2013. május 24., péntek

Vasember 3 kritika



Jót tett a Vasembernek a rendezőváltás. Miután Jon Favreau kiszállt a rendezői székből (Happy Hoganként persze maradt) más projektjei kedvéért, a helyét Shane Black foglalta el, aki eddig tulajdonképpen csak akciófilm-rendezéssel foglalkozott (Kiss Kiss Bang Bang, vagy a Halálos fegyver széria). Úgyhogy azt lehetett sejteni, hogy ennek itt is meg tud majd felelni (bár az akciófilm jelleggel a korábbi két film esetében sem volt probléma). Hozta is a jó formáját, a film tele van olyan akciófilmes poénokkal, melyek csak néha tipikusak, de sokszor túllépnek a helyzetkomikumon és azoknak a nézőknek is tudnak vidám perceket okozni, akiknek a humorérzéke nem merül ki a hasraesésekben, a nemi szervek és az emberi testnedvek emlegetésében. Amikor pedig mégis ehhez folyamodik, azt olyan környezetbe helyezi, hogy a váratlanságuk folytán mégis szórakoztatóak maradnak (A megmentőként érkező távirányítású páncél megbotlása és darabokra esése pl. egyszerűen zseniális). A poénok másik forrása pedig sokszor az, hogy egy epikus helyzetben egy hibátlan és istenített karakter valami addig méltatlannak tűnő hibát követ el illetve a környezet kiszámíthatatlanságának esik áldozatul. (Ezt ugye már a Thorban és a Bosszúállókban is nagyon ügyesen csinálták.)
Az egész filmnek egyébként ez az egyik legzseniálisabb húzása, hogy az egész teátrális Bosszúállók-univerzumot behúzza a mi földi, gyarló világunkba. A 90-es évek közepe óta már nem trendi a színes alsónadrágokat és latexharisnyákat kívül hordani a szuperhősöknek (mondjuk másnak sem), Christopher Nolan Batmanjei óta pedig azt is tudjuk, hogy egy denevérfüles kigyúrt fazon története is lehet annyira komoly és bonyolult, hogy még egy művészfilmrajongó se nevessen rajta. (Ha pedig lehet hinni az előzetesnek, akkor könnyen lehet, hogy Superman is hasonló útra lép.)


A Marvel nem ezen az úton indult el, ők meghagyják a geekeknek a nosztalgiázás lehetőségét a színes páncélos hősökkel, bár azért ezeket is újragondolják, nem egyszer pedig a filmekben belső poénként meg is jelenik, pl. az X-men vagy Amerika kapitány esetében. Kapunk tőlük isteneket, űrlényeket, fura kütyüket és szörnyeket, bőrkabátsuhogtatásokat és indokolatlan románcokat is. De a geekek közben felnőttek, ennek megfelelően a filmek is, és úgy sikerül vegyíteniük a komolyabb témákat gyermeki rajongásunk tárgyaival, hogy közben talán még hihetőbbé is válnak, mint Gotham sötét, bűzös utcái. A Bosszúállók-filmek ugyanis tudnak egy fontos dolgot: az életben semmit nem kell túl komolyan venni. Ebben egyébként Joss Whedon a legjobb, talán nem véletlenül ő a geekek királya. De Shane Black is kitett magáért, és a Happy Hogan leteperte Tony Stark, a „Nem láttam semmit az ellenségből, mert túl gyorsan lebuktam” Tony Stark, a féllábon-félkézen repülő Tony Stark ugyanúgy helyet kap a filmben, mint a „14 zuhanó embert is egyszerre megmentek”, vagy a „fél négyzetméteres fémlap mögött is túlélem az öngyógyító csajszit szétcincáló robbanást” Tony Stark.


Ez a Tony Stark most más, már nem az a magabiztos, arrogáns playboy, akinek minden sikerül. Illetve még mindig egy magabiztos, arrogáns playboy, és természetesen legyőzi a végén a rosszfiúkat, de ez csak olyan járulékos maradvány. Vasember öregszik. Márhogy lelkileg, ugye. Pánikbeteg, elkötelezettje a monogám párkapcsolatának és a legtöbb akcióhelyzetben nevetségessé teszi magát. Ehhez nagyban hozzájárul persze az is, hogy az első adandó alkalommal lemeríti és szétcsapatja a páncélját. Ez után kénytelen több kilométeren keresztül a hóban vonszolni azt egy benzinkútig, ahol elhangzik a film leghíresebbé vált mondata: „Elloptam egy faindián poncsóját.” A humorérzékét tehát nem vesztette azért el, sőt!

