Dan Brown: Inferno - kritika

Krimiírónak lenni nem lehet könnyű. Egy idő után a megújulás szinte lehetetlen, és a fordulatok kiszámíthatóvá válnak. Dan Brown a hatodik regényével (és negyedik Langdon-történetével) már pont eljuthatna ide (sokan már a korábbi könyveknél is érzékelték a tüneteket), de mégsem teszi. Bár vannak dolgok, amiket lehet előre tudni, vannak, amiken nem lepődünk meg, de az Inferno nagyrészt mégiscsak egy művészettörténeti hullámvasút és/vagy kísértetkastély.

A legszebb dolog az egészben az, hogy látszik a könyvön Brown szándékos erőfeszítése (és nem erőlködése) a fejlődésre az írói eszköztár terén. Ez már a fülszöveget olvasva is kiderül, hiszen ezúttal nem a jól ismert "bűncselekmény történik majd hívják Robert Langdont, hogy fejtse meg a szimbólumokat" forgatókönyvet követjük. Illetve mint kiderül, az események így zajlottak, de a narráció ezúttal az események közepéről indul, megfejelve egy jólirányzott amnéziával, csak hogy ne csak nekünk, de kedvenc szimbólumkutatónknak is nehéz legyen összerakni a különböző emberek visszaemlékezéseiből a valóságot.

Így aztán a csavarok meghatványozódnak, senki sem az, aminek elsőre tűnik, mindenki másnak dolgozik, mint elsőre hinnénk, más a célja, mint amit a történet elsőre sugall. De a legszebb az egészben az, hogy ezeknek a nagy részét olyan mesterien rejti el a narrációban, hogy észre sem veszük, hogy mér rég gyanítanunk kellene valamit. Néha utal valamire, de csak annyira, hogy még épp ne legyen gyanús az olvasónak, hogy ha utal rá akkor biztos nem úgy van. Van amikor azonban pusztán a jelenetek és a mondatok sorrendjével sugall számunkra valamit, anélkül, hogy bármi konkrét utalást tenne, kihasználva az olvasó valószínűsíthető előfeltételezéseit. Ez már eleve olyan bonyolult tervezést feltételez, olyan körbetekert visszacsatolásokat igénylő gondolkodást, hogy már az elképzelésébe is belefárad az agyam. Némelyik illúzió annyira erős volt, hogy vissza kellett olvasnom, mert meg voltam győződve róla, hogy igenis egyértelmű utalást kaptunk az adott dologra, majd kiderült, hogy bizony erről szó sincs.

"Ó ti, kik éltek józan értelemben,
lessétek, mily tan látható keresztül,
elfátyolozva különös rimemben!"

Talán a fenti, a könyvben sokat emlegetett idézet nem csak Dante Poklára és a könyvben szereplő rejtélyre áll, hanem az egész regényre. Talán ki akarja szúrni vele a szemünket, hogy elgondolkodjunk, vajon a könyvben leírtak mögött mennyi olyan, még súlyosabb titok állhat, amelyet már ő sem mert leírni. S, hogy vajon mennyi olyan ferdítés van, amit kénytelen volt megtenni azért, hogy ezt mind le merje írni. Elvégre: "A tökéletes illúziónak a valóság lehető legtöbb elemét kell tartalmaznia."
A fenti ferdítés jó példája, hogy az egész összeesküvés szervezője egy magánszemély, még csak véletlenül sem maga a WHO, sőt, naiv módon a WHO még rá is csodálkozik egy ilyen szörnyű tervre, szembeállítva a maga hétköznapi értelemben vett erkölcsös és nyilvánosan is vállalható módszereivel. Ez egyébként az összes könyvére jellemző, ha nem is minden főgonosz magánszemély, de semmiképpen sem az általuk képviselt szervezet jóváhagyásával tevékenykednek.
Talán arra is akar késztetni minket, olvasókat, hogy ezt a gondolkodást az utolsó lap után se hagyjuk el, hanem tartsuk fenn folyamatosan, és így szemléljük a világ történéseit, elvetve az előfeltételezéseinket (és előítéleteinket) és megkérdőjelezve azt, amit a szemünk elé tesznek. Ha ezt elérte, akkor igazából már lényegtelen, hogy a történet elemeiből mi igaz és mi nem, mert a lényeg, hogy már semmit sem hiszünk el csak úgy egyszerűen.

A végkifejletkor szerintem a legtöbb olvasóban felmerül a kérdés: Na és akkor mi van? Miért olyan rossz ez? Sőt, szerintem a lehető legjobb megoldás. Persze elképzelhető, hogy van, akinél ez már kiveri a biztosítékot, vagy egyszerűen csak krimiíró nem adhatja a karakterei szájába, hogy teljesen egyetértsenek egy merénylővel.

Mindenesetre Dan Brown az Infernoval magasra tette fel saját magának a lécet. És hogy ezt felül tudja-e múlni majd a jövőben, azt mi még nem tudhatjuk, legfeljebb csak a csillagok.

Sarah J. Maas: Throne of Glass - Üvegtrón kritika

Az Üvegtrón egy átlagosan jó fanatasy - lenne. Egyetlen szépséghibája van csak, amitől azonban az egész gondosan szerkesztett mű az alapjaitól omlik össze: ez pedig maga a főszereplő.

Sok múlik azon, hogy a könyv főszereplője mennyire szerethető az olvasónak, sokaknak a legmeghatározóbb eleme a könyvnek. Celaena Sardothien egy erős női karakter, legalábbis annak szánták, de láthatóan az írnónőnek és nekem más fogalmaink vannak az erő szó jelentését illetően. Bár úgy sejtem, egy bérgyilkosképző mester sem tekintené a szakmai erények csúcsának az önuralom teljes hiányát.

A borítóról ez köszönt ránk:

"Jégből van a szíve. Acélból az akarata. A könyörtelen orgyilkos."

És valóban ilyennek kell lenni valakinek, még akkor is ha történetesen egy 18 éves lány. Mert akit 8 éves kora óta nevel, tanít és edz a bérgyilkosok királya, akivel eltöreti a saját jobb kezét, hogy kénytelen legyen megtanulni a balt is ugyanolyan ügyesen használni (ami mondjuk mellékesen ostobaság, tekintve hogy milyen maradandó sérüléseket okozhat ez, ami később sokkal nagyobb hátrány lehet, de ezen már nem akadunk fenn), aki ki tudja hány embert ölt már meg hidegvérrel, aki látszólagos törékenysége ellenére könnyedén képes végezni egy tucat jól képzett és bivalyerős harcossal, aki mindemellett precíz és körülbelül az összes harci nemben profi, akinek a nevét egy egész kontinens féli, aki egy évig húzta egy rettenetes sóbányában, amibe a legtöbben pár hónap után belehalnak, s ahonnan néhány sebhelytől eltekintve maradandó sérülések nélkül távozik (és szűzen!, mert ugye még az őrök is ennyire féltek tőle), akkor joggal feltételezhetjük, hogy az erőn és ügyességen kívül, amit bárki megszerezhet, még a szellemét is edzette, az elméjét is facsarta, s a jelleme sziklaszilárd, önbizalma megingathatatlan, különben hogy is lehetne jobb mindenkinél.

Ez tehát amit állítanak róla. Közben pedig a "mutasd, ne mondd" elve földbe tiportan végzi Celaena csizmatalpa alatt, mert a viselkedése alapján inkább tűnik úgy, mintha egy ügyes szélhámos bitorolná a rettegett orgyilkos nevét, mintsem, hogy elhiggyük, hogy a lány, aki önbizalomhiánya (vagy inkább az írónő önbizalomhiánya...) kompenzálásaként mindenkire ráripakodik, minden megjegyzés sérti, s kimondva vagy gondolatban mindenkit rendre megnyúzással vagy fojtogatással fenyeget, megegyezik a fenti szereplővel. Nehéz elhinni a hatalmas orgyilkosról, aki egy évig éhezett Távolvég sóbányáiban, hogy több heti jóltápláltság és rendszeres és ízletes étkezések után se tudná megállni, hogy egy ültő helyében ne egyen meg több mint fél kiló édességet. Nehéz elhinni, hogy egy edzett harcos, aki a legszélsőségesebb körülményeket is kiállta, nyavalyogjon minden edzésen hogy hagyják már abba, fanyalogjon akkor, ha fel kell kelnie. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy nem bírja, elvégre a haláltábor nyilván megviselte. De egy a fentiekkel leírt jellemnek nem szabadna nyavalyognia. A kontinens legjobb orgyilkosa olyan trükkös kell legyen, hogy nem lehet annyira ostoba, hogy ne jöjjön rá, mekkora előnye származik abból, hogy álnéven vesz részt a bajnokságban. És a sort lehetne folytatni. Egyszóval a karakter egyszerűen hiteltelen.

Nem lenne ugyanakkor a bemutatott jellemével semmi baj (már azon túl, hogy idegesítő, de ez egyéni ízlés dolga), ha amit ő maga és mások is állítanak róla, nem mondana ellent a valóságnak. Ha teszemazt nem azért lenne nagyszerű harcos, mert kiképezték, hanem születésétől fogva meglevő különleges képessége lenne az emberfeletti erő és ügyesség, akkor hihető személyiség lenne, hiszen nem nagyon kellett volna küzdenie semmiért, mindent készen kapott volna. Mert sajnos a viselkedése alapján olyan lánynak tűnik, akinek sosem volt nagyobb gondja annál, minthogy csúnyát mondott rá az a fiú a sor végén. És ezen nem változtat az sem, ha néha felvillantunk egy kis sötét titkot, emléket a múltjából. Arrogánsnak lenni nem egy sérülés eredménye, hanem az önuralom hiánya.

