Sarah J. Maas: Throne of Glass - Üvegtrón kritika

Az Üvegtrón egy átlagosan jó fanatasy - lenne. Egyetlen szépséghibája van csak, amitől azonban az egész gondosan szerkesztett mű az alapjaitól omlik össze: ez pedig maga a főszereplő.

Sok múlik azon, hogy a könyv főszereplője mennyire szerethető az olvasónak, sokaknak a legmeghatározóbb eleme a könyvnek. Celaena Sardothien egy erős női karakter, legalábbis annak szánták, de láthatóan az írnónőnek és nekem más fogalmaink vannak az erő szó jelentését illetően. Bár úgy sejtem, egy bérgyilkosképző mester sem tekintené a szakmai erények csúcsának az önuralom teljes hiányát.

A borítóról ez köszönt ránk:

"Jégből van a szíve. Acélból az akarata. A könyörtelen orgyilkos."

És valóban ilyennek kell lenni valakinek, még akkor is ha történetesen egy 18 éves lány. Mert akit 8 éves kora óta nevel, tanít és edz a bérgyilkosok királya, akivel eltöreti a saját jobb kezét, hogy kénytelen legyen megtanulni a balt is ugyanolyan ügyesen használni (ami mondjuk mellékesen ostobaság, tekintve hogy milyen maradandó sérüléseket okozhat ez, ami később sokkal nagyobb hátrány lehet, de ezen már nem akadunk fenn), aki ki tudja hány embert ölt már meg hidegvérrel, aki látszólagos törékenysége ellenére könnyedén képes végezni egy tucat jól képzett és bivalyerős harcossal, aki mindemellett precíz és körülbelül az összes harci nemben profi, akinek a nevét egy egész kontinens féli, aki egy évig húzta egy rettenetes sóbányában, amibe a legtöbben pár hónap után belehalnak, s ahonnan néhány sebhelytől eltekintve maradandó sérülések nélkül távozik (és szűzen!, mert ugye még az őrök is ennyire féltek tőle), akkor joggal feltételezhetjük, hogy az erőn és ügyességen kívül, amit bárki megszerezhet, még a szellemét is edzette, az elméjét is facsarta, s a jelleme sziklaszilárd, önbizalma megingathatatlan, különben hogy is lehetne jobb mindenkinél.

Ez tehát amit állítanak róla. Közben pedig a "mutasd, ne mondd" elve földbe tiportan végzi Celaena csizmatalpa alatt, mert a viselkedése alapján inkább tűnik úgy, mintha egy ügyes szélhámos bitorolná a rettegett orgyilkos nevét, mintsem, hogy elhiggyük, hogy a lány, aki önbizalomhiánya (vagy inkább az írónő önbizalomhiánya...) kompenzálásaként mindenkire ráripakodik, minden megjegyzés sérti, s kimondva vagy gondolatban mindenkit rendre megnyúzással vagy fojtogatással fenyeget, megegyezik a fenti szereplővel. Nehéz elhinni a hatalmas orgyilkosról, aki egy évig éhezett Távolvég sóbányáiban, hogy több heti jóltápláltság és rendszeres és ízletes étkezések után se tudná megállni, hogy egy ültő helyében ne egyen meg több mint fél kiló édességet. Nehéz elhinni, hogy egy edzett harcos, aki a legszélsőségesebb körülményeket is kiállta, nyavalyogjon minden edzésen hogy hagyják már abba, fanyalogjon akkor, ha fel kell kelnie. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy nem bírja, elvégre a haláltábor nyilván megviselte. De egy a fentiekkel leírt jellemnek nem szabadna nyavalyognia. A kontinens legjobb orgyilkosa olyan trükkös kell legyen, hogy nem lehet annyira ostoba, hogy ne jöjjön rá, mekkora előnye származik abból, hogy álnéven vesz részt a bajnokságban. És a sort lehetne folytatni. Egyszóval a karakter egyszerűen hiteltelen.

