Dan Brown: Inferno - kritika

Krimiírónak lenni nem lehet könnyű. Egy idő után a megújulás szinte lehetetlen, és a fordulatok kiszámíthatóvá válnak. Dan Brown a hatodik regényével (és negyedik Langdon-történetével) már pont eljuthatna ide (sokan már a korábbi könyveknél is érzékelték a tüneteket), de mégsem teszi. Bár vannak dolgok, amiket lehet előre tudni, vannak, amiken nem lepődünk meg, de az Inferno nagyrészt mégiscsak egy művészettörténeti hullámvasút és/vagy kísértetkastély.

A legszebb dolog az egészben az, hogy látszik a könyvön Brown szándékos erőfeszítése (és nem erőlködése) a fejlődésre az írói eszköztár terén. Ez már a fülszöveget olvasva is kiderül, hiszen ezúttal nem a jól ismert "bűncselekmény történik majd hívják Robert Langdont, hogy fejtse meg a szimbólumokat" forgatókönyvet követjük. Illetve mint kiderül, az események így zajlottak, de a narráció ezúttal az események közepéről indul, megfejelve egy jólirányzott amnéziával, csak hogy ne csak nekünk, de kedvenc szimbólumkutatónknak is nehéz legyen összerakni a különböző emberek visszaemlékezéseiből a valóságot.

Így aztán a csavarok meghatványozódnak, senki sem az, aminek elsőre tűnik, mindenki másnak dolgozik, mint elsőre hinnénk, más a célja, mint amit a történet elsőre sugall. De a legszebb az egészben az, hogy ezeknek a nagy részét olyan mesterien rejti el a narrációban, hogy észre sem veszük, hogy mér rég gyanítanunk kellene valamit. Néha utal valamire, de csak annyira, hogy még épp ne legyen gyanús az olvasónak, hogy ha utal rá akkor biztos nem úgy van. Van amikor azonban pusztán a jelenetek és a mondatok sorrendjével sugall számunkra valamit, anélkül, hogy bármi konkrét utalást tenne, kihasználva az olvasó valószínűsíthető előfeltételezéseit. Ez már eleve olyan bonyolult tervezést feltételez, olyan körbetekert visszacsatolásokat igénylő gondolkodást, hogy már az elképzelésébe is belefárad az agyam. Némelyik illúzió annyira erős volt, hogy vissza kellett olvasnom, mert meg voltam győződve róla, hogy igenis egyértelmű utalást kaptunk az adott dologra, majd kiderült, hogy bizony erről szó sincs.

"Ó ti, kik éltek józan értelemben,
lessétek, mily tan látható keresztül,
elfátyolozva különös rimemben!"

Talán a fenti, a könyvben sokat emlegetett idézet nem csak Dante Poklára és a könyvben szereplő rejtélyre áll, hanem az egész regényre. Talán ki akarja szúrni vele a szemünket, hogy elgondolkodjunk, vajon a könyvben leírtak mögött mennyi olyan, még súlyosabb titok állhat, amelyet már ő sem mert leírni. S, hogy vajon mennyi olyan ferdítés van, amit kénytelen volt megtenni azért, hogy ezt mind le merje írni. Elvégre: "A tökéletes illúziónak a valóság lehető legtöbb elemét kell tartalmaznia."
A fenti ferdítés jó példája, hogy az egész összeesküvés szervezője egy magánszemély, még csak véletlenül sem maga a WHO, sőt, naiv módon a WHO még rá is csodálkozik egy ilyen szörnyű tervre, szembeállítva a maga hétköznapi értelemben vett erkölcsös és nyilvánosan is vállalható módszereivel. Ez egyébként az összes könyvére jellemző, ha nem is minden főgonosz magánszemély, de semmiképpen sem az általuk képviselt szervezet jóváhagyásával tevékenykednek.
Talán arra is akar késztetni minket, olvasókat, hogy ezt a gondolkodást az utolsó lap után se hagyjuk el, hanem tartsuk fenn folyamatosan, és így szemléljük a világ történéseit, elvetve az előfeltételezéseinket (és előítéleteinket) és megkérdőjelezve azt, amit a szemünk elé tesznek. Ha ezt elérte, akkor igazából már lényegtelen, hogy a történet elemeiből mi igaz és mi nem, mert a lényeg, hogy már semmit sem hiszünk el csak úgy egyszerűen.

A végkifejletkor szerintem a legtöbb olvasóban felmerül a kérdés: Na és akkor mi van? Miért olyan rossz ez? Sőt, szerintem a lehető legjobb megoldás. Persze elképzelhető, hogy van, akinél ez már kiveri a biztosítékot, vagy egyszerűen csak krimiíró nem adhatja a karakterei szájába, hogy teljesen egyetértsenek egy merénylővel.

Mindenesetre Dan Brown az Infernoval magasra tette fel saját magának a lécet. És hogy ezt felül tudja-e múlni majd a jövőben, azt mi még nem tudhatjuk, legfeljebb csak a csillagok.

Sarah J. Maas: Throne of Glass - Üvegtrón kritika

Az Üvegtrón egy átlagosan jó fanatasy - lenne. Egyetlen szépséghibája van csak, amitől azonban az egész gondosan szerkesztett mű az alapjaitól omlik össze: ez pedig maga a főszereplő.

Sok múlik azon, hogy a könyv főszereplője mennyire szerethető az olvasónak, sokaknak a legmeghatározóbb eleme a könyvnek. Celaena Sardothien egy erős női karakter, legalábbis annak szánták, de láthatóan az írnónőnek és nekem más fogalmaink vannak az erő szó jelentését illetően. Bár úgy sejtem, egy bérgyilkosképző mester sem tekintené a szakmai erények csúcsának az önuralom teljes hiányát.

A borítóról ez köszönt ránk:

"Jégből van a szíve. Acélból az akarata. A könyörtelen orgyilkos."

És valóban ilyennek kell lenni valakinek, még akkor is ha történetesen egy 18 éves lány. Mert akit 8 éves kora óta nevel, tanít és edz a bérgyilkosok királya, akivel eltöreti a saját jobb kezét, hogy kénytelen legyen megtanulni a balt is ugyanolyan ügyesen használni (ami mondjuk mellékesen ostobaság, tekintve hogy milyen maradandó sérüléseket okozhat ez, ami később sokkal nagyobb hátrány lehet, de ezen már nem akadunk fenn), aki ki tudja hány embert ölt már meg hidegvérrel, aki látszólagos törékenysége ellenére könnyedén képes végezni egy tucat jól képzett és bivalyerős harcossal, aki mindemellett precíz és körülbelül az összes harci nemben profi, akinek a nevét egy egész kontinens féli, aki egy évig húzta egy rettenetes sóbányában, amibe a legtöbben pár hónap után belehalnak, s ahonnan néhány sebhelytől eltekintve maradandó sérülések nélkül távozik (és szűzen!, mert ugye még az őrök is ennyire féltek tőle), akkor joggal feltételezhetjük, hogy az erőn és ügyességen kívül, amit bárki megszerezhet, még a szellemét is edzette, az elméjét is facsarta, s a jelleme sziklaszilárd, önbizalma megingathatatlan, különben hogy is lehetne jobb mindenkinél.

