A rózsa másik virága (munkacím) - Prológus

A férfi kiválasztotta a készletből ezüst kígyóval díszített sétapálcáját, utoljára leellenőrizte az ékszerdobozt, majd a zsebébe csúsztatta. Felvette köpenyét, fogta a két csomagot – egy kisebb, henger alakút és egy nagyobb szögletest – és átlépett a kapun, ki a zuhogó esőbe. Felhajtotta csuklyáját, a dobozokat pedig köpenye alá rejtette. Szerencsére nem kellett hosszú utat megtennie, ahogy kifordult a sikátorból, máris a sorházak között találhatta magát. Csupán tizenöt házszámnyit kellett gyalogolnia, de még nem láthatta a keresett épületet, mert az utca félkörívben futott, és a másik oldalon lévő liget hajadonfái eltakarták a kilátást.

Határozott léptekkel nyomult előre az esőfüggönyön át, s közben elmélyedt gondolataiban. Olyan hosszú idő alatt még sosem tett ilyet. Az eddigi kapcsolatai nem jutottak el a házassági ajánlat szintjére és soha nem is tervezte, egészen mostanáig. Persze tudta, mit kell tennie, de vagyonok és egyezségek ide vagy oda, ez mégiscsak két emberen múlt. Most pedig különösen fontos volt, hogy sikerüljön elfogadtatnia magát. Gyakorlatilag az élete múlt rajta.

Fogalma sem volt, hogy milyen lehet jövendőbelije. Persze nem a külseje miatt aggódott, azt nagyon jól ismerte, még a jóslat is megmutatta neki. A gondolatra szája gúnyos mosolyra húzódott. A jelleméről azonban nagyon kevés tudomása volt, s igazából ez sem árult el többet arról, hogy most milyen a személyisége, vagy milyen lesz az esküvő után. Mindenesetre gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga, manapság senkinek sem az az elrendezett házasságokkal, az élet azonban megtanította türelmesnek lenni.

Megérkezett a 79-es ház elé. Áthaladt a fehér kovácsoltvas kapun, végig a levendulabokrok övezte rövid feljárón, fel a három lépcsőfokon a tornácra, majd sétapálcája fejével hármat kopogtatott az ajtón. Kisvártatva egy vörös, göndör hajú cseléd nyitott ajtót, aki még a válláig sem ért fel. A férfi hátrahajtotta csuklyáját és rezzenéstelen arccal közölte jövetele célját.

Olvass tovább

Az Árnyak titokzatos lovai:)

Shariat, Nesztha lova:

Sehri, Evian lova:

Azarus, Hellric lova:

 

Caelidon, Savion lova:

Shariat átváltozva:

Nyereményjáték a Facebookon

Szeretnéd megnyerni a képen látható gyűrűt?

A Facebook oldalunkon most megteheted!

Nem kell mást tenned, mint:
1. lájkolni a facebook oldalunkat,
 2. megosztani a játék bejegyzését,
3. és írni egy kommentet hozzá a blogunkkal kapcsolatban. Ha a játékról innen tudsz, akkor talán már bele is olvastál a történetbe. Nagyon fontos nekünk a visszajelzés, kinek mi tetszik, mi nem. A hozzászólásod lehet rövid, vagy hosszú, lehet pozitív vagy negatív kritika is, lényeg, hogy lássuk belőle, hogy jártál már a blogon:) Ha esetleg már kommenteltél is itt, akkor pedig mi sem egyszerűbb, elég ha csak bemásolod a facebookra is, és máris neveztél a játékra:)

Amint elértük a 100 lájkot, sorsolunk!:)

11. rész

Kint az épület előtt Pheor is elbúcsúzott, majd otthona felé indult. Mostanra kitisztult az idő, így láthatóak voltak a holdak, köztük az éppen lenyugvó, vörösesen izzó Atriel. Ramezar az időnek megfelelően már magasan járt, kicsivel a házak teteje felett pedig megpillanthatták az ilyenkor különösen apró, sejtelmesen csillogó Myristicát, amely ebben az évszakban nem is fog sokkal magasabbra emelkedni. Nemcsak ettől lett azonban világosabb, keletirányban már halványan derengett az ég alja. Nappalra már kellemes idő lesz, de a hajnal még hűvös volt, s Nesztha nyugtalankodott, vajon a lyth köpenye elég meleg lesz-e. Aggodalmait szóvá is tette, Solriell azonban megnyugtatta, hogy az zehezbundából készült. – Csak nem képzeli, hogy nem vagyok mindig felkészülve egy ilyen éjszakai kalandra? – tette hozzá egy félmosollyal, majd hirtelen elkomolyodott, és mosolyát zavartság váltotta fel. – Tudom, ez most szörnyen kényeskedőn hangozhat, de nem látok sem kocsit, sem lovakat – nézett körül még egyszer.

Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, és meg mert volna rá esküdni, hogy soha nem járt itt. Az igazat megvallva, az „itt” pontos elhelyezkedése is kérdéses volt számára. Arról azonban hamarosan megbizonyosodott, hogy magától eszébe sem jutott volna egy ilyen helyre jönni, és ha valami különösen meggondolatlan ötlettől vezérelve mégis kedve támadt volna egy karioni városnézés alkalmával megtekinteni, barátai gondoskodtak volna arról, hogy azonnal kiverje a fejéből.

Bár egy árva lélek sem volt az utcán rajtuk kívül, akitől félnie kellett volna, már maga a látvány is nyomasztóan hatott rá. Elég sötét volt még ahhoz, hogy megállapíthassa, milyen kevés fényt ad a közvilágítás, itt ugyanis nem vesződtek drága naplámpások elhelyezésével, mint a város jobb környékein, de ez egyáltalán nem lepte meg. Az viszont annál inkább, hogy a város vezetése elegendőnek tartotta a néhány elszórtan elhelyezett hagyományos lámpást. Nyilván nem gyakran jártak erre éjszaka, különösen nem egyedül, gondolta gúnyosan.

A házak állapotával már inkább elégedett lehetett. Nem voltak ugyan előkelőnek mondhatók, de egy kivételével egészen rendezett benyomást keltettek. Ez az egy pedig történetesen az volt, amelyből az imént kilépett. Ez meg is lepte a lytht, ugyanis belülről jól kiépítettnek tűnt, különösen az alsó szint, ahol az idő nagy részét töltötte. Kívülről azonban a ház majdhogynem lakatlannak tűnhetett, már csak azért is, mert az utca felőli oldala félig romokban állt és annak jeleit mutatta, hogy valamikor tűz ütött ki benne, mely végül a pusztulását okozta. Érdekelte volna a története, ám úgy vélte, nem ez lenne a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzen. Egyébként sem hitte, hogy a férfiak úgy gondolnák, ez rá tartozik, másrészről pedig így is hálás lehetett nekik, ezért nem akarta túlfeszíteni a húrt.

– A lovak ott állnak, a ház mögött – tájékoztatta Nesztha, és Solriell épp csak észrevette, ahogy a férfi furcsa pillantást vet a többiekre, ami neki természetesen semmit nem mondott. Arra is felfigyelt, hogy a többiek összenéznek.

Solriell jó megfigyelő volt, ám erre a képességére nem volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, valamit titkolnak előtte. Nem ártott viszont ahhoz, hogy észrevegye, amint a három férfi, ha nem is egyszerre, de mind megérinti a gyűrűjét. Neszthára nézett, tekintetük összekapcsolódott, s ahogyan a férfi ránézett, azonnal tudta, hogy az előbbi jelenet közös titkukhoz kapcsolódik. Nesztha bosszúsan nézett barátaira, s a lyth magában elmosolyodott azon, vajon milyen fejmosásban lesz részük, amikor ő nem lesz jelen. Elgondolkozott, vajon egy nem beavatott személynek is feltűnt volna-e, amit a többiek tettek, de úgy vélte, ennek meglehetősen kevés az esélye. Elhatározta, ha lehetősége nyílik rá, ezt a következtetését megosztja Neszthával is, hogy megnyugtassa, bár véleménye szerint, mely egyezni látszott a férfiéval, egy kis óvatosság soha nem ártott. Ezt a nézetét saját életében nagyon ritkán alkalmazta, de az aznap megismert Árnyak elég rokonszenvesek voltak neki ahhoz, hogy semmiképp ne akarja, hogy ilyen ballépések miatt veszélybe kerüljenek.

Evian vezetésével megkerülték a házat, és valóban ott állt négy ló, ahogyan azt Nesztha mondta. Solriell kicsit csalódott is volt, mert a gyűrűs esetet leszámítva semmi rendhagyó nem volt bennük. Mind a négy állat gyönyörű volt persze, ezt el kellett ismernie, de az Árnyaknak különlegesebb hátasokat képzelt volna. Tudta, hogy ez gyerekes gondolat, hiszen tisztában volt vele, hogy élete néha túlzottan is izgalmas ahhoz, hogy még természetfeletti képzelgések is megvalósuljanak benne.

Kíváncsi volt, vajon melyik lónak ki a gazdája, de még mielőtt elkezdhetett volna gondolkodni azon, vajon ki tudja-e találni, máris megkapta a választ.

Három sötét, és egy világos állat várakozott türelmesen. Savion az utóbbihoz ment oda, s megpaskolta a ló arany sörényes fejét. Hellric ellenben lova farára csapott üdvözlően, mire az elégedetlenkedve kapálni kezdett patáival, melyet hosszú, vörös szőr fedett. Solriell megfigyelte, hogy nem csak a lába, hanem teste több helyen is hasonló színű volt, többek között farka is, mellyel viszonzásul a férfi felé csapott, ám az ügyesen elhajolt előle.

– Hasonlóakat neked is, öregem! – nevetett Hellric, mire a ló felnyerített.

Evian lova fekete volt, ezüstös sörénnyel, Neszthára pedig egy nagyon hasonló állat várt, de öccséével ellentétben sörénye és farka kék volt, melynek árnyalata a lytht a lynskőre emlékeztette. Véleménye szerint nagyon illett a férfihoz, s ha találgatnia kellett volna, kihez tartozik, biztosan Neszthára esett volna a választása.