Nem lenne ugyanakkor a bemutatott jellemével semmi baj (már azon túl, hogy idegesítő, de ez egyéni ízlés dolga), ha amit ő maga és mások is állítanak róla, nem mondana ellent a valóságnak. Ha teszemazt nem azért lenne nagyszerű harcos, mert kiképezték, hanem születésétől fogva meglevő különleges képessége lenne az emberfeletti erő és ügyesség, akkor hihető személyiség lenne, hiszen nem nagyon kellett volna küzdenie semmiért, mindent készen kapott volna. Mert sajnos a viselkedése alapján olyan lánynak tűnik, akinek sosem volt nagyobb gondja annál, minthogy csúnyát mondott rá az a fiú a sor végén. És ezen nem változtat az sem, ha néha felvillantunk egy kis sötét titkot, emléket a múltjából. Arrogánsnak lenni nem egy sérülés eredménye, hanem az önuralom hiánya.

Néhány idézet, ami jól rávilágít Celaena jellemére:

"Well, who wants to be hated? Though I'd rather be hated than invisible."

„What's the point in having a mind if you don't use it to make judgements?”

“You’ll be sweating when I skin you alive and squish your eyeballs beneath my feet,”

Ennyit a könyv hibáiról, mert összességében véve ez a fő probléma vele. Számomra ugyan indokolatlan volt a romantikus vonal mennyisége és haladási sebessége, és némely párbeszédnél vagy a pár hónapos ismeretségek gondolatban már-már örök szerelemmé avanzsálása kapcsán sokszor a falba akrtam verni a fejem, de ezeket igazából a műfaj lassan már megköveteli (már a romantikus, nem a fantasy), ezért aztán figyelmen kívül lehet hagyni őket, nem szeretem, ha egy műfajt azért hibáztatnak ami, vagy azért, hogy miért nem más, mint ami.

Ha tehát a fő karakter inkoherenciáját nem vesszük figyelembe, akkor egy jó fantasyt kapunk, amiben becsülendő a stílusok keverése, mert kapunk itt epikus harcot, szörnyeket, szellemeket, mágiát és misztikumot, gyilkossági nyomozást és sötétben rettegést, udvari intrikákat is. A regény tehát cselekményében összetett, és a háttér is meglehetősen jól felépített, mind a világ, mind a karakterek múltja szempontjából. Nagy eredménye a könyvnek, hogy sok másikkal ellentétben nem lehet érezni, hogy a történet akkor kezdődött volna el, amikor mi a könyv első lapján becsatlakoztunk, inkább belecsöppenünk az események közepébe. A főszereplő személyisége is (elvileg...) már kialakult, mire megismerjük. 

A cselekményvezetés bár extrém csavarokat ugyan nem tartogat, mégis kellően tudja mellőzni a sablonokat, az izgalmat jól tartja fenn végig, és sikerült egy-egy egészen félelemkeltő jelenettel is megtűzdelni.

A többi karakter a jó-rossz skáláján való elhelyezkedésétől függően kellően szerethető vagy gyűlölhető, bár a negatív karakterek sajnos eléggé kétdimenziósak, még nézőpontkarakterként sem jelenik meg az emberi mivoltuk.  

A fantasztikum mennyisége és kidolgozottsága bár nem kiemelkedő, de jó. Bár többnyire elmondható, hogy a mi világunktól csak kevés esetben tudott az írónő elvonatkoztatni (Yulemas, Samhuinn? Sakk és billiárd? Komolyan? Ha már nem tudsz saját dolgot kitalálni, legalább nevezd el máshogy! [Azt még Martin is meg tudta csinálni]), de azon belül szépen kidolgozta, s néha egész kreatív ötletek is feltűnnek, illetve sok érdekes dolgot vetít előre a folytatásokra. Ezen kívül látszik, hogy rengeteg háttér van meg az írónő fejében, amiből az olvasó egyelőre csak a jéghegy csúcsát látja.

