Sarah J. Maas: Throne of Glass - Üvegtrón kritika

Az Üvegtrón egy átlagosan jó fanatasy - lenne. Egyetlen szépséghibája van csak, amitől azonban az egész gondosan szerkesztett mű az alapjaitól omlik össze: ez pedig maga a főszereplő.

Sok múlik azon, hogy a könyv főszereplője mennyire szerethető az olvasónak, sokaknak a legmeghatározóbb eleme a könyvnek. Celaena Sardothien egy erős női karakter, legalábbis annak szánták, de láthatóan az írnónőnek és nekem más fogalmaink vannak az erő szó jelentését illetően. Bár úgy sejtem, egy bérgyilkosképző mester sem tekintené a szakmai erények csúcsának az önuralom teljes hiányát.

A borítóról ez köszönt ránk:

"Jégből van a szíve. Acélból az akarata. A könyörtelen orgyilkos."

És valóban ilyennek kell lenni valakinek, még akkor is ha történetesen egy 18 éves lány. Mert akit 8 éves kora óta nevel, tanít és edz a bérgyilkosok királya, akivel eltöreti a saját jobb kezét, hogy kénytelen legyen megtanulni a balt is ugyanolyan ügyesen használni (ami mondjuk mellékesen ostobaság, tekintve hogy milyen maradandó sérüléseket okozhat ez, ami később sokkal nagyobb hátrány lehet, de ezen már nem akadunk fenn), aki ki tudja hány embert ölt már meg hidegvérrel, aki látszólagos törékenysége ellenére könnyedén képes végezni egy tucat jól képzett és bivalyerős harcossal, aki mindemellett precíz és körülbelül az összes harci nemben profi, akinek a nevét egy egész kontinens féli, aki egy évig húzta egy rettenetes sóbányában, amibe a legtöbben pár hónap után belehalnak, s ahonnan néhány sebhelytől eltekintve maradandó sérülések nélkül távozik (és szűzen!, mert ugye még az őrök is ennyire féltek tőle), akkor joggal feltételezhetjük, hogy az erőn és ügyességen kívül, amit bárki megszerezhet, még a szellemét is edzette, az elméjét is facsarta, s a jelleme sziklaszilárd, önbizalma megingathatatlan, különben hogy is lehetne jobb mindenkinél.

Ez tehát amit állítanak róla. Közben pedig a "mutasd, ne mondd" elve földbe tiportan végzi Celaena csizmatalpa alatt, mert a viselkedése alapján inkább tűnik úgy, mintha egy ügyes szélhámos bitorolná a rettegett orgyilkos nevét, mintsem, hogy elhiggyük, hogy a lány, aki önbizalomhiánya (vagy inkább az írónő önbizalomhiánya...) kompenzálásaként mindenkire ráripakodik, minden megjegyzés sérti, s kimondva vagy gondolatban mindenkit rendre megnyúzással vagy fojtogatással fenyeget, megegyezik a fenti szereplővel. Nehéz elhinni a hatalmas orgyilkosról, aki egy évig éhezett Távolvég sóbányáiban, hogy több heti jóltápláltság és rendszeres és ízletes étkezések után se tudná megállni, hogy egy ültő helyében ne egyen meg több mint fél kiló édességet. Nehéz elhinni, hogy egy edzett harcos, aki a legszélsőségesebb körülményeket is kiállta, nyavalyogjon minden edzésen hogy hagyják már abba, fanyalogjon akkor, ha fel kell kelnie. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy nem bírja, elvégre a haláltábor nyilván megviselte. De egy a fentiekkel leírt jellemnek nem szabadna nyavalyognia. A kontinens legjobb orgyilkosa olyan trükkös kell legyen, hogy nem lehet annyira ostoba, hogy ne jöjjön rá, mekkora előnye származik abból, hogy álnéven vesz részt a bajnokságban. És a sort lehetne folytatni. Egyszóval a karakter egyszerűen hiteltelen.

Nem lenne ugyanakkor a bemutatott jellemével semmi baj (már azon túl, hogy idegesítő, de ez egyéni ízlés dolga), ha amit ő maga és mások is állítanak róla, nem mondana ellent a valóságnak. Ha teszemazt nem azért lenne nagyszerű harcos, mert kiképezték, hanem születésétől fogva meglevő különleges képessége lenne az emberfeletti erő és ügyesség, akkor hihető személyiség lenne, hiszen nem nagyon kellett volna küzdenie semmiért, mindent készen kapott volna. Mert sajnos a viselkedése alapján olyan lánynak tűnik, akinek sosem volt nagyobb gondja annál, minthogy csúnyát mondott rá az a fiú a sor végén. És ezen nem változtat az sem, ha néha felvillantunk egy kis sötét titkot, emléket a múltjából. Arrogánsnak lenni nem egy sérülés eredménye, hanem az önuralom hiánya.

Néhány idézet, ami jól rávilágít Celaena jellemére:

"Well, who wants to be hated? Though I'd rather be hated than invisible."

„What's the point in having a mind if you don't use it to make judgements?”

“You’ll be sweating when I skin you alive and squish your eyeballs beneath my feet,”

Ennyit a könyv hibáiról, mert összességében véve ez a fő probléma vele. Számomra ugyan indokolatlan volt a romantikus vonal mennyisége és haladási sebessége, és némely párbeszédnél vagy a pár hónapos ismeretségek gondolatban már-már örök szerelemmé avanzsálása kapcsán sokszor a falba akrtam verni a fejem, de ezeket igazából a műfaj lassan már megköveteli (már a romantikus, nem a fantasy), ezért aztán figyelmen kívül lehet hagyni őket, nem szeretem, ha egy műfajt azért hibáztatnak ami, vagy azért, hogy miért nem más, mint ami.

Ha tehát a fő karakter inkoherenciáját nem vesszük figyelembe, akkor egy jó fantasyt kapunk, amiben becsülendő a stílusok keverése, mert kapunk itt epikus harcot, szörnyeket, szellemeket, mágiát és misztikumot, gyilkossági nyomozást és sötétben rettegést, udvari intrikákat is. A regény tehát cselekményében összetett, és a háttér is meglehetősen jól felépített, mind a világ, mind a karakterek múltja szempontjából. Nagy eredménye a könyvnek, hogy sok másikkal ellentétben nem lehet érezni, hogy a történet akkor kezdődött volna el, amikor mi a könyv első lapján becsatlakoztunk, inkább belecsöppenünk az események közepébe. A főszereplő személyisége is (elvileg...) már kialakult, mire megismerjük. 

A cselekményvezetés bár extrém csavarokat ugyan nem tartogat, mégis kellően tudja mellőzni a sablonokat, az izgalmat jól tartja fenn végig, és sikerült egy-egy egészen félelemkeltő jelenettel is megtűzdelni.

A többi karakter a jó-rossz skáláján való elhelyezkedésétől függően kellően szerethető vagy gyűlölhető, bár a negatív karakterek sajnos eléggé kétdimenziósak, még nézőpontkarakterként sem jelenik meg az emberi mivoltuk.  

A fantasztikum mennyisége és kidolgozottsága bár nem kiemelkedő, de jó. Bár többnyire elmondható, hogy a mi világunktól csak kevés esetben tudott az írónő elvonatkoztatni (Yulemas, Samhuinn? Sakk és billiárd? Komolyan? Ha már nem tudsz saját dolgot kitalálni, legalább nevezd el máshogy! [Azt még Martin is meg tudta csinálni]), de azon belül szépen kidolgozta, s néha egész kreatív ötletek is feltűnnek, illetve sok érdekes dolgot vetít előre a folytatásokra. Ezen kívül látszik, hogy rengeteg háttér van meg az írónő fejében, amiből az olvasó egyelőre csak a jéghegy csúcsát látja.

A nemek viszonya azonban kicsit kérdéses ebben a világban. Egy olyan ország (vagy talán az egész kontinens? ez nem világos), ahol a fő istenség, mindenek ura egy istennő, s ahol van harcos női istenség is, az egyház feje papnő, és maga a vallás az emberek életének fontos része, (még ha nem is mindenki lelkesedik az egyházi szertartások iránt, de az istenek léte és hatalma úgy tűnik, nem kérdés), elképzelhetetlen számomra, hogy majdnem annyira hímsoviniszta nézetű legyen, mint a mi világunk előző századai. Mert bár Celaena elismert bérgyilkos, de neme és fiatalsága meglepő mindenki számára, s a bajnokság többi 23 résztvevője mind hímnemű - mint ahogy az összes katona, harcos vagy testőr is. A nőknek láthatóan rendes megélhetési módjuk nem nagyon van, leginkább a házasodás révén juthatnak előrébb. Szép gesztus és jó ötlet felfordítani a sokszor a mi világunkra emlékeztető rendszert egy nőközpontú vallással, de egy olyan írónak, aki ráadásul vallástörténetből is diplomázott, nem szabadna elfelejtenie, hogy ennek mekkora hatással kellene lennie a társadalomra illetve az emberek általános felfogására.

Összességében tehát az írónőben megvan a potenciál, a kidolgozottság, dramaturgia terén nem lehet rá panasz. Szívesen várnék a jövőben tőle egy olyan sorozatot, ahol már megtanult elvonatkoztatni a saját vélt, valós, vagy vágyott személyiségétől, hogy kaphassunk tőle egy hiteles főszereplőt és kidolgozott mellékkaraktereket.

A rózsa másik virága - 4. rész

–  Nyugodtan mondd meg neki, hogy hirtelen súlyos hányinger tört rám, ezért jobb, ha nem ragaszkodik a jelenlétemhez. –  Solriell ingerülten lépdelt fel a lépcsőn, kezében a Máshegy aranya című könyvvel. A sorozat befejező kötetének utolsó ötven oldalánál tartott, ezért aztán még jobban bosszantotta, hogy a férfi most jött el újra.

–  Azt nem lehet! A bácsikája tudni fogja, hogy nem igaz. –  Eldrit kétségbeesetten loholt utána, közben egy tálcát egyensúlyozott, rajta teáskészlettel.

–  Nem érdekel.

–  És ő is biztosan rájön... –  Félt, ha közli, a lythien nem hajlandó lejönni, őrá fognak haragudni.

– Ez esetben fokozottan érvényes az, amit az előbb mondtam. Különben is, jogom van rosszul lenni. Ha hozzámegyek, talán ezt is megtiltja?

– Az biztos gyanús lesz, ha mindig hányingere támad a közelében. Na, és a kiállhatatlan Solriell tervét sem tudná megvalósítani, ha nem találkozik vele.

–  Ha nem találkozom vele, esküvőt sem lehet tartani. Azt hiszem, ez felülír bármilyen tervet. – Belökte az ajtót és mérgesen bevonult a szobájába.

–  Én kinézem belőle, hogy elintézi, hogy a ház két végéből is összeadják önöket – próbált tréfálkozni a cseléd.

–  Emlékeztetnélek, nem azért vagy itt, hogy ötleteket gyárts – nézett vissza haragosan Solriell. – Menj, és mondd meg, amit üzentem.

Eldrit lebiggyesztett szájjal követte Solriellt a szobájába és letette a tálcát az asztalra.

– Hányszor szóljak még, hogy tűntesd el innen ezt? – csattant fel a lyth az ágya melletti szekrény felé intve.

Fogadja el ezt a virágot a közös, boldog jövőnk jelképeként.

A lytht kirázta a hideg, amikor visszagondolt a negédes hangra, amellyel a férfi ezt mondta, mikor átnyújtotta a virágot. Solriell hiába gúnyolódott vele, emlékeztetve jövendőbeli jegyesét, hogy a vágott virágok igen rövid életűek, és ilyen szempontból nem bánná, ha valóban a közös jövőjüket jelképezné. Nem akarta elfogadni az ajándékot, de a férfi semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy visszavegye. Így hát a virág a fogadószoba asztalán maradt, ahol hagyták, a dobozába csomagolva. Később, mikor Solriell felment a szobájába, legnagyobb megdöbbenésére az éjjeliszekrényén találta, gondosan vázába rendezve. Gyönyörű volt, derengő éjrózsa. Solriell kedvenc virága. Bosszantó helyzet. Kidobni nem akarta, épp ezért nagyon mérges lett Eldritre, amiért a szobájába vitte. Hiába tiltakozott a cseléd, hogy ő semmiről nem tud, Solriell nem hitt neki. Utasította, hogy azonnal szabaduljon meg tőle, tartsa meg, ha akarja, csak neki ne kelljen látnia. Úgy tűnt, hiába beszél neki, most is csak tagadta.