– Gyanítom, most is a szerencsés megtalálóé a jutalom – vetette fel Hellric Solriellre pillantva, s a lythnek nem kellett sokáig törnie a fejét azon, mire céloz, főleg miután a férfi hozzátette: – Így lesz a legjobb, ugyanis kétlem, hogy akár én, akár ti – intett Savion és Evian felé – úriemberek tudnátok maradni, ha az ágyékunk egy ilyen kellemes „nyeregközösség” alkalmával olyan közel kerülne a mi kedves lythienünk … – a mondat további része, mint már az éjszaka során annyiszor, most is a többiek képzelőerejére lett bízva, de meglepetésre, most nem Nesztha, hanem Savion vágott a férfi szavába.

– Hellric, nem hallottál még arról, hogy jobb körökben nem kell mindent kimondani? – kérdezte egy kissé elítélően, de azért látszott rajta, hogy a hentes gondolatmenetével egyetért. – Ha már, megjegyzem megalapozatlanul, úriembernek minősítetted magad.

– Solriell, kérem, ha zavarja a viselkedésem, akkor azonnal szóljon – fordult a lythhez Hellric szokatlanul komolyan.

– Ugyan, amíg egyértelmű, hogy tréfál, és nem lekezelően bánik velem, addig kérem, ne fogja vissza magát, én remekül szórakozom – mondta Solriell. – Ha viszont az utóbbi esetleg bekövetkezne, akkor ne vegye sértésnek, de nagyon fel fogom pofozni – folytatta, majd a többiek döbbent arcát látva nevetve hozzátette –, azután pedig bízom a már említett úriemberségében.

– Előbb tépnénk ki a nyelvét, ha olyanokat merne mondani önnek – fogadkozott Evian. – Igaz-e, Savion?

– Ejnye, ejnye Evian, az a fránya ragozás – csóválta meg a fejét Hellric. – Helyesen: Előbb tépném. A nyelvemet – majd Solriellhez fordult. – Egyébként pedig még a feltételezés is sértő – húzta fel enyhén az orrát a hentes, de hangjából egyértelműen érződött, hogy nem kell komolyan venni. – Nos, akkor, ha jól sejtem, annyiban maradtunk, hogy Solriell Tisztesség és Önfegyelem Parancsnokkal fog együtt utazni, igaz Főnök? – intézte kérdését magához a megnevezetthez.

– Amennyiben rám célzol, akkor valóban – mondta kimérten Nesztha, aki ez idáig azon volt, hogy kimaradjon a beszélgetésből. Benne ugyan felmerült, ami barátjának valószínűleg eszébe sem jutott, miszerint Solriell esetében ő sem biztos, hogy képes lesz uralkodni magán, de bízott a rá jellemző tulajdonságokban, amelyekkel Hellric olyan szemléletesen illette az imént. – Amennyiben önnek nincs kifogása ez ellen – vetette fel Solriellnek. Hamar meg is bánta, ugyanis mintha a lythtől egy elég zavarba ejtő pillantást látott volna megvillanni, de erre nem mert volna megesküdni, ugyanis Solriell nevetve egy „még nem bolondultam meg” válasszal lezártnak tekintette a kérdést.

Nesztha csodálkozott azon, hogy öccse nem sértődik meg, amiért nem viheti ő a lytht, de főképp az lepte meg, hogy nem is tett semmilyen kísérletet arra, hogy ez másképp legyen. Mindenesetre a férfi hálás volt azért, hogy nem kell emiatt egy újabb felesleges vitába bonyolódniuk. Nem mintha ki akarta volna sajátítani magának Solriellt, már ha erről egyáltalán szó lehetett a lyth esetében, de nem tartotta volna jó ötletnek, ha öccse, aki minden bizonnyal a szoros testközelség hatása alatt, amelyre a hentes olyan kifejezően utalt, minden mással tudott volna foglalkozni, csak azzal nem, fenyegeti-e valamilyen veszély Solriellt.

A lyth eközben odalépett lovához, s mintegy ismerkedve, lassan felé nyújtotta a kezét, de mikor meg akarta érinteni, olyan dolog történt, amire Nesztha egyáltalán nem számított. A ló idegesen felágaskodott, ám ez még nem lett volna baj. A gondot az jelentette, hogy az idegen lyth hatására védekezően átalakult azzá a máslény állattá, amelyet közönséges ló kinézete leplezett. Szerencsére ez sem keltett akkora feltűnést, mintha például Hellric lova hatalmas farkassá változott volna hasonló esetben, de egy átlagosnál nagyobb, kék lángokból álló sörényű máslény ló sem volt megszokott látvány Karion utcáin.

– Shariat! – szólt rá erélyesen az állatra, miközben azon gondolkozott, hogyan magyarázza ezt ki. Nem Solriellnek, aki véleménye szerint elég éles eszű volt ahhoz, hogy ne gondolja ezt túl különösnek azok után, hogy tudta, ők az Árnyak. Magyarázattal inkább társainak szolgált volna, hogy Solriell miért nem lepődik meg kellőképpen, ennek a tudásnak a hiányában, ahogy ezt a többiek hitték. Szerencsére azonban Solriell készségesen alakította a tudatlan lyth szerepét, akinek, lenyűgözve az állat szépségétől, eszébe sem jut, hogyan szerezhetett egy csapat átlagos férfi ilyen különleges hátast. És ahogy elnézte a többieket, a csapat átlagos férfinak, lenyűgözve Solriell szépségétől, eszébe sem jutott, a lyth miért nem csodálkozik. Legalábbis majdnem mindegyikük így volt ezzel.

Hellric, bár nem kétséges, hogy érdekesnek találta Solriellt, tovább látott ennél, és egy gyanakvó pillantást vetett rá, majd Neszthára, aki a lehető legrosszabbat tette azzal, hogy elkapta róla a tekintetét. Kényszerítette magát, hogy ismét legjobb barátja szemébe nézzen, ám az néhány pillanatnyi tanulmányozás után megvonta a vállát. Nesztha gyanította, hogy még ha rá is jött, hogy Solriell tudja a titkukat, akkor sem zavarta volna, főleg azzal a tudattal, hogy ez Neszthát nem aggasztja.

– Milyen gyönyörű – mondta Solriell a még mindig eredeti formájában mutatkozó állatra, s újabb kísérletet tett arra, hogy megérintse. Nesztha nem tudta eldönteni, vajon a lyth ennyire vakmerő-e, vagy egyszerűen csak beleesett az „ami ennyire szép, az nem lehet veszélyes” általános hibába. Mindenesetre az igyekezete elnyerte jutalmát, ugyanis Shariat idővel megnyugodott, és megszagolta a lyth felé nyújtott kezét, majd orrát a tenyeréhez nyomta. Solriell felnevetett, ahogy az állatból sugárzó hideg lángok csiklandozták a bőrét, és ámulva nézett rá, majd a ló gazdájára is, aki osztozva az érzésben, most megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi nem tudta, mit tehetett volna, ha Shariat nem fogadja el a lytht. Nem kényszeríthette volna, s mikor az ájult Solriellt hozta rajta, nem is gondolta, hogy a ló nem lesz készséges. Úgy tűnt azonban, hogy a máslénynek lényeges különbség volt, hogy a lyth most meglehetősen eleven. Remélte, most már azt is fogja engedni, hogy Solriell felüljön rá, és a lythnek sem lesz kifogása ez ellen.

– Örülök, hogy megbarátkozott Shariattal – mondta a lythre mosolyogva –, de azért a biztonság kedvéért kérem, a többiek lovának ne menjen egyelőre a közelébe.

– Azok is ilyen különlegesek? – kérdezte Solriell nem annyira meglepődve, inkább udvariasságból.

– Látná csak az enyémet! – mondta Savion lelkesen. – Az sokkal érdekesebb. Le merném fogadni, hogy még sosem látott akkorát!

– Hé, mit hencegsz? Az enyém sokkal nagyobb! – sietett hozzátenni Evian, aki nem akart kimaradni Solriell lenyűgözéséből.

– Az enyém meg kicsit szőrösebb, mint a többi, de ami a fő, mindig bevetésre kész, és nagyon érti a dolgát – szállt be Hellric is, és Neszthának baljós gondolatai támadtak a megfogalmazását hallva. Nem is sejtette, mennyire igaza van.

– Na és? – lovallta bele magát még jobban Savion. – Az enyém repülni is tud!

Eddigre Hellric már alig tudta visszafojtani nevetését.

– Ja, hogy ti még mindig a lovakról beszéltek! – mondta végül, megdöbbentve a két férfit, akik hirtelen nem értették, miről beszél, nem úgy Solriell, aki készségesen szállt be a hentes játékába.

– Ugye? Engem is megtévesztettek! – mondta nevetve. – Ilyen vitát már rengeteget hallottam férfiak között, hogy kié nagyobb, de olyat még nem láttam, amelyiknek szárnya is lett volna. Pedig higgyék el, volt már dolgom párral, és általában mind fel is emelkedett magától, de olyan egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik elrepült volna.

Újabb döbbent csend szállt a társaságra, és ahogy Nesztha elnézte, Hellric néhány pillanatra olyan állapotba került, mint Evian, amikor először meglátta Solriellt.

– Biztos benne, hogy ahhoz a tanácsnokhoz akar hozzámenni? – kérdezte Solriellt szokatlanul lenyűgözve a hentes.

– Ahogy ez a gyémántbánya mutatja, nagyon úgy tűnik – mondta Solriell szinte bűnbánó arcot vágva, miközben felemelte a kezét, amelyen a hatalmas köves gyűrű csillogott.

– Értem – szólt csalódottan a férfi, majd hozzátette. – Ajánlom neki, hogy értékelje a szellemességét. Amúgy meg, tudtam én, hogy közfőnek kellett volna mennem.

– Higgye el, nem azon múlt – nevetett Solriell elképzelve a mindig tréfálkozó hentest az államigazgatás hasznos tagjaként.