Ez tehát amit állítanak róla. Közben pedig a "mutasd, ne mondd" elve földbe tiportan végzi Celaena csizmatalpa alatt, mert a viselkedése alapján inkább tűnik úgy, mintha egy ügyes szélhámos bitorolná a rettegett orgyilkos nevét, mintsem, hogy elhiggyük, hogy a lány, aki önbizalomhiánya (vagy inkább az írónő önbizalomhiánya...) kompenzálásaként mindenkire ráripakodik, minden megjegyzés sérti, s kimondva vagy gondolatban mindenkit rendre megnyúzással vagy fojtogatással fenyeget, megegyezik a fenti szereplővel. Nehéz elhinni a hatalmas orgyilkosról, aki egy évig éhezett Távolvég sóbányáiban, hogy több heti jóltápláltság és rendszeres és ízletes étkezések után se tudná megállni, hogy egy ültő helyében ne egyen meg több mint fél kiló édességet. Nehéz elhinni, hogy egy edzett harcos, aki a legszélsőségesebb körülményeket is kiállta, nyavalyogjon minden edzésen hogy hagyják már abba, fanyalogjon akkor, ha fel kell kelnie. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy nem bírja, elvégre a haláltábor nyilván megviselte. De egy a fentiekkel leírt jellemnek nem szabadna nyavalyognia. A kontinens legjobb orgyilkosa olyan trükkös kell legyen, hogy nem lehet annyira ostoba, hogy ne jöjjön rá, mekkora előnye származik abból, hogy álnéven vesz részt a bajnokságban. És a sort lehetne folytatni. Egyszóval a karakter egyszerűen hiteltelen.

Nem lenne ugyanakkor a bemutatott jellemével semmi baj (már azon túl, hogy idegesítő, de ez egyéni ízlés dolga), ha amit ő maga és mások is állítanak róla, nem mondana ellent a valóságnak. Ha teszemazt nem azért lenne nagyszerű harcos, mert kiképezték, hanem születésétől fogva meglevő különleges képessége lenne az emberfeletti erő és ügyesség, akkor hihető személyiség lenne, hiszen nem nagyon kellett volna küzdenie semmiért, mindent készen kapott volna. Mert sajnos a viselkedése alapján olyan lánynak tűnik, akinek sosem volt nagyobb gondja annál, minthogy csúnyát mondott rá az a fiú a sor végén. És ezen nem változtat az sem, ha néha felvillantunk egy kis sötét titkot, emléket a múltjából. Arrogánsnak lenni nem egy sérülés eredménye, hanem az önuralom hiánya.

Néhány idézet, ami jól rávilágít Celaena jellemére:

"Well, who wants to be hated? Though I'd rather be hated than invisible."

„What's the point in having a mind if you don't use it to make judgements?”

“You’ll be sweating when I skin you alive and squish your eyeballs beneath my feet,”

Ennyit a könyv hibáiról, mert összességében véve ez a fő probléma vele. Számomra ugyan indokolatlan volt a romantikus vonal mennyisége és haladási sebessége, és némely párbeszédnél vagy a pár hónapos ismeretségek gondolatban már-már örök szerelemmé avanzsálása kapcsán sokszor a falba akrtam verni a fejem, de ezeket igazából a műfaj lassan már megköveteli (már a romantikus, nem a fantasy), ezért aztán figyelmen kívül lehet hagyni őket, nem szeretem, ha egy műfajt azért hibáztatnak ami, vagy azért, hogy miért nem más, mint ami.

Ha tehát a fő karakter inkoherenciáját nem vesszük figyelembe, akkor egy jó fantasyt kapunk, amiben becsülendő a stílusok keverése, mert kapunk itt epikus harcot, szörnyeket, szellemeket, mágiát és misztikumot, gyilkossági nyomozást és sötétben rettegést, udvari intrikákat is. A regény tehát cselekményében összetett, és a háttér is meglehetősen jól felépített, mind a világ, mind a karakterek múltja szempontjából. Nagy eredménye a könyvnek, hogy sok másikkal ellentétben nem lehet érezni, hogy a történet akkor kezdődött volna el, amikor mi a könyv első lapján becsatlakoztunk, inkább belecsöppenünk az események közepébe. A főszereplő személyisége is (elvileg...) már kialakult, mire megismerjük. 

A cselekményvezetés bár extrém csavarokat ugyan nem tartogat, mégis kellően tudja mellőzni a sablonokat, az izgalmat jól tartja fenn végig, és sikerült egy-egy egészen félelemkeltő jelenettel is megtűzdelni.

A többi karakter a jó-rossz skáláján való elhelyezkedésétől függően kellően szerethető vagy gyűlölhető, bár a negatív karakterek sajnos eléggé kétdimenziósak, még nézőpontkarakterként sem jelenik meg az emberi mivoltuk.  

A fantasztikum mennyisége és kidolgozottsága bár nem kiemelkedő, de jó. Bár többnyire elmondható, hogy a mi világunktól csak kevés esetben tudott az írónő elvonatkoztatni (Yulemas, Samhuinn? Sakk és billiárd? Komolyan? Ha már nem tudsz saját dolgot kitalálni, legalább nevezd el máshogy! [Azt még Martin is meg tudta csinálni]), de azon belül szépen kidolgozta, s néha egész kreatív ötletek is feltűnnek, illetve sok érdekes dolgot vetít előre a folytatásokra. Ezen kívül látszik, hogy rengeteg háttér van meg az írónő fejében, amiből az olvasó egyelőre csak a jéghegy csúcsát látja.

A nemek viszonya azonban kicsit kérdéses ebben a világban. Egy olyan ország (vagy talán az egész kontinens? ez nem világos), ahol a fő istenség, mindenek ura egy istennő, s ahol van harcos női istenség is, az egyház feje papnő, és maga a vallás az emberek életének fontos része, (még ha nem is mindenki lelkesedik az egyházi szertartások iránt, de az istenek léte és hatalma úgy tűnik, nem kérdés), elképzelhetetlen számomra, hogy majdnem annyira hímsoviniszta nézetű legyen, mint a mi világunk előző századai. Mert bár Celaena elismert bérgyilkos, de neme és fiatalsága meglepő mindenki számára, s a bajnokság többi 23 résztvevője mind hímnemű - mint ahogy az összes katona, harcos vagy testőr is. A nőknek láthatóan rendes megélhetési módjuk nem nagyon van, leginkább a házasodás révén juthatnak előrébb. Szép gesztus és jó ötlet felfordítani a sokszor a mi világunkra emlékeztető rendszert egy nőközpontú vallással, de egy olyan írónak, aki ráadásul vallástörténetből is diplomázott, nem szabadna elfelejtenie, hogy ennek mekkora hatással kellene lennie a társadalomra illetve az emberek általános felfogására.

Összességében tehát az írónőben megvan a potenciál, a kidolgozottság, dramaturgia terén nem lehet rá panasz. Szívesen várnék a jövőben tőle egy olyan sorozatot, ahol már megtanult elvonatkoztatni a saját vélt, valós, vagy vágyott személyiségétől, hogy kaphassunk tőle egy hiteles főszereplőt és kidolgozott mellékkaraktereket.