Néhány idézet, ami jól rávilágít Celaena jellemére:

"Well, who wants to be hated? Though I'd rather be hated than invisible."

„What's the point in having a mind if you don't use it to make judgements?”

“You’ll be sweating when I skin you alive and squish your eyeballs beneath my feet,”

Ennyit a könyv hibáiról, mert összességében véve ez a fő probléma vele. Számomra ugyan indokolatlan volt a romantikus vonal mennyisége és haladási sebessége, és némely párbeszédnél vagy a pár hónapos ismeretségek gondolatban már-már örök szerelemmé avanzsálása kapcsán sokszor a falba akrtam verni a fejem, de ezeket igazából a műfaj lassan már megköveteli (már a romantikus, nem a fantasy), ezért aztán figyelmen kívül lehet hagyni őket, nem szeretem, ha egy műfajt azért hibáztatnak ami, vagy azért, hogy miért nem más, mint ami.

Ha tehát a fő karakter inkoherenciáját nem vesszük figyelembe, akkor egy jó fantasyt kapunk, amiben becsülendő a stílusok keverése, mert kapunk itt epikus harcot, szörnyeket, szellemeket, mágiát és misztikumot, gyilkossági nyomozást és sötétben rettegést, udvari intrikákat is. A regény tehát cselekményében összetett, és a háttér is meglehetősen jól felépített, mind a világ, mind a karakterek múltja szempontjából. Nagy eredménye a könyvnek, hogy sok másikkal ellentétben nem lehet érezni, hogy a történet akkor kezdődött volna el, amikor mi a könyv első lapján becsatlakoztunk, inkább belecsöppenünk az események közepébe. A főszereplő személyisége is (elvileg...) már kialakult, mire megismerjük. 

A cselekményvezetés bár extrém csavarokat ugyan nem tartogat, mégis kellően tudja mellőzni a sablonokat, az izgalmat jól tartja fenn végig, és sikerült egy-egy egészen félelemkeltő jelenettel is megtűzdelni.

A többi karakter a jó-rossz skáláján való elhelyezkedésétől függően kellően szerethető vagy gyűlölhető, bár a negatív karakterek sajnos eléggé kétdimenziósak, még nézőpontkarakterként sem jelenik meg az emberi mivoltuk.  

A fantasztikum mennyisége és kidolgozottsága bár nem kiemelkedő, de jó. Bár többnyire elmondható, hogy a mi világunktól csak kevés esetben tudott az írónő elvonatkoztatni (Yulemas, Samhuinn? Sakk és billiárd? Komolyan? Ha már nem tudsz saját dolgot kitalálni, legalább nevezd el máshogy! [Azt még Martin is meg tudta csinálni]), de azon belül szépen kidolgozta, s néha egész kreatív ötletek is feltűnnek, illetve sok érdekes dolgot vetít előre a folytatásokra. Ezen kívül látszik, hogy rengeteg háttér van meg az írónő fejében, amiből az olvasó egyelőre csak a jéghegy csúcsát látja.

A nemek viszonya azonban kicsit kérdéses ebben a világban. Egy olyan ország (vagy talán az egész kontinens? ez nem világos), ahol a fő istenség, mindenek ura egy istennő, s ahol van harcos női istenség is, az egyház feje papnő, és maga a vallás az emberek életének fontos része, (még ha nem is mindenki lelkesedik az egyházi szertartások iránt, de az istenek léte és hatalma úgy tűnik, nem kérdés), elképzelhetetlen számomra, hogy majdnem annyira hímsoviniszta nézetű legyen, mint a mi világunk előző századai. Mert bár Celaena elismert bérgyilkos, de neme és fiatalsága meglepő mindenki számára, s a bajnokság többi 23 résztvevője mind hímnemű - mint ahogy az összes katona, harcos vagy testőr is. A nőknek láthatóan rendes megélhetési módjuk nem nagyon van, leginkább a házasodás révén juthatnak előrébb. Szép gesztus és jó ötlet felfordítani a sokszor a mi világunkra emlékeztető rendszert egy nőközpontú vallással, de egy olyan írónak, aki ráadásul vallástörténetből is diplomázott, nem szabadna elfelejtenie, hogy ennek mekkora hatással kellene lennie a társadalomra illetve az emberek általános felfogására.

Összességében tehát az írónőben megvan a potenciál, a kidolgozottság, dramaturgia terén nem lehet rá panasz. Szívesen várnék a jövőben tőle egy olyan sorozatot, ahol már megtanult elvonatkoztatni a saját vélt, valós, vagy vágyott személyiségétől, hogy kaphassunk tőle egy hiteles főszereplőt és kidolgozott mellékkaraktereket.

A dinó meg a zürhajó között fészkel a kárókatona - Föld után ellenvélemény

Alacsony elvárásokkal ültem be a Smith családi mozira, mert a film előzetes híresztelése és első kritikái rosszat sejtettek. Tartalmatlannak, unalmasnak minősítették, amit csak azért hoztak létre, hogy Will Smith és a fia ismét szerepelhessenek egy közös filmben. Mivel azonban mások véleménye nem szokott minket eltántorítani, az előzetes pedig ígéretesnek tűnt, igenis beültünk a filmre.
Két lehetséges előrejelzésem volt: vagy valóban rossz filmet fogunk megnézni, amin a látványvilágon kívül nem sok minden van, csak apa és fiú unalmas szenvelgése és hosszas tájbabámulások, vagy a kritikusok nagy része téved, és igenis van ennek mondanivalója is, csak nehéz észrevenni. Utóbbit kevéssé tartottam valószínűnek, mert egy sci-fitől ha az ember mondanivalót vár, akkor társadalomkritikára vagy agypukkasztó tudományos-pszichológiai fejtegetésekre számít, esetleg bedrogozott flesselésekre, amikor az űrhajó teret vált/fénysebességre/elképzelhetetlen sebességre kapcsol és átmennek skótkockás plédbe. Namármost, aki ezt várta, annak valóban csalódnia kellett, mert ezek egyike sem történt meg, és igazából a sci-fi vonal is kevésben kimerült, mert a film ¾-ében gyönyörű erdei tájakat néztünk, és többnyire csak Jaden Smith színeváltó kezeslábasa emlékeztetett minket arra, hogy milyen besorolású mozira is ültünk be.

Amikor a Smith család filmjéről beszélnünk, nem szabad elfelejteni, hogy a házaspár „csupán” producer, apa és fia pedig „csak” a fő- (és körülbelül egyedüli) szereplők. (Bár azt meg kell jegyezni, hogy a történet alapötlete is Will Smith fejéből pattant ki.) A rendezői székben ugyanis M. Night Shyamalan ült, ő írta a forgatókönyvet és exekutív producere is volt a filmnek. Ez a tény a filmre való várakozás során többször is a tudomásomra jutott és többször el is felejtettem, sőt, még az első negyed órában is a tudatom peremén lavírozott ez az információ. Az agyam megtett mindent, hogy objektívan nézhessem a filmet.
Shyamalan tipikusan az az ember, akinek a munkáira azt szokták mondani, az emberek vagy imádják vagy gyűlölik. Szóval aki az utóbbi kategóriába tartozik, az nem fogja szeretni ezt a filmjét sem - meg ezt a kritikát sem. Én személy szerint szeretem a filmjeit, bár az alkotásainak egyelőre csak úgy kb a felével vagyok ismeretségben, sci-fit (Az esemény, Jelek) pedig még nem láttam tőle. Amit mindenki tud viszont róla, hogy a filmjeit egytől-egyig jellemzi az emberfeletti jelenléte, már a hagyományos, misztikus, nem a tudományos transzhumán értelemben. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor ismét tudatosították bennem, hogy A Föld után bizony Shyamalan-film, értetlenségemnek adtam hangot. Az előzetes alapján ugyanis ebbe a sztoriba nem lehet misztikumot szuszakolni. Akció, űrhajók, kütyük, gonosz lények, zuhanás, egy kis Robinson-feeling, esetleg tényleg egy kis apa-fiú szenvelgés és monológok, jó esetben egy agytekerő csavar a végére, amiből kiderül, hogy semmi nem is úgy van. De misztikumot kb olyan eséllyel várunk tőle, mint azt, hogy Sandra Bullock FBI-egyenruhában, Chewbacca hátán lovagolva disznóvicceket mesél. Pedig bizony ezt kapjuk. Márhogy misztikumot, nem disznóvicceket.

A film első negyede szépen teljesít a tudományos fantasztikum megvalósítása terén, látványos, idegen hangulatú, mégis emberi. De igazából a CGI-jal ki is fújt, mert a hitelesség valahol a nullát közelíti. A tudományos bakik sora azzal kezdődik, hogy a történet az eseményeket legalább ezer év múlvára teszi, ehhez pedig kapunk egy olyan technológiai fejlettséget, aminél néha még a 2100-as évekre is elszálltabbakat jósolnak. A film nem utal arra, hogy azon kívül, hogy a Földet tönkretettük és ezért másik bolygóra kényszerültünk, történt-e volna bármilyen komolyabb világvége, amely évszázadokra visszavetette a fejlődést. Ennek hiányában legalábbis olyan magas nano- és/vagy kvantumtechnológiai fejlettséget és poszthumanizmust várnánk, aminek Will Smith lábsérülése bakfitty kellene hogy legyen, és ami mellett pl. a mérgező levegő elleni védőspray, a könnyen törő kijelzőjű kommunikációs eszközök, az alakot változtató multifunkciós szúró(!)fegyver kőkorszakinak tűnnek. A földi természet több fejlődést mutatott ez alatt az idő alatt, mint az emberi találékonyság, és bár az extrémen zord(nak tűnő) körülmények is tűnhetnek indokolatlannak, ezek megkérdőjelezését mellőztük, elvégre az evolúció mindig is nagyon találékony volt.