– De lythien, én ki is vittem, vissza a fogadószobába.

– Akkor bizonyára nagyon kimerülhetett szegény, mialatt megtette azt a hosszú utat idáig. Kérlek, gondoskodj róla, hogy többé ne kelljen fáradnia.

Eldritnek erre már nem volt szava, nagyon bántotta, hogy ártatlanul vádolják.

– Azonnal – szólt halkan, majd felkapta a vázát és kisietett a szobából.

Nem tudta elképzelni, ki szórakozik ezzel. Szórakozni ebben a házban leginkább ő szokott. Pedig biztosan levitte a rózsát. Vagy… mégsem? Néha olyan szétszórt volt. Elképzelhető, hogy mégis elfelejtette? Á, csak arról lehet szó, hogy az úr utasította a lakájt, esetleg a szakácsot, vigyék vissza Solriell szobájába. Talán nem sejtette, mennyire ellenszenves a kilyth számára a növény látványa. Ezt mindenesetre nem ártana tisztázni. Nem jó tréfa egymás ellen dolgozni, és ide-oda hordozgatni a virágot a különböző parancsok miatt. Főleg, ha őt ezért folyton leteremtik.

Egyébként sem értette meg teljesen a lyth felháborodását, a kényszerházasság borzalmai jelentősen enyhültek a szemében, amióta a vőlegény ráncosnyakú teknősből kecses fekete párduccá változott. Fejében ábrándos történetek keringtek a rideg és sötét idegen megszelídítéséről, továbbá hosszúra nyúló légyottokról. Mivel tudta, ő soha nem kaphatná meg a férfit, különösen zavarta, hogy úrlythiene ilyen elutasító. Még ha szerelmes volna Alytes úrba... De úgy tűnik, ő is csak addig boldogítja, amíg ez nem jár elkötelezettséggel. Talán nem véletlenül kezdett ki egy nős férfival... Meg is mondta Solriellnek, szerinte mennyit javult a helyzet a korábbi vőlegényhez képest, őt azonban csak felidegesítette hozzáállásával.

Solriell számított volna egy kis együttérzésre a cselédtől, s bosszantotta, hogy az nem érti meg. Odáig rendben van, ha valakivel ágyba kell bújnia, inkább egy fiatal és jóképű férfival tenné, mint egy aggastyánnal, de egy házasság egészen más kérdés. Attól, hogy ez az Ásgeir vonzó, még nem lesz kedves, megértő, tréfás, őszinte, megbízható, vagy bármi, ami egy hosszútávú kapcsolatot működővé tehet. Sőt, kimondottan arcátlannak és önteltnek tűnt, és még ha szeretné is, mint ahogy állítja, nála az is valószínűleg csak birtoklásvágyat jelentene. Eldrit és az ő bugyuta elképzelései! Számára egy kapcsolat csak a nászéjszaka beteljesüléséig tart, a házasság azonban csak ez után kezdődik. Neki pedig, úgy tűnt, meg kell elégednie az utóbbival.

A férfi nem látszott olyan fajtának, aki elnézné, ha ő az esküvő után még szeretné kiélni fiatalos vágyait. Sőt, olyannak sem, aki mellett észrevétlenül megtehetné ezt. Valószínűleg a házastársa minden lépését figyelné. Rövid találkozásuk során Solriell azt szűrte le, szüksége van rá, hogy mindent az irányítása alá vonjon. Nem csoda, ha meg sem próbálta elnyerni a szívét, hanem rögtön az apjához ment, hiszen elegendő vagyonnal nála biztosra mehetett. Minden bizonnyal ezért is akart inkább a bácsikájával találkozni annak ellenére, hogy állítása szerint csupán az apja tanácsára tett így.

Szája elégedett mosolyra húzódott az emlék hatására, ahogy a férfi majd’ megpukkadt válasza hallatán.

– Ha ilyen engedelmes, fogadjon szót nekem is, és menjen el.

A férfinak eltartott egy darabig, mire előállt a válasszal: – Ahogy óhajtja, lythien. Mindkettőnk érdekében remélem, következő alkalommal készségesebb lesz.

Mindezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha azt az érzést próbálná leplezni, hogy száz máslény igyekszik az agyából itatóvályút kovácsolni.

Ezután végre távozott, és otthagyta azt az átkozott rózsát, a rajzot azonban magával vitte. Solriell úgy vélte, a férfi nem merte kiadni a kezéből az ő számára egyébként cseppet sem meggyőző bizonyítékot, viszont a tisztességes szándékát ezzel még inkább kétségbe vonta.

Elege lett már az egész ügyből, és nem akart egy gondolattal sem többet rá pazarolni, ezért inkább visszatért Areka kalandjaihoz, hogy megtudja, sikerül-e ismét a helyes mederbe terelnie a múltat, ezzel megmenteni a szüleit, talán a világot is, és végül hazajutnia a saját idejébe.

***

– Elment? – pislogott Solriell viszafogottan és ártatlanul nagybátyjára.

– Igen. – Oriel bácsi meglehetősen feldúltnak tűnt, s ahogy a lyth várta, rá is kezdett: – Solriell, nem viselkedhetsz így! Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Nem szeretném, ha legközelebb is szégyenkeznem kellene miattad.

– De bácsikám! Semmi kedvem újra találkozni azzal a kiállhatatlan alakkal! – belement a játszmába, így tudta, sokáig fog tartani, ezért eltette a könyvet, amiből már csak néhány oldal volt hátra.

– Tévesen ítéled meg Ásgeir urat – próbálkozott enyhülten a férfi, és leült Solriell mellé a heverőre. – Rosszabbul is járhatnál, hidd el. Ő egy tisztességes fiatalember, aki csak a javadat akarja.

– A sajátját is biztosan szem előtt tartja. Nyilván kevésbé lenne lelkes és elszánt, ha teszemazt egy nincstelen piaci árusról szólt volna a jóslata.

– Ásgeir úr igen gazdag családból származik és ő maga is jelentős vagyonnal bír.

Solriell egy ciccegéssel nyilvánított véleményt.

– És milyen szerény, hogy mindezt közli is veled. Így mutatkozott be? Üdvözlöm, a nevem Léven Ásgeir. Gazdag vagyok, és a családom is az – utánozta a férfit hangját elmélyítve, benne eltúlzott fennköltséggel, közben pedig megjátszott udvariaskodással lengette a karját.

– Solriell, hogy lehetsz ilyen tiszteletlen? – pattant fel a férfi. – Képzelem, hogyan viselkedhettél vele is.

– Panaszkodott rám?

– Egy szóval sem. Teljesen elbűvölted őt –közölte Oriel szárazon.

Solriell felhúzta a szemöldökét: – El tudom képzelni – motyogta maga elé. Nagybátyja inkább úgy tett, mint aki nem hallotta meg, és folytatta:

– Visszatérve az előzőekhez: a vagyonáról onnan tudok, hogy üzleti tanácsokat kért tőlem. – Solriellt igencsak érdekelte, vajon véletlenül került szóba, hogy a bácsikája pénzügyekkel foglalkozik, vagy a férfi már előre kinyomozta, és szándékosan csavarta így a beszélgetést, hogy jó benyomást tegyen. – Jól jövedelmező befektetései vannak, de szeretne új lehetőségek után nézni. Beszélgettünk a családjáról. Részben cellini származású, az édesanyja a cellini dalib nagykövet, aki hozzáment egy ottani nemeshez. A jegyesed le se tagadhatná előkelő gyökereit, mégis szerény és jóindulatú.

– Ha ennyire tetszik, menj hozzá te! – vágta oda Solriell nagybátyja átszellemült arcát látva. – Mindössze annyit kellene tennünk, hogy rajzolunk rólad egy arcképet, és közöljük vele, megváltozott a jóslat. Körülbelül annyira lenne hiteles, mint amivel ő előállt.

– Téged még egy ilyen kézzelfogható bizonyítékkal sem lehet meggyőzni?

– Mi ebben a kézzelfogható? A rajz nyilván valós, ezt nem vitatom. Csak arra nincs bizonyíték, hogyan készült. Ő azt állítja, egy jóstól származik. Én azt mondom, lehet, hogy már rég kiszemelt magának valamilyen okból, megfigyeltetett, és egy alkalmas pillanatban elkészíttette a képet. – Visszaemlékezett az érzésre, amikor megpillantotta a képet. Azért is döbbentette meg annyira, mert olyan tökéletesen kivitelezték, kétség sem férhetett hozzá, hogy őt ábrázolja. Hogyan figyelhette valaki olyan hosszú ideig észrevétlenül, hogy ezt elkészítse. Még a fülbevaló is egybevágott, pontosan ugyanilyen hevert a fiókjában, bár arra sajnos nem emlékezett, mikor viselte utoljára. – Az is elképzelhető, hogy mágus, csak elfelejtette közölni. Vagy akár apámmal is szövetkezhetett, és együtt tervelték ki, bízva abban, hogy ezzel a történettel meg tudnak győzni. – Túl regényes ez a történet ahhoz, hogy elhiggye. Könyvben, vagy akár színházban még akár tetszene is neki, de ott mindent leegyszerűsítenek a terjedelem korlátai miatt. A saját életében ezt köszöni szépen, nem kéri. Azt hosszabbra tervezte, mint egy színdarab játékidejét.

– Látom, alaposan átgondoltál minden eshetőséget, csak mert nem tetszik a valóság – mondta Oriel olyan gúnnyal, hogy Solriell kezdte úgy érezni, az ő jámbor bácsikája talán túl sok időt töltött vele.

A többit is alig hitte el, amit hallott, de más okból. Nagybátyja túl jóhiszemű, ezt már régóta tudta, de nem gondolta, hogy ilyen könnyen elfogadja ezt a légbőlkapott történetet. Az aggodalomnak, hogy esetleg valami kegyetlen szörnyeteg veszi el az ártatlan kis rokonát, felül kellene írnia, hogy ennyire jót feltételezzen egy idegenről.

Olvasott már jóslatokról. A valódiak általában képlékenyek, nehezen értelmezhetők, ezért furcsának találta, hogy ilyen pontos adatokat közölnének. Másrészről ki jövendölne ilyen közönséges eseményt. Úgy hitte, jósolni csak háborúkat, halálokat, kiválasztottak eljövetelét, világvégét és hasonlóakat szokás. Erről az emberről pedig nem feltételezte, hogy elmegy egy paphoz megtudni, ki lesz a házastársa. Sőt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki bárkit el akar venni.

Még ha ezt az egész mesét el is hinné, a férfi jó szándékában akkor is kételkedne. Biztosan nagyobb dolog áll a hátterében, például véletlenül majd nyer neki a kockán, támogatja az üzleti sikereit, esetleg egy merénylő helyette őt öli meg.

Olyanról is hallott, hogy sok jóslat önbeteljesítővé válik attól, hogy kinyilatkoztatják.

– Akármit is mondasz, én hálát adok Xydrának, amiért idevezette ezt a fiatalembert.

– Vagy ezúttal inkább Rodemárnak – hördült fel Solriell, utalva ezzel a jövendölések istennője helyett a szélhámosok és csalók istenére. – Nem gondoltam, hogy ennyire meg akarsz szabadulni tőlem.

– Jaj, kicsikém, hogy mondhatsz ilyet? – fogta meg a kezét Oriel ellágyulva. – Eszem ágában sincs ilyet tenni, csak éppen…

– Csak éppen?

– Ne is törődj vele!

– Mit titkoltok előlem? – húzódott el Solriell.

Oriel nem válaszolt rögtön. Felállt és egy pár lépést tett fel-alá, majd nagyot sóhajtva belekezdett:

–Tudod, a jóslatnak volt egy másik része is. E szerint minél előbb össze kell házasodnotok, különben – ismét mély levegőt vett –, különben visszafordíthatatlanul rálépsz egy olyan útra… Nos, amely számodra végzetes.

