrétan hogyan tettük tönkre a Földet, bár valószínűleg erre nincs is szükség, a jelenlegi életmódunk alapján nagyon könnyen vizualizálható. Ugyanakkor a film cselekménye egy igen fontos üzenetet fogalmaz meg ebben a témában is, amikor Kitai elveszti apja irányítását és kénytelen egyedül helytállni a természetben ahol 30-40 fokos hőingással, vérengző ragadozókkal és mindenfelé mérgező növényekkel és állatokkal kell számolni. Ekkor már nem harcol, küszködik és nem mindent a kütyükkel igyekszik megoldani, hanem megfigyeli, hogy a többi élőlény hogyan alkalmazkodott. Mintegy példát mutat, hogyan kellene a sterilizált és elszigetelt életmódunkból továbblépni és a természettel harmóniában élni.

A Föld utánt sokszor érte a vád, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy szcientológiai propagandafilm. Szándékosan nem néztem utána a szcientológia hátterének, és bevallom, lövésem sincs az elveikről. De ha az is a fentieket hirdeti, akkor ugyanannyira vádolhatjuk a filmet ezzel, mint Jézust, Buddhát vagy Mohamedet, vagy bármelyik másik, akár ősibb vallást, hiszen mindegyik alapvetően azt akarja nekünk megtanítani, hogyan váljunk sivító, követelőző, egocentrikus csecsemőkből magabiztos és empatikus emberekké.
Ha élvezni akarjuk a Föld utánt, akkor tehát ne sci-fiként, akciófilmként vagy mélylélektani drámaként nézzük. Nézzük népmeseként, nézzük spirituális szimbolista tanmeseként, vagy nézzük a Tüskevár nagy költségvetésű hálivúdi változataként és élvezzük a CGI-t . És nézzünk a lelkünkbe.

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj kritika

A Kvantumtolvaj egy férfias regény. Kombinálja az agyfacsaró kvantumfizikai tudományos fantasztikumot a szintén agyfacsaróan fordulatos mestertolvaj-krimivel. Egyben a végtelen lehetőségek könyve is, aminél az olvasó sosem lehet eléggé felkészülve, mert itt bármi megtörténhet.

A könyvön látszik, hogy írója matematikus-fizikus és ennek megfelelően teljesen tisztában van ezen területek legújabb (és mindenféle) álláspontjaival. Aki csak megközelítőleg ismeri a vonatkozó elméleteket (mint én is), annak a regény a képzelet valóságos túráztatása – jó értelemben. Ez a világ körülbelül annyira lehet furcsa egy mai átlagember számára, mintha Szent Ágoston olvasna Vernét. Ennek ellenére bravúrosan alakítja úgy a karaktereket és az eseményeket, hogy hitelesen érezzük, számukra ez a hétköznapi világ. Elhisszük, hogy ha egy a Kvantumtolvaj világában létező író írná meg ezt a történetet, ő is így tenné. Az persze elgondolkodtató, hogy vajon az emberek személyisége és viselkedése hogyan változna meg ennyi idő múlva, illetve ilyen irányú és mértékű technológiai fejlődés után. Hiszen az, ahogyan 100-150 évvel ezelőtt az akkori fantasztikum írói elképzelték a jövő emberét teljesen különbözik attól, amilyenné valójában vált a társadalmunk és kultúránk. Igaz, a fejlődés előrehaladtával a művészek képzelőereje is egyre nyíltabb lett, ma már sokkal könnyebben el tudunk vonatkoztatni a jelenlegi életünktől, és erre Rajaniemi kiváló példa. De hogy bármelyik írónak is sikerült-e teljesen elszakadni az ilyen előfeltételezésektől, azt csak a jövő mondhatja meg.

A regény világfelépítése nemhogy nem szájbarágó, de szándékosan dolgoztatja az olvasó agyát. Az esetek 90%-ában követi azt az elvet, hogy mivel a szereplők mind ismerik a világot, amiben mozognak, nem adhatja esetlenül a szájukba (vagy a gondolataikba) az olvasó számára ismeretlen fogalmak magyarázatát. Ezért először kapkodni kell a fejünket, ha magunk elé akarjuk képzelni a teljes elénk tárt valóságot. (Ezt mondjuk szinte minden kritikában a fejéhez is vágják az írónak) Azonban pontosan elég információt rejt a szövegkörnyezet ahhoz, hogy rögtön megértsük a szándékot és néhány (tucat) oldal után teljes képet is kapjunk ezekről a fogalmakról. Ugyanakkor aki nem szeret a háttér információk után (is) nyomozni, az lehet, hogy nem fogja szeretni (eleinte) a könyvet. Azon néhány esetben, amikor konkrét magyarázatokat kapunk, azokat észrevétlenül és indokoltan csempészi be a szövegbe. Üdítő néha olyan szöveget olvasni, ahol nemcsak hogy nem nézik hülyének az olvasót, hanem egyenesen edzik is.