A nemek viszonya azonban kicsit kérdéses ebben a világban. Egy olyan ország (vagy talán az egész kontinens? ez nem világos), ahol a fő istenség, mindenek ura egy istennő, s ahol van harcos női istenség is, az egyház feje papnő, és maga a vallás az emberek életének fontos része, (még ha nem is mindenki lelkesedik az egyházi szertartások iránt, de az istenek léte és hatalma úgy tűnik, nem kérdés), elképzelhetetlen számomra, hogy majdnem annyira hímsoviniszta nézetű legyen, mint a mi világunk előző századai. Mert bár Celaena elismert bérgyilkos, de neme és fiatalsága meglepő mindenki számára, s a bajnokság többi 23 résztvevője mind hímnemű - mint ahogy az összes katona, harcos vagy testőr is. A nőknek láthatóan rendes megélhetési módjuk nem nagyon van, leginkább a házasodás révén juthatnak előrébb. Szép gesztus és jó ötlet felfordítani a sokszor a mi világunkra emlékeztető rendszert egy nőközpontú vallással, de egy olyan írónak, aki ráadásul vallástörténetből is diplomázott, nem szabadna elfelejtenie, hogy ennek mekkora hatással kellene lennie a társadalomra illetve az emberek általános felfogására.

Összességében tehát az írónőben megvan a potenciál, a kidolgozottság, dramaturgia terén nem lehet rá panasz. Szívesen várnék a jövőben tőle egy olyan sorozatot, ahol már megtanult elvonatkoztatni a saját vélt, valós, vagy vágyott személyiségétől, hogy kaphassunk tőle egy hiteles főszereplőt és kidolgozott mellékkaraktereket.

Dan Wells: Partials - Részben ember kritika

Történet:

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immúnis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Vélemény:

„A 485GA18M számú újszülött 2076. június 30-án, reggel 6 óra 7 perckor halt meg. A kislány három napot élt. Az embergyerekek átlagos élettartama a Szakadás óta ötvenhat óra volt. Már nevet sem adtak nekik.”

A könyv nagyon hatásos kezdést kapott, amely azonnal belerántja az olvasót a történetbe. Ezt követően az első pár oldal a főhős, Kira szemszögéből bemutatja a szituációt. Megismerkedünk a pusztulás hátterével, a túlélők életmódjával, megtudjuk, kik azok a Részlegesek, és mi az a Hang. Lassan adagolja az információt, nem magyaráz túl, mindent a cselekményből tudunk meg. Közben megismerjük a főbb szereplőket is. Ezzel kapcsolatban számomra nagyon nagy pozitívum, hogy a legtöbb könyvvel ellentétben a szereplői nagy része nem fehérbőrű. Kirától megtudhatjuk, hogy a Szakadás után a családok szétestek, jó, ha egy ember megmaradt egy családból, így „mesterséges” családok jöttek létre. Kira megjegyzi, hogy az ő családjukban egyedül Isolde fehérbőrű, aminek nagyon örülök, mert a könyvek/filmek többsége fehér emberekről szól, legfeljebb néhány más rassztípusú mellékszereplővel.

Egy dolog mégis zavar, az pedig Amerika. A disztópikus, posztapokaliptikus könyvekből és filmekből úgy tűnhet, egyedül az Egyesült Államok képes túlélni. A Szakadás után megmaradt alig 36 ezer ember Long Islanden rendezkedett be, a kontinens egyéb területei kihaltak, és a túlélők tudomása szerint a többi kontinensen sem maradt élő ember. Ezt nem fejti ki bővebben az író, és remélem, a további könyvekben kiderül, hogy ez nem igaz.