Solriell hitetlenkedve nézett rá:

– Talán elárulhatnád, mi az, akkor házasság nélkül is elkerülhető lenne.

– Nem, tudod, azt hiszem, túlságosan is befolyásolna – bólogatott magát is győzködve. – Nem tudnád meghozni a helyes döntést, és úgy tűnik, a házasság az egyetlen, ami ezt megakadályozhatja.

– Számára biztos rendkívül kényelmes megoldás ez az isteni kinyilatkoztatás – Solriell szemét forgatva átvonult a szobán és az ágyra vetette magát.

Ritkán látta ilyennek nagybátyját. Ez a túlzott aggodalom jele volt, azzal a különbséggel, hogy most teljesen ésszerűtlen döntést készült hozni, és pont ezzel sodorja veszélybe. Talán mégsem alaptalan feltételeznie, hogy ez az Ásgeir szó szerint elbűvölte a bácsikáját.

– Szerencsére ráadásul csupa olyan ember vesz körül, aki vagy szívesen eladna, hogy megszabaduljon tőlem, vagy úgy véli, képtelen vagyok helyes döntést hozni, és inkább bízik egy idegen szavában.

– Sajnálom Solriell, de ha a jövődről van szó, akkor azt kell mondanom, így van. Ne hidd, hogy nem féltelek. Éppen az aggodalmaim miatt kell nekem itt és most megóvnom téged. Ha csak egy kicsi esélye is van annak, hogy bekövetkezik, amit Ásgeir úr állít, az számomra elég ok az óvatosságra. És igen, sajnos az a helyzet, hogy ezt a döntést nem hozhatod meg. Nagyon fiatal vagy, szinte még gyerek, s ha rajtam múlna, én magam vigyáznék rád még hosszú ideig, de sajnos nem áll módomban édesapád döntését felülbírálni. A lehetőségeket ismerve pedig elképzelhető, hogy az én oltalmam itt már nem elég. Talán pontosan egy férj védelme az, amire most szükséged van – ezt már kedvesen próbálta mondani, és leült a lyth mellé az ágyra.

– Ha ismernéd a jövőt, amit Ásgeir úr felvázolt, attól tartok, máshogyan ítélnéd meg. Meglehet, vonzó lenne számodra a végkifejlet ellenére is, és félek, úgy gondolnád, a jóslat ismeretében elkerülheted akkor is, ha egy ideig azon az ösvényen haladsz. Én viszont azt mondom, egyáltalán nem szabad rálépned! – fejezte be az utolsó szavakat egyenként kihangsúlyozva.

– A lényeg, hogy szépen hozzámész Ásgeir úrhoz, és minden rendben lesz.

Solriell belátta, hogy ezen a harctéren elbukott, de úgy döntött, magából Ásgeir úrból próbálja meg kihúzni az igazságot, vagy legalábbis azt, amit ő annak állít be. Igaz, azt még nem találta ki, hogyan.

Az első blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

A blogszépségverseny nyertesei:

1. Beky http://bekyallp499.blogspot.hu/

 
2. Cukorkák*-* http://idezet-mucus.blogspot.hu/

3. Lin http://linus11.blogspot.hu/

Halál/vágy (novella)

Sziasztok!

A Tollforgató Klub oldal novellaíró pályázatot indított "Feltámadás" témakörben. Erre írtuk az alábbi novellát.

Ez azért fontos nekünk, mert még soha nem próbáltunk ilyet írni, ezért kérünk titeket, mondjátok meg őszintén a véleményeteket róla. Igazán sokat jelentene! Előre is köszönjük.

U.I.: Érdemes visszanézni az oldalunkra, mert holnap szavazós blogversenyt indítunk, hogy ezzel ünnepeljük meg az 5000. oldalmegtekeintésünket :)

Halál/vágy

Fájdalom.

Szaggató, hasító, zsibbasztó, nyilalló, maró fájdalom.

Pusztító, emésztő, perzselő, bénító, gyötrő kín.

Mintha léteztek volna más szavak is. Nem emlékezett rájuk. Nincs is értelme más dolgokra szavakat keresni. Nem léteznek más dolgok. Már évek óta tartott ez az állapot. Nem! Évszázadok, évezredek óta. Nem is értelmezhető az óta szó, a kín mindig létezik, és a mindig most van. Ahogy ő maga is mindig és most létezik. Ő maga a fájdalom. Halhatatlan.

Halhatatlan… A gondolat hatására felrémlett egy emlék. Valaki… valahol… örökké élni…Igen, ezt akarta valamikor. Ő akarta. S most pontosan emiatt haldoklik mégis.

Az embertelen forróság és dermesztő hidegrázás váltakozásával kezdődött. Ekkor még nem sejtett semmi rosszat. Aztán testén kis fekete foltok sokasága jelent meg. Kézfejétől indult, s úgy terjedt mellkasa felé, mintha apró állatok tintába mártott lábai hagyták volna ott.

Akárcsak patkányának lábnyomai. A halál lábnyomai.

Gúnyosan felnevetett, ám gyenge tüdejéből kifutott a levegő, hörögve fuldokolni kezdett. Sokáig tartott, mire rendezni tudta légzését, ám a gondolattól nem tudott szabadulni. Hiszen az állat maga volt az élet, s ezt egyedül neki köszönhette. Cserébe viszont csak halált hozott. Harapása megállíthatatlan leépülést idézett elő a testében, mely ellen nem használt semmilyen ismert gyógymód.

A mágikus kísérlet sikeresnek bizonyult. A tűz kihunyt, a kés kicsorbult, a méreg hatástalan maradt. Bármennyi erőfeszítést tett, a patkány túlélte. Nem csoda, ha az állat ellenségessé vált vele szemben, ő azonban nem tulajdonított neki jelentőséget. A diadal megrészegítette, újra ki akarta próbálni a varázslatot. Ezúttal önmagán.

Bármennyire is a halál elkerülése volt a célja, sosem gondolta volna, hogy az ennyire elviselhetetlenül borzalmas is lehet. Inkább a véglegesség és az ismeretlen keltett félelmet benne. Nem lehet ennyire felemésztő. Képtelenség, hogy ezt bárki el tudja viselni. Mi van, ha nem is lehet? Mi van, ha mégis sikerült a terve? Ha már rég halottnak kellene lennie, de a mágia életben tartotta, s most örökkévaló fájdalom a jussa? Bénult őrület, amelytől az elméje nem szabadulhat. Ez volna az istenek büntetése arcátlan kihívására? Ebben a világban rázúdítják Árnyékvölgy összes iszonyatát? Nem. Akkor nem indult volna rothadásnak a teste, nem halt volna el a keze, és nem emésztené el a feltartóztathatatlan pusztulás. Az üszkösödés nem áll meg kegyesen, mikor a szívhez ér. Meg kell halnia!

Megpróbálta megmozdítani a lábát. Nem ment. Minden erejét az erőlködésre összpontosította. Percekig tartott, mire sikerült arrébb csúsztatnia bal lábát, így az már lelógott az ágy széléről. Át akart gördülni az oldalára, hogy leguruljon a földre, jobb karját azonban már teljesen használhatatlanná tette a fertőzés. Másik kezével apránként közelebb húzta magát a peremhez, míg végül súlya lerántotta. Vállába fájdalom nyilallt, többi testrészét azonban szinte nem is érezte. Tüdejéből kiszorult a levegő, szemei befordultak és minden elsötétült.

Fogalma sem volt, mennyi ideig fekhetett eszméletlenül, de azóta teljesen besötétedett. Az utcai lámpások halvány fényében látta, hogy vér folyik az ablakokon. Átfordította fejét a másik irányba, s érezte, a szeméből is vér folyik. Minden vörösben úszott.

A szoba sarkában pörgött az asztal, rajta világító szemű békák hada ugrált. Az egyik átugrott a szobán az orra elé, könnyedén hidalta át az ő számára leküzdhetetlennek tűnő távolságot, majd csúf barna lé kezdett szállni az állat bőréből, amely kígyózva körbetekerte őt, növekedett, míg teljesen elnyelte. Vergődni kezdett, hogy a felszínre kerüljön, de ettől csak mélyebbre süllyedt, végül újra elborította a sötétség.

Mikor magához tért, a hátán feküdt, a pocsolya a mennyezeten sötétlett és különböző ijesztő formákat öltött. A kinti világból viharfény cikázott be a szobába, s hallotta, ahogy ágak és esőcseppek verődnek az ablakhoz. Lassan visszafordult a mellkasára, s megkísérelt az asztalhoz kúszni, jobb oldalát tehetetlenül vonszolva. Esélytelennek látta, hogy feltámaszkodjon, hiszen megmozdulni is inkább a gondolatai erejével sikerült. Nem is érezte, csak tudta, hogy apránként, de halad. Szánalmasnak tartotta, ahogy karját lassan maga elé helyezve húzódzkodott előre, lajhárok másznak így, ha a földre kényszerülnek.

Mágiát már napok óta képtelen volt használni, ez már meg sem fordult a fejében. Nem értette, miért nem éri el a fiókot, pedig a teste teljesen szétfolyt, elnyújtózhatott volna odáig. Ugyanakkor szíve olyan erősen vert mellkasában, hogy úgy érezte, el kellene löknie addig.

A halhatatlanságot akarta elérni, most pedig még az üvegcsét sem tudja. Milyen nyomorult helyzet!

Kis időre megpihent. Minden erejére szüksége volt élete utolsó küzdelméhez. Jobb karjával sem feltámaszkodni nem volt képes, sem a fiókért nyúlni, így fél kézzel kellett felhúznia magát az asztal lábán, de alig bírta egyáltalán felemelni. Rájött, hogy sem hason, sem háton fekve nem nyúlhat elég magasra, hogy elérje a fiók belsejét. Hanyatt kellett feküdnie, hogy kezét felerőltethesse a fogantyúig és le kellett rántania az egészet. Már annyira ereje végén járt, hogy az is beláthatatlanul hosszú időnek tűnt, míg hátára fordult, de nem merte abbahagyni a próbálkozást, mert félt, hogy a végső kimerültség után is még napokig szenvedhet. Ha a szert nem is szerzi meg, talán életét veszti, amíg próbálkozik. De csak a méreggel tudhatta biztosra, hogy képes meghalni.

Úgy tűnt, már egész éjszaka dolgozik. Új, csillagok idejével mérhető gyötrelem-életének egész végtelenbe nyúló éjszakájában, mely valójában csak pár napja kezdődött. Volt, hogy csak feküdt tehetetlenül, mert gondolatai annyira szétestek, hogy azt sem tudta, hol van. Csak figyelte, ahogy a falak hatalmas szárnyakká nyílnak, s óriási malomlapátokként őrölni kezdik alatta a viharban sikoltozó árnyakat. Minden alkalommal, mikor belesüppedt a végtelenbe, remélte, ez lesz az utolsó. Mikor azonban az enyészet ködén át olykor felsejlett egy gondolat, folytatta küzdelmét, bár az okára már nem emlékezett.

Meglepődött, mikor nagy robajjal lezuhant a fiók, s csak sejtette, hogy őrá esett, de nem érzett semmit. Kétségbeesetten kotorászott a szilánkok között egy ép üvegcse után. A friss sebekben férgek másztak fel a bőre alatt. Az őrület erőt adott, s végül gondolkodás nélkül emelte szájához, amit talált, fogaival kihúzta a dugót, s az egész folyadékot leöntötte a torkán. A halál volt a cél, mindegy, mit iszik meg. A szer nem mart, nem égetett, ezért újra a romok közé nyúlt, de egy pillanattal később keze már bénultan lógott, vagy ha mozgott is, ő nem érezte.

Testét elöntötte a hőség, s mint a pára, úgy szálltak fel elméjéről kusza gondolatai. A rémképek egy csapásra eltűntek. Nyoma sem volt viharnak.

A viharfény, az eső, az ágak. Az utcán pislákoló naplámpás, a mosdótálba csöpögő víz, a ketrecében kaparászó patkány hangjai. Ez volt a valóság.