A film a Földre zuhanás után gyakorlatilag kétszereplős, csak néha szakítják meg visszaemlékezések, amik folyamatosan tárják fel Kitai (Jaden Smith) bűntudatának és egyéb lelki bajainak okait. Egy ilyen karakterközpontú kevésszereplős filmnél nem mellékes szempont a színészek tehetsége, vagy annak hiánya. Will Smith nyilván nem számít a legdrámaibb erejű színészek közé, de azért tehetségtelennek senki sem mondhatja. Ennek ellenére a teljes játékidőt tulajdonképpen kettő arcmozdulattal játssza végig: a homlokráncolás és a kényszeres szájösszehúzás zavarbaejtő elegyével, ami feltehetően a félelem nélküli, ezáltal érzelemmentes(nek tűnő) ember szenvtelen arckifejezése hivatott lenni, de sajnos inkább olyan érzést kelt, mintha egy 17. századi színtársulat tankönyvéből nézte volna ki. A fia ehhez képest egész repertoárt mutat be, ami leginkább a félelem köré összpontosul (amíg azt le nem győzi), azt viszont nagyon hitelesen teszi. Nem keménykedik irreálisan és nem is túlozza el, pontosan hozza a felnőtt- és gyerekkor határán egyensúlyozó fiatalt, ami a célja.

Akár sci-fiként nézzük, akár nem, az indokolatlanságok terén a film ezer sebből vérzik. Ha kevésbé optimisták lennénk, mint amilyenek vagyunk, akár el is gondolkozhatnánk rajta, nem pofátlanság-e hetente mozi álnéven CGI-orgiákra csábítani a gyanútlan népeket (nem is értem, miért nem találták ezt ki még eddig, alacsonyabb áron néha még azok is elmennének, akiknek amúgy maguktól is van fantáziájuk).
Tehát akár meg is állhatunk itt és mérgelődhetünk. Vagy elgondolkozhatunk azon, hogy amit elvárnánk a filmtől, az igazából nem lényegtelen-e. Nézzük most úgy, mint egy mesét. Már nem a Bebe TV-n fél óráig közlekedő kacsa típusút, hanem mint azt a több ezer éves, a kollektív tudatalattiből származó valamit, amiből az emberiség fölépítette a világot. A legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni, kiállja a próbákat a szörnyek és a természet erői ellen egy számára ismeretlen és veszélyes környezetben, közben bölcs segítőkre is talál, majd férfiként tér vissza. Így máris ismerősebb.

Ettől persze még lehetett volna kidolgozott és indokolt a szó szerinti értelmezésében is, elvégre készítettek már filmeket, amik több értelmezési síkon is jól működnek. Elképzelhető, hogy ez szándékos, hogy az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a konkrét értelmezésekről. Rögtön szól, hogy hé, te, ez itt hülyeség, mondom, erre ne figyejjé' oda, ittmutatom a lényeget e! A kőarcú, félelemkeltő, de egyben tiszteletreméltó és szigorú atya, aki messziről figyel és tanít, hogy álljuk meg a helyünket. Aki akkor is figyel ránk, amikor azt hisszük, elhagyott (mert eltört a kommunikációs karpánt kijelzője). Az elszakadás pillanatában az ismeretlenbe ugrás, az égből jövő segítő hatalmas sasmadár, mindről érezzük, ezeket nem így kell komolyan venni. Persze akinek az 'atya' és az 'égi segítő' szavaktól feláll a hátán a szőr, az így sem fogja szeretni a Föld utánt, de hát az bennünk a szép, hogy ilyen sokfélék vagyunk.

A beavatási szertartás érzése egyébként annyira erős, hogy ha Will Smith nem ott előttünk tesz söntöt a lábába, akkor még vártam volna a végére egy fordulatot, hogy mondjuk az egészet elterveztemintegy rítusként a fiának. Ez lehet, hogy dobott volna a történet valóságos vonalán egy kicsit. Persze lehet, hogy a fenti hibák nem szándékosak, csak egyszerűen nem akartak több időt és figyelmet áldozni ennek, ha úgysem ez a lányeg.

„A veszély valóságos. A félelem rajtad múlik.”

Ez alapján mondhatnánk is a Föld utánra, hogy mondjuk Az Öt Legenda felnőtteknek szóló változata. És mondhatnánk Smithéknek vagy Shyamalannak, hogy nem vagyunk már gyerekek, nem kellenek nekünk mesék, meg felnőtté válás, mi már ezen túl vagyunk. De valóban így van? Nem élünk mi is mindannyian a „mostakarom, de kényelmesen ám, tudod mit csináld inkább meg helyettem” állapotában? Nap mint nap láthatunk korunkbeli, vagy akár nálunk kétszer idősebb „felnőtteket” hisztizni, amiért nem körülöttük kering az univerzum. Nem esünk bele mind vagy a felelőtlenségbe, vagy a másik végletbe, hogy megkeseredünk és egyfolytában attól félünk, hogy mi lesz ha? Nem érezzük sokszor idegennek magunkat, mert túlságosan is megvédtek, vagy mert nem figyeltek ránk eléggé? Nem aktuális a félelem kérdése, amikor folyamatosan azt látjuk-halljuk, hogy lelőtte, elrabolta, megerőszkolta, felrobbant, összeütközött, lezuhant. Amikor naponta dőlnek meg meleg- és hidegrekordok, a vízállásrekordok, a hurrikán- és cunamirekordok, és bármikor ránkeshet egy elefánt, mert attól még a bifidus essensis sem védhet meg? 

Apropó, környezet: bár az alapkoncepció adja a környezetvédelem témáját, erről bővebben nincs szó, azt sem tudjuk meg, konkrétan hogyan tettük tönkre a Földet, bár valószínűleg erre nincs is szükség, a jelenlegi életmódunk alapján nagyon könnyen vizualizálható. Ugyanakkor a film cselekménye egy igen fontos üzenetet fogalmaz meg ebben a témában is, amikor Kitai elveszti apja irányítását és kénytelen egyedül helytállni a természetben ahol 30-40 fokos hőingással, vérengző ragadozókkal és mindenfelé mérgező növényekkel és állatokkal kell számolni. Ekkor már nem harcol, küszködik és nem mindent a kütyükkel igyekszik megoldani, hanem megfigyeli, hogy a többi élőlény hogyan alkalmazkodott. Mintegy példát mutat, hogyan kellene a sterilizált és elszigetelt életmódunkból továbblépni és a természettel harmóniában élni.

A Föld utánt sokszor érte a vád, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy szcientológiai propagandafilm. Szándékosan nem néztem utána a szcientológia hátterének, és bevallom, lövésem sincs az elveikről. De ha az is a fentieket hirdeti, akkor ugyanannyira vádolhatjuk a filmet ezzel, mint Jézust, Buddhát vagy Mohamedet, vagy bármelyik másik, akár ősibb vallást, hiszen mindegyik alapvetően azt akarja nekünk megtanítani, hogyan váljunk sivító, követelőző, egocentrikus csecsemőkből magabiztos és empatikus emberekké.
Ha élvezni akarjuk a Föld utánt, akkor tehát ne sci-fiként, akciófilmként vagy mélylélektani drámaként nézzük. Nézzük népmeseként, nézzük spirituális szimbolista tanmeseként, vagy nézzük a Tüskevár nagy költségvetésű hálivúdi változataként és élvezzük a CGI-t . És nézzünk a lelkünkbe.

Benina: Megsebzett szabadság kritika

Benina könyve a témája miatt volt már régóta a várólistámon, és mivel az utóbbi időben újra rám tört az ősmagyar hangulat, úgy gondoltam, ideje lenne elolvasni. Nem vártam tőle különösebb történelmi megalapozottságot, és Benina az olvasóhoz intézett előszavában le is írja, hogy nem feltétlenül a történelmi hűség volt a cél. Nyilván a szóhasználat, a szereplők viselkedése inkább idéz ma élő embereket, mint ezer évvel ezelőttieket, de mivel nagyjából tudtam, mire számítsak, ezért nem voltak irreális elvárásaim, és valójában megkaptam azt, amire vágytam: az ősmagyar kor érzetét, mivel úgy hiszem, van elég képzelőerőm ahhoz, hogy ne kelljen mindent a szemem elé tenni.
Időközben, ahogy haladtam előre a történettel, felfedeztem egy számomra érdekes hasonlóságot egy (először) középiskolás koromban olvasott nagyon hosszú történelmi romantikus sorozattal (Margit Sandemo: Jéghegyek népe). Persze ez nem valós hasonlóság, csak egy érzetbeli, hiszen annak a sorozatnak nem volt köze a magyarokhoz, de történelmi is volt és romantikus is, hasonlóak voltak a hibái és az erősségei, szóval ez nekem egy külön pluszt jelentett a történetben.

Ennyi bevezető után kezdeném akkor a könyv értékelését a negatívumokkal. Az első, de ez ízlésbeli kérdés: nekem időnként már túl romantikus volt. Ez persze tényleg ízlés dolga, másoknak valószínűleg pont ezért tetszik. Nekem inkább azok a részek voltak a kedvenceim, amikor a magyarok életét mutatta be, ismerkedtünk a szereplőkkel és az ő hétköznapi életükkel. A számomra túlzott romantika nem annyira a romantikus jelenetek számában, inkább az ilyenkor előkerülő néha patetikus stílus miatt volt túl sok.