Hellric nem feszegette tovább a dolgot, és Nesztha hálás volt, amiért a lyth kivételesen kellő komolyságot varázsolt elő belőle, bár ez kissé aggasztotta is. Persze nem az, hogy barátja egyszer az életben nem tréfálkozással tölti az idejét, sokkal inkább elgondolkodtatta, mekkora hatással van Solriell az emberekre. Az iménti párbeszéd segítségével ennek okára is ráébredt. Ő maga nem tartozott azon emberek közé, akik olyan nyíltan szeretnek vagy akár képesek beszélni a testiségről, ahogyan azt az előbb a lyth tette, ám tudta, hogy legjobb barátja nem veti meg ezt a tárgykört, főképp ha kellő mennyiségű tréfával van fűszerezve. Solriellből mindkettő olyan természetességgel jött, hogy az ember, aki csak ezt hallotta tőle, azt hihette volna, hogy nem is képes komolyságra. Máskor azonban – ahogyan azt Nesztha már ilyen rövid idő alatt megtapasztalhatta, s ami csak még inkább alátámasztotta gondolatmenetét – a lyth olyan finom előkelőséggel beszélt, hogy az olyan egyszerű emberek, amilyennek a férfi magát, és minden sértés nélkül legtöbb barátját is tartotta, csak ámulva csodálhatták. Mégsem érezhették magukat utolsó senkiknek a jelenlétében, ugyanis Solriell mindenkire kellő figyelmet fordított, és a lehető legudvariasabban, és legközvetlenebbül viselkedett, mintha hosszú idő óta ismerné, sőt, barátjának tekintené őket. Erre persze semmi alapja nem lehetett, bár nem ismerte a lyth barátkozási szokásait, de neki magának sokkal több időre volt szüksége, mire közel engedett magához valakit, s figyelmeztetnie kellett magát, hogy Solriell esetében se legyen ez másképp. Rá kellett jönnie azonban, hogy most nem ez a legégetőbb problémája, sokkal inkább az, vajon hogyan fogja viselni az eddig nem tapasztalt testi közelséget. Idegességében megköszörülte a torkát.

– Ideje indulnunk – mondta sürgetően, hogy elejét vegye a hosszas vívódásnak. – Jöjjön, segítek felszállni – mondta Solriellnek.

– Köszönöm – mosolygott rá a lyth válaszképp. – Persze játszhatnám, hogy megsértődöm, amiért nem nézi ki belőlem, hogy egyedül is fel tudok ülni, de gyanítom, ha megszédülnék, és átesnék a ló túloldalára, azzal nem tennék túl jó benyomást.

– Majd ha jobban lesz, visszatérünk erre a kérdésre – mondta Nesztha viszonozva a lyth mosolyát. – Addig is, úgy gondolom, jobb lenne, ha azzal is segítené a fent maradását, hogy férfi módra ül a lóra. Természetesen tartani fogom, de ha valaki ránk támadna, könnyebben tudnék védekezni ellene, ha tudom, hogy kapaszkodik.

Solriell megvonta a vállát.

– Semmi akadálya. Amúgy is otthonosabban érzem magam széttett lábbal.

Nesztha, mint Hellric legjobb barátja, hozzászokott már a hasonlóan szabadszájú tréfákhoz, de míg ha a hentesre ránézett, azonnal meg tudta mondani, ha rosszban sántikál, addig a lyth rezzenéstelen arcából sokszor nehezen lehetett kikövetkeztetni, komolyan gondolja-e.

– Akkor üljön át mégis hozzám, ketten biztosan még jobban éreznénk magunkat.

A hentes arckifejezése végképp meggyőzte Neszthát arról, hogy helyes, amit az imént gondolt.

– Nem, nem, menjen csak szépen Neszthával – kapcsolódott be a beszélgetésbe az orvos is. – A közszeméremsértést bünteti a törvény.

– Belőled amúgy sem akarnánk túl sokat látni – fintorgott Evian.

– Nem osztom a véleményét, mindazonáltal tényleg nem lenne szerencsés – mosolygott Solriell, miközben hagyta, hogy Nesztha végre felsegítse a lóra. – Sajnálom – súgta a fülébe, miután a férfi elhelyezkedett mögötte –, igyekszem a továbbiakban visszafogni magam.

– Megy ez nekik bátorítás nélkül is – válaszolt fanyar mosollyal Nesztha, szándékosan kerülve a lyth tekintetét. Egyre inkább feszélyezte Solriell közelsége most, hogy kényelmesen elhelyezkedett előtte, és az arcuk is szinte összeért.

– Jól sejtem, hogy a színház környékén lakik? – érdeklődött, hogy végre elindulhassanak és elterelhesse a figyelmét.

– Jól. Zöldligetben – felelt Solriell röviden. A férfi nem firtatta tovább, hiszen a pontos címre egyelőre nem volt szüksége ahhoz, hogy tudja, merre indulnak, valószínűleg nem is tudta volna jobban behatárolni akkor sem, ha tudja az utca nevét.

Solriell elismerően figyelte, ahogy a férfiak összeszokott csapatként, szinte szó nélkül alakzatba rendeződtek: Evian ment elöl, az ő lovuk középen, hátul pedig Savion és Hellric kettejüket két oldalról közrefogva. Úgy látta, Eviant elszomoríthatta ez a felállás, mert vágyakozva pillantgatott hátra, miközben poroszkálva elindultak. Nesztha ezúttal sem merte nagyobb sebességre bírni a lovakat a lyth fejsérülésére való tekintettel, ahhoz pedig már túl világos volt, hogy az állatok valós alakjukban mutatkozzanak. A suhanásra csak akkor lesz lehetőségük, amikor majd a város kevésbé lakott területeire érnek.

10.rész

Amikor Nesztha felért, a kezét nyújtotta Solriellnek, hogy felsegítse. A férfi mögül időnként felbukkant egy-egy kíváncsi arc, de a lyth egyiket sem tudta jól megfigyelni, csak miután az utolsó néhány lépcsőfokot is megtette, és végre körülnézhetett a szobában.

Öten ültek egy asztal körül, amely a szoba közepén állt. Közöttük Solriell egy ismerőst fedezett fel, az orvost. Az öt férfi szinte mind egyszerre állt fel, ahogy megpillantották őt, kivéve egy fiatal fiút, aki egykorú lehetett Solriellel. Őt azonban a mellette lévő széles vállú, izmos férfi talpra rántotta a ruhájánál fogva. Solriell eközben az egyik sarokból mozgolódást látott, még két férfi kászálódott fel a falhoz állított ágyról.

Teljes csend volt a szobában, mind őt nézték, és Solriell, habár megszokta, hogy folyamatosan megbámulják, mégis kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Csak egy pillanatra bizonytalanodott el, de Nesztha megszorította a kezét, és ez erőt adott neki.

Nesztha ünnepélyesen bemutatta Solriellt, majd kivette kezéből a köpenyét, és a virágcsokrot, majd az asztalra fektette őket. Eközben a lythez legközelebb álló férfi odalépett hozzájuk. Vállig érő, világosbarna haja volt, és nem volt kimondottan harcos alkat. Őszinte érdeklődéssel nézett Solriell szemébe, ezzel azonnal elnyerte a lyth rokonszenvét. Nyugodtan nézett vissza a tökmagzöld szemekbe, amelyekben olyan lelkes csillogás lapult, amilyet a gyermekek szemében látni, mikor a kertben alagutat ásnak a világ túlsó felére. Nesztha Handrasként mutatta be.

Solriell kezét nyújtva barátságosan üdvözölte.

− Nesztha azt mesélte, ön sokat tud rólam. Remélem, a felét sem hitte el − mosolygott rá.

Handras ezt viszonozva meghajolt, majd olyan óvatosan ért a lythez, mintha attól félne, a következő pillanatban eltűnik. − Valóban rengeteget olvastam már önről. Nem is mertem remélni, hogy egyszer szerencsém lesz megismerni.

− Ezek szerint mégis írnak rólam néha jót is − mondta nevetve Solriell. − Javaslom, hogy ne bízzon a pletykákban. Ha valóban hiteles tudomást szeretne, akkor nyugodtan forduljon egyenesen hozzám.

− Ha megengedi, akkor élek majd a lehetőséggel − mondta a férfi. Solriell mosolyogva bólintott, majd hagyta, hogy Nesztha tovább vezesse egy megtermett, hosszú hajú férfi felé, aki durva arcvonásai miatt első pillantásra mogorvának tűnt, de tekintete csupa jóságot tükrözött.

Solriell örült volna, ha a férfi minden barátjáról mesélt volna keveset úgy, mint Handrasról, így könnyebb lett volna az ismerkedés. Az sem segített rajta, hogy továbbra is tökéletes csend volt, mindenki azt figyelte mit tesz, és ez nagyon zavarta. Úgy érezte, mintha valamilyen előadás részese lenne, ahol nem ismeri a szereplőket, de még a saját szerepét sem. Szerencsére nem csak ő látszott feszültnek, a nagydarab férfiból azonban nyugalom áradt. A Pheornak nevezett férfi hatalmas méretei ellenére cseppet sem tűnt fenyegetőnek, bár Solriell nem kételkedett abban, hogy adott helyzetben nagyon is képes erre.

A férfi szűkszavúan üdvözölte, és hatalmas markába zárta Solriell törékeny csuklóját. A lytht meglepte mennyire gyengéd az érintése. Biztos volt benne, hogy a férfi egyetlen szorításával összeroppanthatta volna a csontjait.

Ekkor egy magát Aleisternek nevező alacsony, szakállas alak közéjük furakodott, meg sem várva, hogy Nesztha bemutassa, vagy Solriell egyáltalán befejezhesse a Pheorral folytatott beszélgetést.

– Állok szolgálatára − mondta, és mélyen meghajolt. − Fogadja legmélyebb hódolatom! Megengedi? − kérdezte, és már fogta is Solriell kezét, hogy megcsókolja. Solriell ez idáig szóhoz sem jutott, annyira meghökkentette a férfi tolakodása, de ez inkább szórakoztatta, semmint bosszantotta.

− Ó, micsoda úriember! − nevetett fel. A férfi arca jóképű volt, akár megnyerő is, de rézvörös szemében valami állandó nyugtalanság bujkált. − Igazán örvendek. Csak azt sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. Beértem volna kevesebb izgalommal is.

– Egyet se féljen, drága lythien! Mi megvédjük, bárki támadjon is önre – hadonászott lelkesen a férfi.