Átkozott állat! A mágikus kísérlet után a mellkasára telepedett, miközben ő öntudatlanul feküdt. A varázs oly erővel járta át, hogy kétségbeesésében őrjöngve zúzott össze mindent, ami körülvette. Üvegeket, bútorokat, a patkány ketrecét.

A fájdalmat sötétség követte. Sötétség és nyugalom. Egészen a harapásig.

A patkány a mellkasán ült, éles fogai vörösen csillogtak. Milyen apró s mégis milyen hatalmas!

Hiába kezelte a sebet, hiába szedett gyógyszert. Nem értette, miért. Nem volt rá ésszerű magyarázat.

Nem is oly rég még örök életre vágyott, most, hogy csupán napjai voltak hátra, évekkel is megelégedett volna. Az évekkel, amelyeket nemrég még a sajátjának tudhatott.

Így hát bevégzi anélkül, hogy létezése értelmet nyert volna. Testének egyetlen haszna az lesz, hogy táplálja a férgeket, melyek hamarosan berágják magukat a bőre alá.

Férgek!

Férgek, kórokozók, ezernyi apró halhatatlan gyilkos. A halhatatlan patkány halhatatlan kórokozói, melyek ellen nincs gyógymód.

Ahogy a felismerés által elöntötte a végső bizonyosság, megkönnyebbült, s ez az addig végtelennek tűnő szenvedései ellenére is furcsán hatott rá. Minden bizonnyal csak azért érzett így, mert már pontosan ismerte halála okozóját. Hiszen nem akarhatott meghalni, az értelmetlenné tette volna pontosan azt a mágiát, ami elhozta számára a véget. Most is csupán kipróbálta, megölheti-e a méreg.

Az elmúlás azonban nem úgy jött, ahogyan várta. Nem foszlott szét békésen a semmiben. Érezte, ahogy belső szervei szétrobbannak, s belülről kiégetik a bőrét. Szemei eltűntek, mégis látott, olyan sötétséget, amely az élők világában nem is létezik. S ebben a semmi-sötétségben még sötétebb alakok közeledtek. Szétfolyó felhőlények ölelték körbe, hogy lenyúzzák róla testét, majd amikor az elfogyott, a lelkét marcangolták tovább, s a végtelenségbe nyújtották. Százlábú és karú óriások taposták a koponyája helyét, hogy kitöröljék gondolatait. Beláthatatlanul hatalmas és mérhetetlenül apró tűzgömbök suhantak el mellette, egymásba nyitották, majd újra bezárták a valóságot. Anyagtalan formákon át száguldott egyhelyben, majd egy sötét barlang végtelen apró létébe zuhant.

Egyszer csak – mert újra értelmét látta annak, hogy „egyszer csak” – megint érzett. Anyagot. A barlang aljára ért. Árnyékvölgybe, az Örök Rettegések Honába. Várta az újabb elképzelhetetlen csapást, az azonban nem jött. Csak annyit érzett, hogy egy apró lény a mellkasára telepszik.

A mellkasára! Ahogy felismerte, hogy van szeme is, rögtön ki is nyitotta. Először csak homályosan tudta kivenni környezetét, de amit látott, az nem hasonlított egy barlangra. Sőt, furcsán ismerős volt. Felemelte fejét, hogy jobban felmérje helyzetét. A mozdulat meglepően könnyű volt. Teste sajgott ugyan, de az elviselt fájdalmakhoz viszonyítva kéjes örömnek tűnt. És akkor meglátta. Hatalmas lendülettel söpörte le magáról az undok teremtményt. A jobb kezével, ami most néhány vágástól eltekintve teljesen ép és működőképes volt.

Törött üvegek, egy szétzúzott ketrec, felborult bútorok.

Az állat egy szekrényből lezúdult könyvkupac mögé futott. Az ő könyvei mögé, amelyek az ő dolgozószobájában hevertek pontosan úgy, ahogy azon a végzetes napon. A varázslathoz használt eszközök és alapanyagok ugyanabban a sorrendben hevertek szerteszét, ahogy akkor. Kezébe vett egy tükörcserepet, hogy megnézze arcát. Homlokán ott futott a kékes festékcsík, amely az egyik alapanyag kikeverése közben került oda, s amelyet estére lemosott.

Minden ugyanolyan volt. Minden? Őrülten tapogatta végig jobb kézfejét, majd mikor nem találta rajta, amit keresett, idegesen tekergőzve vizsgálta végig minden porcikáját. Nem volt harapás!

Tébolyult hang hagyta el ajkát, mely egyszerre volt sikoly és nevetés. Minden keze ügyébe kerülő tárgyat a könyvkupachoz vágott, mely alatt a patkány rejtőzött. Miután kitombolta magát, kirontott a szobából és bereteszelte maga mögött az ajtót.

Az első dolga az lesz, hogy örökre bezárja a veszedelmes állatot. Igen, ezt kell tennie.

Az ez utáni feladat már sokkal nehezebb lesz. De nem számított! Sikerült! Ha nem is egészen úgy, ahogy remélte, örök életet adott saját magának. Erős volt, hatalmas! Mágiája talán határokat sem ismert, a hibát csak az okozhatta, hogy még nem találta meg a megfelelő módszert.

Ezúttal másképp lesz. Előtte áll az egész élet, hogy megfejtse a halhatatlanság titkát. Elhatározta, hogy nem adja fel, amíg megoldást nem talál.

Ezt az elhatározást azóta újra és újra megteszi. Minden élete kezdetén.

A blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

3. Lorelay Even http://loryka-egykislnyblkirlynlesz.blogspot.hu/

A rózsa másik virága - 3. rész

A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.

Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.

Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.

Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.

– Léven Ásgeir. Rierdan urat keresem.

A cseléd azonban csak állt tátott szájjal, keze még mindig a kilincsen, manószerű szemeivel még mindig őt bámulta. A férfi már épp újra belekezdett a bemutatkozásba, amikor a lyth végre megmoccant, de ahelyett, hogy hátralépett volna, kezet nyújtott, s zavarában bemutatkozott:

– Eldrit Hanas – vigyorgott a férfira, aki az egészet nem tudta mire vélni. Egyik szemöldökét tanácstalanul felhúzta, majd gondolatban vállat vonva a cselekvést választotta csodálkozás helyett. Szabad kezével egyetlen mozdulattal lekanyarította válláról köpenyét, majd a cseléd kinyújtott karjára terítette.

– Köszönöm, nagyon kedves – majd belépett az előtérbe, hogy a lyth észre sem vette, hogy ő maga állt félre előbb, vagy a férfi indult el befelé. A cseléd sietve követte, majd amíg az csizmáját többször is gondosan végighúzta a cipőtisztító állványon, hogy eltávolítsa az eső nyomait, a lyth szinte körülötte pattogva hadarta:

– Nem lehet, mármint csak So…ööö…a lythien van itthon … ööö, Rierdan úr elment itthonról, ööö… – A férfi azonban kegyesen megszabadította a szenvedéseitől, hogy ki kelljen találnia, mit is szokás ilyenkor mondani.

– Kiváló, valójában úgyis Sheridan lythienhez jöttem. – Itt szünetet tartott, megadva a lehetőséget a cselédnek, amikor azonban az továbbra is tehetetlenül állt, könnyedén felsóhajtott és folytatta: – Jelentsen be a lythienhez, kérem.

– Óóó…ó, máris! – kiáltott fel a lyth zavarodottan, mintha csak most vette volna észre, majd elindult, karján még mindig a férfi köpenyével.

Eldrit kopogás nélkül rontott be a könyvtárba, ahol Solriell éppen egy régi mesekönyvet lapozgatott tűnődve. Meglepetten nézett a zaklatott cselédre.

– Ááuöö… Ássss…ööö… – próbálta felidézni a férfi nevét, végül azonban csak legyintett. –Á, egy úr van itt. Önt keresi. Vagyis igazából az Urat. Vagyis hát, mégis önt. Áhh, na majd meglátja! De előbb szerintem látogassa meg az illemhelyet, mert, na! Hát én majd’ bepisiltem! Milyen jó, hogy így kicsípte magát! – utalt a lyth szűk, halványzöld ruhájára és arany csipke ékszereire. Eldritet úgy ahogy megtanították az urakkal folytatandó illendő beszédre, de ha valami felzaklatta, akkor sajnos ezt mind elfelejtette.

Solriell egy mukkot sem értett az egészből. A cseléd elég sokszor beszélt furcsaságokat, de ezt most tényleg nem tudta mire vélni. Felállt a karosszékből, majd mélyen másik szemébe nézett, ez ilyenkor mindig segített.

– Eldrit, vezesd kérlek az urat a fogadószobába ­– sóhajtott fel.

Miután a cseléd heves bólogatást követően kiviharzott, Solriell szeretetteljesen végigsimított a könyv borítóján, majd letette az asztalra, remélve, hogy mihamarabb visszatérhet az olvasáshoz. Számtalanszor kérte, hogy csak akkor zavarják meg ilyesmivel, ha kifejezetten őt keresik. Nem szerette, ha neki kellett elmondania a vendégnek azt, amit a személyzet is közölhetett volna.

Mikor a szobához ért, hallotta a férfi hangját:

– Nyugodtan tegye le a köpenyemet, még maradok egy darabig.

Mikor belépett, a férfi épp a kandallópárkányon álló bábukat igazgatta. Felbosszantotta a férfi arcátlansága.

– Eldrit, nem mondtad, hogy a nagybátyám lakberendezőt fogadott – fordult a sóbálványként álló cselédhez, aki még mindig karján tartotta a férfi köpenyét. Az illetlenség volt a legenyhébb szó arra, hogy egy idegen a személyes tárgyait rendezgeti. A kis, kézzel festett szobrokat legutóbbi tanárától kapta ajándékba, melyek az összes fajta szerzet egy-egy példányát ábrázolták. A férfi megfordult, kezében egy ximéva alakkal.

– Elnézést, lythien, éppen a berendezésben gyönyörködtem.

Solriell csupán edzettségének és lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem került a szolgálóhoz hasonló állapotba. A férfi kétségtelenül jóképű volt, de nem csupán erről volt szó. Olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen tisztában van a képességeivel és rendkívül erős, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. Vékony ajkai megnyerő, de egyben tenyérbemászó félmosolyra görbültek, és meglepő módon az egész keskeny, izmos arca derültséget sugárzott. Zöld szemei azonban kiismerhetetlenek maradtak, orra vonala pedig már-már kegyetlennek tűnt, hosszú, sötét haja azonban lágyította vonásait. Összességében olyan érzést keltett a lythben, mintha éppen egy fogat készülné elütni, s ő ezt már alig várja. Az idegen öltözékét sem bízta a véletlenre, vékony, nemesi alkatán az egyszerű fekete kabát és szűk nadrág is elegánsan mutatott, a szegély zöldje pedig pontosan megegyezett a szeme színével. A lyth úgy döntött, fontolóra veszi, hogy mégsem küldi el a férfit, hiszen tulajdonképpen akár itt is megvárhatja a nagybátyját.

– Üdvözlöm, lythien! Léven Ásgeir vagyok – átvágott a szobán és kezet csókolt a lythnek. Solriell megmerevedett, ahogy a férfi hozzáért, de nem azért, mert annyira taszította volna, még csak nem is, mert hatására érzéki vonzalom támadt volna köztük, hanem a szavaitól. Ez a férfi nem a jegyese.

– Elnézést, hogy mondta? – hangja elcsuklott, ahogy hosszas hallgatás után kierőltette a szavakat.

– Léven Ásgeir vagyok – a férfi hosszan a szemébe nézett, mintegy nyomatékosításképpen. – Úgy tudtam, az apja értesítette önöket az érkezésemről.

– Talán Hajnalhatár kormányzója megbetegedett, hogy a fiát, esetleg az unokáját küldte – húzódott el fagyos arccal a férfitól –, vagy az önök családjában az a bevett szokás, hogy a vőlegény nem saját maga látogatja meg a jegyesét? Akárhogy is, felesleges volt fáradnia, hiszen a cél az lett volna, hogy megismerjük egymást az esküvő előtt.

Léven néhány pillanatig csak egy tanácstalan homlokráncolással válaszolt, majd továbbra is udvarias hangon megszólalt:

– Akkor nagy szerencséje van, mert én vagyok a jegyese, s épp olyan értetlenül állok a helyzet előtt, mint ön.