Valós hiba, ami nekem nagyon zavaróvá vált, az az időkezelés volt. Az elején általában csak egy-egy napon belüli eseményekre korlátozódott, később azonban a szereplők már napokig tartó utakat tettek meg órák alatt, ha épp úgy indokolta meg a történetvezetés. Például Daval két hete ment el, amikor megtámadták a falujukat, és a Bulcsúnál tartott megbeszélésre rögtön sort kerítettek, tehát nem telhetett el hosszabb idő, mégis, mikor megtudta, hogy megtámadták a falut, még aznap éjjel visszaért, utána pedig még megtették azt az utat szintén ezen az éjszakán, ami a könyv elején Balmazéknak legalább két napig tartott. És a végére Gara is odaért mindössze annyi idő alatt, amíg Daval bevitte Flaviát a várba, levetkőztette és beszélgettek egy kicsit. Javítson ki bárki, ha esetleg tévednék, és figyelmetlenül olvastam volna. Ráadásul a két hét alatt, amíg Daval távol volt, a hó hirtelen eltűnt, és máris nyár közepe lett.
A másik dolog, ami szúrta kicsit a szemem, az a szereplők túlzott skatulyázása volt. Értem ez alatt azt, hogy a negatív szereplők általában valamilyen tipikus negatív tulajdonsággal rendelkeztek (pl. csontos, sipító hangú, sápadt arcú), és ezek mindig ki is lettek hangsúlyozva. A hangsúlyt persze megkapták a pozitív szereplők tulajdonságai is, például Daval viharszürke szeme, amit szerintem felesleges volt annyiszor említeni.

Akkor most térjünk át a pozitívumokra. Nagyon megszerettem egyes karaktereket, főképp a testvéreket, és kíváncsi is vagyok mindegyikük történetére. Külön öröm, hogy lány is van köztük, mert csak férfiak „kiházasításáról” írni pl. J.R. Ward könyveit juttatja eszembe. Remélem, a már megismert és épp nem főszereplő státuszú szereplők is sokat szerepelnek majd a további könyvekben.
Nagyon tetszettek a nevek is, jó volt régi magyar neveket látni (bár Gyöngyvér kicsit kilóg a sorból). Még egy eddig általam nem hallott nevet is megismerhettem, ez az Ernakh. A Daval névre viszont nem találtam sehol semmilyen utalást, hogy valóban ősmagyar-e.

A legnagyobb pozitívum számomra, hogy még napokkal a könyv befejezése után sem tudtam kizökkenni belőle, és folyton volt egy olyan érzésem, hogy de jó, mindjárt olvasom tovább, de akkor eszembe jutott, hogy hoppá, már vége. Konklúzió: még mindig nagyon szeretem az ősmagyar világot, és Beninának sikerült megragadnia belőle valamit.

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj kritika

A Kvantumtolvaj egy férfias regény. Kombinálja az agyfacsaró kvantumfizikai tudományos fantasztikumot a szintén agyfacsaróan fordulatos mestertolvaj-krimivel. Egyben a végtelen lehetőségek könyve is, aminél az olvasó sosem lehet eléggé felkészülve, mert itt bármi megtörténhet.

A könyvön látszik, hogy írója matematikus-fizikus és ennek megfelelően teljesen tisztában van ezen területek legújabb (és mindenféle) álláspontjaival. Aki csak megközelítőleg ismeri a vonatkozó elméleteket (mint én is), annak a regény a képzelet valóságos túráztatása – jó értelemben. Ez a világ körülbelül annyira lehet furcsa egy mai átlagember számára, mintha Szent Ágoston olvasna Vernét. Ennek ellenére bravúrosan alakítja úgy a karaktereket és az eseményeket, hogy hitelesen érezzük, számukra ez a hétköznapi világ. Elhisszük, hogy ha egy a Kvantumtolvaj világában létező író írná meg ezt a történetet, ő is így tenné. Az persze elgondolkodtató, hogy vajon az emberek személyisége és viselkedése hogyan változna meg ennyi idő múlva, illetve ilyen irányú és mértékű technológiai fejlődés után. Hiszen az, ahogyan 100-150 évvel ezelőtt az akkori fantasztikum írói elképzelték a jövő emberét teljesen különbözik attól, amilyenné valójában vált a társadalmunk és kultúránk. Igaz, a fejlődés előrehaladtával a művészek képzelőereje is egyre nyíltabb lett, ma már sokkal könnyebben el tudunk vonatkoztatni a jelenlegi életünktől, és erre Rajaniemi kiváló példa. De hogy bármelyik írónak is sikerült-e teljesen elszakadni az ilyen előfeltételezésektől, azt csak a jövő mondhatja meg.

A regény világfelépítése nemhogy nem szájbarágó, de szándékosan dolgoztatja az olvasó agyát. Az esetek 90%-ában követi azt az elvet, hogy mivel a szereplők mind ismerik a világot, amiben mozognak, nem adhatja esetlenül a szájukba (vagy a gondolataikba) az olvasó számára ismeretlen fogalmak magyarázatát. Ezért először kapkodni kell a fejünket, ha magunk elé akarjuk képzelni a teljes elénk tárt valóságot. (Ezt mondjuk szinte minden kritikában a fejéhez is vágják az írónak) Azonban pontosan elég információt rejt a szövegkörnyezet ahhoz, hogy rögtön megértsük a szándékot és néhány (tucat) oldal után teljes képet is kapjunk ezekről a fogalmakról. Ugyanakkor aki nem szeret a háttér információk után (is) nyomozni, az lehet, hogy nem fogja szeretni (eleinte) a könyvet. Azon néhány esetben, amikor konkrét magyarázatokat kapunk, azokat észrevétlenül és indokoltan csempészi be a szövegbe. Üdítő néha olyan szöveget olvasni, ahol nemcsak hogy nem nézik hülyének az olvasót, hanem egyenesen edzik is.

Lehet azonban olvasni és élvezni is a Kvantumtolvajt annak is, akinek lövése sincs a kvantumfizikáról és nem is érdekli. Ha az ember túl tud lépni azon, hogy néha egy-egy szót nem ért, akkor körülbelül abba a tudatállapotba kerül, ami fantasyk olvasása közben szokott előállni. Hiszen az emberek nagy része ugyanannyira nem tartja magát mágusnak, ahogy kvantumfizikusnak sem, ilyenkor tehát a „bármi megtörténhet, idővel majd megtudjuk, mi” üzemmódba kapcsolunk.

Imádnivaló az, ahogyan korunk modern popkulturális elemeit szinte az ősidőkön való nosztalgiázással említi, ahol például egy mai Lan-party egy társadalom alapvető hagyománya lehet – igaz kb. annyira autentikusan mint manapság egy Reneszánsz Vásár. Mindezeket az utalásokat azzal a trükkel teszi hitelessé, hogy tulajdonképpen sosem nevezi meg őket, csak a leírásból lehet következtetni, hogy melyik képregény, szerepjáték vagy fantasy hőséről van szó. A könyv végén pedig még kapunk egy „Nem vagyok az apád”-rájátszást is. Többször eltöprengtem, vajon hány utalást rejthetett el, melyeket ismeretek hiányában nem vettem észre.

A fejezetek eleinte felváltva szólnak Jeanról és Isidore-ról. Ennek megfelelő a címük is: A tolvaj és …. illetve A detektív és …. Majd a végén már keverednek és össze is olvadnak, ahogy az eseményszálak összeérnek. Ezeket szakítják meg a közjátékok, amelyek valami rajtuk kívül álló vagy múltbéli eseményt jelenítenek meg. És bár a befejezés már majdhogynem nyálas is, az utolsó közjáték szolgáltat nekünk egy függővéget is.

A szereplőkről:

A főbb szereplőkben van egyfajta átívelő közös érzés, ami valószínűleg egyrészt a számunkra egységesen idegen világ adottságainak, másrészt annak köszönhető, hogy mindannyian erős karakterek. Ennek ellenére azonban mindannyian egyéniségek, egyre dimenzionálódnak a történet előrehaladtával, a visszaemlékezések pedig egészen új személyiségfejlődésre is felhívják a figyelmünket.

Jean le Flambeur

„Raymonde hosszasan méreget, amire a legszebb mosolyommal válaszolok. Nagyon hosszú ideig gyakoroltam a tükör előtt, hogy passzoljon az új arcomhoz.”

Érdekes figyelni a nevekre, szinte minden esetben beszédesek, vagy utalnak valakire. Jean le Flambeur neve „hazárdjátékost” jelent, korábbi neve, a Paul Sernine pedig Arsene Lupin egyik álneve. Rajaniemi egyébként szándékosan és nem titkoltan kölcsönöz Leblanc regényeiből, a regény mottóját is innen választotta.

Csaló archetípusának megfelelően trükkös, szellemes és művészi szinten űzi a lopást. Ahogy ő maga is mondja: „Sohasem osztom meg a terveimet félkész állapotban. Ez egy kreatív folyamat. A bűnöző művész, kreatív elme; a nyomozók pedig csak kritikusok.” Ugyanakkor ritka pillanatokban tetten érhető rajta egyfajta kedves esetlenség és egy kis tolvajbecsület is.

Mieli

„Mieli vagyok, Karhu lánya a Hiljainen kotóból. És sohasem hazudok.”

Mieli egy igazi erős női karakter, az a fajta, akiket a férfi írók maguk mellé akarnak, és amilyenné sok nő válni szeretne és/vagy féltékeny rá. Sikeresen egyensúlyoz a hűvösen titkolózó, irányító harcos nőalak típusának mezsgyéjén anélkül, hogy beleesne a sablonos feleslegesen nyavalygó kihaénnemség hibájába. Mieli, aki „letépte egy fiatal lány karját, és azzal vert agyon három embert.”