Lehet azonban olvasni és élvezni is a Kvantumtolvajt annak is, akinek lövése sincs a kvantumfizikáról és nem is érdekli. Ha az ember túl tud lépni azon, hogy néha egy-egy szót nem ért, akkor körülbelül abba a tudatállapotba kerül, ami fantasyk olvasása közben szokott előállni. Hiszen az emberek nagy része ugyanannyira nem tartja magát mágusnak, ahogy kvantumfizikusnak sem, ilyenkor tehát a „bármi megtörténhet, idővel majd megtudjuk, mi” üzemmódba kapcsolunk.

Imádnivaló az, ahogyan korunk modern popkulturális elemeit szinte az ősidőkön való nosztalgiázással említi, ahol például egy mai Lan-party egy társadalom alapvető hagyománya lehet – igaz kb. annyira autentikusan mint manapság egy Reneszánsz Vásár. Mindezeket az utalásokat azzal a trükkel teszi hitelessé, hogy tulajdonképpen sosem nevezi meg őket, csak a leírásból lehet következtetni, hogy melyik képregény, szerepjáték vagy fantasy hőséről van szó. A könyv végén pedig még kapunk egy „Nem vagyok az apád”-rájátszást is. Többször eltöprengtem, vajon hány utalást rejthetett el, melyeket ismeretek hiányában nem vettem észre.

A fejezetek eleinte felváltva szólnak Jeanról és Isidore-ról. Ennek megfelelő a címük is: A tolvaj és …. illetve A detektív és …. Majd a végén már keverednek és össze is olvadnak, ahogy az eseményszálak összeérnek. Ezeket szakítják meg a közjátékok, amelyek valami rajtuk kívül álló vagy múltbéli eseményt jelenítenek meg. És bár a befejezés már majdhogynem nyálas is, az utolsó közjáték szolgáltat nekünk egy függővéget is.

A szereplőkről:

A főbb szereplőkben van egyfajta átívelő közös érzés, ami valószínűleg egyrészt a számunkra egységesen idegen világ adottságainak, másrészt annak köszönhető, hogy mindannyian erős karakterek. Ennek ellenére azonban mindannyian egyéniségek, egyre dimenzionálódnak a történet előrehaladtával, a visszaemlékezések pedig egészen új személyiségfejlődésre is felhívják a figyelmünket.

Jean le Flambeur

„Raymonde hosszasan méreget, amire a legszebb mosolyommal válaszolok. Nagyon hosszú ideig gyakoroltam a tükör előtt, hogy passzoljon az új arcomhoz.”

Érdekes figyelni a nevekre, szinte minden esetben beszédesek, vagy utalnak valakire. Jean le Flambeur neve „hazárdjátékost” jelent, korábbi neve, a Paul Sernine pedig Arsene Lupin egyik álneve. Rajaniemi egyébként szándékosan és nem titkoltan kölcsönöz Leblanc regényeiből, a regény mottóját is innen választotta.

Csaló archetípusának megfelelően trükkös, szellemes és művészi szinten űzi a lopást. Ahogy ő maga is mondja: „Sohasem osztom meg a terveimet félkész állapotban. Ez egy kreatív folyamat. A bűnöző művész, kreatív elme; a nyomozók pedig csak kritikusok.” Ugyanakkor ritka pillanatokban tetten érhető rajta egyfajta kedves esetlenség és egy kis tolvajbecsület is.

Mieli

„Mieli vagyok, Karhu lánya a Hiljainen kotóból. És sohasem hazudok.”

Mieli egy igazi erős női karakter, az a fajta, akiket a férfi írók maguk mellé akarnak, és amilyenné sok nő válni szeretne és/vagy féltékeny rá. Sikeresen egyensúlyoz a hűvösen titkolózó, irányító harcos nőalak típusának mezsgyéjén anélkül, hogy beleesne a sablonos feleslegesen nyavalygó kihaénnemség hibájába. Mieli, aki „letépte egy fiatal lány karját, és azzal vert agyon három embert.”