A dinó meg a zürhajó között fészkel a kárókatona - Föld után ellenvélemény

Alacsony elvárásokkal ültem be a Smith családi mozira, mert a film előzetes híresztelése és első kritikái rosszat sejtettek. Tartalmatlannak, unalmasnak minősítették, amit csak azért hoztak létre, hogy Will Smith és a fia ismét szerepelhessenek egy közös filmben. Mivel azonban mások véleménye nem szokott minket eltántorítani, az előzetes pedig ígéretesnek tűnt, igenis beültünk a filmre.
Két lehetséges előrejelzésem volt: vagy valóban rossz filmet fogunk megnézni, amin a látványvilágon kívül nem sok minden van, csak apa és fiú unalmas szenvelgése és hosszas tájbabámulások, vagy a kritikusok nagy része téved, és igenis van ennek mondanivalója is, csak nehéz észrevenni. Utóbbit kevéssé tartottam valószínűnek, mert egy sci-fitől ha az ember mondanivalót vár, akkor társadalomkritikára vagy agypukkasztó tudományos-pszichológiai fejtegetésekre számít, esetleg bedrogozott flesselésekre, amikor az űrhajó teret vált/fénysebességre/elképzelhetetlen sebességre kapcsol és átmennek skótkockás plédbe. Namármost, aki ezt várta, annak valóban csalódnia kellett, mert ezek egyike sem történt meg, és igazából a sci-fi vonal is kevésben kimerült, mert a film ¾-ében gyönyörű erdei tájakat néztünk, és többnyire csak Jaden Smith színeváltó kezeslábasa emlékeztetett minket arra, hogy milyen besorolású mozira is ültünk be.

Amikor a Smith család filmjéről beszélnünk, nem szabad elfelejteni, hogy a házaspár „csupán” producer, apa és fia pedig „csak” a fő- (és körülbelül egyedüli) szereplők. (Bár azt meg kell jegyezni, hogy a történet alapötlete is Will Smith fejéből pattant ki.) A rendezői székben ugyanis M. Night Shyamalan ült, ő írta a forgatókönyvet és exekutív producere is volt a filmnek. Ez a tény a filmre való várakozás során többször is a tudomásomra jutott és többször el is felejtettem, sőt, még az első negyed órában is a tudatom peremén lavírozott ez az információ. Az agyam megtett mindent, hogy objektívan nézhessem a filmet.
Shyamalan tipikusan az az ember, akinek a munkáira azt szokták mondani, az emberek vagy imádják vagy gyűlölik. Szóval aki az utóbbi kategóriába tartozik, az nem fogja szeretni ezt a filmjét sem - meg ezt a kritikát sem. Én személy szerint szeretem a filmjeit, bár az alkotásainak egyelőre csak úgy kb a felével vagyok ismeretségben, sci-fit (Az esemény, Jelek) pedig még nem láttam tőle. Amit mindenki tud viszont róla, hogy a filmjeit egytől-egyig jellemzi az emberfeletti jelenléte, már a hagyományos, misztikus, nem a tudományos transzhumán értelemben. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor ismét tudatosították bennem, hogy A Föld után bizony Shyamalan-film, értetlenségemnek adtam hangot. Az előzetes alapján ugyanis ebbe a sztoriba nem lehet misztikumot szuszakolni. Akció, űrhajók, kütyük, gonosz lények, zuhanás, egy kis Robinson-feeling, esetleg tényleg egy kis apa-fiú szenvelgés és monológok, jó esetben egy agytekerő csavar a végére, amiből kiderül, hogy semmi nem is úgy van. De misztikumot kb olyan eséllyel várunk tőle, mint azt, hogy Sandra Bullock FBI-egyenruhában, Chewbacca hátán lovagolva disznóvicceket mesél. Pedig bizony ezt kapjuk. Márhogy misztikumot, nem disznóvicceket.

A film első negyede szépen teljesít a tudományos fantasztikum megvalósítása terén, látványos, idegen hangulatú, mégis emberi. De igazából a CGI-jal ki is fújt, mert a hitelesség valahol a nullát közelíti. A tudományos bakik sora azzal kezdődik, hogy a történet az eseményeket legalább ezer év múlvára teszi, ehhez pedig kapunk egy olyan technológiai fejlettséget, aminél néha még a 2100-as évekre is elszálltabbakat jósolnak. A film nem utal arra, hogy azon kívül, hogy a Földet tönkretettük és ezért másik bolygóra kényszerültünk, történt-e volna bármilyen komolyabb világvége, amely évszázadokra visszavetette a fejlődést. Ennek hiányában legalábbis olyan magas nano- és/vagy kvantumtechnológiai fejlettséget és poszthumanizmust várnánk, aminek Will Smith lábsérülése bakfitty kellene hogy legyen, és ami mellett pl. a mérgező levegő elleni védőspray, a könnyen törő kijelzőjű kommunikációs eszközök, az alakot változtató multifunkciós szúró(!)fegyver kőkorszakinak tűnnek. A földi természet több fejlődést mutatott ez alatt az idő alatt, mint az emberi találékonyság, és bár az extrémen zord(nak tűnő) körülmények is tűnhetnek indokolatlannak, ezek megkérdőjelezését mellőztük, elvégre az evolúció mindig is nagyon találékony volt.

A film a Földre zuhanás után gyakorlatilag kétszereplős, csak néha szakítják meg visszaemlékezések, amik folyamatosan tárják fel Kitai (Jaden Smith) bűntudatának és egyéb lelki bajainak okait. Egy ilyen karakterközpontú kevésszereplős filmnél nem mellékes szempont a színészek tehetsége, vagy annak hiánya. Will Smith nyilván nem számít a legdrámaibb erejű színészek közé, de azért tehetségtelennek senki sem mondhatja. Ennek ellenére a teljes játékidőt tulajdonképpen kettő arcmozdulattal játssza végig: a homlokráncolás és a kényszeres szájösszehúzás zavarbaejtő elegyével, ami feltehetően a félelem nélküli, ezáltal érzelemmentes(nek tűnő) ember szenvtelen arckifejezése hivatott lenni, de sajnos inkább olyan érzést kelt, mintha egy 17. századi színtársulat tankönyvéből nézte volna ki. A fia ehhez képest egész repertoárt mutat be, ami leginkább a félelem köré összpontosul (amíg azt le nem győzi), azt viszont nagyon hitelesen teszi. Nem keménykedik irreálisan és nem is túlozza el, pontosan hozza a felnőtt- és gyerekkor határán egyensúlyozó fiatalt, ami a célja.

Akár sci-fiként nézzük, akár nem, az indokolatlanságok terén a film ezer sebből vérzik. Ha kevésbé optimisták lennénk, mint amilyenek vagyunk, akár el is gondolkozhatnánk rajta, nem pofátlanság-e hetente mozi álnéven CGI-orgiákra csábítani a gyanútlan népeket (nem is értem, miért nem találták ezt ki még eddig, alacsonyabb áron néha még azok is elmennének, akiknek amúgy maguktól is van fantáziájuk).
Tehát akár meg is állhatunk itt és mérgelődhetünk. Vagy elgondolkozhatunk azon, hogy amit elvárnánk a filmtől, az igazából nem lényegtelen-e. Nézzük most úgy, mint egy mesét. Már nem a Bebe TV-n fél óráig közlekedő kacsa típusút, hanem mint azt a több ezer éves, a kollektív tudatalattiből származó valamit, amiből az emberiség fölépítette a világot. A legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni, kiállja a próbákat a szörnyek és a természet erői ellen egy számára ismeretlen és veszélyes környezetben, közben bölcs segítőkre is talál, majd férfiként tér vissza. Így máris ismerősebb.