Most Solriellen volt a tanácstalanság sora. Félrenézett, míg összeszedte a gondolatait. Nagyon úgy tűnt, hogy valamiről lemaradt.

– Ez esetben igazán hálás lennék, ha segítene összefoglalni, mit is tudtunk meg eddig önről.

– Mi sem természetesebb. Úgy vélem, mindkettőnk számára kedvező lenne.

– Az ön neve Léven Ásgeir.

– Valóban.

– Ön nem Hajnalhatár kormányzója.

– Úgy van.

– És nincs is köze hozzá?

– Amennyire tudom, nincs – húzta ismét félmosolyra száját. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja, mintsem bosszantja ez a helyzet. Solriellnek egyrészt tetszett, hogy a férfi képes ilyen kedélyesen kezelni, másrészről azonban idegesítette, hogy túlzott magabiztosságában még csak nem is zavartatja magát.

– És valamilyen oknál fogva úgy tudja, a jegyesem.

– Egészen biztos vagyok benne. Az apjával beszéltem meg.

Solriell elhúzta a száját. – Ez lett volna a következő kérdésem. Még egy dolgot nem árt tisztáznunk. Azt is tudja, én ki vagyok? Előfordulhat, hogy rossz házba tévedt. – Solriell remélte, így van, mert a férfi túlságosan is tetszett neki ahhoz, hogy utálnia kelljen, amiért hozzákényszerítik. Különösen az után a megnyerő mosoly után, amelyet a legutóbbi megjegyzésére kapott válaszul.

– Mondja, jól szórakozik?

– Úgy véli, ez segít megtudni az ittlétem okát? – húzta fel ismét a szemöldökét, aztán már mosoly nélkül folytatta: – Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ön Solriell Sheridan, s ez a nagybátyjának, Oriel Rierdannak a háza.

– Ezzel tehát kizártunk egy lehetőséget. Akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz – folytatta Solriell, s közben, mintegy megerősítésként arrébb sétált pár lépést. – Az apám valóban a Léven Ásgeir nevet írta meg, ezért kérem, igazolja, hogy ön az.

A férfi szeme összeszűkült.

– Talán meglepő, de eljegyzésre készültem, nem igazoltatásra, sem pedig vallatásra. Gyűrűvel szolgálhatok, iratokkal sajnos nem – vágta oda ridegen. Solriell hátrahúzódott, a férfi pedig ezt látva mély levegőt vett, orrlyukai kitágultak, pislogott egyet, majd már az udvariasság álarcát visszaerőltetve magára, próbálta menteni a helyzetet:

– Elnézést kérek, lythien. Természetesen jogos a gyanakvása. Fogalmam sem volt róla, hogy bizonygatnom kell a kilétemet. Megkértem az apjától az ön kezét, és ő beleegyezését adta, ahogy ahhoz is, hogy meglátogassam önt. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy önt már másnak ígérte. Így utólag nem kellene ezen meglepődnöm, ha még a saját gyermekének sem szólt, hogy időközben megváltoztatta döntését.

– Nem tartja valami sokra a véleményemet, ez igaz. Ahogyan nyilván ön sem, ha az apámtól kérte meg a kezem, és nem tőlem. De mit is várhatnék, hiszen egyáltalán nem ismer – azzal félig elfordult a férfitól. Erre nem volt felkészülve. Minden terve hiábavaló volt, hiszen ő arra készült, hogy egy öreg kormányzót kell meggyőznie. Erre most egy fiatal, erős, és feltehetően erőszakos alaktól kell valahogy megszabadulnia, aki úgy tűnik, valamiért nagyon eltökélt az egybekelésüket illetően.

– Épp azért jöttem, hogy ezen változtassunk – lépett közelebb.

­– Az eszébe sem jutott, hogy az apám azóta újra másnak ígért? – Solriell gonosz vigyorral nézett vissza rá. – Vagy mégis jobbnak találta az eddigi jegyesemet? Anyagilag és társadalmilag is igen előnyös lett volna számára bekerülni egy ilyen befolyásos családba. Apám nem bolond ember, bizonyára nem akar csalódást okozni a kormányzónak.

– Most tulajdonképpen az apja, vagy a volt jegyese miatt aggódik? Talán gyöngéd érzelmek fűzték ahhoz az emberhez?

– Nem mondhatnám, egyszer találkoztunk. De ez még mindig eggyel több, mint amennyiszer önnel. – Solriellt mélységesen felzaklatta a helyzet. Éppen elég rossz volt a gondolat, hogy hozzá kell mennie egy öregemberhez, de ezt legalább volt ideje feldolgozni, hiszen az eljegyzést már több mint egy fordulóval ezelőtt bejelentették, amikor apja, mostohája és a fiuk meglátogatták őket nagybátyjánál. Az az önteltség és arcátlanság azonban, ahogy önkényesen és egy szó nélkül egy másik embernek adta, készületlenül érte és megrázta. Eddig is tudta, hogy egyszerűen eladták, de hogy bármikor odavethetik, ha érkezik egy jobb ajánlat, ez már mégiscsak sok.

Léven már közel sem élvezte annyira a társalgást, Solriell látta, ahogy megrándul az arca és a bal szeme, de aztán újra megzabolázta magát.

– Akkor bizonyára rendkívül jóképű férfi lehet, ami meglepő, mert a szavaiból úgy vettem ki, az unokája lehetnék, s akkor meglehetősen benne járhat már a korban.

– Erre inkább nem válaszolnék. Nem hiszem, hogy joga van nekem kérdéseket feltenni. Ha úgy döntött, hogy ismeretlenül is megfelelek önnek, akkor gondolom, nem bánja, ha továbbra sem tud mindent rólam. – Solriell szerette volna már lezárni ezt a beszélgetést.

– Elnézést, lythien, azt hiszem elragadtattam magam – A férfi hirtelen teljesen nyugodtnak tűnt. Ha ezt is csak magára erőltette, akkor nagyon jól leplezte. Bocsánatkérő, de egyben furcsamód elégedett arccal folytatta - Bármit is hisz, szeretném jobban megismerni önt, de azt hiszem, ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Nyilván tolakodónak hat, hogy beállítok, ahogyan ön mondta, ismeretlenül, de higgye el, jó okom van rá.

– Mégpedig? – húzta fel a szemöldökét a lyth.

– Egy jóslat vezetett el önhöz.

– Egy jóslat?

– Ahogy mondtam – bólintott.

– És most azt várja, hogy elhiggyem, esetleg egyenesen boldog legyek, amiért ilyen szerencsés fordulatot vett az életem? Nem tudom, minek képzel engem, ha azt hiszi, bedőlök egy ilyen mesének. Azt gondolta talán, hogy egy ilyen ábrándos történettel majd sikerül elcsábítania és ellenállás nélkül beleegyezem az apámmal kötött egyezségükbe.

– Kétség kívül könnyebb lett volna, ugyanakkor lehangoló is. Nem vagyok érzelgős ember, nem próbálom megszédíteni, csak a tényeket közöltem.

– Halljuk hát ezeknek a tényeknek a részleteit! Hm… hadd találgassak! Leszólította egy jöttment utcai jós a szomori házunk előtt, és megmondta, hogy azt a személyt fogja elvenni, aki ott lakik? Elképzelem ez esetben mennyire megrémülhetett, amikor meglátta apámat.

– Lythien, megkérhetném, hogy ne gúnyolódjon velem? – kérte, de Solriell folytatta, mintha meg sem hallotta volna:

– Vagy esetleg egyenesen a nevemet jövendölte meg?

– Befejezné végre? Csak, mert nem akar hinni valamiben, még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges. Biztosan örülne, ha úgy történt volna, ahogyan felvázolta, de ki kell ábrándítanom. Én sem adtam volna hitelt ilyesminek. Jós pap volt, aki megadta nekem a születési idejét és helyét, valamint ezt – az asztalkára helyezett henger alakú dobozból előhúzott egy feltekert lapot és a lyth felé nyújtotta, ő azonban habozott elvenni.

– Mi ez a papír? Csak nem a születési igazolványom?

– Nem, és nem is az iskolai bizonyítványa, sem az egészségügyi kórtörténete. – A férfi megelégelte a játékot, kicsavarta a lapot és a lyth felé fordította. Azon egy sötét hajjal keretezett gyönyörű arc rajza látszott, széles ajkakkal, keskeny, tökéletes ívű orral és hívogató tekintettel. Solriellnek elakadt a lélegzete. – Ezt a pap rajzolta. És ha nem tévedek, és az apja is alátámaszthatja ezt, önt ábrázolja.

Olvass tovább

A blogverseny nyertesei:

1. Lilly http://www.halalangyala00.blogspot.hu/

2. Zsömi http://utolsoigeret.blogspot.hu/

3. Lorelay Even http://loryka-egykislnyblkirlynlesz.blogspot.hu/

A rózsa másik virága - 2. rész

Eldrit nyugtalanul sétált a folyosón, és néha, hogy úgy tűnjön, mintha hasznos munkát végezne, a szőnyegeket kefélte. Ez nem ilyenkor lett volna a feladata, de úgy gondolta, még mindig kevésbé lehet gyanús, mintha csak céltalanul álldogálna. A Solriell szobájából szűrődő hangokat meglehetősen érdekesnek találta, de egy kissé zavarba is jött, úgyhogy inkább távolabb ment az ajtótól. Ha esetleg Gatons, a lakáj arra járna, innen még nem hallhatná meg őket. Remélte, hogy erre nem kerül sor. Egyszer már előfordult hasonló eset, akkor kénytelen volt "figyelmetlenségében" lelökni a lépcsőn egy kisasztalt a rajta álló ezüstökkel együtt, hogy jelezzen Solrielléknek. Az asztal ripityára tört, az ezüstök pedig kicsorbultak, és csupán Rierdan úr jóindulatán múlott, hogy nem vonták le a béréből a kárt, bár Gatons nagyon ragaszkodott hozzá. Szerencsére azonban a lakáj többnyire a saját teendőivel volt elfoglalva, így az őrködést eddig olcsón megúszta.

Éppen áttért a képkeretek törölgetésére, amikor Florensz kilépett a lyth szobájából és a haját rendezgetve, még kissé kivörösödött arccal elindult felé.

– Eldrit, de jó, hogy itt van. A lythien hívatja.

A cseléd nem volt benne biztos, hogy a jelenléte valóban csak azért volt ennyire örvendetes, mert így éppen kéznél lehetett, vagy a férfi inkább a háláját akarta kifejezni, amiért fedezi a seg... nos, tulajdonképpen mindenüket.

– Már megy is, uram?

– Igen, majd egy másik alkalommal keresem fel Rierdan urat. Most nincs időm megvárni.

Eldritnek volt egy olyan sejtése, hogy a férfi látogatásának célja nem az volt, hogy az úrral találkozzon. Sőt, talán épp az, hogy kifejezetten ne találkozzon vele.

– Hozhatom a köpenyét?

– Ne fáradjon, egyedül is megtalálom. Menjen inkább, ne várakoztassa meg a lythient.

A cseléd fejet hajtott, majd miután Florensz eltűnt a lépcsőfordulóban, ő is elindult a lyth szobája felé.

Meg tudta érteni Solriellt, a férfi eléggé jóképű volt, bár nem kifejezetten Eldrit esete, és láthatóan nagyon jól megértették egymást a lythszel. Ugyan Florensznek felesége volt, és két gyereke, akik mellesleg alig voltak fiatalabbak Solriellnél, a cseléd mégsem aggódott a lyth miatt, tudta, hogy nem ejtették a fejére és ez a kapcsolat inkább tőle függ, mintsem a férfitól. Éppen ezért már majd megölte a kíváncsiság, vajon mi is történhetett a szobában. Bár a hangok nem hagytak sok találgatnivalót, kíváncsi volt, vajon átlépték-e már azt a bizonyos határt. Azóta, hogy két napja visszaérkeztek a fővárosból, még nem volt alkalmuk erről beszélgetni. El kellett ismernie, kicsit irigykedett is, ha arra gondolt, mit csinálhattak a Karionban töltött idő alatt, mert bár valamivel idősebb is volt Solriellnél, neki még nem volt alkalma a testi örömök mélységesebb feltérképezésére egy másik személlyel. Úgy döntött, a mostani alkalom megfelelő lesz, hogy úrlythienét kifaggassa, már amennyire ezt a szolga és úr közötti kapcsolathoz képest viszonylag kötetlen barátságuk megengedte.