Jó húzás tőle, hogy már az elején leszögezi, neki bizony már van valakije, aki iránt mélyen kötődik, ezzel megakadályozva az olvasót abban, hogy rögtön romantikus szálakat kezdjen szőni a főszereplők között. (Bár ez férfi írók esetében kevésbé tendencia) Ami még szebb, hogy ennek ellenére megadja rá a lehetőséget.

Mieli és szerelme, Sydän neve is beszédes („elme” és „szív”), de sokat nem tudunk meg az utóbbiról illetve kettejük múltjáról, úgyhogy ezek jelentőségének kifejtése valószínűleg a következő könyvekre vár.

Perhonen

„Veled még beszélhetek anélkül, hogy megütnél, igaz?

Miért kellene megütnöm téged? – kérdezi a hajó. – Vannak lézereim.”

Perhonen, a Mieli által énekből szőtt hajó az egyik kedvenc szereplőm, kacérkodó, vicces, és van benne egyfajta szexisség, ami az emberen kívüli intelligenciák sajátja. A lepkeavatar-áradat pedig már egyenesen cuki egy olyan „géptől”, aki százezer kilométerről kilézerezheti.

Isidore Beautrelet

„Isidore sosem értette, nemzedéke egyes képviselői miért szórják az Idejüket két kézzel anyagi javakra és szolgáltatásokra, hogy kurta, bár pompázatos életet éljenek nemesként, mielőtt Hallgatagként nekilátnak a hosszú és gyötrelmes robotnak. Különösen akkor, ha helyette rejtélyek megoldásával is foglalkozhatnának.”

Isidore egy meglepő karakter, leginkább azért, mert a fülszöveg mesterdetektívként hivatkozik rá, az ember pedig ilyenkor egy rideg, precíz férfira számít, akinek legalább annyira szövevényes a múltja, mint ellenfelének, és megszállottsággal üldözi a tolvajt. Ehhez képest egy fiatal fiút kapunk, aki hátköznapi életet él egy másik diákkal együtt bérelt lakásban, felfordul a gyomra a riksapókozástól (a marsi taxi), teljesen hétköznapi civódásokkal tarkított párkapcsolatot folytat a zoku Pixillel és virágcsokrot visz a Hallgatagként dolgozó apjának (ez a momentum később még érdemel pár szót). Talán az egyik legemberibb, leghihetőbb karakter a regényben. Ugyanakkor tudásával és készségeivel valóban megfelel a mesterdetektív fogalmának. Az ő nevét (illetve a fiatal detektív karakterét) egyébként Rajaniemi szintén Leblanc regényeiből vette.

Raymonde szintén egy összetett karakter, aki talán a legkiegyensúlyozottabb arányban váltogatja a regényesen menő és a fájdalmasan emberi oldalát. Róla azonban spoiler nélkül nem lehet túl sokat beszélni, ezért maradjon ennyiben
.

Zárásként néhány szó az egyik kedvenc jelenetemről, amire már utaltam korábban:

Érdekes a marsi társadalmi rendszer, ahol a fizetőesztóköz az idő (ez mondjuk nem Rajanieminek jutott először az eszébe), s amikor ez lejárt, az emberi tudatok mesterséges testekben szolgálják a társadalmat Hallgatagokként. Isidore látogatása a Hallgatagságát töltő apjánál valóban igazi Alvilágba való leereszkedés, ahogyan azt a fejezetcím is sugallja. A terraformálást előkészítő és végző Hallgatagok feladata igazi sziszifuszi munka, hiszen a phobosok úgyis mindig újra lerombolják, amit építettek. Érdekes kérdéseket vet föl a hittel, a halállal, újjászületéssel és a túlvilággal kapcsolatban a marsi törvényeknek ez a menete. Különösen, amikor kiderül, mennyire emberiek a tudatok ebben az állapotban is, hiszen Isidore apja újra és újra a szeretett nő arcát vési bele a kőbe, noha feleslegesen. Paradox módon a könyv egyik legélettelibb jelenete ez.