Ettől persze még lehetett volna kidolgozott és indokolt a szó szerinti értelmezésében is, elvégre készítettek már filmeket, amik több értelmezési síkon is jól működnek. Elképzelhető, hogy ez szándékos, hogy az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a konkrét értelmezésekről. Rögtön szól, hogy hé, te, ez itt hülyeség, mondom, erre ne figyejjé' oda, ittmutatom a lényeget e! A kőarcú, félelemkeltő, de egyben tiszteletreméltó és szigorú atya, aki messziről figyel és tanít, hogy álljuk meg a helyünket. Aki akkor is figyel ránk, amikor azt hisszük, elhagyott (mert eltört a kommunikációs karpánt kijelzője). Az elszakadás pillanatában az ismeretlenbe ugrás, az égből jövő segítő hatalmas sasmadár, mindről érezzük, ezeket nem így kell komolyan venni. Persze akinek az 'atya' és az 'égi segítő' szavaktól feláll a hátán a szőr, az így sem fogja szeretni a Föld utánt, de hát az bennünk a szép, hogy ilyen sokfélék vagyunk.

A beavatási szertartás érzése egyébként annyira erős, hogy ha Will Smith nem ott előttünk tesz söntöt a lábába, akkor még vártam volna a végére egy fordulatot, hogy mondjuk az egészet elterveztemintegy rítusként a fiának. Ez lehet, hogy dobott volna a történet valóságos vonalán egy kicsit. Persze lehet, hogy a fenti hibák nem szándékosak, csak egyszerűen nem akartak több időt és figyelmet áldozni ennek, ha úgysem ez a lányeg.

„A veszély valóságos. A félelem rajtad múlik.”

Ez alapján mondhatnánk is a Föld utánra, hogy mondjuk Az Öt Legenda felnőtteknek szóló változata. És mondhatnánk Smithéknek vagy Shyamalannak, hogy nem vagyunk már gyerekek, nem kellenek nekünk mesék, meg felnőtté válás, mi már ezen túl vagyunk. De valóban így van? Nem élünk mi is mindannyian a „mostakarom, de kényelmesen ám, tudod mit csináld inkább meg helyettem” állapotában? Nap mint nap láthatunk korunkbeli, vagy akár nálunk kétszer idősebb „felnőtteket” hisztizni, amiért nem körülöttük kering az univerzum. Nem esünk bele mind vagy a felelőtlenségbe, vagy a másik végletbe, hogy megkeseredünk és egyfolytában attól félünk, hogy mi lesz ha? Nem érezzük sokszor idegennek magunkat, mert túlságosan is megvédtek, vagy mert nem figyeltek ránk eléggé? Nem aktuális a félelem kérdése, amikor folyamatosan azt látjuk-halljuk, hogy lelőtte, elrabolta, megerőszkolta, felrobbant, összeütközött, lezuhant. Amikor naponta dőlnek meg meleg- és hidegrekordok, a vízállásrekordok, a hurrikán- és cunamirekordok, és bármikor ránkeshet egy elefánt, mert attól még a bifidus essensis sem védhet meg? 

Apropó, környezet: bár az alapkoncepció adja a környezetvédelem témáját, erről bővebben nincs szó, azt sem tudjuk meg, konkrétan hogyan tettük tönkre a Földet, bár valószínűleg erre nincs is szükség, a jelenlegi életmódunk alapján nagyon könnyen vizualizálható. Ugyanakkor a film cselekménye egy igen fontos üzenetet fogalmaz meg ebben a témában is, amikor Kitai elveszti apja irányítását és kénytelen egyedül helytállni a természetben ahol 30-40 fokos hőingással, vérengző ragadozókkal és mindenfelé mérgező növényekkel és állatokkal kell számolni. Ekkor már nem harcol, küszködik és nem mindent a kütyükkel igyekszik megoldani, hanem megfigyeli, hogy a többi élőlény hogyan alkalmazkodott. Mintegy példát mutat, hogyan kellene a sterilizált és elszigetelt életmódunkból továbblépni és a természettel harmóniában élni.

A Föld utánt sokszor érte a vád, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy szcientológiai propagandafilm. Szándékosan nem néztem utána a szcientológia hátterének, és bevallom, lövésem sincs az elveikről. De ha az is a fentieket hirdeti, akkor ugyanannyira vádolhatjuk a filmet ezzel, mint Jézust, Buddhát vagy Mohamedet, vagy bármelyik másik, akár ősibb vallást, hiszen mindegyik alapvetően azt akarja nekünk megtanítani, hogyan váljunk sivító, követelőző, egocentrikus csecsemőkből magabiztos és empatikus emberekké.
Ha élvezni akarjuk a Föld utánt, akkor tehát ne sci-fiként, akciófilmként vagy mélylélektani drámaként nézzük. Nézzük népmeseként, nézzük spirituális szimbolista tanmeseként, vagy nézzük a Tüskevár nagy költségvetésű hálivúdi változataként és élvezzük a CGI-t . És nézzünk a lelkünkbe.

Benina: Megsebzett szabadság kritika

Benina könyve a témája miatt volt már régóta a várólistámon, és mivel az utóbbi időben újra rám tört az ősmagyar hangulat, úgy gondoltam, ideje lenne elolvasni. Nem vártam tőle különösebb történelmi megalapozottságot, és Benina az olvasóhoz intézett előszavában le is írja, hogy nem feltétlenül a történelmi hűség volt a cél. Nyilván a szóhasználat, a szereplők viselkedése inkább idéz ma élő embereket, mint ezer évvel ezelőttieket, de mivel nagyjából tudtam, mire számítsak, ezért nem voltak irreális elvárásaim, és valójában megkaptam azt, amire vágytam: az ősmagyar kor érzetét, mivel úgy hiszem, van elég képzelőerőm ahhoz, hogy ne kelljen mindent a szemem elé tenni.
Időközben, ahogy haladtam előre a történettel, felfedeztem egy számomra érdekes hasonlóságot egy (először) középiskolás koromban olvasott nagyon hosszú történelmi romantikus sorozattal (Margit Sandemo: Jéghegyek népe). Persze ez nem valós hasonlóság, csak egy érzetbeli, hiszen annak a sorozatnak nem volt köze a magyarokhoz, de történelmi is volt és romantikus is, hasonlóak voltak a hibái és az erősségei, szóval ez nekem egy külön pluszt jelentett a történetben.

Ennyi bevezető után kezdeném akkor a könyv értékelését a negatívumokkal. Az első, de ez ízlésbeli kérdés: nekem időnként már túl romantikus volt. Ez persze tényleg ízlés dolga, másoknak valószínűleg pont ezért tetszik. Nekem inkább azok a részek voltak a kedvenceim, amikor a magyarok életét mutatta be, ismerkedtünk a szereplőkkel és az ő hétköznapi életükkel. A számomra túlzott romantika nem annyira a romantikus jelenetek számában, inkább az ilyenkor előkerülő néha patetikus stílus miatt volt túl sok.