Bekopogott, majd a választ nem várva meg, belépett. Solriell az ablaknál állt leengedett hajjal, halvány színű köntösben.

– Minden rendben volt? – fordult felé lassan.

– Nem járt erre egy lélek sem, kilyth. Készítsek fürdővizet? – Solriell üveges szemmel maga elé meredve bólintott. – Jól van?

– Ha csak a pillanatnyi állapotom számít, akkor igen.

Eldritet ez annyira nem győzte meg, de remélte, annyi valóban igaz belőle, hogy nem a férfi művelt vele most olyat, amitől ilyen állapotba került. Elindult a félig leválasztott fürdőhelyiség felé.

– Lehet egy kérdésem? – szólt, miközben elkezdte engedni a vizet.

– No lám csak! Eddig még soha nem kértél engedélyt. Ünnepeljük meg ezt azzal, hogy őszintén válaszolok, bármi lesz is az – Solriell karba tett kézzel megállt mellette.

– Szereti?

A lyth szeme elkerekedett a meglepetéstől.

– Erre nem számítottam, de ha egyszer megígértem... – Elfordult és egy olajos üvegcsét kezdett el babrálni. – Nos, ezen még nem gondolkoztam. – Hosszú szünetet tartott, miközben mereven bámult egy süllyedő buborékot a fejjel lefelé fordított üdezöld folyadékban. Majd nagyot sóhajtva egészen halkan folytatta: – Tény, hogy nagyon kedvelem, de honnan tudhatnám, hogy ez szerelem? Soha nem képzeltem el, hogy lehetne közös jövőnk, és jó is, hogy nem tettem. Így hát bármit is érzek iránta, már nem számít.

Eldrit nem akarta még jobban elkeseríteni úrlythienét, ezért úgy döntött, inkább megpróbálja az események kellemesebb részeiről faggatni.

– Nem is mesélt még arról, mi történt önök között az úton. – Kezét nyújtotta az olajért, amit a lyth a kezében tartott. Solriell hirtelen feleszmélve visszafordította az üveget és a cseléd kezébe nyomta, majd újra összefonta karját és évődő mosollyal válaszolt:

– Sajnálom, a "bármilyen kérdésedre válaszolok" kártyát már elhasználtad.

– Jaj, ne már! – egyenesedett fel elégedetlenül a cseléd. – Legalább azt mondja meg, hogy végül odaadta-e magát neki. Mármint igazából.

– Na de Eldrit! Hogy jut eszedbe ilyesmi? – hördült fel tettetett felháborodással. – Én tisztességes vagyok... többnyire.

– Igazán kedves, én itt kockáztatom az állásomat, hogy játszadozhasson, erre még ezt se hajlandó elárulni? – visszatért a fürdő készítéséhez, talán túlságosan is legörbített szájjal.

– Kezdesz nagyon szemtelen lenni.

– Most miért mondja ezt? Tudja, hogy a nagybátyja nem engedi meg, hogy udvarlót tartsak. Legalább ennyi kis örömem hadd legyen.

– Nemsokára lehet több is. Azért nem lehet udvarlód, nehogy rossz példát mutass nekem – mondta gúnyosan Solriell, és a másik vállára tette kezét –, de mivel férjhez megyek, ez a gondod hamarosan megszűnik.

– Jaj, ne csinálja már! Minek hergeli magát? Úgyis tudom, hogy nem nyugodott bele, az nem vallana magára. – A fürdő elkészült, ezért a cseléd a kád elé húzta a lepelfalat, melynek vásznán pávák és fácánok röpködtek.

– Ami azt illeti, eddig két tervet sikerült kitalálnom – Solriell itt szünetet tartott, majd levette köntösét és belépett a kádba. Eldrit hallotta a csobogást, ahogy a lyth elkezdett mosakodni, de válasz nem érkezett.

– És el is mondja? – forgatta a szemét a cseléd.

– El – hangján hallatszott, hogy szélesen vigyorog. – Bár csak egyszer találkoztam vele, az emlékeimben egy kedves, idős bácsiként él. Talán megpróbálkozhatnék építeni az együttérzésére. Remélem, belátja, túl nagy köztünk a korkülönbség.

– Tehát előveszi a kedves, ártatlan Solriell énjét. Ez tetszik. – Amíg Solriell fürdött, Eldrit a haját igazgatta a fehér, faragott keretes falitükörben. – Akkor halljuk a másodikat.

– A másik az elviselhetetlen, neveletlen Solriell. Ha a józan ész nem elég, kénytelen leszek kegyetlenebb eszközökhöz folyamodni.

– Ez határozottan szórakoztatóbbnak ígérkezik az elsőnél. – Most a gazdája arcfestékeit kezdte el babrálni, hogy vajon melyik menne a bőre színéhez.

– Lehet, de remélem, nem lesz rá szükség. Végső esetben pedig még Florensz is kitalálhat valamit.

– Olyan szép lenne, ha odaállna az öreg elé, megmondaná, hogy szereti önt, és kihívná őt párbajra, hogy eldöntsék, melyikükhöz menjen – szólt álmodozva a cseléd, majd amikor hallotta, hogy Solriell kilép a kádból gyorsan letette a halványrózsaszín port tartalmazó tégelyt, amit éppen piszkált.

– Rendkívül gyerekes elképzeléseid vannak. – Újra köntösébe burkolózva visszatért szobájába.

Eldrit gyorsan leengedte a vizet és mindent visszapakolt a helyére. Mikor ő is követte gazdáját, a lyth már fehérneműben állt a szekrénye előtt, ruhái között válogatva.

– Arról nem is beszélve, hogy a házasság, bárkivel legyen is az, egyelőre nem szerepel a terveim között. Jól megvagyunk Florensszel így is.

A szekrény melletti kis asztalkáról elvett egy régi mesekönyvet és a benne jelzésként szolgáló halványkék selyemszalagot kezdte csavargatni az ujjai között. Az emlék inkább csak egy halvány sejtésként élt benne. Nem is tudott róla, amíg egyszer véletlenül meg nem találta a könyvet. Mikor Florensznek is megmutatta, a férfit megdöbbentette a felismerés, hogy az az aranyos kisgyerek, akinek réges-régen mesét olvasott, s aki az ajándék baba helyett inkább a férfi hajszalagját vette el emlékül, Solriell volt. Oriel barátja családjánál voltak látogatóban, Florensz felesége pedig éppen akkor várta első gyermeküket. Később azonban nem találkozott a kis lythszel, s amikor néhány fordulóval ezelőtt Oriel bemutatta neki a már kész felnőtt szépséget, Florenszben nem tudatosult, hogy megegyezik azzal az apró kis rokonnal, akivel akkor találkozott. Solriell olyan hatással volt rá, hogy nem kifejezetten az jutott eszébe, hogy gyermek is volt valamikor.

Maga a lyth túl kicsi volt akkoriban ahhoz, hogy emlékezhessen a találkozásra, amikor azonban megtalálta a könyvet benne a szalaggal, derengeni kezdett egy kép, hogy egy férfi ölében ül, s bár csak a kezét látta, ahogy a könyvet lapozza, de tudta, hogy Florensz az. A férfi ettől a tudattól betegesnek érezte magát és a kapcsolatukat, de Solriell megnyugtatta, egy ekkora korkülönbség valójában egyáltalán nem volt ritka. A lyth kicsit képmutatásnak is érezte, hogy csak mindezek után jutott eszébe aggodalmaskodni a fiatalsága miatt, végül azonban biztosította a férfit, hogy mindez nem számít. Solriell úgy gondolta, szellemileg elég érett már egy ilyen kapcsolathoz, s a férfi vonzalma azt bizonyította, ő is hasonlóan vélekedik. S lám, most már az apja is egyetért ezzel, sőt, láthatóan ennél sokkal nagyobb korkülönbség sem zavarja. Bár gyanította, hogy az apja már kisgyerekként férjhez adta volna akár egy haldoklóhoz is, ha ez nem lett volna törvényellenes.

– Amíg ki nem tudódik – törte meg Eldrit a csendet. Solriell zavarodottan eszmélt fel, de aztán eszébe jutott, miről is volt szó.

– Illetve amíg még nem vagyok másé. Rosszul leszek a gondolatra, hogy hozzám ér.

– Hát, talán a házastársi kötelességek nem lesznek annyira fontosak egy olyannak, akinek az ajtón is bottal kell becsoszogni. – mondta Eldrit.

Solriellnek csak egy sóhajra futotta válaszul, miközben visszatért az öltözködéshez, ő ugyanis olyan férfi mellett képzelte el a jövőjét, aki mellett az nem kötelesség, hanem élvezet.

Olvass tovább

A rózsa másik virága - 1. rész

Kedves Sógorom!

Engedd meg, hogy az udvarias közhelyeket mellőzve rögtön a lényegre térjek. Legutóbbi leveled mélyen elgondolkoztatott gyermekem jövőjét illetően. Mikor nemrégiben közöltem azon elhatározásomat, hogy Solriellt férjhez adom, Te és húgom egyaránt úgy véltétek, túl fiatal még a házassághoz, s ezt alátámasztotta a gyerekes dac, amellyel a hírt fogadta, miszerint már ki is választottam számára az ideális jelöltet. Így hát beleegyeztem abba, hogy az esküvőre akkor kerüljön sor, ha Solriell eléri a nagykorúságot. Hozzáteszem, meglehetősen kínos feladat hárult rám, amikor közölnöm kellett ezt a jövendőbelijével.

Értesülve arról, hogy a gyermek elég érett már ahhoz, hogy elengedd egy távoli útra kettesben barátoddal, Alytes úrral, akinek tisztességes szándékáról ugyan biztosítottál, mégis úgy vélem, sokan, köztük én is, nem vagyunk elég haladó szelleműek ahhoz, hogy ne hasson ránk egy-egy pletyka, amely egy ilyen esemény hatására szárnya kélhet.

Úgy döntöttem tehát, hogy az esküvőt mindenki örömére az eredeti tervek szerint tarthatjuk meg. Annak érdekében pedig, hogy az ifjú pár megismerkedhessen, és megkedvelhessék egymást, a vőlegény már el is indult hozzátok. Kérlek, készítsd fel Solriellt, hogy illő módon fogadja Léven Ásgeir urat, aki várhatóan e levél érkezése után nem sokkal tesz látogatást nálatok.

Üdvözlettel,

Kerovin Sotar Sheridan

– Nyomorult féreg! Ezt mégis hogy képzeli? - Florensz a párkányra csapta a levelet és ingerülten hadonászott.

– Hogy képzeli? – húzta fel szemöldökét a lyth. – Komolyan kérdezed? Apám vérbeli kereskedő. Azt teszi, amiből a lehető legnagyobb hasznot remélheti – megvetően nézett félre az egyik sarok irányába, mintha csak az említett férfi is ott állt volna.

– Na de a saját gyerekével? – Florensz egyre jobban felemelte hangját.

– Tudod, egyszer közölte velem, hogy én vagyok a legértékesebb árucikke. Most végre a javára fordíthatja, hogy mennyi pénzt és türelmet volt kénytelen rám áldoznia – Solriell gúnyosan elhúzta a száját. – Arról nem is beszélve, hogy az eredeti terve is ez volt, és nagyon nehezen állt rá, hogy eltérjen tőle.

– Meglepően higgadtan kezeled a helyzetet – hökkent meg a férfi.

– Már túl vagyok az első megrázkódtatáson – vonta meg a vállát, de Florensz látta rajta, hogy csak magára erőlteti a közönyt. – Különben is, így századszorra olvasva rájöttem, hogy egészen mulatságos. Lássuk csak, melyik része is a kedvencem – Közelebb húzódott a párkányhoz és Florenszt is lehúzta maga mellé a padra. Kisimította a lapot, s mutatóujját színpadiasan az ajkához téve böngészte a levelet. – Itt van például apám nagyszerű indoklása. Kissé erőltetett ugyan, de egy dicséretet mindenképpen megérdemel, amiért sikerült úgy beállítania, mintha saját magamnak köszönhetném az egészet – mindezt játékosan mondta, de hallatszott hangján elfojtott zaklatottsága.