A kiadásról:

Az Ad Astra kiadó az egyik legigényesebb most a hazai piacon. Ennek megfelelően a borítók mind gyönyörűek. Sánta Kira grafikái zseniálisak, ugyanakkor nekem a második rész borítója jobban tetszik. A szerkesztés szinte makulátlan, csak csekély számú elütés, félreírás, csúszik be. A fordítás gördülékeny, a saját alkotású szavakkal jól bánik.

karakterek: 4,5

történet: 5

stílus: 5

borító: 4,5

kiadás: 4,5

fülszöveg: 5

Feledés (Oblivion) kritika

A Feledést az év legjobb sci-fi filmjének jósolták. Hogy ezt beváltja-e, afelett nem tudok ítélkezni, de az biztos, hogy az igyekezet nem volt hiábavaló.

/A spoilerek háttérazonos színnel íródtak, kijelöléssel elolvashatók./

A történet tömören: a 2070-es években járunk, a földet korábban megtámadta egy idegen faj, a „dögök”, elpusztították a Holdat, ennek következtében a katasztrófák egész sora kiirtotta az emberiség nagy részét, lakhatatlan radioaktív pusztasággá téve a bolygó nagy részét.

Az emberiség maradéka a Titánra, a Szaturnusz egyik holdjára költözött, a Földön csak Jack Harper és Victoria Olsen maradt, előbbi a drónokat javítja, amelyek a „dögökkel” harcolnak és a hatalmas víznyerő erőműveket javítják, utóbbi pedig segíti, megfigyelőként támogatja és tartja a kapcsolatot a Tet-tel, a terhelő kinézetű űrbázissal, ahova feladatukat befejezve ők is visszatérnek, hogy végül ők is eljuthassanak új otthonukba.

Mindkettejük elméjét kitörölték, hogy védjék a küldetés biztonságát, de Jacknek emlékképszerű álmai vannak és titokban egy érintetlenül maradt völgyben házat épít és a romokban talált tárgyakat gyűjti. Aztán egy űrhajó lezuhan, benne egy túlélővel Jack álmaiból.

És persze valami megbújik a háttérben. Ezt láttuk az előzetesből. És tudjuk, hogy a föld alatt élnek emberek. De nem csak ezért tudjuk, hogy nincs minden rendben. A történet lassan indul, de nem véletlenül. A steril kis mikrovilágukban élő két steril, agymosott, makulátlan ember, akik férj és feleségként élnek, és mindig mosolyognak a Tet-ről jelentkező görcsös arcú Sallyre, akitől az utasításokat kapják. A reggeli köszöntés: „Újabb nap a paradicsomban”, és körülbelül hárommondatonként kérdez rá a nem kissé unszimpatikus felsővezetői nőszemély, hogy „Önök hatékony csapat?”. Mindezek a motívumok egyébként gyönyörűen keretbe foglalják a filmet a végevisszaemlékezéskor. A föld felszíne azonban Jack területe, itt hétköznapi emberként viselkedik, baseballsapkát hord, rágógumizik, virágot öntöz. Esténként pedig Victoria arról társalog, milyen jó lesz végre a Titánra menni. A film pedig hagy rá elég időt, hogy ez a nyomasztó, kényszeredetten pozitívnak szánt alaphangulat ráüljön az ember nyakára, míg már nem bírja, és szinte felkiált, hogy jöjjön már a változás. Ami a film feléig várat magára, így aztán meg is lepődünk, hogy utána ötpercenként újabb és újabb csavarokkal jönnek az események. Azért persze egyik csattanótól sem fordulunk le a székről, de ilyen tekintetben manapság nagyon magasan van a léc. Ettől függetlenül a film nem feltétlenül kiszámítható, és eléggé megrázó a fő felismerés, amolyan „Na de miért? Hogyan? És rohadjon meg!” módon.

A film vége néhány kérdést nyitva hagy, amiken elgondolkodhatunk. (Mi is volt ez a "létforma"? Ki hozta létre, és miért? Jön-e belőle másik? Mi lett a többi klónnal? Élhető-e még a bolygó hosszútávon? Mi történt volna a főszereplőkkel, amikor lejár az idejük?) Végignézve találunk jónéhány logikai buktatót is, kezdve a technológiával és a motivációkkal (intelligens drónok, buborékrepülők, egy ház a felhők fölött, amit kb egy fogpiszkáló tart, hozzáértést nem igénylő, minden sebet gyógyító lézeres kötyü, de megfigyelőrendszer csak a repülőn van, az is olyan szemcsés, hogy egy mai telefon kamerájával jobb képet csinál az ember; mindezeket létrehozó idegen intelligencia, ami ki tudja meddig figyelte az emberiséget, hogy megtalálja a legoptimálisabb módot a kiirtására, leklónozta őket, de annyi esze nem volt, hogy egy dns-specifikus vírust küldjön rájuk, inkább 60 évig szórakozik velük.)