Valós hiba, ami nekem nagyon zavaróvá vált, az az időkezelés volt. Az elején általában csak egy-egy napon belüli eseményekre korlátozódott, később azonban a szereplők már napokig tartó utakat tettek meg órák alatt, ha épp úgy indokolta meg a történetvezetés. Például Daval két hete ment el, amikor megtámadták a falujukat, és a Bulcsúnál tartott megbeszélésre rögtön sort kerítettek, tehát nem telhetett el hosszabb idő, mégis, mikor megtudta, hogy megtámadták a falut, még aznap éjjel visszaért, utána pedig még megtették azt az utat szintén ezen az éjszakán, ami a könyv elején Balmazéknak legalább két napig tartott. És a végére Gara is odaért mindössze annyi idő alatt, amíg Daval bevitte Flaviát a várba, levetkőztette és beszélgettek egy kicsit. Javítson ki bárki, ha esetleg tévednék, és figyelmetlenül olvastam volna. Ráadásul a két hét alatt, amíg Daval távol volt, a hó hirtelen eltűnt, és máris nyár közepe lett.
A másik dolog, ami szúrta kicsit a szemem, az a szereplők túlzott skatulyázása volt. Értem ez alatt azt, hogy a negatív szereplők általában valamilyen tipikus negatív tulajdonsággal rendelkeztek (pl. csontos, sipító hangú, sápadt arcú), és ezek mindig ki is lettek hangsúlyozva. A hangsúlyt persze megkapták a pozitív szereplők tulajdonságai is, például Daval viharszürke szeme, amit szerintem felesleges volt annyiszor említeni.

Akkor most térjünk át a pozitívumokra. Nagyon megszerettem egyes karaktereket, főképp a testvéreket, és kíváncsi is vagyok mindegyikük történetére. Külön öröm, hogy lány is van köztük, mert csak férfiak „kiházasításáról” írni pl. J.R. Ward könyveit juttatja eszembe. Remélem, a már megismert és épp nem főszereplő státuszú szereplők is sokat szerepelnek majd a további könyvekben.
Nagyon tetszettek a nevek is, jó volt régi magyar neveket látni (bár Gyöngyvér kicsit kilóg a sorból). Még egy eddig általam nem hallott nevet is megismerhettem, ez az Ernakh. A Daval névre viszont nem találtam sehol semmilyen utalást, hogy valóban ősmagyar-e.

A legnagyobb pozitívum számomra, hogy még napokkal a könyv befejezése után sem tudtam kizökkenni belőle, és folyton volt egy olyan érzésem, hogy de jó, mindjárt olvasom tovább, de akkor eszembe jutott, hogy hoppá, már vége. Konklúzió: még mindig nagyon szeretem az ősmagyar világot, és Beninának sikerült megragadnia belőle valamit.

Karen Marie Moning: Iced kritika

Ezzel a könyvvel kapcsolatban elég nehéz tartanom a blog tematikáját, vagyis a pozitív véleményt.

Nagyon szerettem a Tündérkrónikák sorozatot, ennek ellenére nem annyira nagy lelkesedéssel vártam az Iced-ot, és úgy tűnik, ezzel kapcsolatban legalább nem kellett csalódnom. A vége felé már az előző sorozatnál is éreztem, hogy múlik a lelkesedés. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy bár egyre izgalmasabb volt a könyv és egyre inkább meg akartam tudni a végső megoldást, illetve azt, ami a háttérben áll, egyre kevésbé éreztem az első részek hangulatát, ami a leginkább megfogott a sorozat kezdetén. A másik ok pedig a karakterek voltak, azon belül is leginkább Barrons. Az első egy-két kötetben teljesen odavoltam érte, ő tűnt a tökéletes férfi karakternek. Ekkor még éreztem rajta azt, amit, ha jól emlékszem, Dani (végülis ki más?) gondol róla az Iced-ban, és amiért igazán kedveltem. Ez pedig az, hogy kifinomult. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre kevésbé jellemezte ez, köszönhetően az állandó káromkodásnak, amit úgy tűnik, Moning az erős karakter legjellemzőbb tulajdonságának tart. Nálam ez nem nyerő, és már ne is haragudj, Dani (akarom mondani Moning :), de a kifinomultság nem abból ered, ha valaki mindig öltönyben jár és perzsaszőnyege van. Az maximum sznobizmus lehet a jólneveltség és kulturált viselkedés hiányában.

Na de visszatérve az Iced-ra. A már említett kezdeti hangulat ebből a könyvből teljesen hiányzott, az előző könyv stílusa gyakorlatilag folytatódott itt is, csak épp másik szereplő nézőpontjából. És ez az, ami szintén nehezen emészthető nekem. Dani nagyon jó karakter volt a Tündérkrónikákban, és bár ott is jellemző volt rá a beképzeltség és önteltség, nézőpont karakterként ez sokkal inkább előjön, és már zavaróvá is válik, pláne ha hibát hibára halmoz, a felelőtlensége miatt a helyzetek többségében szuperhősből áldozattá válik, és így már egyre kevésbé lehet elnézni neki, hogy annyira nagyra tartja magát. Persze értem én, kelletek ezek a megmentős jelenetek, hogy a férfikarakterek versenghessenek érte (én mentem meg… nem, én mentem meg… nem, azért is én mentem meg… jó, mentsd meg te, de csak azért, hogy megnézzem, hogyan csinálod, hogy legközelebb én menthessem meg), repkedhessen a tesztoszteron, és végül ne tudjam eldönteni, melyiket utálom jobban. A három férfiból kettő esélyes erre, Táncos kivétel. Ő az, aki tényleg érdekes és szimpatikus személy eddig, bár tudjuk, hogy valami sötét dolog van az ő múltjában is, de ez még a jövő titka.

Ryodan és Christian között valószínűleg Daninak sem lesz könnyű választani, mert hát mindkettő halhatatlan, mindkettő alpári paraszt és mindkettő folyamatosan rá akar mászni. Ettől függetlenül érdekes, hogy Ryodan többezer éves élete és meglehetősen kétes erkölcse, valamint Christian unseelie hercegsége és ebből fakadóan állandó túlműködésben lévő libidója és őrülete ellenére egyikük sem érzi tisztességesnek (!), hogy lefeküdjenek egy 14 éves lánnyal. Mert 14 évesek soha (!), semmilyen történelmi korban (!) nem szexeltek még, de nem ám.

Persze mindkét karakternek vannak pozitív tettei, amit nem érzek mindig logikusnak, de hát Moning tudja. Christian egyébként érdekes karakter, néha már majdnem érdekelni kezdett, amikor nem minden második mondatában volt valami káromkodás, hanem értelmes, összefüggő mondatokban beszélt (pl. a seelie király könyvtárában), és az őrülete is tetszett helyenként, szintén faszok és kurvák nélkül. Nincs bajom egyébként a káromkodással, néha belefér, de ha egyfolytában ezzel dobálóznak, tényleg úgy érzem, hogy Moning erőteljes férfi karakter eszköztára kimerül ebben, illetve az olyanokban, mint jaj, ez a pasi annyira, de annyira menő, hogy kitalálja a gondolataimat, illetve kérdő hangsúly nélküli kérdést tesz fel, mindezt ötvenszer leírva. Amúgy megfigyeltem, hogy néha igenis becsusszant a mondatok végére egy-egy kacér kérdőjel, és mivel bizonyos esetekben nem emelték ki hogy hoppá, Ryodan, csak nem egy valós kérdés, ami esetlegesen zaklatott idegállapot eredménye (ahogyan ez több helyen is megtörtént), gyanítom, hiba történt a rendszerben, csak nem tudni, hogy az eredeti változatban, vagy a magyar fordításnál.