– Ugyan, előbb-utóbb biztosan kitalált volna valami más kifogást. Képzelem, Orielnek milyen bűntudata van, amiért elengedett velem Karionba.

– Ó igen, de a bácsikám valószínűleg már akkor megbánta, amikor kiléptünk a kapun – vigyorodott el a lyth sokat sejtetően, majd erőteljesen legyezni kezdett a kezeivel: – De ne hagyj elkalandozni, épp a levelet elemzem – húzta fel kényeskedve az orrát. – Szóval, talán a személyes kedvencem az ifjú pár kifejezés. Ha a kormányzó és az én életkoromat átlagolnánk, akkor sem illene oda az ifjú szó, bár tudom, ez csak amolyan közhely – fejezte be már csevegő hangnemben.

– Mindenki azt hiszi majd, hogy a nagyapád. Nem hiszem el, hogy ez őt nem zavarja. Bár, ha jobban belegondolok, ha én annyi idősen megkaphatnék valaki olyat, mint te, nekem sem lenne ellenemre. Most sincs – vigyorodott el s szavai megerősítéseként tenyerét a lyth térdére helyezte, majd lassan elkezdte felcsúsztatni a szoknyája szegélye alatt.

– Ó igen, Alytes úr, és az ő tisztességes szándékai – mosolyodott el sokat sejtetően a lyth, majd közelebb húzódott a férfihoz és megcsókolta.

– Nekem ez a kedvenc részem a levélben – vigyorodott el szélesen Florensz, miután ajkaik szétváltak.

– Nekem ez a kedvenc részem – mondta Solriell halkan, miközben térdét a férfi lábain átvetve az ölébe ült és elkezdte kigombolni a nadrágját.

Olvass tovább

A rózsa másik virága (munkacím) - Prológus

A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.

Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.

Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.

Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.

Olvass tovább

Az Árnyak titokzatos lovai:)

Shariat, Nesztha lova:

Sehri, Evian lova:

Azarus, Hellric lova:

 

Caelidon, Savion lova:

Shariat átváltozva:

11. rész

Kint az épület előtt Pheor is elbúcsúzott, majd otthona felé indult. Mostanra kitisztult az idő, így láthatóak voltak a holdak, köztük az éppen lenyugvó, vörösesen izzó Atriel. Ramezar az időnek megfelelően már magasan járt, kicsivel a házak teteje felett pedig megpillanthatták az ilyenkor különösen apró, sejtelmesen csillogó Myristicát, amely ebben az évszakban nem is fog sokkal magasabbra emelkedni. Nemcsak ettől lett azonban világosabb, keletirányban már halványan derengett az ég alja. Nappalra már kellemes idő lesz, de a hajnal még hűvös volt, s Nesztha nyugtalankodott, vajon a lyth köpenye elég meleg lesz-e. Aggodalmait szóvá is tette, Solriell azonban megnyugtatta, hogy az zehezbundából készült. – Csak nem képzeli, hogy nem vagyok mindig felkészülve egy ilyen éjszakai kalandra? – tette hozzá egy félmosollyal, majd hirtelen elkomolyodott, és mosolyát zavartság váltotta fel. – Tudom, ez most szörnyen kényeskedőn hangozhat, de nem látok sem kocsit, sem lovakat – nézett körül még egyszer.

Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, és meg mert volna rá esküdni, hogy soha nem járt itt. Az igazat megvallva, az „itt” pontos elhelyezkedése is kérdéses volt számára. Arról azonban hamarosan megbizonyosodott, hogy magától eszébe sem jutott volna egy ilyen helyre jönni, és ha valami különösen meggondolatlan ötlettől vezérelve mégis kedve támadt volna egy karioni városnézés alkalmával megtekinteni, barátai gondoskodtak volna arról, hogy azonnal kiverje a fejéből.

Bár egy árva lélek sem volt az utcán rajtuk kívül, akitől félnie kellett volna, már maga a látvány is nyomasztóan hatott rá. Elég sötét volt még ahhoz, hogy megállapíthassa, milyen kevés fényt ad a közvilágítás, itt ugyanis nem vesződtek drága naplámpások elhelyezésével, mint a város jobb környékein, de ez egyáltalán nem lepte meg. Az viszont annál inkább, hogy a város vezetése elegendőnek tartotta a néhány elszórtan elhelyezett hagyományos lámpást. Nyilván nem gyakran jártak erre éjszaka, különösen nem egyedül, gondolta gúnyosan.

A házak állapotával már inkább elégedett lehetett. Nem voltak ugyan előkelőnek mondhatók, de egy kivételével egészen rendezett benyomást keltettek. Ez az egy pedig történetesen az volt, amelyből az imént kilépett. Ez meg is lepte a lytht, ugyanis belülről jól kiépítettnek tűnt, különösen az alsó szint, ahol az idő nagy részét töltötte. Kívülről azonban a ház majdhogynem lakatlannak tűnhetett, már csak azért is, mert az utca felőli oldala félig romokban állt és annak jeleit mutatta, hogy valamikor tűz ütött ki benne, mely végül a pusztulását okozta. Érdekelte volna a története, ám úgy vélte, nem ez lenne a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzen. Egyébként sem hitte, hogy a férfiak úgy gondolnák, ez rá tartozik, másrészről pedig így is hálás lehetett nekik, ezért nem akarta túlfeszíteni a húrt.

– A lovak ott állnak, a ház mögött – tájékoztatta Nesztha, és Solriell épp csak észrevette, ahogy a férfi furcsa pillantást vet a többiekre, ami neki természetesen semmit nem mondott. Arra is felfigyelt, hogy a többiek összenéznek.

Solriell jó megfigyelő volt, ám erre a képességére nem volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, valamit titkolnak előtte. Nem ártott viszont ahhoz, hogy észrevegye, amint a három férfi, ha nem is egyszerre, de mind megérinti a gyűrűjét. Neszthára nézett, tekintetük összekapcsolódott, s ahogyan a férfi ránézett, azonnal tudta, hogy az előbbi jelenet közös titkukhoz kapcsolódik. Nesztha bosszúsan nézett barátaira, s a lyth magában elmosolyodott azon, vajon milyen fejmosásban lesz részük, amikor ő nem lesz jelen. Elgondolkozott, vajon egy nem beavatott személynek is feltűnt volna-e, amit a többiek tettek, de úgy vélte, ennek meglehetősen kevés az esélye. Elhatározta, ha lehetősége nyílik rá, ezt a következtetését megosztja Neszthával is, hogy megnyugtassa, bár véleménye szerint, mely egyezni látszott a férfiéval, egy kis óvatosság soha nem ártott. Ezt a nézetét saját életében nagyon ritkán alkalmazta, de az aznap megismert Árnyak elég rokonszenvesek voltak neki ahhoz, hogy semmiképp ne akarja, hogy ilyen ballépések miatt veszélybe kerüljenek.

Evian vezetésével megkerülték a házat, és valóban ott állt négy ló, ahogyan azt Nesztha mondta. Solriell kicsit csalódott is volt, mert a gyűrűs esetet leszámítva semmi rendhagyó nem volt bennük. Mind a négy állat gyönyörű volt persze, ezt el kellett ismernie, de az Árnyaknak különlegesebb hátasokat képzelt volna. Tudta, hogy ez gyerekes gondolat, hiszen tisztában volt vele, hogy élete néha túlzottan is izgalmas ahhoz, hogy még természetfeletti képzelgések is megvalósuljanak benne.

Kíváncsi volt, vajon melyik lónak ki a gazdája, de még mielőtt elkezdhetett volna gondolkodni azon, vajon ki tudja-e találni, máris megkapta a választ.

Három sötét, és egy világos állat várakozott türelmesen. Savion az utóbbihoz ment oda, s megpaskolta a ló arany sörényes fejét. Hellric ellenben lova farára csapott üdvözlően, mire az elégedetlenkedve kapálni kezdett patáival, melyet hosszú, vörös szőr fedett. Solriell megfigyelte, hogy nem csak a lába, hanem teste több helyen is hasonló színű volt, többek között farka is, mellyel viszonzásul a férfi felé csapott, ám az ügyesen elhajolt előle.

– Hasonlóakat neked is, öregem! – nevetett Hellric, mire a ló felnyerített.

Evian lova fekete volt, ezüstös sörénnyel, Neszthára pedig egy nagyon hasonló állat várt, de öccséével ellentétben sörénye és farka kék volt, melynek árnyalata a lytht a lynskőre emlékeztette. Véleménye szerint nagyon illett a férfihoz, s ha találgatnia kellett volna, kihez tartozik, biztosan Neszthára esett volna a választása.

– Gyanítom, most is a szerencsés megtalálóé a jutalom – vetette fel Hellric Solriellre pillantva, s a lythnek nem kellett sokáig törnie a fejét azon, mire céloz, főleg miután a férfi hozzátette: – Így lesz a legjobb, ugyanis kétlem, hogy akár én, akár ti – intett Savion és Evian felé – úriemberek tudnátok maradni, ha az ágyékunk egy ilyen kellemes „nyeregközösség” alkalmával olyan közel kerülne a mi kedves lythienünk … – a mondat további része, mint már az éjszaka során annyiszor, most is a többiek képzelőerejére lett bízva, de meglepetésre, most nem Nesztha, hanem Savion vágott a férfi szavába.

– Hellric, nem hallottál még arról, hogy jobb körökben nem kell mindent kimondani? – kérdezte egy kissé elítélően, de azért látszott rajta, hogy a hentes gondolatmenetével egyetért. – Ha már, megjegyzem megalapozatlanul, úriembernek minősítetted magad.

– Solriell, kérem, ha zavarja a viselkedésem, akkor azonnal szóljon – fordult a lythhez Hellric szokatlanul komolyan.

– Ugyan, amíg egyértelmű, hogy tréfál, és nem lekezelően bánik velem, addig kérem, ne fogja vissza magát, én remekül szórakozom – mondta Solriell. – Ha viszont az utóbbi esetleg bekövetkezne, akkor ne vegye sértésnek, de nagyon fel fogom pofozni – folytatta, majd a többiek döbbent arcát látva nevetve hozzátette –, azután pedig bízom a már említett úriemberségében.

– Előbb tépnénk ki a nyelvét, ha olyanokat merne mondani önnek – fogadkozott Evian. – Igaz-e, Savion?

– Ejnye, ejnye Evian, az a fránya ragozás – csóválta meg a fejét Hellric. – Helyesen: Előbb tépném. A nyelvemet – majd Solriellhez fordult. – Egyébként pedig még a feltételezés is sértő – húzta fel enyhén az orrát a hentes, de hangjából egyértelműen érződött, hogy nem kell komolyan venni. – Nos, akkor, ha jól sejtem, annyiban maradtunk, hogy Solriell Tisztesség és Önfegyelem Parancsnokkal fog együtt utazni, igaz Főnök? – intézte kérdését magához a megnevezetthez.

– Amennyiben rám célzol, akkor valóban – mondta kimérten Nesztha, aki ez idáig azon volt, hogy kimaradjon a beszélgetésből. Benne ugyan felmerült, ami barátjának valószínűleg eszébe sem jutott, miszerint Solriell esetében ő sem biztos, hogy képes lesz uralkodni magán, de bízott a rá jellemző tulajdonságokban, amelyekkel Hellric olyan szemléletesen illette az imént. – Amennyiben önnek nincs kifogása ez ellen – vetette fel Solriellnek. Hamar meg is bánta, ugyanis mintha a lythtől egy elég zavarba ejtő pillantást látott volna megvillanni, de erre nem mert volna megesküdni, ugyanis Solriell nevetve egy „még nem bolondultam meg” válasszal lezártnak tekintette a kérdést.