– Kérem, szólítsanak nyugodtan Solriellnek – válaszolta a lyth, majd mosolyogva hozzátette. – Én sem szeretném mindannyiukat uraimnak nevezni. Már csak azért sem, mert akkor hogyan nyűgözhetném le önöket a kiváló névemlékezetemmel?

–Igazán megtisztelő a közvetlensége! – válaszolta Aleister behízelgően.

Nesztha idegesen figyelte kettejük beszélgetését. Nagyon bosszantotta a férfi viselkedése, főképp azok után, hogy ő volt az, aki tiltakozott Solriell ellen. Még mindig nem engedte el a lyth kezét, ráadásul Nesztha úgy látta, hogy Aleister nem Solriell kezében gyönyörködött olyan hosszasan, hanem figyelmét sokkal inkább nagy, gyémántköves gyűrűje kötötte le. Neszthának már korábban feltűnt az este folyamán a termetes ékszer, s mikor még rablótámadásra gyanakodott, csodálkozott is, hogy a lythnek hogyan sikerülhetett megőrizni egy ilyen értékes tárgyat. Aleisternél – zálogbecsűs lévén – mondhatni foglalkozási ártalom volt a csillogó dolgok iránti érdeklődés, de az ok-okozati viszony inkább fordított volt. Úgy tűnt, Solriell nem vette észre, mire is meresztgeti a férfi a szemét. Továbbra is barátságosan csevegett vele, és meglepetten nézett, amikor Nesztha hirtelen tovább terelte. A férfi tudta, hogy ez meglehetősen udvariatlan volt, de csak így tudta elérni, hogy a lyth elszabaduljon. Evian, aki mindeddig folyamatosan a sarkukban volt, és árnyékként követte Solriellt, most lemaradt kicsit tőlük, és pár ingerült szót váltott Aleisterrel.

Nesztha és a lyth egy szakállas, zömök férfi felé tartottak, aki addig meghúzódott a sarokban, most azonban vonakodva előrébb lépett.

− Tiszteletem − köszöntötte a Scelus nevű férfi kissé feszülten. Solriell viszonozta az üdvözlést, és közben alaposan megfigyelte a férfit. Úgy tűnt, mintha zavarná valami, folyamatosan kerülte a tekintetét, szemöldökét morcosan összehúzta.

− Csak nincs valami baj? − kérdezte. Nesztha említette, hogy nem minden társa fog örülni a jelenlétének, de a férfi nem látszott barátságtalannak.

− Semmi, semmi − tiltakozott Scelus. Mikor végül felemelte tekintetét, a lyth határozott fekete szemekbe nézett. − Az életbe’ nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy bánom majd, hogy nem figyeltem oda a szüleimre, amikor jó modorra próbáltak tanítani − szabadkozott a férfi egy szuszra hadarva.

Solriell mintha halk kuncogást hallott volna a háta mögül a szoba másik végéből, de ő maga nagyon megkönnyebbült. Nem akarta, hogy Scelus még jobban zavarba jöjjön, ezért gyorsan így szólt:

− Nos, nekem úgy tűnik, ha akkor nem is, de később bepótolta − mosolygott a férfira, aki hálásan viszonozta ezt.

Nesztha ezután visszavezette Solriellt az asztalhoz. Ott megálltak a magas, fiatal fiú előtt, akit Solriell már korábban látott, és aki most megvetően nézett le rá, arca egy űzött kutyáéra emlékeztette a lytht. Solriell üdvözölte, ám a fiú egy szót sem szólt.

− Aquilar! − szólt rá Nesztha. − Ne viselkedj ilyen tiszteletlenül! Solriell nem értette, mi lehet a baja. Idáig mindenki nagyon barátságos volt vele. Nem akarta, hogy a fiú kényszernek érezze a találkozást vele, ezért így szólt:

− Hagyja csak, Nesztha. Ne erőltesse, kérem − mondta szelíden. Meglepődött, amikor a fiú mégis megszólalt.

− Ne higgye, hogy én is bedőlök a mézes-mázos beszédének, mint a többiek − sziszegte bosszúsan.

− Sajnálom, ha a szavaim hízelgésnek tűnnek. Csak próbálok kedves lenni − mondta Solriell türelmesen. Elhatározta, hogy a többiekre való tekintettel nem hagyja, hogy a fiú viselkedése kihozza a sodrából. Szerencsére az a férfi, aki azt is elérte, hogy Aquilar akarata ellenére felálljon, most közbeszólt.

− Szerintem felesleges ezt rá pazarolnia. Itt vagyok ellenben én − vigyorgott Solriellre incselkedve. − Hellric vagyok. Nagyon örvendek, hogy végre láthatom úgy is, hogy ébren van. Solriell azonnal jó kedvre derült, és már el is felejtette, milyen barátságtalanul bánt vele Aquilar. Abban biztos lehetett, hogy ha van valaki a társaságban, aki örömmel fogadja, akkor ez a vidám, huncut mosolyú férfi bizonyosan. Folyamatosan vigyorgott, amióta csak Solriell meglátta, bár azt is lehetségesnek tartotta, hogy egyszerűen csak mindig mosolyra állt a szája sarka.

− Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen remek társaságom van, akkor biztosan nem pazaroltam volt az időmet felesleges eszméletlenségre − nevetett Solriell.

− Nem csak szép, de szellemes is! Igazán lenyűgöző − szólt elismerően Hellric. − Azt hiszem, mi ketten remekül megértjük majd egymást.

− Ebben biztos vagyok. Ígérem, törekedni fogok arra, hogy az ön jelenlétében mindig magamnál legyek − kacsintott a férfira.

Nesztha most már mindenkinek bemutatta Solriellt, csak egy ember volt, akihez a lyth még nem ment oda, ám ezt semmiképp nem akarta kihagyni.

− Savion, örülök, hogy újra látom! − mosolygott az orvosra, akin látszott, hogy megtisztelve érzi magát, amiért Solriell rá külön figyelmet fordít.

− Mi már régi jó barátok vagyunk, nem igaz? A jó viszonyt egyedül a pálinkája árnyékolhatta be − mondta játékosan a férfinak.

− Hát már megint kezdi! − nevetett Savion megadóan felemelve mindkét kezét. − Lesz olyan alkalom, amikor nem hozza fel?

− Talán, ha jól viselkedik − mondta sejtelmesen Solriell.

− Igyekezni fogok – mondta Savion. – Most például eleget teszek orvosi kötelezettségemnek, és megkérdezem, hogy érzi magát.

− Remekül, csak kissé unom már ezt a kérdést, de önnek megbocsátom, mivel ez a dolga – nevetett válaszul. – Nem szükséges folyton emlékeztetniük arra, hogy rosszul kellene lennem – tette hozzá durcás hangon.

− De hát az előbb még azt mondta, hogy szédül! – emlékeztette Nesztha.

− Valóban? – kérdezte aggódva Savion. – Kérem, üljön le! – húzott elő egy széket az asztal mellől. – A feje nem fáj? – faggatta tovább, miközben Solriell helyet foglalt.

− Bevallom igen, de csak egy kicsit. És tényleg szédültem, de már jobban vagyok – mondta megadóan a lyth.

− Engedje meg, hogy megvizsgáljam – ajánlkozott Savion.

− Szükségtelen – tiltakozott Solriell.

− Adjak valamit a fájdalom ellen? – próbálkozott tovább az orvos, de Solriell csak a fejét rázta.

− Nem, köszönöm, talán túlélem anélkül is – sóhajtott fel reményvesztetten az orvos túlbuzgósága miatt.

− Akkor legalább egy pohár vizet fogadjon el – ajánlotta fel Savion, majd szabadkozva hozzátette. − Sajnos, azt hiszem, jelenleg mással nem szolgálhatunk.

− Semmi baj, a víz tökéletes lesz – mondta Solriell. Nem volt igazán szomjas, de remélte, az orvos így legalább békén hagyja majd egy időre.

− Hozom én! – ajánlkozott készségesen Evian, és már szaladt is. Hamarosan megbánta, hogy ennyire meggondolatlan volt, ugyanis amíg ő elment, Solriell egyik oldalára leült Savion, a másikra Nesztha, így már biztos lehetett benne, hogy nem tud a közelébe férkőzni, ráadásul barátai a többi széket is elfoglalták. Szomorúan ment vissza Solriellhez, de a lyth hálás mosolya egy csapásra elfeledtette vele csalódottságát.

− Köszönöm, kedves – mondta Solriell, miközben átvette tőle a poharat. Evian ügyetlenül viszonozta a mosolyt, ám megszólalni nem tudott, ezért inkább elballagott az egyik ágyhoz, ahol már Aquilar ült. A fiúnak sem jutott hely az asztal körül, de ő bizonyára kevésbé vágyott Solriell közelségére, mint Evian.

Nesztha örült, hogy többé-kevésbé jól sikerült a bemutatkozás, de úgy vélte, már így is több időt fecséreltek el, így Solriellhez fordult.

− Sajnálom, hogy újra fel kell hoznom a tárgyat, de meg kell kérnem arra, hogy beszéljen a támadójáról. Eszébe jutott valami, amit eddig nem mondott el?

− Semmi – csóválta fejét csalódottan Solriell. – Legfeljebb személyleírást tudnék adni, de kétlem, hogy ez nagy segítséget jelentene. Nincs semmi különleges ismertetőjele, rengeteg más férfira ráillene az, amit el tudnék mondani róla.

− Ez nagy kár – mondta Nesztha. – Scelus lehet, hogy ráismert volna, vagy utána tudott volna érdeklődni. – biccentett a távolabbi ágyon ülő férfi felé, aki egy kicsit még mindig feszültnek tűnt, különösen, amikor Solriell is az ő irányába fordult.

Neszthának nagyon különös volt ez a helyzet. Ki is élvezte, amennyire tudta, hogy képes a többieknél oldottabban viselkedni az újonnan megismert szépséggel. Hellric persze kivételnek számított. Ő valószínűleg még az evail jelenlétében is fesztelen tudott volna maradni. Habár ez nem jó példa − jutott eszébe –, mivel gyanította, hogy barátja többre tartja Solriellt Őfelségénél.

− Talán Phylipo tudna segíteni − vetette fel Handras lelkesen. − Legalább használhatná a nehezen megszerzett összetevőt − tette hozzá, mire Scelus felháborodottan horkantott.

