2013. május 24., péntek

Vasember 3 kritika



Jót tett a Vasembernek a rendezőváltás. Miután Jon Favreau kiszállt a rendezői székből (Happy Hoganként persze maradt) más projektjei kedvéért, a helyét Shane Black foglalta el, aki eddig tulajdonképpen csak akciófilm-rendezéssel foglalkozott (Kiss Kiss Bang Bang, vagy a Halálos fegyver széria). Úgyhogy azt lehetett sejteni, hogy ennek itt is meg tud majd felelni (bár az akciófilm jelleggel a korábbi két film esetében sem volt probléma). Hozta is a jó formáját, a film tele van olyan akciófilmes poénokkal, melyek csak néha tipikusak, de sokszor túllépnek a helyzetkomikumon és azoknak a nézőknek is tudnak vidám perceket okozni, akiknek a humorérzéke nem merül ki a hasraesésekben, a nemi szervek és az emberi testnedvek emlegetésében. Amikor pedig mégis ehhez folyamodik, azt olyan környezetbe helyezi, hogy a váratlanságuk folytán mégis szórakoztatóak maradnak (A megmentőként érkező távirányítású páncél megbotlása és darabokra esése pl. egyszerűen zseniális). A poénok másik forrása pedig sokszor az, hogy egy epikus helyzetben egy hibátlan és istenített karakter valami addig méltatlannak tűnő hibát követ el illetve a környezet kiszámíthatatlanságának esik áldozatul. (Ezt ugye már a Thorban és a Bosszúállókban is nagyon ügyesen csinálták.)
Az egész filmnek egyébként ez az egyik legzseniálisabb húzása, hogy az egész teátrális Bosszúállók-univerzumot behúzza a mi földi, gyarló világunkba. A 90-es évek közepe óta már nem trendi a színes alsónadrágokat és latexharisnyákat kívül hordani a szuperhősöknek (mondjuk másnak sem), Christopher Nolan Batmanjei óta pedig azt is tudjuk, hogy egy denevérfüles kigyúrt fazon története is lehet annyira komoly és bonyolult, hogy még egy művészfilmrajongó se nevessen rajta. (Ha pedig lehet hinni az előzetesnek, akkor könnyen lehet, hogy Superman is hasonló útra lép.)


A Marvel nem ezen az úton indult el, ők meghagyják a geekeknek a nosztalgiázás lehetőségét a színes páncélos hősökkel, bár azért ezeket is újragondolják, nem egyszer pedig a filmekben belső poénként meg is jelenik, pl. az X-men vagy Amerika kapitány esetében. Kapunk tőlük isteneket, űrlényeket, fura kütyüket és szörnyeket, bőrkabátsuhogtatásokat és indokolatlan románcokat is. De a geekek közben felnőttek, ennek megfelelően a filmek is, és úgy sikerül vegyíteniük a komolyabb témákat gyermeki rajongásunk tárgyaival, hogy közben talán még hihetőbbé is válnak, mint Gotham sötét, bűzös utcái. A Bosszúállók-filmek ugyanis tudnak egy fontos dolgot: az életben semmit nem kell túl komolyan venni. Ebben egyébként Joss Whedon a legjobb, talán nem véletlenül ő a geekek királya. De Shane Black is kitett magáért, és a Happy Hogan leteperte Tony Stark, a „Nem láttam semmit az ellenségből, mert túl gyorsan lebuktam” Tony Stark, a féllábon-félkézen repülő Tony Stark ugyanúgy helyet kap a filmben, mint a „14 zuhanó embert is egyszerre megmentek”, vagy a „fél négyzetméteres fémlap mögött is túlélem az öngyógyító csajszit szétcincáló robbanást” Tony Stark.


Ez a Tony Stark most más, már nem az a magabiztos, arrogáns playboy, akinek minden sikerül. Illetve még mindig egy magabiztos, arrogáns playboy, és természetesen legyőzi a végén a rosszfiúkat, de ez csak olyan járulékos maradvány. Vasember öregszik. Márhogy lelkileg, ugye. Pánikbeteg, elkötelezettje a monogám párkapcsolatának és a legtöbb akcióhelyzetben nevetségessé teszi magát. Ehhez nagyban hozzájárul persze az is, hogy az első adandó alkalommal lemeríti és szétcsapatja a páncélját. Ez után kénytelen több kilométeren keresztül a hóban vonszolni azt egy benzinkútig, ahol elhangzik a film leghíresebbé vált mondata: „Elloptam egy faindián poncsóját.” A humorérzékét tehát nem vesztette azért el, sőt!

A szuperhős+gyerek kombó már lerágott csont. Amikor Stark végül egy külvárosi poros sufniban köt ki, amiről kiderül, hogy egy kissrác műhelye és feltalálólaborja, kezdünk félni, hogy ajjaj, idegesítő, ráakaszkodó kölyök, béna poénok és könnyes-nyálas befejezés vár minket a film további négyötödében, de szerencsére tévedünk. A srác akár egy kis Tony Stark is lehetne, jópofa, minden lében kanál, eközben pedig szokatlanul hitelesen hozza azt a gyermeki bölcsességet, amit a filmesek gyakran sikertelenül próbálnak bevetni, hogy nagy igazságokra döbbentsék rá a főhőst. Ty Simpkins nagyszerűen alakít, úgy, hogy néha nem tudjuk eldönteni, hogy megdobnánk egy medicinlabdával, vagy inkább örökbefogadnánk.


A további szereplőkről röviden:
Üdítő, hogy a törékeny Pepper Potts is megkapta a 15 perc szuperhősségét a film végén. Ezzel végre kaptunk egy erős hősnőt, aki nem olyan idegesítő, hogy a láttán erős késztetést érzünk, hogy egy nagy halom téglát vágjunk a fogsorához.
Guy Pearce undorító, de ezen túl a szerepének nincs sokkal több dimenziója, mondjuk nem is kell, a Vasember filmek sosem a meghatározó antihősökre építettek.
Ennek ellenére azért még köpni nyelni sem tudunk, amikor lelövik a Mandarinos poént, na nem azért, mert olyan meglepő, hanem mert ekkor még a film fele hátravan.

A Vasember 3 tehát nagyon nem arra vezet végül, amerre az előzetes alapján gondolnánk. Megtanulunk (mi is, meg maga Stark is) azonban egy fontos dolgot: a Vasembert nem a páncélja teszi azzá, ami, hanem a zsenialitása és a hozzáállása. Ezért aztán az alábbi kép láttán mélységes egyet-nem-értésemnek kell hangot adnom.


Az egész filmet amúgy egy pszichiátriai visszatekintés narrálja, amit a Marvel-filmeknél megszokott végefőcím utáni jelenet meg is erősít, bár jelentősége nem sok van, csak körülbelül annyi, mint a Bosszúállók-végi gyros-evésnek. Úgy tűnik, talán a stúdió is még csak vaktában lövöldözött, hogy hová viszik tovább a történetet. Természetesen kiírták: „Tony Stark visszatér”, azt azonban nem, hogy melyik filmben. A Bosszúállók 2 csak 2015-ben érkezik, a Thor 2-re pedig még novemberig várnunk kell. Addig is (remélhetőleg) élvezhetjük a következő Farkas-filmet júliusban, vagy a DC berkeiből Az acélembert júniusban.


Végezetül jöjjön a Vasember 3 kicsit alacsonyabb költségvetésű thai változata, ami remekül összefoglalja a film kulcsfontosságú pillanatait:)


Nincsenek megjegyzések :