A szuperhős+gyerek kombó már lerágott csont. Amikor Stark végül egy külvárosi poros sufniban köt ki, amiről kiderül, hogy egy kissrác műhelye és feltalálólaborja, kezdünk félni, hogy ajjaj, idegesítő, ráakaszkodó kölyök, béna poénok és könnyes-nyálas befejezés vár minket a film további négyötödében, de szerencsére tévedünk. A srác akár egy kis Tony Stark is lehetne, jópofa, minden lében kanál, eközben pedig szokatlanul hitelesen hozza azt a gyermeki bölcsességet, amit a filmesek gyakran sikertelenül próbálnak bevetni, hogy nagy igazságokra döbbentsék rá a főhőst. Ty Simpkins nagyszerűen alakít, úgy, hogy néha nem tudjuk eldönteni, hogy megdobnánk egy medicinlabdával, vagy inkább örökbefogadnánk.


A további szereplőkről röviden:
Üdítő, hogy a törékeny Pepper Potts is megkapta a 15 perc szuperhősségét a film végén. Ezzel végre kaptunk egy erős hősnőt, aki nem olyan idegesítő, hogy a láttán erős késztetést érzünk, hogy egy nagy halom téglát vágjunk a fogsorához.
Guy Pearce undorító, de ezen túl a szerepének nincs sokkal több dimenziója, mondjuk nem is kell, a Vasember filmek sosem a meghatározó antihősökre építettek.
Ennek ellenére azért még köpni nyelni sem tudunk, amikor lelövik a Mandarinos poént, na nem azért, mert olyan meglepő, hanem mert ekkor még a film fele hátravan.

A Vasember 3 tehát nagyon nem arra vezet végül, amerre az előzetes alapján gondolnánk. Megtanulunk (mi is, meg maga Stark is) azonban egy fontos dolgot: a Vasembert nem a páncélja teszi azzá, ami, hanem a zsenialitása és a hozzáállása. Ezért aztán az alábbi kép láttán mélységes egyet-nem-értésemnek kell hangot adnom.


Az egész filmet amúgy egy pszichiátriai visszatekintés narrálja, amit a Marvel-filmeknél megszokott végefőcím utáni jelenet meg is erősít, bár jelentősége nem sok van, csak körülbelül annyi, mint a Bosszúállók-végi gyros-evésnek. Úgy tűnik, talán a stúdió is még csak vaktában lövöldözött, hogy hová viszik tovább a történetet. Természetesen kiírták: „Tony Stark visszatér”, azt azonban nem, hogy melyik filmben. A Bosszúállók 2 csak 2015-ben érkezik, a Thor 2-re pedig még novemberig várnunk kell. Addig is (remélhetőleg) élvezhetjük a következő Farkas-filmet júliusban, vagy a DC berkeiből Az acélembert júniusban.


Végezetül jöjjön a Vasember 3 kicsit alacsonyabb költségvetésű thai változata, ami remekül összefoglalja a film kulcsfontosságú pillanatait:)


2013. május 2., csütörtök

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj kritika


A Kvantumtolvaj egy férfias regény. Kombinálja az agyfacsaró kvantumfizikai tudományos fantasztikumot a szintén agyfacsaróan fordulatos mestertolvaj-krimivel. Egyben a végtelen lehetőségek könyve is, aminél az olvasó sosem lehet eléggé felkészülve, mert itt bármi megtörténhet.

A könyvön látszik, hogy írója matematikus-fizikus és ennek megfelelően teljesen tisztában van ezen területek legújabb (és mindenféle) álláspontjaival. Aki csak megközelítőleg ismeri a vonatkozó elméleteket (mint én is), annak a regény a képzelet valóságos túráztatása – jó értelemben. Ez a világ körülbelül annyira lehet furcsa egy mai átlagember számára, mintha Szent Ágoston olvasna Vernét. Ennek ellenére bravúrosan alakítja úgy a karaktereket és az eseményeket, hogy hitelesen érezzük, számukra ez a hétköznapi világ. Elhisszük, hogy ha egy a Kvantumtolvaj világában létező író írná meg ezt a történetet, ő is így tenné. Az persze elgondolkodtató, hogy vajon az emberek személyisége és viselkedése hogyan változna meg ennyi idő múlva, illetve ilyen irányú és mértékű technológiai fejlődés után. Hiszen az, ahogyan 100-150 évvel ezelőtt az akkori fantasztikum írói elképzelték a jövő emberét teljesen különbözik attól, amilyenné valójában vált a társadalmunk és kultúránk. Igaz, a fejlődés előrehaladtával a művészek képzelőereje is egyre nyíltabb lett, ma már sokkal könnyebben el tudunk vonatkoztatni a jelenlegi életünktől, és erre Rajaniemi kiváló példa. De hogy bármelyik írónak is sikerült-e teljesen elszakadni az ilyen előfeltételezésektől, azt csak a jövő mondhatja meg.