− Te is tudod, mennyire megbízhatatlan ez a módszer − mondta a tanárnak Nesztha.

− Akkor talán valami más mágiával... − folytatta töretlen buzgalommal Handras. − Nemrég megjelent egy mágiatudományi szaklap, a Varázsos Ösvény. Annak a vezércikkében említettek egy új módszert, amelynek a gyakorlati alkalmazásával nemsokára elkezdenek kísérletezni. Összetett mágia volt, valamiféle eszközt is kellett használni hozzá, és egy szerre is szükség volt, amivel…

– Má’ megen’ kezdi! – motyogta szemforgatva Scelus. Aleister legyintett egyet majd látványosan – vagyis inkább hallványosan – horkolásba kezdett. Evian mutatóujjával a halántékánál körzött, a becsavarodott emberek egyetemes jelképeként, Handras azonban zavartalanul folytatta: … amivel ki lehet olvasni a halottak agyából az utolsó látott képeket.

– Mit képzelsz, hová mész? – tudakolta Savion, ahogy Hellric elindult az ajtó felé.

– Dolgom van.

– Mégis mi?

– Ymora néni mindig is el akarta mesélni az élettörténetét gyerekkorától mostanáig. Azt hiszem, erre most pont tudok időt szakítani. Solriell, ön addig akár nyugodtan alhat is még egyet.

– De hát ez tényleg fontos lehet! – elégedetlenkedett Handras.

– Ja, legközelebb meg majd végighallgathatjuk, hogyan kezelték a Varangyos Fösvény folyóirat tudósai a mamlaszok háta közepén a pattanást.

– A mamlaszok hátán nem szoktak lenni pattanások, csak kiütések a …

− Várjanak! – szólt hirtelen támadt ötlettel a lyth, félbeszakítva a férfi mondandóját. Egy pillanatra megtorpant, és bocsánatkérő mosollyal nézett a tanárra, amiért közbevágott, ám az egyáltalán nem tűnt sértettnek, ezért folytatta − Azok alapján, amit Handras mondott, eszembe jutott egy lehetőség, ami talán működne.

− Látod, barátom? − kérdezte Hellric Handras felé fordulva. − Mégsem olyan nagy baj, hogy állandóan okoskodsz. Csak mi unjuk egy egészen kicsit, Solriellnek viszont hasznos.

A tanár csak vállat vonva legyintett. Esze ágában sem volt felvenni a hentes piszkálódását, ugyanis személyes tapasztalatai szerint ellenkező esetben napjainak felét azzal tölthette volna, hogy megsértődik.

Nesztha ugyancsak figyelmen kívül hagyta Hellricet, inkább kíváncsian nézett Solriellre.

− Elárulja mire gondolt?

− Inkább még nem − rázta a fejét Solriell. − Nem vagyok benne biztos, és lehetséges, hogy butaság az ötletem. Előbb még tanácsot kérek, ha nem bánja.

Handras csalódottnak tűnt a válasz hallatán.

− Rendben, akkor visszatérünk erre, amint megtudja − mondta halvány mosollyal Nesztha, aki sokkal jobban le tudta győzni kíváncsiságát, mint a tanár.

− Nem kell sokat várnia, holnap… azaz ma − helyesbített kissé zavartan − próbára kell mennem a színházba. Méghozzá még koranap! Biztosra veszem, hogy Palandras nem fogja zavartatni magát, ugyanolyan teljesítményt vár el, mintha nem próbáltak volna megölni tegnap éjjel − sóhajtott fel gúnyos mosollyal, inkább csak saját magához intézve szavait, mint a többiekhez.

Nesztha nem igazán értette, mi köze lehet a színháznak ahhoz, amit Solriell kitalált, vagy miért érzi szükségesnek, hogy a támadást követő napon dolgozzon. Neki mindenesetre kapóra jött kötelességtudata.

− Akkor már mától kezdve meg kell oldanunk a kíséretét − tűnődött el. − Természetesen szó sem lehet arról, hogy egyedül menjen. Tudom − tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy a lyth tiltakozni készül −, hogy nem lenne egyedül nélkülünk sem. De ezt már megbeszéltük. Különben is körül kell néznünk a helyszínen, hátha a rendőrök nem tűntettek el még minden nyomot − fintorodott el. Eszébe jutott, hogy még azt is ki kell találniuk, mihez kezdjenek, ha összefutnak egy rendőrrel. Talán már a lyth otthonában is jártak. Mindenesetre azt mindenképp meg kell beszélniük, milyen történettel áll elő majd, hiszen az nem volt kétséges, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Remélte, Solriellt nem fogja zavarni, hogy az igazságnak egy sajátos változatát lesz kénytelen előadni.

− Nyilván van egyéb, sokkal hasznosabb elfoglaltságuk is… − kezdte Solriell, de a férfi a szavába vágott.

− Ezzel önnek nem kell foglalkoznia. Különben sem leszünk ott mindannyian egyszerre.

A férfinak viszonylag kötetlen munkaideje volt, s most hálát adott ennek. Semmiképp nem szerette volna másra bízni a lytht mindaddig, amíg megfelelően meg nem szervezik az őrizetét.

− És még mindig reménykedhetünk abban is, hogy már ma újra megpróbál megölni − mondta Solriell könnyedén, mintha úgy gondolta volna, a férfi gondolatmenetéhez ez is hozzátartozik.

− Az istenekre, dehogy! − szörnyülködött egyszerre Savion és Nesztha is.

− Úgy látom, a tréfáit egyedül én értem − csóválta a fejét reménytelen arckifejezéssel Hellric.

− Azért van benne némi komolyság is − húzta el a száját Solriell. − Azt hiszem, mindenkinek így lenne a legkönnyebb. Számomra például az sem mellékes szempont, hogy nem kellene tovább aggódnom azok miatt, akik fontosak nekem.

− Mindenkinek azért nem − vetette közbe Hellric. − Egyrészt mi sem élvezhetnénk tovább a bűbájos társaságát, másrészt gyanítom, hogy bérgyilkosunk sem vágyik egy igencsak szűkös cella vendégszeretetére. Bár gyakorlatilag úgyis megszökik − vonta meg a vállát. − Kivéve persze, ha ott leszek, amikor kézre kerül. Akkor az egyszerűség kedvéért szakszerűen kitépem a beleit. Vagy valami hasonló.

Mindezt olyan könnyedséggel jelentette ki, mintha ennél természetesebb dolog nem is történhetne Karion utcáin, s eközben leghuncutabb vigyorát villantotta a lythre.

− Hellric! − szólt felháborodottan Evian. − Hogy mondhatsz ilyen embertelen dolgokat egy lythien jelenlétében!

− Nem tesz semmit − mondta teljes nyugalommal Solriell. − Hellricnek tulajdonképpen igaza van. Valóban megérdemelné az a gyilkos, de nem hiszem, hogy nekünk kellene megbüntetni, bármit is tett, vagy készül a jövőben tenni − tette hozzá sietve, nehogy a férfiak félreértsék. − Nem lennék képes megölni senkit, azt hiszem.

− Nekem nincsenek ilyesfajta aggályaim − mondta a hentes. − Nyugodtan bízza csak rám. Mellesleg Evian, kezdesz úgy beszélni, mint a bátyád − elégedetlenkedett. − Szóval csak vigyázz magadra, elég, ha egy van köztünk, aki vigyáz ránk magunk helyett is.

− Hellric, miért van az, hogy mindig csak azt nem hallod meg, amit nem akarsz? − kérdezte elkeseredetten Nesztha. − Na mindegy, térjünk vissza inkább arra a gondra, amit említett − intézte ezúttal Solriellhez a szavait. − Sajnos azt hiszem, mindenkit nem áll módunkban figyelni, akit ismer. Ahhoz nem lennénk elegen.

− Gondolhatja, hogy nem is várom el! − mondta sértődötten Solriell. − Igazából csak a húgom miatt aggódom. Ő biztosan nem tudná megvédeni magát.

− Van húga? − kérdezte csodálkozva Handras, majd mikor a lyth bólintott, elkerekedett szemmel hozzátette. − Ó, nem is tudtam!

− Ez már a harmadik − emlékeztette Scelus gonoszkodó vigyorral. Handras újra vállat vont, majd folytatta.

− Erről nem írnak az újságok.

− Szerencsére nem. Pedig ha tudnák! − mosolyodott el Solriell. − Hosszú történet, majd egyszer elmesélem, ha gondolja − ugratta a tanárt, mert biztos volt benne, hogy a férfi nagyon is szeretne többet megtudni.

− Na de… − kezdte volna Handras, de Nesztha újfent megállította.

− Igazán érdekes, amiről beszélgetnek, de…− hagyta függőben a mondatot.

− Ígérem, később válaszolni fogok mindenre, amire csak kíváncsi − nézett Solriell bocsánatkérően a tanárra.

− Hát barátom, remélem, értelmesen fogod kihasználni ezt a remek lehetőséget − jegyezte meg kajánul Hellric. − Lenne egy-két ötletem.

− Kedves Hellric, biztos vagyok benne, hogy Handras úriember, és nem tesz fel tisztességtelen kérdéseket − oktatta ki a férfit mosolyogva Solriell.

− Miből gondolja, hogy ilyesmire céloztam? − kérdezte felháborodást színlelve a hentes.

– Abból, hogy leplezni sem próbálja – utalt a férfi arckifejezésére. – De erre térjünk vissza később, mert soha nem szabadulnak meg tőlem, ha nem beszéljük meg azokat a fontos dolgokat, amiket Nesztha szerint meg kell.

– Hö! – Hellric ábrázata most azt tükrözte, mennyire örült annak, hogy tulajdonképpen soha nem képes komolyan beszélni, és most a többi szobában tartózkodón is látszott, hogy kivételesen egyetértenek vele.

Nesztha a látható válaszhatás hallhatóvá, következésképp időigényessé alakulását megelőzendő azonnal közbevágott: – Solriell – kényszerítette magát, hogy a lytht kérése szerint a nevén szólítsa –, kérem, nyugtassa meg őket, hogy csak tréfált – ezt azonban nem a szokásos udvarias modorában mondta, hanem mintegy katonai parancsot osztogatva, választ nem is várva, amit további szavai is alátámasztottak, melyeket a többiekhez intézett. – Ti pedig hagyjátok annyiban, hogy így van!