Hosszas kitérő után visszakanyarodnék Danire. Még egy lényeges problémám volt vele, mégpedig az, hogy ha nem tudnám, hogy ő narrálja a könyvet, akár Mac-et is odaképzelhetném, hiszen stílusában, érettségében sokszor van hasonlóság, hacsak az írónő épp nem törekszik kimondottan arra, hogy a laza, gyerekes Danit hozza, ami szerintem elvárható lenne a lánytól. Bár nagyon sanyarú gyerekkora volt, az nem indokolja, hogy egyszer komoly filozofikus gondolatokat olvassunk tőle, máskor pedig olyan stílust, amire Monty Python Gyalog Galoppjában is csak annyit tudnának mondani rá, hogy gyermekded lélek. Pont emiatt a viselkedése miatt nem tudom elképzelni, mit lát benne Ryodan, Christian vagy pláne Táncos, akinek egyelőre semmi defektjéről nem tudunk, és amúgy szuperokos szuperagy. Mondhatni, Megaagy, csak hogy passzoljon Dani-hez. Hihihi.

A másik Dani-vel kapcsolatos túlzás szerintem az a rendkívüli mértékű tudásanyag, amit 14 éves kora ellenére felhalmozott úgy, hogy életének jelentős részét egy ketrecben töltötte. Persze könnyű úgy okosnak feltüntetni valakit, ha kifejlett nők nem tudják, mi az a kinetikus energia, csak hogy az okos 14 éves elmagyarázhassa – hogy egy konkrét példával éljek.

Dani persze mindezek mellett művelt, és lázadó módon a klasszikus zenét ugyanúgy szereti, mint teszem azt a metált. Sőt, olyan okos, hogy Ryodannak, aki több ezer éves, sokkal gyorsabb nála, erősebb és halhatatlan, pont az ő segítségére van szüksége, hogy megoldja a történet konfliktusát, ami egyébként nagyon tetszett, csak kicsit túl könnyűnek találtam a megoldását.

Fantasztikum szempontjából Moning még mindig nagyon jó, kezdve a Dérkirálytól egészen a Csótány Papáig. Az én kedvencem a Vörös Banya volt. Nagyon kreatív találmány, és remélem, visszatér még (gondolom kénytelen lesz), csak vegyem az erőt hozzá, hogy elolvassam a folytatást. Mondjuk, nagy esély van rá, mert kitartó vagyok és bizakodó, valamint érdekel Táncos titka.

Meglepő újítás volt Moning részéről a nézőpontváltás. Mondjuk Christian nézőpontjainál néha úgy éreztem, hogy inkább dobnám ki az ablakon mint dobnám a tűzre, mert féltem, hogy ha a sok nyál egyszer lefolyik a lapokról, onnantól kezdve már nehezebben ég el (Na jó ez azért túlzás, de remélem, értitek az iróniát). Kat elbeszélései viszont sokszor felüdülést jelentettek és bemutattak valamit a kialakult helyzetből. És ha már a sidhe látóknál tartunk, nem szabad megfeledkezni Jo-ról, aki valószínűleg, ha nem hal meg, akkor is nagyot fog koppanni az elkövetkezendőkben. Kicsit idegesítően viselkedik, de nap mint nap látok ilyen lányokat, akik azt hiszik, hogy ha egy pasi egy kis figyelmet fordít rájuk (értsd: egynél többször fekteti le őket), akkor mély érzelem van közöttük, valamint hogy ők lesznek azok, akik a vad férfit megszelídítik.

Nos hát röviden ennyi lenne a véleményem a könyvről, elnézést a sok csapongásért, és nyugodtan jöhetnek az ellenvélemények :)

Vasember 3 kritika

Jót tett a Vasembernek a rendezőváltás. Miután Jon Favreau kiszállt a rendezői székből (Happy Hoganként persze maradt) más projektjei kedvéért, a helyét Shane Black foglalta el, aki eddig tulajdonképpen csak akciófilm-rendezéssel foglalkozott (Kiss Kiss Bang Bang, vagy a Halálos fegyver széria). Úgyhogy azt lehetett sejteni, hogy ennek itt is meg tud majd felelni (bár az akciófilm jelleggel a korábbi két film esetében sem volt probléma). Hozta is a jó formáját, a film tele van olyan akciófilmes poénokkal, melyek csak néha tipikusak, de sokszor túllépnek a helyzetkomikumon és azoknak a nézőknek is tudnak vidám perceket okozni, akiknek a humorérzéke nem merül ki a hasraesésekben, a nemi szervek és az emberi testnedvek emlegetésében. Amikor pedig mégis ehhez folyamodik, azt olyan környezetbe helyezi, hogy a váratlanságuk folytán mégis szórakoztatóak maradnak (A megmentőként érkező távirányítású páncél megbotlása és darabokra esése pl. egyszerűen zseniális). A poénok másik forrása pedig sokszor az, hogy egy epikus helyzetben egy hibátlan és istenített karakter valami addig méltatlannak tűnő hibát követ el illetve a környezet kiszámíthatatlanságának esik áldozatul. (Ezt ugye már a Thorban és a Bosszúállókban is nagyon ügyesen csinálták.)
Az egész filmnek egyébként ez az egyik legzseniálisabb húzása, hogy az egész teátrális Bosszúállók-univerzumot behúzza a mi földi, gyarló világunkba. A 90-es évek közepe óta már nem trendi a színes alsónadrágokat és latexharisnyákat kívül hordani a szuperhősöknek (mondjuk másnak sem), Christopher Nolan Batmanjei óta pedig azt is tudjuk, hogy egy denevérfüles kigyúrt fazon története is lehet annyira komoly és bonyolult, hogy még egy művészfilmrajongó se nevessen rajta. (Ha pedig lehet hinni az előzetesnek, akkor könnyen lehet, hogy Superman is hasonló útra lép.)

A Marvel nem ezen az úton indult el, ők meghagyják a geekeknek a nosztalgiázás lehetőségét a színes páncélos hősökkel, bár azért ezeket is újragondolják, nem egyszer pedig a filmekben belső poénként meg is jelenik, pl. az X-men vagy Amerika kapitány esetében. Kapunk tőlük isteneket, űrlényeket, fura kütyüket és szörnyeket, bőrkabátsuhogtatásokat és indokolatlan románcokat is. De a geekek közben felnőttek, ennek megfelelően a filmek is, és úgy sikerül vegyíteniük a komolyabb témákat gyermeki rajongásunk tárgyaival, hogy közben talán még hihetőbbé is válnak, mint Gotham sötét, bűzös utcái. A Bosszúállók-filmek ugyanis tudnak egy fontos dolgot: az életben semmit nem kell túl komolyan venni. Ebben egyébként Joss Whedon a legjobb, talán nem véletlenül ő a geekek királya. De Shane Black is kitett magáért, és a Happy Hogan leteperte Tony Stark, a „Nem láttam semmit az ellenségből, mert túl gyorsan lebuktam” Tony Stark, a féllábon-félkézen repülő Tony Stark ugyanúgy helyet kap a filmben, mint a „14 zuhanó embert is egyszerre megmentek”, vagy a „fél négyzetméteres fémlap mögött is túlélem az öngyógyító csajszit szétcincáló robbanást” Tony Stark.

Ez a Tony Stark most más, már nem az a magabiztos, arrogáns playboy, akinek minden sikerül. Illetve még mindig egy magabiztos, arrogáns playboy, és természetesen legyőzi a végén a rosszfiúkat, de ez csak olyan járulékos maradvány. Vasember öregszik. Márhogy lelkileg, ugye. Pánikbeteg, elkötelezettje a monogám párkapcsolatának és a legtöbb akcióhelyzetben nevetségessé teszi magát. Ehhez nagyban hozzájárul persze az is, hogy az első adandó alkalommal lemeríti és szétcsapatja a páncélját. Ez után kénytelen több kilométeren keresztül a hóban vonszolni azt egy benzinkútig, ahol elhangzik a film leghíresebbé vált mondata: „Elloptam egy faindián poncsóját.” A humorérzékét tehát nem vesztette azért el, sőt!