A Feledés jópár ismert vagy tradicionális sci-fi elemmel operál, egyes elemek már be is égtek az ember retinájába. A darabokra hullottHold Wells Időgépéből köszön vissza, a Tet szuperszámítógépe olyan, mint egy replikátorokból épített mélynyomó (a Tet maga meg eleve egy fejtetőre állított goa’uld anyahajó, bár nyilván nem kell ahhoz a Csillagkapuhoz nyúlni, hogy az ember egy gúla alakú űrobjektumot képzeljen el), a ”háromszög alakú nyíláson bemegyünk az űrhajóval és letesszük a bombánkat a rohadt kis idegenek segge alá a hajójuk közepébe” motívumot pedig a Függetlenség napjában is láthattuk. Ugyanakkor (poszt-)apokaliptikus sci-fi műfajban nehéz lenne a hasonlóságokat kikerülni.

A világmegmentő főhős természetesen amerikai, sőt mi több, new york-i, amit rögtön az első tíz percben, majd folyamatosan később is az arcunkba nyomnak: NY baseball-sapka, epikus focimeccs-visszaemlékezés, hatalmas USA-zászló lebeg felülről az arcunkba az Empire State Building tetejéről (mert bizony az amerikaiak életük minden fontos eseményét ott követik el). A társa, Victoria legalább brit, de magyar szinkronnal mi ezt nyilván csak akkor vesszük észre, amikor a film végén a visszaemlékezésben meglátjuk a zászlókat az egyenruhákon. Az legalább becsületükre váljon a film készítőjének, hogy Jack szerelme Julia Rusakova, tehát orosz, és az őt játszó Olga Kurylenko ha nem is orosz, de legalább ukrán. New Yorkot a magyar ember is annyira ismeri, mint a saját lakhelyét, sőt, talán jobban is; hiába van lerombolva, szinte teljesen betemetve, mégis bizton körbenavigálnánk magunkat Manhattanben. Mindezen azonban nem lepődünk meg, ez már-már szinte a hollywoodi sci-fi toposza és egyébként is kb. minden második amerikai film ott játszódik. Megértjük mi, valószínűleg mi sem helyeznénk egy magyar poszt-apokaliptikus sci-fi (vagy ami azt illeti bármilyen magyar film) cselekményét teszemazt Ghánába. És minden bizonnyal kicsit nekünk is megdobbanna a hazafias szívünk, ha egyszer mondjuk Rózsa Sándor ükunokája mentené meg a Földet és az egész galaxist. Ne vessünk hát ezért rájuk mégse követ, lehet élvezettel nézni ezeket a filmeket úgy is, hogy egyébként tudjuk, hogy hősök nem csak Mexikótól északra és Kanadától délre teremnek. Egyébként pedig amikor már minden magyarázat a helyére kerül a filmben, a főhős nemzeti hovatartozása tulajdonképpen teljesen logikussá válik, elvégre a történet 2017-ből indul, és nem gondolnám, hogy az űrkutatás az elkövetkezendő 5 évben annyira megváltozik, hogy egy idegen objektum vizsgálatára ne a NASA küldene hajót, és feltehetőleg annak kapitányát is maguk közül választják ki. Az is érhető, hogy a sok Jack Harper-klón közül miért pont az ébred rá emberségére, aki az egykori otthona területén furikázik nap mint nap.

A látványvilág: Szándékosan nem emeltem ki az elején. Felesleges róla szuperlatívuszokban beszélni, hiszen már az előzetes megmutatta, mire számíthatunk. Becsületükre váljon, hogy állítólag próbálták csökkenteni a CGI mennyiségét, a tájak nagy részéről rögtön látjuk, hogy Izlandon forgatták, ami nagyon szerencsés választás ahhoz, hogy megmutassa, a Föld nem csak egy füstölgő romhalmaz, hanem van ott még miért élni.
Mindezt tökéletesen kiegészíti az M83 zenéje, ami gyönyörűen illik még a hangeffektekhez is.