– Hú, de kemény vagy ma főnök! – Ami nem is csoda egy ilyen formás kis lythien jelenlétében. Hellric ezt persze már csak gondolatban tette hozzá, mert még benne is bujkált annyi illem, hogy egy ennyire közönséges utalást ne mondjon ki hangosan, még ha az a formás lythien egy kéjkeltő is – legalábbis amíg csak ennyire közeli az ismeretségük. Bár sejtette, hogy Neszthát jobban zavarná ez, mint Solriellt magát, és talán még csak nem is elsősorban azért, hogy a lyth becsületének védelmére keljen, sokkal inkább a saját magáéra, mert könnyen előfordulhat, hogy nem is járt olyan messze az igazságtól. Emellett valószínűleg megszeppenni is inkább ő szeppent volna, arányosan összehasonlítva az e téren szerzett tapasztalataikat ugyanis határozottan a lyth győzött, sőt, nem is csak arányosan. Más helyzetben kétségkívül szórakoztató lett volna figyelni a szerzetesi életet élő barátját, ahogy egy ilyen párbeszéddel viaskodik, ugyanakkor jelenleg éppen másik szerepet vett fel, történetesen a Hadjárat a Léhaság Ellen főparancsnokáét, amikor pedig már nem volt érdemes vele tovább packázni. Végső soron egyet is értett azzal, hogy a lyth védelmének ügyét valóban itt az ideje megtárgyalni, és ha jobban belegondolt, pont hogy ez is lehetőséget szolgáltathat majd arra, hogy a későbbiekben is élvezhesse a társaságát.

– Tehát először: hazavisszük Solriellt. Átvizsgáljuk a házát. Másodszor: elkísérjük a munkahelyére… a színházba! – tette hozzá nyomatékosan, megakadályozva, hogy Hellric zavarba ejtő megjegyzést tehessen a lyth előző foglalkozására. – Amit szintén átvizsgálunk. Ezek után már meg tudjuk szervezni a folyamatos védelmét. Végül, azt hiszem elégszer mondtam már, nem vagyok főnök! – tagolta az utolsó három szót.

– Úgy lesz főnök! – válaszolták egybehangzóan.

Az utolsó kijelentésre érkező válaszhatásból Solriell arra következtetett, hogy ez a párbeszéd nem először hangzott el.

– Már csak az a kérdés, melyikünket éri az a megtiszteltetés, hogy eljöhet velem hazakísérni Solriellt – mondta magától értetődően Hellric. – Persze hacsak drága Főnökünk nem szeretné maga kijelölni útitársainkat.

– Én vállalom! – kapta fel a fejét Evian olyan sebességgel, melyet bambulása alapján senki sem feltételezett volna róla.

– Rendben, akkor ti pedig döntsétek el, ki marad itt őrségben – szólt Nesztha a többiekhez.

– És én? – méltatlankodott Savion.

– Te akarsz őrködni? – kérdezett vissza Hellric vigyorogva.

– Ugyan dehogy! Nekem is mennem kell. Én vagyok az orvos! – közölte, mintha ezzel teljes magyarázatot adott volna.

– Valóban szükséges ennyiüknek fáradni miattam? – kérdezte Solriell.

– Tulajdonképpen megtörténhet, hogy szükségünk lesz a segítségére.

– Bár nincs szükségem orvosra, mégis szívesen látom önt.

A kijelentésre Savion büszkén elvigyorodott, és egy „én megmondtam” tekintetet vetett Evianra, aki egy megsemmisítő pillantással válaszolt.

– Én majd maradok őrködni – ajánlotta fel Pheor.

– Te inkább menj haza a családodhoz – A kovács hálásan bólintott Neszthának.

– Akkor majd én – ajánlkozott Handras. – Úgyis olyan izgatott vagyok, emellett fel kell jegyeznem az éjszaka eseményeit és megvárnom a többieket. Ugye eljön még máskor is? – intézte már szavait a lythhez. – Megígérte, hogy válaszol a kérdéseimre.

– Ez nem rajtam múlik.

– Valóban, eljöhetne ma este ismét, hogy mindannyian meg tudjuk beszélni a továbbiakat – javasolta Nesztha –, persze csak ha nincs más elfoglaltsága – tette hozzá, remélve, hogy a lyth is egyet fog érteni azzal, hogy a biztonsága elsőbbséget élvez bármi mással szemben.

– Szívesen eljövök este is, és remélem, elérkezik majd az idő, amikor kellemesebb körülmények között is találkozhatunk, feltéve, ha még akkor is ennyire lelkesedni fognak a társaságom iránt – válaszolta Solriell mindentudó mosollyal.

– Most, hogy ezt már megbeszéltük, akár mindenki mehet is a maga dolgára – türelmetlenkedett Aleister.

– Ó, bocsánat, hogy feltartottunk a nagy semmittevésben – gúnyolódott Savion, bár tudta, hogy a semmittevés nem a legrosszabb, amit Aleister tehet, és mértéktelenül bosszantotta a tudat, hogy a férfi ennyire ellenségesen kezel egy ügyet, ami számukra viszont olyannyira fontos. Remélte, hogy a lyth védelme helyett inkább aludni fog, mintsem hogy valami törvényellenes dolgot tegyen a maga hasznára.

Nesztha megértette, Savion miért gúnyolódott a zálogoson, hiszen ő is jobban örült volna, ha már az elejétől fogva nem rontja ott a levegőt, nehogy a lyth az Aleisterről kialakult esetlegesen kellemetlen benyomását az egész csapatra kiterjessze.

Ettől még nem kellett tartania. Solriellnek ugyan feltűnt, hogy valamiféle előítélettel viseltetnek iránta, és hogy a férfi nem veszi fel a sértéseiket, mivel most sem felelt semmit, de ennek a viselkedésnek nem tudta az okát, mert eddig sikamlós modorán kívül más rossz tulajdonságával nem találkozott. Most is ilyen hízelkedően szólt hozzá, hogy elköszönjön, s bár ebben megismerkedésük feletti örömét fejezte ki, sürgetése és sietős távozása ennek ellentétét sejtette. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mivel ez csupán a felszín, alatta bármi rejtőzhet a férfi jellemében, amiből azonban ő egyáltalán nem kapott még ízelítőt. Gyanította azonban, hogy társai már igen, s talán pont olyat, ami okot ad az előítéleteikre. Azt sem tudhatta, mennyi ideje ismerik egymást, de úgy számolt, hogy Aleisterrel nem olyan régóta, mint a többi jelenlévővel, leszámítva persze még talán a fiút.

– Hát, ha megbocsátotok, és ön is kilyth, akkor én hunyok egyet – közölte Scelus egy ásítás kíséretében, majd egy jól irányzott mozdulattal tarkón ragadta Aquilart, és elkezdte taszigálni a lépcső felé. – Na, kisfiam, itt az ideje, hogy elmenjél csicsikálni.

A jelenlévőket hidegen hagyta az ifjú hangos tiltakozása, ahogy a férfi elköszönve az alagsor felé vette az irányt.

– Mi is indulhatnánk – jegyezte meg izgatottan Evian. A többiek egyetértően összeszedelőzködtek és elhagyták a házat, magára hagyva Handrast és a könyveit.


Olvass tovább

9. rész

− Tudtam, hogy ez lesz! − fakadt ki, arcát tenyerébe temetve. − Nem szabadott volna idehoznom. Miért nem tudtam legalább a barátaimra hallgatni, ha már az eszemre képtelen voltam? Ráadásul még az is az én hibám, hogy megtudta − tette hozzá elkeseredve.

Solriell megértette a férfi kétségbeesését. Sajnálta, amiért ilyen helyzetbe hozta, ezért mindent meg akart tenni azért, hogy meggyőzze: nem követett el hibát, megbízhat benne.

− Ugyan, amiatt igazán nem kell szégyenkeznie, hogy nem tud hazudni − mondta lágyan, miközben újra megpróbált felülni, most már sokkal óvatosabban, nehogy megismétlődjön az előbbi rosszullét. Szerencsére ez alkalommal elmaradt.

Gyengéden megérintette a férfi kezét, és elvonta arcától, hogy a szemébe nézhessen.

− Egyébként se higgye, hogy emiatt jöttem rá. Már előtte sejtettem, ön csak megerősítette a gyanúmat. Tudja, képtelen voltam azonnal elaludni miután magamra hagytak, így volt időm elgondolkozni mindazon, amit mondtak. Minden annyira titokzatos volt, de lassan összeállt a kép. De bevallom, mégis akkor kezdtem biztosabb lenni a dolgomban, amikor az imént említette, hogy nem szabad megtudnom, hová hoztak − magyarázta a férfinak. − Hiszen miért lenne okuk félni attól, hogy a rejtekhelyükre vezetek bárkit is? Nem bűnözők, legalábbis elég jó emberismerőnek tartom magam ahhoz, hogy ezt higgyem. Mi másra gondolhattam volna hát, mint arra, hogy az Árnyaknál vagyok? Biztos persze nem lehettem benne, ezért csak abban reménykedhettem, hogy ha megemlítem, akkor nem tudja majd titkolni tovább.

Bűnbánóan nézett a férfira, majd folytatta:

− Ne haragudjon, ha tisztában lettem volna azzal, hogy ennyire rosszul érinti önt, akkor nem tettem volna. De úgy hiszem, tisztességesebb önnel szemben, hogy tud róla, és nem kell félrevezetnem.

A férfi felsóhajtott, majd bólintott.

− Azt hiszem, igaza van. Mihez kezd most?

− Hogy érti ezt? − kérdezte meglepetten Solriell.

− Tud az Árnyakról. A rendőrség biztosan hálás lenne, ha beavatná őket. Vagy talán nem akar feladni minket?

Megpróbált közömbös maradni. Meglepte, hogy a lyth nem sorolta az Árnyakat a bűnözők közé, ahogyan mindenki más. Mégsem tudta mire számíthat tőle, gyávának tűnni azonban nem akart.

− Miért tenném? − nevetett fel Solriell, de a hangjában nem volt semmi vidámság, sokkal inkább sértettség.