A könyv három nagy egységből épül fel. Az első rész leginkább ismerkedés a világgal, amelyet Wells nagyon átélhetően festett le. Jól ábrázolja a sivárságot, amely még Long Islandet is jellemzi. Hiába foglalták el maguknak a túlélők ezt a területet, a korábbi több milliós várost nem tudja betölteni a néhány ezernyi megmaradt ember. Nagyon tetszett az a rész, amikor a szereplők hétköznapi életét mutatta be, buliba készülődtek, zenét hallgattak. Mindig is túlzásnak éreztem azt elvárni egy hasonló könyv szereplőitől, illetve a világuk összes lakójától, hogy mindannyian a körülmények megváltoztatásán fáradozzanak egész nap. Nem minden emberből lesz lázadó, harcos, szószóló, vagy éppen kiemelkedő tudós, aki meg tudja oldani a népe problémáját. Igenis vannak olyan emberek, akik a kialakult stabil (még ha nem is tökéletes) környezetben élik az életüket egyik napról a másikra.

Ez az első rész azért is nagyon jó, mert bemutatja a „testvéreket”, akik bár nem rokonok, együtt nőttek fel, és úgy szeretik egymást és nevelőanyjukat, hogy felmerül a kérdés, vajon tényleg a vérség-e az, ami meghatároz egy családot. A lányok mind jól felépített egyéniségek, talán egyedül Madisonból kaptunk kevesebbet, habár ő, vagyis a terhessége az, ami beindítja a cselekményeket.

Az a kérdés merült fel bennem, Wells miért választotta éppen a tizenéves korosztályt. A második rész egyértelműen más, mint általában a disztópikus YA könyvek, rengeteg orvosi leírás, tudományos fejtegetés van benne, még ha le is egyszerűsíti a főszereplő, például azzal, hogy nevet ad a vírus egyes fázisainak pl. paca, ragadozó, leselkedő. Ezzel inkább emlékeztet egy Robin Cook könyvre, mint egy tini korosztálynak írt romantikus regényre. Két lehetséges magyarázat jutott eszembe eddig. Az első, hogy nyilván tisztában van a disztópikus YA könyvek trendjével, és szeretett volna egy jól eladható könyvet írni. A másik lehetőség (ami szimpatikusabb számomra), hogy érdekesnek találta olyan emberek szemszögéből bemutatni ezt az új, pusztulás utáni világot, akik csak hallomásból ismerték a régit.

Szerintem a legjobb jelenet, ami bemutatja a főhőst, az volt, amikor megtudták, hogy a Remény törvény korhatárát 16 évre csökkentik. Míg a többiek, (főként Xochi) hevesen tiltakoznak ellene, Kira összeveszik velük, amiért a személyes érdekeiket előbbre tartják az emberiség jövőjénél. Ez azért meglepő, mert a legtöbbször olyan női karakterekkel találkozom, akik a legnagyobb lázadók, és akár igazán komoly szabályokról van szó, mint ebben a regényben, akár nem, tiltakoznak. Kira karakteréből végig azt éreztem, hogy bár ellenére van a Remény törvény, de nem azért, mert nem hajlandó feláldozni magát a nagyobb jóért, hanem mert feleslegesnek tartja tizenegy évnyi próbálkozás után. Emellett persze a karakterének része az is, hogy nehezen fogadja el a hirtelen felnőtté válást, azt, hogy elvárják tőle, és minden nőtől, hogy lelki érettség ide vagy oda, teherbe essenek, azzal a tudattal, hogy csak halvány esély van rá, hogy a gyerekük nem hal meg, és mindezt olyan gyakorisággal, amennyiszer csak lehet. Ez bármilyen életkorú nőnek súlyos teher lenne, nemhogy egy fiatal lánynak. 

Bevallom, a könyv elolvasása előtt és alatt is utánanéztem, milyen vélemények születtek már az irományról. Sok helyen olvastam, mennyire erőltetett, hogy egy tizenhat éves lány, alig pár évnyi orvosi előképzettséggel feltalálja egy vírus ellenszerét, amelyet nagy tudósok tizenegy év alatt nem voltak képesek. A könyv olvasása előtt én is így gondoltam volna, de a történetbe belegondolva, egyáltalán nem tűnik annyira lehetetlennek. Nem hinném, hogy ne történt volna meg a történelem során az, hogy egy fiatal, vagy csak kevésbé tapasztalatlan kutatónak eszébe jutott egy mások számára őrült ötlet, és annak a segítségével jött rá valami probléma megoldására. Kira ezt tette, és nem biztos, hogy a „nagy öregek” ne jöttek volna rá erre (Kirának egyébként még szerencséje is volt a végső felismerésben), de nekik is volt egy tervük, amire alapozták a kutatást, és ehhez ragaszkodtak, remélve, hogy az idő és a nagy számok törvénye igazolja őket. Ez a terv nem volt merész, nem kellett kockáztatni az életüket érte, és mint megtudtuk a Szenátus véleménye szerint az emberiség jelene, nem pedig a jövője az, ami elsősorban számít.