Jó húzás tőle, hogy már az elején leszögezi, neki bizony már van valakije, aki iránt mélyen kötődik, ezzel megakadályozva az olvasót abban, hogy rögtön romantikus szálakat kezdjen szőni a főszereplők között. (Bár ez férfi írók esetében kevésbé tendencia) Ami még szebb, hogy ennek ellenére megadja rá a lehetőséget.

Mieli és szerelme, Sydän neve is beszédes („elme” és „szív”), de sokat nem tudunk meg az utóbbiról illetve kettejük múltjáról, úgyhogy ezek jelentőségének kifejtése valószínűleg a következő könyvekre vár.

Perhonen

„Veled még beszélhetek anélkül, hogy megütnél, igaz?

Miért kellene megütnöm téged? – kérdezi a hajó. – Vannak lézereim.”

Perhonen, a Mieli által énekből szőtt hajó az egyik kedvenc szereplőm, kacérkodó, vicces, és van benne egyfajta szexisség, ami az emberen kívüli intelligenciák sajátja. A lepkeavatar-áradat pedig már egyenesen cuki egy olyan „géptől”, aki százezer kilométerről kilézerezheti.

Isidore Beautrelet

„Isidore sosem értette, nemzedéke egyes képviselői miért szórják az Idejüket két kézzel anyagi javakra és szolgáltatásokra, hogy kurta, bár pompázatos életet éljenek nemesként, mielőtt Hallgatagként nekilátnak a hosszú és gyötrelmes robotnak. Különösen akkor, ha helyette rejtélyek megoldásával is foglalkozhatnának.”

Isidore egy meglepő karakter, leginkább azért, mert a fülszöveg mesterdetektívként hivatkozik rá, az ember pedig ilyenkor egy rideg, precíz férfira számít, akinek legalább annyira szövevényes a múltja, mint ellenfelének, és megszállottsággal üldözi a tolvajt. Ehhez képest egy fiatal fiút kapunk, aki hátköznapi életet él egy másik diákkal együtt bérelt lakásban, felfordul a gyomra a riksapókozástól (a marsi taxi), teljesen hétköznapi civódásokkal tarkított párkapcsolatot folytat a zoku Pixillel és virágcsokrot visz a Hallgatagként dolgozó apjának (ez a momentum később még érdemel pár szót). Talán az egyik legemberibb, leghihetőbb karakter a regényben. Ugyanakkor tudásával és készségeivel valóban megfelel a mesterdetektív fogalmának. Az ő nevét (illetve a fiatal detektív karakterét) egyébként Rajaniemi szintén Leblanc regényeiből vette.

Raymonde szintén egy összetett karakter, aki talán a legkiegyensúlyozottabb arányban váltogatja a regényesen menő és a fájdalmasan emberi oldalát. Róla azonban spoiler nélkül nem lehet túl sokat beszélni, ezért maradjon ennyiben
.

Zárásként néhány szó az egyik kedvenc jelenetemről, amire már utaltam korábban:

Érdekes a marsi társadalmi rendszer, ahol a fizetőesztóköz az idő (ez mondjuk nem Rajanieminek jutott először az eszébe), s amikor ez lejárt, az emberi tudatok mesterséges testekben szolgálják a társadalmat Hallgatagokként. Isidore látogatása a Hallgatagságát töltő apjánál valóban igazi Alvilágba való leereszkedés, ahogyan azt a fejezetcím is sugallja. A terraformálást előkészítő és végző Hallgatagok feladata igazi sziszifuszi munka, hiszen a phobosok úgyis mindig újra lerombolják, amit építettek. Érdekes kérdéseket vet föl a hittel, a halállal, újjászületéssel és a túlvilággal kapcsolatban a marsi törvényeknek ez a menete. Különösen, amikor kiderül, mennyire emberiek a tudatok ebben az állapotban is, hiszen Isidore apja újra és újra a szeretett nő arcát vési bele a kőbe, noha feleslegesen. Paradox módon a könyv egyik legélettelibb jelenete ez.

A kiadásról:

Az Ad Astra kiadó az egyik legigényesebb most a hazai piacon. Ennek megfelelően a borítók mind gyönyörűek. Sánta Kira grafikái zseniálisak, ugyanakkor nekem a második rész borítója jobban tetszik. A szerkesztés szinte makulátlan, csak csekély számú elütés, félreírás, csúszik be. A fordítás gördülékeny, a saját alkotású szavakkal jól bánik.

karakterek: 4,5

történet: 5

stílus: 5

borító: 4,5

kiadás: 4,5

fülszöveg: 5

A rózsa másik virága - 4. rész

–  Nyugodtan mondd meg neki, hogy hirtelen súlyos hányinger tört rám, ezért jobb, ha nem ragaszkodik a jelenlétemhez. –  Solriell ingerülten lépdelt fel a lépcsőn, kezében a Máshegy aranya című könyvvel. A sorozat befejező kötetének utolsó ötven oldalánál tartott, ezért aztán még jobban bosszantotta, hogy a férfi most jött el újra.

–  Azt nem lehet! A bácsikája tudni fogja, hogy nem igaz. –  Eldrit kétségbeesetten loholt utána, közben egy tálcát egyensúlyozott, rajta teáskészlettel.

–  Nem érdekel.

–  És ő is biztosan rájön... –  Félt, ha közli, a lythien nem hajlandó lejönni, őrá fognak haragudni.

– Ez esetben fokozottan érvényes az, amit az előbb mondtam. Különben is, jogom van rosszul lenni. Ha hozzámegyek, talán ezt is megtiltja?

– Az biztos gyanús lesz, ha mindig hányingere támad a közelében. Na, és a kiállhatatlan Solriell tervét sem tudná megvalósítani, ha nem találkozik vele.

–  Ha nem találkozom vele, esküvőt sem lehet tartani. Azt hiszem, ez felülír bármilyen tervet. – Belökte az ajtót és mérgesen bevonult a szobájába.

–  Én kinézem belőle, hogy elintézi, hogy a ház két végéből is összeadják önöket – próbált tréfálkozni a cseléd.

–  Emlékeztetnélek, nem azért vagy itt, hogy ötleteket gyárts – nézett vissza haragosan Solriell. – Menj, és mondd meg, amit üzentem.

Eldrit lebiggyesztett szájjal követte Solriellt a szobájába és letette a tálcát az asztalra.

– Hányszor szóljak még, hogy tűntesd el innen ezt? – csattant fel a lyth az ágya melletti szekrény felé intve.

Fogadja el ezt a virágot a közös, boldog jövőnk jelképeként.

A lytht kirázta a hideg, amikor visszagondolt a negédes hangra, amellyel a férfi ezt mondta, mikor átnyújtotta a virágot. Solriell hiába gúnyolódott vele, emlékeztetve jövendőbeli jegyesét, hogy a vágott virágok igen rövid életűek, és ilyen szempontból nem bánná, ha valóban a közös jövőjüket jelképezné. Nem akarta elfogadni az ajándékot, de a férfi semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy visszavegye. Így hát a virág a fogadószoba asztalán maradt, ahol hagyták, a dobozába csomagolva. Később, mikor Solriell felment a szobájába, legnagyobb megdöbbenésére az éjjeliszekrényén találta, gondosan vázába rendezve. Gyönyörű volt, derengő éjrózsa. Solriell kedvenc virága. Bosszantó helyzet. Kidobni nem akarta, épp ezért nagyon mérges lett Eldritre, amiért a szobájába vitte. Hiába tiltakozott a cseléd, hogy ő semmiről nem tud, Solriell nem hitt neki. Utasította, hogy azonnal szabaduljon meg tőle, tartsa meg, ha akarja, csak neki ne kelljen látnia. Úgy tűnt, hiába beszél neki, most is csak tagadta.

– De lythien, én ki is vittem, vissza a fogadószobába.

– Akkor bizonyára nagyon kimerülhetett szegény, mialatt megtette azt a hosszú utat idáig. Kérlek, gondoskodj róla, hogy többé ne kelljen fáradnia.

Eldritnek erre már nem volt szava, nagyon bántotta, hogy ártatlanul vádolják.

– Azonnal – szólt halkan, majd felkapta a vázát és kisietett a szobából.

Nem tudta elképzelni, ki szórakozik ezzel. Szórakozni ebben a házban leginkább ő szokott. Pedig biztosan levitte a rózsát. Vagy… mégsem? Néha olyan szétszórt volt. Elképzelhető, hogy mégis elfelejtette? Á, csak arról lehet szó, hogy az úr utasította a lakájt, esetleg a szakácsot, vigyék vissza Solriell szobájába. Talán nem sejtette, mennyire ellenszenves a kilyth számára a növény látványa. Ezt mindenesetre nem ártana tisztázni. Nem jó tréfa egymás ellen dolgozni, és ide-oda hordozgatni a virágot a különböző parancsok miatt. Főleg, ha őt ezért folyton leteremtik.

Egyébként sem értette meg teljesen a lyth felháborodását, a kényszerházasság borzalmai jelentősen enyhültek a szemében, amióta a vőlegény ráncosnyakú teknősből kecses fekete párduccá változott. Fejében ábrándos történetek keringtek a rideg és sötét idegen megszelídítéséről, továbbá hosszúra nyúló légyottokról. Mivel tudta, ő soha nem kaphatná meg a férfit, különösen zavarta, hogy úrlythiene ilyen elutasító. Még ha szerelmes volna Alytes úrba... De úgy tűnik, ő is csak addig boldogítja, amíg ez nem jár elkötelezettséggel. Talán nem véletlenül kezdett ki egy nős férfival... Meg is mondta Solriellnek, szerinte mennyit javult a helyzet a korábbi vőlegényhez képest, őt azonban csak felidegesítette hozzáállásával.