− Mert veszélyes gonosztevők vagyunk. Legalábbis az emberek ezt állítják − válaszolta higgadtan Nesztha.

− Nos, engem megmentettek…− mondta Solriell tűnődve. − Tudja, hajlamos vagyok magamtól kialakítani véleményt, és nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak. Higgye el, nagyon jól tudom, mennyire igazak általában a pletykák. Nekem is kijutott belőlük nem egyszer − mosolyodott el gúnyosan.

− Ön egészen elképesztő! − mondta ámulva Nesztha. Mindenre számított volna, csak erre nem. Már az is meglepte, hogy a lyth nem próbált azonnal sikoltozva elmenekülni. − Az ön helyében mások azonnal szaladnának a rendőrségre.

− Elszomorít, hogy így gondolja. Azt kell hinnem, hogy vagy nagyon bizalmatlan, vagy rossz tapasztalatai vannak. Eddig csak hálátlan embereket mentett meg?

A férfi enyhén elmosolyodott.

− Bizalmatlan vagyok, ez igaz − mondta szomorúan. – Nem fordult még elő, hogy valaki olyan sokáig lett volna a társaságunkban, hogy rájöhetett volna a titkunkra. De tudom, hogy az emberek mennyire rettegnek tőlünk.

− Sajnos ez így van. Emlékszem, mielőtt először jártam a városban, már hallottam az Árnyakról. Akkor még egészen más volt a helyzet. Az a hír járta, hogy sok emberen segítettek. Igazi hősöknek számítottak, és így gondoltam én is. Amikor azonban ide utaztam, már bűnözőknek tartották önöket. Nem értettem, mi lehetett az oka ennek, de mindig reménykedtem, hogy az első változat az igazság. Ma éjszaka pedig meg is bizonyosodtam róla − tette hozzá vidáman, mint egy gyerek, aki számára tiltott dologról szerzett tudomást.

− Akkor hát egyáltalán nem fél tőlünk? − kérdezte még mindig bizonytalanul Nesztha.

− Hogy tudnám végre meggyőzni? Azt hiszem jelen pillanatban ön sokkal inkább tart tőlem − nevetett Solriell, és erre a férfi is elmosolyodott. − Ha akarja, megesküszöm rá, hogy nincs mitől félnie. Nem árulom el senkinek, hogy tudok az Árnyakról − mondta ünnepélyesen, kezét a szíve fölé téve.

− Köszönöm − felelte hálásan a férfi. − Azt hiszem jobb, ha egy ideig a barátaim sem tudják, hogy rájött. Attól tartok, néhányan igencsak neheztelnének rám − tette hozzá.

− Akkor hát ők sem tudják meg. Ez a mi közös titkunk lesz − kacsintott rá Solriell, majd bátorítóan megszorította a kezét.

Nesztha álmodni sem merte volna, hogy minden ilyen könnyen megy. Jobban érezte magát most, hogy a lyth tudott róluk, így nem kell mindig a lelepleződéstől tartania. Ha sejtette volna, hogy Solriell ilyen könnyedén veszi, akkor önként mondta volna el az igazságot. Persze azért végiggondolta a helyzetet egy másik nézőpontból is, hiszen nem hagyhatta, hogy csupán a lyth kedves szavai elaltassák a gyanakvását, még ha őt meggyőzték is, hiszen barátaiért mind felelősséggel tartozott. Ezért aztán, bármily nehezére esett is ilyesmit feltételeznie Solriellről, mégiscsak mérlegelte a lehetőséget, hogy csak színlel. Főként, mivel a lyth mindkét foglalkozása nagyfokú színészi tehetséget követelt. Lehetséges, hogy az állítása, miszerint megbízik bennük és nem áll szándékában őket a rendőrség kezére adni, csupán hazugság, hiszen akkor nem lenne olyan ostoba, hogy az orrukra kösse, hogy leginkább akasztófára kívánja őket. Talán hamis biztonságérzetbe akarja ringatni őket, hogy lankadjon a figyelmük és egy megfelelő pillanatban megszökhessen. Nem mintha fogva tartanák, de ha nem hisz nekik, akkor feltehetőleg így gondolja. Bár egész lénye tiltakozott ezek ellen a gondolatok ellen, mégis alaposan mérlegelt minden lehetőséget. Végül azonban arra jutott, hogy ha a lyth ilyen módon félre akarná vezetni őket, valószínűleg azt sem közölte volna, hogy rájött a kilétükre. A közvetlenségét számtalan más módon is kifejezhette volna. Ha valóban csak azt a látszatot akarta kelteni, hogy bízik bennük, akkor ostobaság lett volna elárulnia, hogy ilyen módon fenyegetést jelenthet rájuk, abban pedig biztos volt, hogy a lyth nem ostoba.

− Van még egyéb kívánsága is? − kérdezte Solriell kizökkentve Neszthát az elmélkedésből. − Ha nincs, akkor örömmel venném, ha végre megismerkedhetnék a barátaival.

− Tényleg itt lenne az ideje − értett egyet Nesztha is, de nem tudta megállni, hogy hangot ne adjon aggodalmának. − Remélem alaposan felkészült rá.

Solriell felhúzta a szemöldökét a meglepődéstől.

− Ennyire csak nem lehetnek rosszak!

− Persze, hogy nem − vágta rá gyorsan Nesztha. − Csak éppen ön… − mondta, majd elhallgatott.

− Én? Valami baj van velem? − kérdezte hamiskás mosollyal a lyth. Sejtette mit akart mondani a férfi. Furcsának találta, hogy egy egyszerű bókot nem volt képes kimondani.

− Úgy értettem, félek attól, hogy szégyenkeznem kell majd a viselkedésük miatt, ha érti, mire célzok − mondta kelletlenül Nesztha.

− Nem igazán − válaszolta Solriell és kérdőn meredt a férfira.

Nesztha sokáig gondolkodott azon, hogyan fejezze ki magát, majd nagy sokára megszólalt.

− Ön nagyon…− kezdte, de képtelen volt folytatni. Remélte, hogy a lyth így is érti, és megkegyelmez majd zavarát látva, de csalódnia kellett. Solriell továbbra is érdeklődve nézte.

− Sajnos előfordulhat, hogy tolakodóan viselkednek, miközben mindent megpróbálnak elkövetni, hogy elnyerjék a figyelmét − fejezte be végül.

− Miért, talán úgy gondolja, hogy tetszenék nekik? − kérdezte Solriell bizonytalanul.

− Most szórakozik velem? Hiszen ön kivételesen gyönyörű − fakadt ki végül Nesztha, majd halkan hozzátette. − Gondolom, mondtak már önnek ennél szebbet is.

Solriell váratlanul felnevetett, majd gyorsan abbahagyta, nehogy a férfi azt gondolja, őt gúnyolja ki ezzel. Inkább gyorsan magyarázatba fogott.

− Kaptam már pár bókot, de még soha nem kellett ennyit küzdenem egyért sem.

− Élvezi, ha zavarba hoz? − kérdezte sértett hangon Nesztha, de valójában nem haragudott.

− Kicsit igen, de csak mert olyan könnyű − mondta nevetve Solriell, majd hirtelen elkomolyodott. − Tudja, nem véletlenül tettem ezt. Ha valóban vigyázni akarnak rám, akkor feltételezem, sok időt töltünk majd együtt. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy feszengenie kell a jelenlétemben. Az sem esne jól, ha minden egyes alkalommal zavarba jönne, mert lesz ilyen bőven, ebben biztos vagyok.

− Ígérem, igyekezni fogok − mondta Nesztha, de az igazat megvallva nem volt biztos benne, hogy könnyen hozzászokik majd ehhez. A lyth túlságosan előkelő volt, Nesztha pedig nem mozgott otthonosan ilyen társaságban. Nyilván Solriell barátai is mind hasonló körökből származnak, és elkerülhetetlen lesz, hogy velük is találkozzon.

A legfurcsább az volt Nesztha számára, hogy Solriell ennyire közvetlen volt. Úgy viselkedett vele, mintha egyenrangú félként kezelné, és ez legalább annyira vonzóvá tette, mint szép külseje.

− Visszatérve a barátaira − mondta Solriell −, azt hiszem, az idők során megtanultam kezelni még a leghevesebben ostromló férfiakat is.

Amikor meglátta Nesztha mosolyát, felvonta a szemöldökét.

− Megkérdezhetném, mégis mi olyan mulatságos?

− Semmi, semmi − visszakozott a férfi, de képtelen volt komolyságot színlelni. − Ne haragudjon, de úgy beszél, mintha olyan régóta gyakorolná ezt. Pedig ha jól sejtem, még két éves sincs.

− Igaz, de ez nem azt jelenti, hogy nem kellett korán hozzászoknom, ezért kérem, mellőzze a gúnyolódást. Majd meglátja, milyen tolakodóak tudnak lenni az emberek. Azt hiszik, velem bármit megtehetnek, csak azért, ami vagyok. De ebben nagyon tévednek − húzta ki magát dacosan.

− Sajnálom, nem akartam megbántani − mentegetőzött Nesztha. − Ne aggódjon, a barátaimtól nem kell tartania. Biztosan próbálkoznak majd néhányan, de nem ártanának önnek. Egyébként is tisztában vannak azzal, hogy jegyese van.

− Ennyire jólértesültek? − mosolyodott el Solriell.

− Tudja, van egy barátom, Handras, aki egyébként tanár − magyarázta Nesztha. − Egy kis túlzással azt mondhatom, ő mindent tud. Úgy értem mindenről, így természetesen önről is. Mesélt néhány dolgot önnel kapcsolatban, többek között ezt is. Szegény öcsém nagyon csalódott volt.

− Ó, igazán sajnálom − mondta őszintén Solriell. − Pedig tényleg igaz a hír. Nekem is furcsa volt eleinte − nevetett fel.

Nesztha nem igazán értette ezt, de nem akart kíváncsiskodni.

− Ez a Handras nevű barátja igen tájékozottnak tűnik. Nagy segítség lehet az Árnyaknak − jegyezte meg Solriell. − Jól sejtem, hogy hasonlóan érdekes emberek tartoznak még a csapatába? − kíváncsiskodott.