A szuperhős+gyerek kombó már lerágott csont. Amikor Stark végül egy külvárosi poros sufniban köt ki, amiről kiderül, hogy egy kissrác műhelye és feltalálólaborja, kezdünk félni, hogy ajjaj, idegesítő, ráakaszkodó kölyök, béna poénok és könnyes-nyálas befejezés vár minket a film további négyötödében, de szerencsére tévedünk. A srác akár egy kis Tony Stark is lehetne, jópofa, minden lében kanál, eközben pedig szokatlanul hitelesen hozza azt a gyermeki bölcsességet, amit a filmesek gyakran sikertelenül próbálnak bevetni, hogy nagy igazságokra döbbentsék rá a főhőst. Ty Simpkins nagyszerűen alakít, úgy, hogy néha nem tudjuk eldönteni, hogy megdobnánk egy medicinlabdával, vagy inkább örökbefogadnánk.

A további szereplőkről röviden:
Üdítő, hogy a törékeny Pepper Potts is megkapta a 15 perc szuperhősségét a film végén. Ezzel végre kaptunk egy erős hősnőt, aki nem olyan idegesítő, hogy a láttán erős késztetést érzünk, hogy egy nagy halom téglát vágjunk a fogsorához.
Guy Pearce undorító, de ezen túl a szerepének nincs sokkal több dimenziója, mondjuk nem is kell, a Vasember filmek sosem a meghatározó antihősökre építettek.
Ennek ellenére azért még köpni nyelni sem tudunk, amikor lelövik a Mandarinos poént, na nem azért, mert olyan meglepő, hanem mert ekkor még a film fele hátravan.

A Vasember 3 tehát nagyon nem arra vezet végül, amerre az előzetes alapján gondolnánk. Megtanulunk (mi is, meg maga Stark is) azonban egy fontos dolgot: a Vasembert nem a páncélja teszi azzá, ami, hanem a zsenialitása és a hozzáállása. Ezért aztán az alábbi kép láttán mélységes egyet-nem-értésemnek kell hangot adnom.

Az egész filmet amúgy egy pszichiátriai visszatekintés narrálja, amit a Marvel-filmeknél megszokott végefőcím utáni jelenet meg is erősít, bár jelentősége nem sok van, csak körülbelül annyi, mint a Bosszúállók-végi gyros-evésnek. Úgy tűnik, talán a stúdió is még csak vaktában lövöldözött, hogy hová viszik tovább a történetet. Természetesen kiírták: „Tony Stark visszatér”, azt azonban nem, hogy melyik filmben. A Bosszúállók 2 csak 2015-ben érkezik, a Thor 2-re pedig még novemberig várnunk kell. Addig is (remélhetőleg) élvezhetjük a következő Farkas-filmet júliusban, vagy a DC berkeiből Az acélembert júniusban.

Végezetül jöjjön a Vasember 3 kicsit alacsonyabb költségvetésű thai változata, ami remekül összefoglalja a film kulcsfontosságú pillanatait:)

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj kritika

A Kvantumtolvaj egy férfias regény. Kombinálja az agyfacsaró kvantumfizikai tudományos fantasztikumot a szintén agyfacsaróan fordulatos mestertolvaj-krimivel. Egyben a végtelen lehetőségek könyve is, aminél az olvasó sosem lehet eléggé felkészülve, mert itt bármi megtörténhet.

A könyvön látszik, hogy írója matematikus-fizikus és ennek megfelelően teljesen tisztában van ezen területek legújabb (és mindenféle) álláspontjaival. Aki csak megközelítőleg ismeri a vonatkozó elméleteket (mint én is), annak a regény a képzelet valóságos túráztatása – jó értelemben. Ez a világ körülbelül annyira lehet furcsa egy mai átlagember számára, mintha Szent Ágoston olvasna Vernét. Ennek ellenére bravúrosan alakítja úgy a karaktereket és az eseményeket, hogy hitelesen érezzük, számukra ez a hétköznapi világ. Elhisszük, hogy ha egy a Kvantumtolvaj világában létező író írná meg ezt a történetet, ő is így tenné. Az persze elgondolkodtató, hogy vajon az emberek személyisége és viselkedése hogyan változna meg ennyi idő múlva, illetve ilyen irányú és mértékű technológiai fejlődés után. Hiszen az, ahogyan 100-150 évvel ezelőtt az akkori fantasztikum írói elképzelték a jövő emberét teljesen különbözik attól, amilyenné valójában vált a társadalmunk és kultúránk. Igaz, a fejlődés előrehaladtával a művészek képzelőereje is egyre nyíltabb lett, ma már sokkal könnyebben el tudunk vonatkoztatni a jelenlegi életünktől, és erre Rajaniemi kiváló példa. De hogy bármelyik írónak is sikerült-e teljesen elszakadni az ilyen előfeltételezésektől, azt csak a jövő mondhatja meg.

A regény világfelépítése nemhogy nem szájbarágó, de szándékosan dolgoztatja az olvasó agyát. Az esetek 90%-ában követi azt az elvet, hogy mivel a szereplők mind ismerik a világot, amiben mozognak, nem adhatja esetlenül a szájukba (vagy a gondolataikba) az olvasó számára ismeretlen fogalmak magyarázatát. Ezért először kapkodni kell a fejünket, ha magunk elé akarjuk képzelni a teljes elénk tárt valóságot. (Ezt mondjuk szinte minden kritikában a fejéhez is vágják az írónak) Azonban pontosan elég információt rejt a szövegkörnyezet ahhoz, hogy rögtön megértsük a szándékot és néhány (tucat) oldal után teljes képet is kapjunk ezekről a fogalmakról. Ugyanakkor aki nem szeret a háttér információk után (is) nyomozni, az lehet, hogy nem fogja szeretni (eleinte) a könyvet. Azon néhány esetben, amikor konkrét magyarázatokat kapunk, azokat észrevétlenül és indokoltan csempészi be a szövegbe. Üdítő néha olyan szöveget olvasni, ahol nemcsak hogy nem nézik hülyének az olvasót, hanem egyenesen edzik is.

Lehet azonban olvasni és élvezni is a Kvantumtolvajt annak is, akinek lövése sincs a kvantumfizikáról és nem is érdekli. Ha az ember túl tud lépni azon, hogy néha egy-egy szót nem ért, akkor körülbelül abba a tudatállapotba kerül, ami fantasyk olvasása közben szokott előállni. Hiszen az emberek nagy része ugyanannyira nem tartja magát mágusnak, ahogy kvantumfizikusnak sem, ilyenkor tehát a „bármi megtörténhet, idővel majd megtudjuk, mi” üzemmódba kapcsolunk.

Imádnivaló az, ahogyan korunk modern popkulturális elemeit szinte az ősidőkön való nosztalgiázással említi, ahol például egy mai Lan-party egy társadalom alapvető hagyománya lehet – igaz kb. annyira autentikusan mint manapság egy Reneszánsz Vásár. Mindezeket az utalásokat azzal a trükkel teszi hitelessé, hogy tulajdonképpen sosem nevezi meg őket, csak a leírásból lehet következtetni, hogy melyik képregény, szerepjáték vagy fantasy hőséről van szó. A könyv végén pedig még kapunk egy „Nem vagyok az apád”-rájátszást is. Többször eltöprengtem, vajon hány utalást rejthetett el, melyeket ismeretek hiányában nem vettem észre.