Solriell számított volna egy kis együttérzésre a cselédtől, s bosszantotta, hogy az nem érti meg. Odáig rendben van, ha valakivel ágyba kell bújnia, inkább egy fiatal és jóképű férfival tenné, mint egy aggastyánnal, de egy házasság egészen más kérdés. Attól, hogy ez az Ásgeir vonzó, még nem lesz kedves, megértő, tréfás, őszinte, megbízható, vagy bármi, ami egy hosszútávú kapcsolatot működővé tehet. Sőt, kimondottan arcátlannak és önteltnek tűnt, és még ha szeretné is, mint ahogy állítja, nála az is valószínűleg csak birtoklásvágyat jelentene. Eldrit és az ő bugyuta elképzelései! Számára egy kapcsolat csak a nászéjszaka beteljesüléséig tart, a házasság azonban csak ez után kezdődik. Neki pedig, úgy tűnt, meg kell elégednie az utóbbival.

A férfi nem látszott olyan fajtának, aki elnézné, ha ő az esküvő után még szeretné kiélni fiatalos vágyait. Sőt, olyannak sem, aki mellett észrevétlenül megtehetné ezt. Valószínűleg a házastársa minden lépését figyelné. Rövid találkozásuk során Solriell azt szűrte le, szüksége van rá, hogy mindent az irányítása alá vonjon. Nem csoda, ha meg sem próbálta elnyerni a szívét, hanem rögtön az apjához ment, hiszen elegendő vagyonnal nála biztosra mehetett. Minden bizonnyal ezért is akart inkább a bácsikájával találkozni annak ellenére, hogy állítása szerint csupán az apja tanácsára tett így.

Szája elégedett mosolyra húzódott az emlék hatására, ahogy a férfi majd’ megpukkadt válasza hallatán.

– Ha ilyen engedelmes, fogadjon szót nekem is, és menjen el.

A férfinak eltartott egy darabig, mire előállt a válasszal: – Ahogy óhajtja, lythien. Mindkettőnk érdekében remélem, következő alkalommal készségesebb lesz.

Mindezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha azt az érzést próbálná leplezni, hogy száz máslény igyekszik az agyából itatóvályút kovácsolni.

Ezután végre távozott, és otthagyta azt az átkozott rózsát, a rajzot azonban magával vitte. Solriell úgy vélte, a férfi nem merte kiadni a kezéből az ő számára egyébként cseppet sem meggyőző bizonyítékot, viszont a tisztességes szándékát ezzel még inkább kétségbe vonta.

Elege lett már az egész ügyből, és nem akart egy gondolattal sem többet rá pazarolni, ezért inkább visszatért Areka kalandjaihoz, hogy megtudja, sikerül-e ismét a helyes mederbe terelnie a múltat, ezzel megmenteni a szüleit, talán a világot is, és végül hazajutnia a saját idejébe.

***

– Elment? – pislogott Solriell viszafogottan és ártatlanul nagybátyjára.

– Igen. – Oriel bácsi meglehetősen feldúltnak tűnt, s ahogy a lyth várta, rá is kezdett: – Solriell, nem viselkedhetsz így! Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Nem szeretném, ha legközelebb is szégyenkeznem kellene miattad.

– De bácsikám! Semmi kedvem újra találkozni azzal a kiállhatatlan alakkal! – belement a játszmába, így tudta, sokáig fog tartani, ezért eltette a könyvet, amiből már csak néhány oldal volt hátra.

– Tévesen ítéled meg Ásgeir urat – próbálkozott enyhülten a férfi, és leült Solriell mellé a heverőre. – Rosszabbul is járhatnál, hidd el. Ő egy tisztességes fiatalember, aki csak a javadat akarja.

– A sajátját is biztosan szem előtt tartja. Nyilván kevésbé lenne lelkes és elszánt, ha teszemazt egy nincstelen piaci árusról szólt volna a jóslata.

– Ásgeir úr igen gazdag családból származik és ő maga is jelentős vagyonnal bír.

Solriell egy ciccegéssel nyilvánított véleményt.

– És milyen szerény, hogy mindezt közli is veled. Így mutatkozott be? Üdvözlöm, a nevem Léven Ásgeir. Gazdag vagyok, és a családom is az – utánozta a férfit hangját elmélyítve, benne eltúlzott fennköltséggel, közben pedig megjátszott udvariaskodással lengette a karját.

– Solriell, hogy lehetsz ilyen tiszteletlen? – pattant fel a férfi. – Képzelem, hogyan viselkedhettél vele is.

– Panaszkodott rám?

– Egy szóval sem. Teljesen elbűvölted őt –közölte Oriel szárazon.

Solriell felhúzta a szemöldökét: – El tudom képzelni – motyogta maga elé. Nagybátyja inkább úgy tett, mint aki nem hallotta meg, és folytatta:

– Visszatérve az előzőekhez: a vagyonáról onnan tudok, hogy üzleti tanácsokat kért tőlem. – Solriellt igencsak érdekelte, vajon véletlenül került szóba, hogy a bácsikája pénzügyekkel foglalkozik, vagy a férfi már előre kinyomozta, és szándékosan csavarta így a beszélgetést, hogy jó benyomást tegyen. – Jól jövedelmező befektetései vannak, de szeretne új lehetőségek után nézni. Beszélgettünk a családjáról. Részben cellini származású, az édesanyja a cellini dalib nagykövet, aki hozzáment egy ottani nemeshez. A jegyesed le se tagadhatná előkelő gyökereit, mégis szerény és jóindulatú.

– Ha ennyire tetszik, menj hozzá te! – vágta oda Solriell nagybátyja átszellemült arcát látva. – Mindössze annyit kellene tennünk, hogy rajzolunk rólad egy arcképet, és közöljük vele, megváltozott a jóslat. Körülbelül annyira lenne hiteles, mint amivel ő előállt.

– Téged még egy ilyen kézzelfogható bizonyítékkal sem lehet meggyőzni?

– Mi ebben a kézzelfogható? A rajz nyilván valós, ezt nem vitatom. Csak arra nincs bizonyíték, hogyan készült. Ő azt állítja, egy jóstól származik. Én azt mondom, lehet, hogy már rég kiszemelt magának valamilyen okból, megfigyeltetett, és egy alkalmas pillanatban elkészíttette a képet. – Visszaemlékezett az érzésre, amikor megpillantotta a képet. Azért is döbbentette meg annyira, mert olyan tökéletesen kivitelezték, kétség sem férhetett hozzá, hogy őt ábrázolja. Hogyan figyelhette valaki olyan hosszú ideig észrevétlenül, hogy ezt elkészítse. Még a fülbevaló is egybevágott, pontosan ugyanilyen hevert a fiókjában, bár arra sajnos nem emlékezett, mikor viselte utoljára. – Az is elképzelhető, hogy mágus, csak elfelejtette közölni. Vagy akár apámmal is szövetkezhetett, és együtt tervelték ki, bízva abban, hogy ezzel a történettel meg tudnak győzni. – Túl regényes ez a történet ahhoz, hogy elhiggye. Könyvben, vagy akár színházban még akár tetszene is neki, de ott mindent leegyszerűsítenek a terjedelem korlátai miatt. A saját életében ezt köszöni szépen, nem kéri. Azt hosszabbra tervezte, mint egy színdarab játékidejét.

– Látom, alaposan átgondoltál minden eshetőséget, csak mert nem tetszik a valóság – mondta Oriel olyan gúnnyal, hogy Solriell kezdte úgy érezni, az ő jámbor bácsikája talán túl sok időt töltött vele.

A többit is alig hitte el, amit hallott, de más okból. Nagybátyja túl jóhiszemű, ezt már régóta tudta, de nem gondolta, hogy ilyen könnyen elfogadja ezt a légbőlkapott történetet. Az aggodalomnak, hogy esetleg valami kegyetlen szörnyeteg veszi el az ártatlan kis rokonát, felül kellene írnia, hogy ennyire jót feltételezzen egy idegenről.

Olvasott már jóslatokról. A valódiak általában képlékenyek, nehezen értelmezhetők, ezért furcsának találta, hogy ilyen pontos adatokat közölnének. Másrészről ki jövendölne ilyen közönséges eseményt. Úgy hitte, jósolni csak háborúkat, halálokat, kiválasztottak eljövetelét, világvégét és hasonlóakat szokás. Erről az emberről pedig nem feltételezte, hogy elmegy egy paphoz megtudni, ki lesz a házastársa. Sőt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki bárkit el akar venni.

Még ha ezt az egész mesét el is hinné, a férfi jó szándékában akkor is kételkedne. Biztosan nagyobb dolog áll a hátterében, például véletlenül majd nyer neki a kockán, támogatja az üzleti sikereit, esetleg egy merénylő helyette őt öli meg.

Olyanról is hallott, hogy sok jóslat önbeteljesítővé válik attól, hogy kinyilatkoztatják.

– Akármit is mondasz, én hálát adok Xydrának, amiért idevezette ezt a fiatalembert.

– Vagy ezúttal inkább Rodemárnak – hördült fel Solriell, utalva ezzel a jövendölések istennője helyett a szélhámosok és csalók istenére. – Nem gondoltam, hogy ennyire meg akarsz szabadulni tőlem.

– Jaj, kicsikém, hogy mondhatsz ilyet? – fogta meg a kezét Oriel ellágyulva. – Eszem ágában sincs ilyet tenni, csak éppen…

– Csak éppen?