A könyv második része ismét fontos kérdést vet fel. Mitől ember az ember? Samm esete nagyon jól példázza azt, mennyire képesek az emberek gyűlölni azt, ami más, és mennyire félnek attól, amit nem ismernek. Természetesen a könyv esetében ehhez hozzájárulhat az is, hogy annak idején a Részlegeseket teljesen olyannak alkották meg, mint az emberek. Felmerült bennem az a kérdés, hogyan lehet bárki olyan hülye, hogy olyan lényeket hozzon létre, akik gyorsabbak, erősebbek, jobb érzékszervekkel rendelkeznek, mint az emberek, és nincs semmi, ami alapján megkülönböztetné a mesterséges lényt az embertől. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy bárki rájöjjön, előbb-utóbb ebből probléma lesz, pláne, ha nem bánnak velük emberségesen, és ki is használják őket. A hátrány pedig nem csak abból áll, hogy esetleg fizikai fölényüknél fogva könnyen leigázhatják az alkotóikat, hanem abból is, hogy később a megmaradt emberek nem tudják, nem épültek-e be közéjük a Részlegesek. Ezt nem a könyv hibájaként hozom fel, mert el tudom képzelni, hogy ilyen megtörténhet.  Azt is el tudom képzelni, hogy a rendkívül beképzelt emberek úgy gondolják, fel sem merülhet az, hogy egy mesterséges lény, akinek örülnie kellene, hogy létrehozták, fellázadjon az alárendeltség ellen.

A harmadik rész új izgalmakat hoz a könyvbe, miután megtudtuk, a Részlegeseknek legalább annyira szükségük van az emberek segítségére, mint fordítva. Itt ismerjük meg a Szenátus szándékát, és ez ismét felvet egy kérdést, ami általában megjelenik a posztapokaliptikus történetekben: milyen a jó vezetés?  Az általuk hozott szabályok valóban csak a társadalom javát szolgálják? Mit képesek megtenni, hogy fenntartsák a rendet? Ebből a szempontból Kira hasonló helyzetbe kerül, mint Katniss Az éhezők viadalában. A Szenátus eszközként akarja felhasználni a Részlegesek és a Hang elleni harcban, mert úgy vélik, egy fiatal, tudós lánynál, aki maga is a nép jövőjéért küzd, nem találhatnának jobb „reklámarcot” a saját céljaik számára. Ez persze csak végső lépés a részükről, de legalább választási lehetőséget ajánlanak számára, Kirának pedig döntenie kell, elég bátor-e ahhoz, hogy ellenszegüljön és végrehajtsa az eredeti tervét, vagy meghunyászkodik, és ezzel feladja az elveit. Elgondolkoztam azon, vajon melyik a rosszabb, Az éhezők viadalának Kapitóliuma, amely nyíltan felvállalja, hogy a körzetek lakóit leigázottaknak tartja, és legfeljebb csak a kapitóliumi emberek nincsenek tisztában ezzel  (akik azt hiszik, a versenyzők számára is éppen olyan szórakoztató a Viadal, mint számukra, és akik úgy gondolják, nagy megtiszteltetés játékosnak lenni), vagy a Szenátus, akik fenntartják a látszatot, hogy mindent az emberiségért tesznek, miközben a hatalom megtartása érdekében bármit megtesznek.