A regény világfelépítése nemhogy nem szájbarágó, de szándékosan dolgoztatja az olvasó agyát. Az esetek 90%-ában követi azt az elvet, hogy mivel a szereplők mind ismerik a világot, amiben mozognak, nem adhatja esetlenül a szájukba (vagy a gondolataikba) az olvasó számára ismeretlen fogalmak magyarázatát. Ezért először kapkodni kell a fejünket, ha magunk elé akarjuk képzelni a teljes elénk tárt valóságot. (Ezt mondjuk szinte minden kritikában a fejéhez is vágják az írónak) Azonban pontosan elég információt rejt a szövegkörnyezet ahhoz, hogy rögtön megértsük a szándékot és néhány (tucat) oldal után teljes képet is kapjunk ezekről a fogalmakról. Ugyanakkor aki nem szeret a háttér információk után (is) nyomozni, az lehet, hogy nem fogja szeretni (eleinte) a könyvet. Azon néhány esetben, amikor konkrét magyarázatokat kapunk, azokat észrevétlenül és indokoltan csempészi be a szövegbe. Üdítő néha olyan szöveget olvasni, ahol nemcsak hogy nem nézik hülyének az olvasót, hanem egyenesen edzik is.
Lehet azonban olvasni és élvezni is a Kvantumtolvajt annak is, akinek lövése sincs a kvantumfizikáról és nem is érdekli. Ha az ember túl tud lépni azon, hogy néha egy-egy szót nem ért, akkor körülbelül abba a tudatállapotba kerül, ami fantasyk olvasása közben szokott előállni. Hiszen az emberek nagy része ugyanannyira nem tartja magát mágusnak, ahogy kvantumfizikusnak sem, ilyenkor tehát a „bármi megtörténhet, idővel majd megtudjuk, mi” üzemmódba kapcsolunk.


Imádnivaló az, ahogyan korunk modern popkulturális elemeit szinte az ősidőkön való nosztalgiázással említi, ahol például egy mai Lan-party egy társadalom alapvető hagyománya lehet – igaz kb. annyira autentikusan mint manapság egy Reneszánsz Vásár. Mindezeket az utalásokat azzal a trükkel teszi hitelessé, hogy tulajdonképpen sosem nevezi meg őket, csak a leírásból lehet következtetni, hogy melyik képregény, szerepjáték vagy fantasy hőséről van szó. A könyv végén pedig még kapunk egy „Nem vagyok az apád”-rájátszást is. Többször eltöprengtem, vajon hány utalást rejthetett el, melyeket ismeretek hiányában nem vettem észre.

A fejezetek eleinte felváltva szólnak Jeanról és Isidore-ról. Ennek megfelelő a címük is: A tolvaj és …. illetve A detektív és …. Majd a végén már keverednek és össze is olvadnak, ahogy az eseményszálak összeérnek. Ezeket szakítják meg a közjátékok, amelyek valami rajtuk kívül álló vagy múltbéli eseményt jelenítenek meg. És bár a befejezés már majdhogynem nyálas is, az utolsó közjáték szolgáltat nekünk egy függővéget is.


A szereplőkről:
A főbb szereplőkben van egyfajta átívelő közös érzés, ami valószínűleg egyrészt a számunkra egységesen idegen világ adottságainak, másrészt annak köszönhető, hogy mindannyian erős karakterek. Ennek ellenére azonban mindannyian egyéniségek, egyre dimenzionálódnak a történet előrehaladtával, a visszaemlékezések pedig egészen új személyiségfejlődésre is felhívják a figyelmünket.

Jean le Flambeur
„Raymonde hosszasan méreget, amire a legszebb mosolyommal válaszolok. Nagyon hosszú ideig gyakoroltam a tükör előtt, hogy passzoljon az új arcomhoz.”


Érdekes figyelni a nevekre, szinte minden esetben beszédesek, vagy utalnak valakire. Jean le Flambeur neve „hazárdjátékost” jelent, korábbi neve, a Paul Sernine pedig Arsene Lupin egyik álneve. Rajaniemi egyébként szándékosan és nem titkoltan kölcsönöz Leblanc regényeiből, a regény mottóját is innen választotta.
Csaló archetípusának megfelelően trükkös, szellemes és művészi szinten űzi a lopást. Ahogy ő maga is mondja: „Sohasem osztom meg a terveimet félkész állapotban. Ez egy kreatív folyamat. A bűnöző művész, kreatív elme; a nyomozók pedig csak kritikusok.” Ugyanakkor ritka pillanatokban tetten érhető rajta egyfajta kedves esetlenség és egy kis tolvajbecsület is.

Mieli
„Mieli vagyok, Karhu lánya a Hiljainen kotóból. És sohasem hazudok.”