– Ne is törődj vele!

– Mit titkoltok előlem? – húzódott el Solriell.

Oriel nem válaszolt rögtön. Felállt és egy pár lépést tett fel-alá, majd nagyot sóhajtva belekezdett:

–Tudod, a jóslatnak volt egy másik része is. E szerint minél előbb össze kell házasodnotok, különben – ismét mély levegőt vett –, különben visszafordíthatatlanul rálépsz egy olyan útra… Nos, amely számodra végzetes.

Solriell hitetlenkedve nézett rá:

– Talán elárulhatnád, mi az, akkor házasság nélkül is elkerülhető lenne.

– Nem, tudod, azt hiszem, túlságosan is befolyásolna – bólogatott magát is győzködve. – Nem tudnád meghozni a helyes döntést, és úgy tűnik, a házasság az egyetlen, ami ezt megakadályozhatja.

– Számára biztos rendkívül kényelmes megoldás ez az isteni kinyilatkoztatás – Solriell szemét forgatva átvonult a szobán és az ágyra vetette magát.

Ritkán látta ilyennek nagybátyját. Ez a túlzott aggodalom jele volt, azzal a különbséggel, hogy most teljesen ésszerűtlen döntést készült hozni, és pont ezzel sodorja veszélybe. Talán mégsem alaptalan feltételeznie, hogy ez az Ásgeir szó szerint elbűvölte a bácsikáját.

– Szerencsére ráadásul csupa olyan ember vesz körül, aki vagy szívesen eladna, hogy megszabaduljon tőlem, vagy úgy véli, képtelen vagyok helyes döntést hozni, és inkább bízik egy idegen szavában.

– Sajnálom Solriell, de ha a jövődről van szó, akkor azt kell mondanom, így van. Ne hidd, hogy nem féltelek. Éppen az aggodalmaim miatt kell nekem itt és most megóvnom téged. Ha csak egy kicsi esélye is van annak, hogy bekövetkezik, amit Ásgeir úr állít, az számomra elég ok az óvatosságra. És igen, sajnos az a helyzet, hogy ezt a döntést nem hozhatod meg. Nagyon fiatal vagy, szinte még gyerek, s ha rajtam múlna, én magam vigyáznék rád még hosszú ideig, de sajnos nem áll módomban édesapád döntését felülbírálni. A lehetőségeket ismerve pedig elképzelhető, hogy az én oltalmam itt már nem elég. Talán pontosan egy férj védelme az, amire most szükséged van – ezt már kedvesen próbálta mondani, és leült a lyth mellé az ágyra.

– Ha ismernéd a jövőt, amit Ásgeir úr felvázolt, attól tartok, máshogyan ítélnéd meg. Meglehet, vonzó lenne számodra a végkifejlet ellenére is, és félek, úgy gondolnád, a jóslat ismeretében elkerülheted akkor is, ha egy ideig azon az ösvényen haladsz. Én viszont azt mondom, egyáltalán nem szabad rálépned! – fejezte be az utolsó szavakat egyenként kihangsúlyozva.

– A lényeg, hogy szépen hozzámész Ásgeir úrhoz, és minden rendben lesz.

Solriell belátta, hogy ezen a harctéren elbukott, de úgy döntött, magából Ásgeir úrból próbálja meg kihúzni az igazságot, vagy legalábbis azt, amit ő annak állít be. Igaz, azt még nem találta ki, hogyan.

Az első blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

A blogszépségverseny nyertesei:

1. Beky http://bekyallp499.blogspot.hu/

 
2. Cukorkák*-* http://idezet-mucus.blogspot.hu/

3. Lin http://linus11.blogspot.hu/

A rózsa másik virága - 3. rész

A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.

Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.

Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.

Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.

– Léven Ásgeir. Rierdan urat keresem.

A cseléd azonban csak állt tátott szájjal, keze még mindig a kilincsen, manószerű szemeivel még mindig őt bámulta. A férfi már épp újra belekezdett a bemutatkozásba, amikor a lyth végre megmoccant, de ahelyett, hogy hátralépett volna, kezet nyújtott, s zavarában bemutatkozott:

– Eldrit Hanas – vigyorgott a férfira, aki az egészet nem tudta mire vélni. Egyik szemöldökét tanácstalanul felhúzta, majd gondolatban vállat vonva a cselekvést választotta csodálkozás helyett. Szabad kezével egyetlen mozdulattal lekanyarította válláról köpenyét, majd a cseléd kinyújtott karjára terítette.

– Köszönöm, nagyon kedves – majd belépett az előtérbe, hogy a lyth észre sem vette, hogy ő maga állt félre előbb, vagy a férfi indult el befelé. A cseléd sietve követte, majd amíg az csizmáját többször is gondosan végighúzta a cipőtisztító állványon, hogy eltávolítsa az eső nyomait, a lyth szinte körülötte pattogva hadarta:

– Nem lehet, mármint csak So…ööö…a lythien van itthon … ööö, Rierdan úr elment itthonról, ööö… – A férfi azonban kegyesen megszabadította a szenvedéseitől, hogy ki kelljen találnia, mit is szokás ilyenkor mondani.

– Kiváló, valójában úgyis Sheridan lythienhez jöttem. – Itt szünetet tartott, megadva a lehetőséget a cselédnek, amikor azonban az továbbra is tehetetlenül állt, könnyedén felsóhajtott és folytatta: – Jelentsen be a lythienhez, kérem.

– Óóó…ó, máris! – kiáltott fel a lyth zavarodottan, mintha csak most vette volna észre, majd elindult, karján még mindig a férfi köpenyével.

Eldrit kopogás nélkül rontott be a könyvtárba, ahol Solriell éppen egy régi mesekönyvet lapozgatott tűnődve. Meglepetten nézett a zaklatott cselédre.

– Ááuöö… Ássss…ööö… – próbálta felidézni a férfi nevét, végül azonban csak legyintett. –Á, egy úr van itt. Önt keresi. Vagyis igazából az Urat. Vagyis hát, mégis önt. Áhh, na majd meglátja! De előbb szerintem látogassa meg az illemhelyet, mert, na! Hát én majd’ bepisiltem! Milyen jó, hogy így kicsípte magát! – utalt a lyth szűk, halványzöld ruhájára és arany csipke ékszereire. Eldritet úgy ahogy megtanították az urakkal folytatandó illendő beszédre, de ha valami felzaklatta, akkor sajnos ezt mind elfelejtette.

Solriell egy mukkot sem értett az egészből. A cseléd elég sokszor beszélt furcsaságokat, de ezt most tényleg nem tudta mire vélni. Felállt a karosszékből, majd mélyen másik szemébe nézett, ez ilyenkor mindig segített.

– Eldrit, vezesd kérlek az urat a fogadószobába ­– sóhajtott fel.

Miután a cseléd heves bólogatást követően kiviharzott, Solriell szeretetteljesen végigsimított a könyv borítóján, majd letette az asztalra, remélve, hogy mihamarabb visszatérhet az olvasáshoz. Számtalanszor kérte, hogy csak akkor zavarják meg ilyesmivel, ha kifejezetten őt keresik. Nem szerette, ha neki kellett elmondania a vendégnek azt, amit a személyzet is közölhetett volna.

Mikor a szobához ért, hallotta a férfi hangját:

– Nyugodtan tegye le a köpenyemet, még maradok egy darabig.

Mikor belépett, a férfi épp a kandallópárkányon álló bábukat igazgatta. Felbosszantotta a férfi arcátlansága.

– Eldrit, nem mondtad, hogy a nagybátyám lakberendezőt fogadott – fordult a sóbálványként álló cselédhez, aki még mindig karján tartotta a férfi köpenyét. Az illetlenség volt a legenyhébb szó arra, hogy egy idegen a személyes tárgyait rendezgeti. A kis, kézzel festett szobrokat legutóbbi tanárától kapta ajándékba, melyek az összes fajta szerzet egy-egy példányát ábrázolták. A férfi megfordult, kezében egy ximéva alakkal.

– Elnézést, lythien, éppen a berendezésben gyönyörködtem.

Solriell csupán edzettségének és lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem került a szolgálóhoz hasonló állapotba. A férfi kétségtelenül jóképű volt, de nem csupán erről volt szó. Olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen tisztában van a képességeivel és rendkívül erős, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. Vékony ajkai megnyerő, de egyben tenyérbemászó félmosolyra görbültek, és meglepő módon az egész keskeny, izmos arca derültséget sugárzott. Zöld szemei azonban kiismerhetetlenek maradtak, orra vonala pedig már-már kegyetlennek tűnt, hosszú, sötét haja azonban lágyította vonásait. Összességében olyan érzést keltett a lythben, mintha éppen egy fogat készülné elütni, s ő ezt már alig várja. Az idegen öltözékét sem bízta a véletlenre, vékony, nemesi alkatán az egyszerű fekete kabát és szűk nadrág is elegánsan mutatott, a szegély zöldje pedig pontosan megegyezett a szeme színével. A lyth úgy döntött, fontolóra veszi, hogy mégsem küldi el a férfit, hiszen tulajdonképpen akár itt is megvárhatja a nagybátyját.

– Üdvözlöm, lythien! Léven Ásgeir vagyok – átvágott a szobán és kezet csókolt a lythnek. Solriell megmerevedett, ahogy a férfi hozzáért, de nem azért, mert annyira taszította volna, még csak nem is, mert hatására érzéki vonzalom támadt volna köztük, hanem a szavaitól. Ez a férfi nem a jegyese.