A végjáték igazán izgalmasra és fordulatosra sikerült, és számos kérdést hagyott nyitva. Ahogy mondani szokták, egy csatát megnyertek, de a háborút nem. Hiába találták meg az ellenszert, nem sikerült teljesen leszámolniuk a vírussal. Kirának még rengeteg dolgot kell megtudnia saját magával és a múlttal kapcsolatban, és remélem, minél hamarabb olvashatom magyarul a következő részt, hogy én is jobban megismerjem ezt az érdekesen megalkotott világot.

Végül pár szóban a szereplőkről:

Vannak olyan könyvek, ahol egy-egy szereplőt rajongásig szeretni tudok. Ebben a könyvben nem volt ilyen szereplő, de ezt nem éreztem hiányosságnak. Szerettem Kirát, akiről már sokat írtam, de azt még hozzátenném, hogy nem éreztem őt erőltetettnek. Bár férfi írta, kellően nőies tudott maradni, bár felnőtt írta, és sokszor felnőttesen is viselkedett, éreztem, hogy egy tizenéves lányról olvasok.

Marcust nem igazán tudtam megkedvelni. Humorosnak szánták, de számomra a poénjai gyakran erőltetettek voltak, igaz, el tudom képzelni, hogy az adott szituációt átélők számára valóban viccesek voltak. Utólag belegondolva, bár nem igazán szerettem meg, nagyon életszerű karakternek tartom, és talán ez az, ami miatt nem lehet feltétel nélkül megszeretni, mert esendő, vannak hibái, de felül tud kerekedni rajtuk.

Kritikák, vélemények olvasása alapján tudom, hogy Jayden nagyon népszerű karakternek számít. Az én számomra nem volt annyira kiemelkedő karakter. Szimpatikus volt, de túl keveset szerepelt ahhoz, hogy igazán megkedveljem. Ez úgy általában igaz a férfi karakterekre, kivéve pl. Haru, akit valószínűleg nem is szánt nagyon szimpatikusra az író, bár nagyon is meg lehetett érteni, hogy az adott helyzetekben miért viselkedik úgy ahogy.

Végére hagytam Sammet, aki igazán jó karakter volt, és talán a következő kötetben nagyobb szerepet és kibontakozási lehetőséget kap majd.  Kellően titokzatos, és a mesterségesen felfokozott képességeinek köszönhetően nagyon menő is, mindezek mellett emberibb sok embernél.

A lányok közül Xochi volt az, akit igazán szerettem, jó volt a humora, és úgy gondolom, bár nem egy hős típus volt, kihozta magából a maximumot, és ott segített, ahol csak tudott.

A könyv utolsó pár mondata nagyon kíváncsivá tett Nanditával kapcsolatban. Végig attól féltem, hogy a szerző egyszerűen megfeledkezett róla, de a félelmem alaptalan volt, és még egy függővéggel is megajándékozott Nandita vonatkozásában.

Összefoglalva:

A Részben ember olyan könyv volt számomra, ami után még napokig a történeten gondolkoztam, és néha azon kaptam magam, hogy arra gondolok, de jó, nemsokára olvasom tovább, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy már befejeztem. :) Hozzáteszem, nagyon disztópikus könyv olvasós hangulatban vettem elő ezt a regényt, tehát ez is közrejátszhatott a jó véleményhez.

karakterek: 4,5
(nagyon jó női főszereplő, jól kitalált karakterek, de el tudtam volna viselni egy karakteresebb férfi főszereplőt)
történet: 5
(ehhez nem is fűznék semmit)
stílus: 5
borító: 4,5
(a témához nagyon illik, szép is, de nem voltam vele úgy, amikor megláttam, hogy ide nekem ezt a könyvet!)
kiadás: 4,5
(tetszik a fordítás, külön köszönet, amiért Kira és Samm magázódtak. Fél pont levonás az elírásokért és egyeztetési hibákért. Nem volt sok, de a vége felé megnőtt a számuk.
fülszöveg: 5
(Jól visszaadja azt, amiről a könyv szól.)