A fejezetek eleinte felváltva szólnak Jeanról és Isidore-ról. Ennek megfelelő a címük is: A tolvaj és …. illetve A detektív és …. Majd a végén már keverednek és össze is olvadnak, ahogy az eseményszálak összeérnek. Ezeket szakítják meg a közjátékok, amelyek valami rajtuk kívül álló vagy múltbéli eseményt jelenítenek meg. És bár a befejezés már majdhogynem nyálas is, az utolsó közjáték szolgáltat nekünk egy függővéget is.

A szereplőkről:

A főbb szereplőkben van egyfajta átívelő közös érzés, ami valószínűleg egyrészt a számunkra egységesen idegen világ adottságainak, másrészt annak köszönhető, hogy mindannyian erős karakterek. Ennek ellenére azonban mindannyian egyéniségek, egyre dimenzionálódnak a történet előrehaladtával, a visszaemlékezések pedig egészen új személyiségfejlődésre is felhívják a figyelmünket.

Jean le Flambeur

„Raymonde hosszasan méreget, amire a legszebb mosolyommal válaszolok. Nagyon hosszú ideig gyakoroltam a tükör előtt, hogy passzoljon az új arcomhoz.”

Érdekes figyelni a nevekre, szinte minden esetben beszédesek, vagy utalnak valakire. Jean le Flambeur neve „hazárdjátékost” jelent, korábbi neve, a Paul Sernine pedig Arsene Lupin egyik álneve. Rajaniemi egyébként szándékosan és nem titkoltan kölcsönöz Leblanc regényeiből, a regény mottóját is innen választotta.

Csaló archetípusának megfelelően trükkös, szellemes és művészi szinten űzi a lopást. Ahogy ő maga is mondja: „Sohasem osztom meg a terveimet félkész állapotban. Ez egy kreatív folyamat. A bűnöző művész, kreatív elme; a nyomozók pedig csak kritikusok.” Ugyanakkor ritka pillanatokban tetten érhető rajta egyfajta kedves esetlenség és egy kis tolvajbecsület is.

Mieli

„Mieli vagyok, Karhu lánya a Hiljainen kotóból. És sohasem hazudok.”

Mieli egy igazi erős női karakter, az a fajta, akiket a férfi írók maguk mellé akarnak, és amilyenné sok nő válni szeretne és/vagy féltékeny rá. Sikeresen egyensúlyoz a hűvösen titkolózó, irányító harcos nőalak típusának mezsgyéjén anélkül, hogy beleesne a sablonos feleslegesen nyavalygó kihaénnemség hibájába. Mieli, aki „letépte egy fiatal lány karját, és azzal vert agyon három embert.”

Jó húzás tőle, hogy már az elején leszögezi, neki bizony már van valakije, aki iránt mélyen kötődik, ezzel megakadályozva az olvasót abban, hogy rögtön romantikus szálakat kezdjen szőni a főszereplők között. (Bár ez férfi írók esetében kevésbé tendencia) Ami még szebb, hogy ennek ellenére megadja rá a lehetőséget.

Mieli és szerelme, Sydän neve is beszédes („elme” és „szív”), de sokat nem tudunk meg az utóbbiról illetve kettejük múltjáról, úgyhogy ezek jelentőségének kifejtése valószínűleg a következő könyvekre vár.

Perhonen

„Veled még beszélhetek anélkül, hogy megütnél, igaz?

Miért kellene megütnöm téged? – kérdezi a hajó. – Vannak lézereim.”

Perhonen, a Mieli által énekből szőtt hajó az egyik kedvenc szereplőm, kacérkodó, vicces, és van benne egyfajta szexisség, ami az emberen kívüli intelligenciák sajátja. A lepkeavatar-áradat pedig már egyenesen cuki egy olyan „géptől”, aki százezer kilométerről kilézerezheti.

Isidore Beautrelet

„Isidore sosem értette, nemzedéke egyes képviselői miért szórják az Idejüket két kézzel anyagi javakra és szolgáltatásokra, hogy kurta, bár pompázatos életet éljenek nemesként, mielőtt Hallgatagként nekilátnak a hosszú és gyötrelmes robotnak. Különösen akkor, ha helyette rejtélyek megoldásával is foglalkozhatnának.”

Isidore egy meglepő karakter, leginkább azért, mert a fülszöveg mesterdetektívként hivatkozik rá, az ember pedig ilyenkor egy rideg, precíz férfira számít, akinek legalább annyira szövevényes a múltja, mint ellenfelének, és megszállottsággal üldözi a tolvajt. Ehhez képest egy fiatal fiút kapunk, aki hátköznapi életet él egy másik diákkal együtt bérelt lakásban, felfordul a gyomra a riksapókozástól (a marsi taxi), teljesen hétköznapi civódásokkal tarkított párkapcsolatot folytat a zoku Pixillel és virágcsokrot visz a Hallgatagként dolgozó apjának (ez a momentum később még érdemel pár szót). Talán az egyik legemberibb, leghihetőbb karakter a regényben. Ugyanakkor tudásával és készségeivel valóban megfelel a mesterdetektív fogalmának. Az ő nevét (illetve a fiatal detektív karakterét) egyébként Rajaniemi szintén Leblanc regényeiből vette.

Raymonde szintén egy összetett karakter, aki talán a legkiegyensúlyozottabb arányban váltogatja a regényesen menő és a fájdalmasan emberi oldalát. Róla azonban spoiler nélkül nem lehet túl sokat beszélni, ezért maradjon ennyiben
.

Zárásként néhány szó az egyik kedvenc jelenetemről, amire már utaltam korábban:

Érdekes a marsi társadalmi rendszer, ahol a fizetőesztóköz az idő (ez mondjuk nem Rajanieminek jutott először az eszébe), s amikor ez lejárt, az emberi tudatok mesterséges testekben szolgálják a társadalmat Hallgatagokként. Isidore látogatása a Hallgatagságát töltő apjánál valóban igazi Alvilágba való leereszkedés, ahogyan azt a fejezetcím is sugallja. A terraformálást előkészítő és végző Hallgatagok feladata igazi sziszifuszi munka, hiszen a phobosok úgyis mindig újra lerombolják, amit építettek. Érdekes kérdéseket vet föl a hittel, a halállal, újjászületéssel és a túlvilággal kapcsolatban a marsi törvényeknek ez a menete. Különösen, amikor kiderül, mennyire emberiek a tudatok ebben az állapotban is, hiszen Isidore apja újra és újra a szeretett nő arcát vési bele a kőbe, noha feleslegesen. Paradox módon a könyv egyik legélettelibb jelenete ez.

A kiadásról:

Az Ad Astra kiadó az egyik legigényesebb most a hazai piacon. Ennek megfelelően a borítók mind gyönyörűek. Sánta Kira grafikái zseniálisak, ugyanakkor nekem a második rész borítója jobban tetszik. A szerkesztés szinte makulátlan, csak csekély számú elütés, félreírás, csúszik be. A fordítás gördülékeny, a saját alkotású szavakkal jól bánik.

karakterek: 4,5

történet: 5

stílus: 5

borító: 4,5

kiadás: 4,5

fülszöveg: 5