– Elnézést, hogy mondta? – hangja elcsuklott, ahogy hosszas hallgatás után kierőltette a szavakat.

– Léven Ásgeir vagyok – a férfi hosszan a szemébe nézett, mintegy nyomatékosításképpen. – Úgy tudtam, az apja értesítette önöket az érkezésemről.

– Talán Hajnalhatár kormányzója megbetegedett, hogy a fiát, esetleg az unokáját küldte – húzódott el fagyos arccal a férfitól –, vagy az önök családjában az a bevett szokás, hogy a vőlegény nem saját maga látogatja meg a jegyesét? Akárhogy is, felesleges volt fáradnia, hiszen a cél az lett volna, hogy megismerjük egymást az esküvő előtt.

Léven néhány pillanatig csak egy tanácstalan homlokráncolással válaszolt, majd továbbra is udvarias hangon megszólalt:

– Akkor nagy szerencséje van, mert én vagyok a jegyese, s épp olyan értetlenül állok a helyzet előtt, mint ön.

Most Solriellen volt a tanácstalanság sora. Félrenézett, míg összeszedte a gondolatait. Nagyon úgy tűnt, hogy valamiről lemaradt.

– Ez esetben igazán hálás lennék, ha segítene összefoglalni, mit is tudtunk meg eddig önről.

– Mi sem természetesebb. Úgy vélem, mindkettőnk számára kedvező lenne.

– Az ön neve Léven Ásgeir.

– Valóban.

– Ön nem Hajnalhatár kormányzója.

– Úgy van.

– És nincs is köze hozzá?

– Amennyire tudom, nincs – húzta ismét félmosolyra száját. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja, mintsem bosszantja ez a helyzet. Solriellnek egyrészt tetszett, hogy a férfi képes ilyen kedélyesen kezelni, másrészről azonban idegesítette, hogy túlzott magabiztosságában még csak nem is zavartatja magát.

– És valamilyen oknál fogva úgy tudja, a jegyesem.

– Egészen biztos vagyok benne. Az apjával beszéltem meg.

Solriell elhúzta a száját. – Ez lett volna a következő kérdésem. Még egy dolgot nem árt tisztáznunk. Azt is tudja, én ki vagyok? Előfordulhat, hogy rossz házba tévedt. – Solriell remélte, így van, mert a férfi túlságosan is tetszett neki ahhoz, hogy utálnia kelljen, amiért hozzákényszerítik. Különösen az után a megnyerő mosoly után, amelyet a legutóbbi megjegyzésére kapott válaszul.

– Mondja, jól szórakozik?

– Úgy véli, ez segít megtudni az ittlétem okát? – húzta fel ismét a szemöldökét, aztán már mosoly nélkül folytatta: – Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ön Solriell Sheridan, s ez a nagybátyjának, Oriel Rierdannak a háza.

– Ezzel tehát kizártunk egy lehetőséget. Akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz – folytatta Solriell, s közben, mintegy megerősítésként arrébb sétált pár lépést. – Az apám valóban a Léven Ásgeir nevet írta meg, ezért kérem, igazolja, hogy ön az.

A férfi szeme összeszűkült.

– Talán meglepő, de eljegyzésre készültem, nem igazoltatásra, sem pedig vallatásra. Gyűrűvel szolgálhatok, iratokkal sajnos nem – vágta oda ridegen. Solriell hátrahúzódott, a férfi pedig ezt látva mély levegőt vett, orrlyukai kitágultak, pislogott egyet, majd már az udvariasság álarcát visszaerőltetve magára, próbálta menteni a helyzetet:

– Elnézést kérek, lythien. Természetesen jogos a gyanakvása. Fogalmam sem volt róla, hogy bizonygatnom kell a kilétemet. Megkértem az apjától az ön kezét, és ő beleegyezését adta, ahogy ahhoz is, hogy meglátogassam önt. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy önt már másnak ígérte. Így utólag nem kellene ezen meglepődnöm, ha még a saját gyermekének sem szólt, hogy időközben megváltoztatta döntését.

– Nem tartja valami sokra a véleményemet, ez igaz. Ahogyan nyilván ön sem, ha az apámtól kérte meg a kezem, és nem tőlem. De mit is várhatnék, hiszen egyáltalán nem ismer – azzal félig elfordult a férfitól. Erre nem volt felkészülve. Minden terve hiábavaló volt, hiszen ő arra készült, hogy egy öreg kormányzót kell meggyőznie. Erre most egy fiatal, erős, és feltehetően erőszakos alaktól kell valahogy megszabadulnia, aki úgy tűnik, valamiért nagyon eltökélt az egybekelésüket illetően.

– Épp azért jöttem, hogy ezen változtassunk – lépett közelebb.

­– Az eszébe sem jutott, hogy az apám azóta újra másnak ígért? – Solriell gonosz vigyorral nézett vissza rá. – Vagy mégis jobbnak találta az eddigi jegyesemet? Anyagilag és társadalmilag is igen előnyös lett volna számára bekerülni egy ilyen befolyásos családba. Apám nem bolond ember, bizonyára nem akar csalódást okozni a kormányzónak.

– Most tulajdonképpen az apja, vagy a volt jegyese miatt aggódik? Talán gyöngéd érzelmek fűzték ahhoz az emberhez?

– Nem mondhatnám, egyszer találkoztunk. De ez még mindig eggyel több, mint amennyiszer önnel. – Solriellt mélységesen felzaklatta a helyzet. Éppen elég rossz volt a gondolat, hogy hozzá kell mennie egy öregemberhez, de ezt legalább volt ideje feldolgozni, hiszen az eljegyzést már több mint egy fordulóval ezelőtt bejelentették, amikor apja, mostohája és a fiuk meglátogatták őket nagybátyjánál. Az az önteltség és arcátlanság azonban, ahogy önkényesen és egy szó nélkül egy másik embernek adta, készületlenül érte és megrázta. Eddig is tudta, hogy egyszerűen eladták, de hogy bármikor odavethetik, ha érkezik egy jobb ajánlat, ez már mégiscsak sok.

Léven már közel sem élvezte annyira a társalgást, Solriell látta, ahogy megrándul az arca és a bal szeme, de aztán újra megzabolázta magát.

– Akkor bizonyára rendkívül jóképű férfi lehet, ami meglepő, mert a szavaiból úgy vettem ki, az unokája lehetnék, s akkor meglehetősen benne járhat már a korban.

– Erre inkább nem válaszolnék. Nem hiszem, hogy joga van nekem kérdéseket feltenni. Ha úgy döntött, hogy ismeretlenül is megfelelek önnek, akkor gondolom, nem bánja, ha továbbra sem tud mindent rólam. – Solriell szerette volna már lezárni ezt a beszélgetést.

– Elnézést, lythien, azt hiszem elragadtattam magam – A férfi hirtelen teljesen nyugodtnak tűnt. Ha ezt is csak magára erőltette, akkor nagyon jól leplezte. Bocsánatkérő, de egyben furcsamód elégedett arccal folytatta - Bármit is hisz, szeretném jobban megismerni önt, de azt hiszem, ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Nyilván tolakodónak hat, hogy beállítok, ahogyan ön mondta, ismeretlenül, de higgye el, jó okom van rá.

– Mégpedig? – húzta fel a szemöldökét a lyth.

– Egy jóslat vezetett el önhöz.

– Egy jóslat?

– Ahogy mondtam – bólintott.

– És most azt várja, hogy elhiggyem, esetleg egyenesen boldog legyek, amiért ilyen szerencsés fordulatot vett az életem? Nem tudom, minek képzel engem, ha azt hiszi, bedőlök egy ilyen mesének. Azt gondolta talán, hogy egy ilyen ábrándos történettel majd sikerül elcsábítania és ellenállás nélkül beleegyezem az apámmal kötött egyezségükbe.

– Kétség kívül könnyebb lett volna, ugyanakkor lehangoló is. Nem vagyok érzelgős ember, nem próbálom megszédíteni, csak a tényeket közöltem.

– Halljuk hát ezeknek a tényeknek a részleteit! Hm… hadd találgassak! Leszólította egy jöttment utcai jós a szomori házunk előtt, és megmondta, hogy azt a személyt fogja elvenni, aki ott lakik? Elképzelem ez esetben mennyire megrémülhetett, amikor meglátta apámat.

– Lythien, megkérhetném, hogy ne gúnyolódjon velem? – kérte, de Solriell folytatta, mintha meg sem hallotta volna:

– Vagy esetleg egyenesen a nevemet jövendölte meg?

– Befejezné végre? Csak, mert nem akar hinni valamiben, még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges. Biztosan örülne, ha úgy történt volna, ahogyan felvázolta, de ki kell ábrándítanom. Én sem adtam volna hitelt ilyesminek. Jós pap volt, aki megadta nekem a születési idejét és helyét, valamint ezt – az asztalkára helyezett henger alakú dobozból előhúzott egy feltekert lapot és a lyth felé nyújtotta, ő azonban habozott elvenni.

– Mi ez a papír? Csak nem a születési igazolványom?

– Nem, és nem is az iskolai bizonyítványa, sem az egészségügyi kórtörténete. – A férfi megelégelte a játékot, kicsavarta a lapot és a lyth felé fordította. Azon egy sötét hajjal keretezett gyönyörű arc rajza látszott, széles ajkakkal, keskeny, tökéletes ívű orral és hívogató tekintettel. Solriellnek elakadt a lélegzete. – Ezt a pap rajzolta. És ha nem tévedek, és az apja is alátámaszthatja ezt, önt ábrázolja.

Olvass tovább

A blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

3. Lorelay Even http://loryka-egykislnyblkirlynlesz.blogspot.hu/