A szereplők: Tom Cruise a tőle szokott magabiztossággal hozza a világmegmentő hős szerepét. És Tom Cruise még mindig – minden rosszindulat nélkül - egy a feltehetően a castingosnak és az operatőrnek is fejtörést okozó seggdugasz, ugyanakkor jól megoldották azzal, hogy mindig őt helyezték közelebb a kamerához, mint a hölgyeket, és szerencsére, nem kellett túl sok szereplővel számolni. Az egyetlen normál szögből felvett jelenetben viszont pl. Nikolaj „Jaime Lannister” Coster-Waldau mellett akár hobbit is lehetne. De legalább politikailag korrekt, vagyis hogy nem csak a nagy, kigyúrt emberek menthetik meg a világot (hanem a kis, kigyúrt emberek is, ha megfelelően karakteres az orruk).

Andrea Riseborough gyönyörű, és meglehetősen hitelesen alakítja az agymosott példás munkaerőt, annyira, hogy már-már elgondolkozunk, vajon nem a repertoárja végessége-e ennek az oka, amikor egy megránduló izom az arcon egyszercsak elárulja, hogy itt bizony jól játszott érzelmek jól játszott elfedéséről van szó. És bár ridegsége miatt kezdetben az is felmerülhet bennünk, hogy esetleg valami beépített későbbi potenciális ellenséget látunk, későbbi kiborulásai olyan hűen mutatják be a Jack feletti aggodalmát, ami minden kétségünket eloszlatja. Jó filmes hősnőként természetesen ő is sminkben alszik (hacsak nem átallották sminktetoválással klónozni)

Olga Kurylenko szerepe szintén archetipikus, ennélfogva kiszámíthatóan önfeláldozó és szerelmes tekintetű, Ugyanakkor bátor és ügyesen feltalálja magát a 60 évvel későbbi technológiában, de a helyzet realitását felismerő félelmet is csillanni látjuk néha a szemében.

Morgan Freeman kisujjból hozza a Morgan Freeman-féle bölcs öreget, amit az elmúlt 30 évben játszik. És még a hatásvadász szivargyújtós belépőjét is megbocsájtjuk, tudva, hogy Harper „felébresztésében” és meggyőzésében mennyire fontos szerepet hagyott a pszichológiailag befolyásoló tényezőknek.

A szinkronhangok is megérdemelnek néhány szót, bár számuk csekély és nagy meglepetést nem okoznak, A Tom Cruise – Rékasi Károly, Morgan Freeman – Reviczky Gábor párosításokat könyvelni lehetett, Pikali Gerda az életrajzába is beírhatja már, hogy hivatalos sci-fi hősnő hang. Nyakó Júlia különleges hangja üde színfolt, főként, mivel viszonylag ritkán szinkronizál.

Nem mondom, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a miértek és a motivációk buktatóit, és igen, ötpercenként lehet ezt a filmet kommentálni „na persze” kezdetű mondatokkal és lehúzni a túlzott hálivúdizmusával. Ugyanakkor úgy gondolom, lehet egy filmet egyszerre nyitott szemmel és szórakozva is nézni, kiszűrve azokat, amiket egy magunkfajta közönségnek adni tud.

Ha tanulságot akarunk leszűrni a filmből, sok helyen próbálkozhatunk. Beszélhetünk a kondicionáltságról, hogy ne higgyünk el mindent. Arról is filozofálgathatunk, mennyit ér az emberi élet. De a fő téma az, amit már a film mottója is megfogalmaz: A Föld egy emlék, amiért érdemes harcolni. A bolygó szinte lakhatatlan, Jack és Victoria egyedül élnek, Jack mégis nosztalgikusan gondol a Földre, törölt emlékeitől nem tud teljesen megszabadulni. Luxusvillában lakik, mégis épít egy viskót egy fenyőfákkal övezett völgyben, és itt tölti legszívesebben az idejét.

Nekünk, akik ezt megnézzük a moziban, vagy otthon a kanapén ülve, nem kell (még) idegenek ellen harcolnunk vagy előlük egy másik bolygóra menekülnünk. De mi is vívjuk a saját csatáinkat a saját mikrokozmoszaink megmentéséért. Talán egy kicsit azon is elgondolkodunk a film után, meg kell védenünk az otthonunkat, akkor is ha idegenek fenyegetnek, de akkor is, ha saját magunk. Hogy a medencés luxusotthonok és szuperszámítógépek világában is van értelme a patakparton fekve sütkérezni a napon.