Mieli egy igazi erős női karakter, az a fajta, akiket a férfi írók maguk mellé akarnak, és amilyenné sok nő válni szeretne és/vagy féltékeny rá. Sikeresen egyensúlyoz a hűvösen titkolózó, irányító harcos nőalak típusának mezsgyéjén anélkül, hogy beleesne a sablonos feleslegesen nyavalygó kihaénnemség hibájába. Mieli, aki „letépte egy fiatal lány karját, és azzal vert agyon három embert.”
Jó húzás tőle, hogy már az elején leszögezi, neki bizony már van valakije, aki iránt mélyen kötődik, ezzel megakadályozva az olvasót abban, hogy rögtön romantikus szálakat kezdjen szőni a főszereplők között. (Bár ez férfi írók esetében kevésbé tendencia) Ami még szebb, hogy ennek ellenére megadja rá a lehetőséget.
Mieli és szerelme, Sydän neve is beszédes („elme” és „szív”), de sokat nem tudunk meg az utóbbiról illetve kettejük múltjáról, úgyhogy ezek jelentőségének kifejtése valószínűleg a következő könyvekre vár.

Perhonen
„Veled még beszélhetek anélkül, hogy megütnél, igaz?
Miért kellene megütnöm téged? – kérdezi a hajó. – Vannak lézereim.”


Perhonen, a Mieli által énekből szőtt hajó az egyik kedvenc szereplőm, kacérkodó, vicces, és van benne egyfajta szexisség, ami az emberen kívüli intelligenciák sajátja. A lepkeavatar-áradat pedig már egyenesen cuki egy olyan „géptől”, aki százezer kilométerről kilézerezheti.

Isidore Beautrelet
„Isidore sosem értette, nemzedéke egyes képviselői miért szórják az Idejüket két kézzel anyagi javakra és szolgáltatásokra, hogy kurta, bár pompázatos életet éljenek nemesként, mielőtt Hallgatagként nekilátnak a hosszú és gyötrelmes robotnak. Különösen akkor, ha helyette rejtélyek megoldásával is foglalkozhatnának.”


Isidore egy meglepő karakter, leginkább azért, mert a fülszöveg mesterdetektívként hivatkozik rá, az ember pedig ilyenkor egy rideg, precíz férfira számít, akinek legalább annyira szövevényes a múltja, mint ellenfelének, és megszállottsággal üldözi a tolvajt. Ehhez képest egy fiatal fiút kapunk, aki hátköznapi életet él egy másik diákkal együtt bérelt lakásban, felfordul a gyomra a riksapókozástól (a marsi taxi), teljesen hétköznapi civódásokkal tarkított párkapcsolatot folytat a zoku Pixillel és virágcsokrot visz a Hallgatagként dolgozó apjának (ez a momentum később még érdemel pár szót). Talán az egyik legemberibb, leghihetőbb karakter a regényben. Ugyanakkor tudásával és készségeivel valóban megfelel a mesterdetektív fogalmának. Az ő nevét (illetve a fiatal detektív karakterét) egyébként Rajaniemi szintén Leblanc regényeiből vette.

Raymonde szintén egy összetett karakter, aki talán a legkiegyensúlyozottabb arányban váltogatja a regényesen menő és a fájdalmasan emberi oldalát. Róla azonban spoiler nélkül nem lehet túl sokat beszélni, ezért maradjon ennyiben
.
Zárásként néhány szó az egyik kedvenc jelenetemről, amire már utaltam korábban:
Érdekes a marsi társadalmi rendszer, ahol a fizetőesztóköz az idő (ez mondjuk nem Rajanieminek jutott először az eszébe), s amikor ez lejárt, az emberi tudatok mesterséges testekben szolgálják a társadalmat Hallgatagokként. Isidore látogatása a Hallgatagságát töltő apjánál valóban igazi Alvilágba való leereszkedés, ahogyan azt a fejezetcím is sugallja. A terraformálást előkészítő és végző Hallgatagok feladata igazi sziszifuszi munka, hiszen a phobosok úgyis mindig újra lerombolják, amit építettek. Érdekes kérdéseket vet föl a hittel, a halállal, újjászületéssel és a túlvilággal kapcsolatban a marsi törvényeknek ez a menete. Különösen, amikor kiderül, mennyire emberiek a tudatok ebben az állapotban is, hiszen Isidore apja újra és újra a szeretett nő arcát vési bele a kőbe, noha feleslegesen. Paradox módon a könyv egyik legélettelibb jelenete ez.


A kiadásról:
Az Ad Astra kiadó az egyik legigényesebb most a hazai piacon. Ennek megfelelően a borítók mind gyönyörűek. Sánta Kira grafikái zseniálisak, ugyanakkor nekem a második rész borítója jobban tetszik. A szerkesztés szinte makulátlan, csak csekély számú elütés, félreírás, csúszik be. A fordítás gördülékeny, a saját alkotású szavakkal jól bánik.


karakterek: 4,5
történet: 5
stílus: 5
borító: 4,5
kiadás: 4,5
fülszöveg: 5