Nesztha csodálkozott azon, hogy öccse nem sértődik meg, amiért nem viheti ő a lytht, de főképp az lepte meg, hogy nem is tett semmilyen kísérletet arra, hogy ez másképp legyen. Mindenesetre a férfi hálás volt azért, hogy nem kell emiatt egy újabb felesleges vitába bonyolódniuk. Nem mintha ki akarta volna sajátítani magának Solriellt, már ha erről egyáltalán szó lehetett a lyth esetében, de nem tartotta volna jó ötletnek, ha öccse, aki minden bizonnyal a szoros testközelség hatása alatt, amelyre a hentes olyan kifejezően utalt, minden mással tudott volna foglalkozni, csak azzal nem, fenyegeti-e valamilyen veszély Solriellt.

A lyth eközben odalépett lovához, s mintegy ismerkedve, lassan felé nyújtotta a kezét, de mikor meg akarta érinteni, olyan dolog történt, amire Nesztha egyáltalán nem számított. A ló idegesen felágaskodott, ám ez még nem lett volna baj. A gondot az jelentette, hogy az idegen lyth hatására védekezően átalakult azzá a máslény állattá, amelyet közönséges ló kinézete leplezett. Szerencsére ez sem keltett akkora feltűnést, mintha például Hellric lova hatalmas farkassá változott volna hasonló esetben, de egy átlagosnál nagyobb, kék lángokból álló sörényű máslény ló sem volt megszokott látvány Karion utcáin.

– Shariat! – szólt rá erélyesen az állatra, miközben azon gondolkozott, hogyan magyarázza ezt ki. Nem Solriellnek, aki véleménye szerint elég éles eszű volt ahhoz, hogy ne gondolja ezt túl különösnek azok után, hogy tudta, ők az Árnyak. Magyarázattal inkább társainak szolgált volna, hogy Solriell miért nem lepődik meg kellőképpen, ennek a tudásnak a hiányában, ahogy ezt a többiek hitték. Szerencsére azonban Solriell készségesen alakította a tudatlan lyth szerepét, akinek, lenyűgözve az állat szépségétől, eszébe sem jut, hogyan szerezhetett egy csapat átlagos férfi ilyen különleges hátast. És ahogy elnézte a többieket, a csapat átlagos férfinak, lenyűgözve Solriell szépségétől, eszébe sem jutott, a lyth miért nem csodálkozik. Legalábbis majdnem mindegyikük így volt ezzel.

Hellric, bár nem kétséges, hogy érdekesnek találta Solriellt, tovább látott ennél, és egy gyanakvó pillantást vetett rá, majd Neszthára, aki a lehető legrosszabbat tette azzal, hogy elkapta róla a tekintetét. Kényszerítette magát, hogy ismét legjobb barátja szemébe nézzen, ám az néhány pillanatnyi tanulmányozás után megvonta a vállát. Nesztha gyanította, hogy még ha rá is jött, hogy Solriell tudja a titkukat, akkor sem zavarta volna, főleg azzal a tudattal, hogy ez Neszthát nem aggasztja.

– Milyen gyönyörű – mondta Solriell a még mindig eredeti formájában mutatkozó állatra, s újabb kísérletet tett arra, hogy megérintse. Nesztha nem tudta eldönteni, vajon a lyth ennyire vakmerő-e, vagy egyszerűen csak beleesett az „ami ennyire szép, az nem lehet veszélyes” általános hibába. Mindenesetre az igyekezete elnyerte jutalmát, ugyanis Shariat idővel megnyugodott, és megszagolta a lyth felé nyújtott kezét, majd orrát a tenyeréhez nyomta. Solriell felnevetett, ahogy az állatból sugárzó hideg lángok csiklandozták a bőrét, és ámulva nézett rá, majd a ló gazdájára is, aki osztozva az érzésben, most megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi nem tudta, mit tehetett volna, ha Shariat nem fogadja el a lytht. Nem kényszeríthette volna, s mikor az ájult Solriellt hozta rajta, nem is gondolta, hogy a ló nem lesz készséges. Úgy tűnt azonban, hogy a máslénynek lényeges különbség volt, hogy a lyth most meglehetősen eleven. Remélte, most már azt is fogja engedni, hogy Solriell felüljön rá, és a lythnek sem lesz kifogása ez ellen.

– Örülök, hogy megbarátkozott Shariattal – mondta a lythre mosolyogva –, de azért a biztonság kedvéért kérem, a többiek lovának ne menjen egyelőre a közelébe.

– Azok is ilyen különlegesek? – kérdezte Solriell nem annyira meglepődve, inkább udvariasságból.

– Látná csak az enyémet! – mondta Savion lelkesen. – Az sokkal érdekesebb. Le merném fogadni, hogy még sosem látott akkorát!

– Hé, mit hencegsz? Az enyém sokkal nagyobb! – sietett hozzátenni Evian, aki nem akart kimaradni Solriell lenyűgözéséből.

– Az enyém meg kicsit szőrösebb, mint a többi, de ami a fő, mindig bevetésre kész, és nagyon érti a dolgát – szállt be Hellric is, és Neszthának baljós gondolatai támadtak a megfogalmazását hallva. Nem is sejtette, mennyire igaza van.

– Na és? – lovallta bele magát még jobban Savion. – Az enyém repülni is tud!

Eddigre Hellric már alig tudta visszafojtani nevetését.

– Ja, hogy ti még mindig a lovakról beszéltek! – mondta végül, megdöbbentve a két férfit, akik hirtelen nem értették, miről beszél, nem úgy Solriell, aki készségesen szállt be a hentes játékába.

– Ugye? Engem is megtévesztettek! – mondta nevetve. – Ilyen vitát már rengeteget hallottam férfiak között, hogy kié nagyobb, de olyat még nem láttam, amelyiknek szárnya is lett volna. Pedig higgyék el, volt már dolgom párral, és általában mind fel is emelkedett magától, de olyan egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik elrepült volna.

Újabb döbbent csend szállt a társaságra, és ahogy Nesztha elnézte, Hellric néhány pillanatra olyan állapotba került, mint Evian, amikor először meglátta Solriellt.

– Biztos benne, hogy ahhoz a tanácsnokhoz akar hozzámenni? – kérdezte Solriellt szokatlanul lenyűgözve a hentes.

– Ahogy ez a gyémántbánya mutatja, nagyon úgy tűnik – mondta Solriell szinte bűnbánó arcot vágva, miközben felemelte a kezét, amelyen a hatalmas köves gyűrű csillogott.

– Értem – szólt csalódottan a férfi, majd hozzátette. – Ajánlom neki, hogy értékelje a szellemességét. Amúgy meg, tudtam én, hogy közfőnek kellett volna mennem.

– Higgye el, nem azon múlt – nevetett Solriell elképzelve a mindig tréfálkozó hentest az államigazgatás hasznos tagjaként.

Hellric nem feszegette tovább a dolgot, és Nesztha hálás volt, amiért a lyth kivételesen kellő komolyságot varázsolt elő belőle, bár ez kissé aggasztotta is. Persze nem az, hogy barátja egyszer az életben nem tréfálkozással tölti az idejét, sokkal inkább elgondolkodtatta, mekkora hatással van Solriell az emberekre. Az iménti párbeszéd segítségével ennek okára is ráébredt. Ő maga nem tartozott azon emberek közé, akik olyan nyíltan szeretnek vagy akár képesek beszélni a testiségről, ahogyan azt az előbb a lyth tette, ám tudta, hogy legjobb barátja nem veti meg ezt a tárgykört, főképp ha kellő mennyiségű tréfával van fűszerezve. Solriellből mindkettő olyan természetességgel jött, hogy az ember, aki csak ezt hallotta tőle, azt hihette volna, hogy nem is képes komolyságra. Máskor azonban – ahogyan azt Nesztha már ilyen rövid idő alatt megtapasztalhatta, s ami csak még inkább alátámasztotta gondolatmenetét – a lyth olyan finom előkelőséggel beszélt, hogy az olyan egyszerű emberek, amilyennek a férfi magát, és minden sértés nélkül legtöbb barátját is tartotta, csak ámulva csodálhatták. Mégsem érezhették magukat utolsó senkiknek a jelenlétében, ugyanis Solriell mindenkire kellő figyelmet fordított, és a lehető legudvariasabban, és legközvetlenebbül viselkedett, mintha hosszú idő óta ismerné, sőt, barátjának tekintené őket. Erre persze semmi alapja nem lehetett, bár nem ismerte a lyth barátkozási szokásait, de neki magának sokkal több időre volt szüksége, mire közel engedett magához valakit, s figyelmeztetnie kellett magát, hogy Solriell esetében se legyen ez másképp. Rá kellett jönnie azonban, hogy most nem ez a legégetőbb problémája, sokkal inkább az, vajon hogyan fogja viselni az eddig nem tapasztalt testi közelséget. Idegességében megköszörülte a torkát.

– Ideje indulnunk – mondta sürgetően, hogy elejét vegye a hosszas vívódásnak. – Jöjjön, segítek felszállni – mondta Solriellnek.

– Köszönöm – mosolygott rá a lyth válaszképp. – Persze játszhatnám, hogy megsértődöm, amiért nem nézi ki belőlem, hogy egyedül is fel tudok ülni, de gyanítom, ha megszédülnék, és átesnék a ló túloldalára, azzal nem tennék túl jó benyomást.

– Majd ha jobban lesz, visszatérünk erre a kérdésre – mondta Nesztha viszonozva a lyth mosolyát. – Addig is, úgy gondolom, jobb lenne, ha azzal is segítené a fent maradását, hogy férfi módra ül a lóra. Természetesen tartani fogom, de ha valaki ránk támadna, könnyebben tudnék védekezni ellene, ha tudom, hogy kapaszkodik.

Solriell megvonta a vállát.

– Semmi akadálya. Amúgy is otthonosabban érzem magam széttett lábbal.

Nesztha, mint Hellric legjobb barátja, hozzászokott már a hasonlóan szabadszájú tréfákhoz, de míg ha a hentesre ránézett, azonnal meg tudta mondani, ha rosszban sántikál, addig a lyth rezzenéstelen arcából sokszor nehezen lehetett kikövetkeztetni, komolyan gondolja-e.

– Akkor üljön át mégis hozzám, ketten biztosan még jobban éreznénk magunkat.

A hentes arckifejezése végképp meggyőzte Neszthát arról, hogy helyes, amit az imént gondolt.

– Nem, nem, menjen csak szépen Neszthával – kapcsolódott be a beszélgetésbe az orvos is. – A közszeméremsértést bünteti a törvény.

– Belőled amúgy sem akarnánk túl sokat látni – fintorgott Evian.

– Nem osztom a véleményét, mindazonáltal tényleg nem lenne szerencsés – mosolygott Solriell, miközben hagyta, hogy Nesztha végre felsegítse a lóra. – Sajnálom – súgta a fülébe, miután a férfi elhelyezkedett mögötte –, igyekszem a továbbiakban visszafogni magam.

– Megy ez nekik bátorítás nélkül is – válaszolt fanyar mosollyal Nesztha, szándékosan kerülve a lyth tekintetét. Egyre inkább feszélyezte Solriell közelsége most, hogy kényelmesen elhelyezkedett előtte, és az arcuk is szinte összeért.

– Jól sejtem, hogy a színház környékén lakik? – érdeklődött, hogy végre elindulhassanak és elterelhesse a figyelmét.

– Jól. Zöldligetben – felelt Solriell röviden. A férfi nem firtatta tovább, hiszen a pontos címre egyelőre nem volt szüksége ahhoz, hogy tudja, merre indulnak, valószínűleg nem is tudta volna jobban behatárolni akkor sem, ha tudja az utca nevét.

Solriell elismerően figyelte, ahogy a férfiak összeszokott csapatként, szinte szó nélkül alakzatba rendeződtek: Evian ment elöl, az ő lovuk középen, hátul pedig Savion és Hellric kettejüket két oldalról közrefogva. Úgy látta, Eviant elszomoríthatta ez a felállás, mert vágyakozva pillantgatott hátra, miközben poroszkálva elindultak. Nesztha ezúttal sem merte nagyobb sebességre bírni a lovakat a lyth fejsérülésére való tekintettel, ahhoz pedig már túl világos volt, hogy az állatok valós alakjukban mutatkozzanak. A suhanásra csak akkor lesz lehetőségük, amikor majd a város kevésbé lakott területeire érnek.