− Inkább úgy fejezném ki magam, hogy mindenki hasznos a maga módján − válaszolta Nesztha. − Mégis elsősorban barátok vagyunk, és nem az számít, ki mire képes. Mind igyekszünk a lehető legjobban végezni a dolgunkat, mert soha nem felejthetjük el, hogy a saját életünk, és a társainké is ezen múlhat.

− Ez nagyon bátran hangzik − mondta elismerően Solriell. − Biztosan mind rendkívüli emberek. Most már igazán szeretném megismerni őket.

− Igen, azt hiszem alaposan elbeszélgettük az időt − mondta Nesztha. Fel sem tűnt neki, milyen régen magukra hagyta társait, annyira lebilincselő volt számára a lyth társasága.

− Ha megbocsát, akkor most felöltöznék − mondta Solriell.

− Természetesen. Odakint leszek az ajtó előtt − mondta a férfi, majd sietve felállt.

− Rendben. Azt hiszem, eltart majd egy ideig, mire elkészülök, de ha sokáig nem mennék ön után, akkor megint elájultam − jelentette ki könnyedén a lyth. − Úgy döntöttem, nem fűzöm be magam, mivel még mindig szédülök kicsit. Egyébként is, ellenkező esetben meg kellene kérnem önt, hogy maradjon, mert egyedül nem boldogulnék. De tekintettel kell lennem arra, hogy milyen könnyen zavarba jön − tette hozzá nevetve.

− Úgysem lennék hajlandó segédkezni ilyen önkínzásban − mondta határozottan Nesztha.

− Hogy mondta, kérem? − kérdezte összeszűkült szemmel Solriell.

Nesztha rájött, hogy érzékeny témát érintett, de úgy döntött, kitart véleménye mellett.

− Csak arra céloztam, hogy igazán egészségtelen. Savion is megmondta.

− Ó igen, az orvosok! − mondta gúnyosan Solriell. − Az enyém is ilyen, és persze rengetegszer mondta, hogy ezzel csak ártok magamnak. Orvosomként. Férjemként már sokkal kevésbé tudott ellenállni a karcsú deréknak. Ez kissé ellentmondásos, nem gondolja? – tette hozzá a férfira mosolyogva, aki viszont csak értetlenül meredt rá.

− Férje, aki orvos? Azt hittem jegyese van, aki külügyi tanácsos.

− Jelenleg az utóbbi van érvényben, de az előbbire is volt már példa – nevetett a lyth.

− Na de… mégis… melyik életében? – hitetlenkedett még mindig Nesztha.

− Mondanám, hogy nagyon régen volt, de nem fedné teljes mértékben a valóságot − válaszolta kedélyesen Solriell −, ellenben az első eljegyzésem valóban mintha egy másik életben lett volna.

− Tessék? − döbbent le még jobban Nesztha. − Na jó, azt hiszem, erre majd később térjünk vissza. Ez kicsit sok volt egyszerre.

− Valóban? Úgy tudtam, rendkívül jól értesültek – évődött a lyth.

− Majd beiratkozom egy továbbképzésre Handrashoz − nevetett Nesztha. − Visszatérve az előzőekhez, nem hinném, hogy fűző nélkül kevesebben találnák vonzónak. Soha nem értettem miért sanyargatják magukat az emberek ahelyett, hogy elfogadnák azt, ahogyan kinéznek. Különösen az olyanok, mint ön, akinek még csak szüksége sincs ilyesmire.

− Tudja mit? Most már ismerem a véleményét, de ha megbocsát, divatkérdésekben inkább nem önre hagyatkoznék − vágott vissza, de jobban szemügyre véve a férfit, hirtelen észbe kapott. Bele sem gondolt, amikor kimondta, hogy ezzel esetleg megbánthatja Neszthát, akinek nyilván nem telt elegánsabb öltözékre. Most is viseltes, de harchoz annál hasznosabb ruhában volt, és látszott rajta, hogy ez egyáltalán nem zavarja.

− Úgy értem…− kezdte Solriell, de Nesztha megállította.

− Tudom, hogy értette − mosolygott rá, kihasználva, hogy ez alkalommal a lyth jött zavarba. − Azt hiszem jobb, ha lezárjuk a témát. Úgysem tudnánk meggyőzni egymást, nem igaz?

Solriellnek sikerült teljesen összeszednie magát az iménti kellemetlenség után, és most nem tudta megállni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.

− Rendben, de figyelmeztetem, ha nem jön rám a ruha, és emiatt kövérnek tartom majd magam, az csakis az ön hibája lesz.

− Azt hiszem, ezzel még talán megbirkózom valahogy − nevetett Nesztha. − Ne felejtse, odakint várom! − emlékeztette, majd kiment.

Alighogy kilépett az ajtón, arcon találta egy csokor virág, melyet természetesen öccse tartott.

− Az istenekre! Vigyázhatnál kicsit jobban! − bosszankodott, miközben megpróbált szabadulni a látását veszélyeztető kék, fénylő szirmoktól.

− Sajnálom. Csak annyira megörültem, hogy végre láthatom − mondta Evian. Látszott rajta, hogy csalódott, amiért bátyja bukkant fel Solriell helyett. − Mér’ nem jön ki? − kérdezte.

− Még öltözködik − mondta bosszúsan Nesztha, majd gyorsan hozzátette. − Még mielőtt megkérdeznéd, nem, nem kell neki segítség.

− Nem is gondoltam ilyesmire − válaszolta zavart mosollyal Evian.

Óvatosan rendezgetni kezdte a virágok szirmait, melyek most kuszán álltak, mert megviselte őket Nesztha nem éppen gyengéd bánásmódja.

− Szerencsére nem tettél túl nagy kárt bennük − mondta megkönnyebbülten.

− Hála az isteneknek! − gúnyolódott Nesztha, mert tudta, hogy Evian ezt úgysem hallja ki szavaiból. − Honnan szereztél ilyen gyorsan virágot? − kérdezte, de hirtelen eszébe jutott valami. − Várjunk csak! Nem ilyenek vannak Ymora néni kertjében? Mondd, hogy nem tőle van! Le merném fogadni, hogy ilyen korán még nincs ébren, és kétlem, hogy így engedélyt tudtál volna kérni.

A néni nagyon szerette a virágait. Nesztha szinte minden nap látta, ahogy öntözi, gyomlálja a kertjét. Nem is értette, hogyan képes erre, hiszen nagyon öreg volt már, alig tudta ellátni magát. Evian sokat segített neki, elvégezte a ház körüli munkát, ha épp nem akadt más dolga, és persze ő maga is megtette, amit tudott. Az idős asszony nagyon hálás volt nekik ezért.

− Á, úgyse bánná! − mondta Evian, de azért elpirult. − Tudod, mindig azzal nyaggat, hogy állapodjak meg végre. Biztosan örülne, hogy végre megtaláltam az igazit − győzködte testvérét, és saját lelkiismeretét is. − Majd később megköszönöm neki.

Neszthának nem volt szíve megszidni az öccsét, így csak elhúzta a száját, ezzel fejezve ki nemtetszését. Végül is Eviannak igaza volt. A néni csak nem sajnálna pár szál virágot tőle a sok segítségért cserébe. Nem is beszélve a rengeteg kéretlen tanácsról, amellyel néha igazán fel tudta bosszantani Neszthát. Az asszony ugyanis nem csak Evian magánéletéért aggódott, hanem az övéért is. Nesztha hiába mondta számtalanszor, hogy soha nem fog megházasodni, úgy tűnt Ymora néni ezt nem hajlandó elfogadni.

Evian hamar túltette magát a lelkiismereti kérdésen, és most újra nagyon izgatottnak tűnt.

− Milyennek találod őt? Mesélj róla, kérlek!

Öccse nagyon lelkes volt, és ez megijesztette Neszthát. Előfordult már máskor is, hogy elveszítette a fejét egy-egy szép teremtés láttán, de ez a mostani egészen más volt. Nesztha tudta, hogy Evian ezúttal nagyot fog csalódni. No persze nem Solriellben, épp ellenkezőleg! Ha megismeri már nem csak a lyth szépsége, hanem elbűvölő személye is hatalmába keríti majd, és annál fájdalmasabb lesz belátnia, hogy nem kaphatja meg.

Nesztha éppen emiatt aggódott, mert Evian nem volt hozzászokva a visszautasításhoz. Még az előtt kell megpróbálnia valahogyan hatni rá, mielőtt ennél is jobban beleéli magát, ha ez egyáltalán lehetséges. Már bánta, hogy nem beszélt erről Solriellel. Ő biztosan megértette volna. Már csak abban reménykedhetett, hogy a lyth, jegyesére való tekintettel nem fogja bátorítani öccsét. Úgy döntött azonban, hogy ő is meg fog tenni minden tőle telhetőt, így hát alaposan átgondolta mit is mondjon.

− Solriell nagyon szép…− kezdte, de Evian félbeszakította.

− Ezzel most semmi újat nem tudtam meg − bosszankodott.

− Talán, ha nem vágtál volna a szavamba, akkor tudnád mit akartam mondani − vágott vissza Nesztha sértetten. Mivel öccse nem szólalt meg, csak bűnbánóan nézett rá, ezért folytatta. − Tehát, mint mondtam, nagyon szép, de legalább ennyire okos is. Nagyon kedves, de néha szokatlanul viselkedik. Nem is tudom… meglepően közvetlen − mondta, de aztán megtorpant. Evian egyre homályosodó tekintetét látva rájött, hogy így aligha veszi el a kedvét a lythtől, ezért megpróbált máshogy fogalmazni.

− Teljesen más, mint akikkel eddig dolgod volt. Nagyon előkelő, nem hiszem, hogy bármelyikünk is tudna vele illően viselkedni. Nem ahhoz van szokva, mint mi.

− De hát azt mondtad, hogy nagyon kedves, és közvetlen − emlékeztette reménykedve Evian. − Lehet, hogy jól érezné magát köztünk.

− Igen, talán − értett egyet Nesztha kelletlenül. − De kérlek, akkor se legyél tolakodó. Nem szeretném, ha elfelejtenéd, hogy ő már megtalálta a párját.

− Az még nem bűn, ha én is udvarolok neki − jelentette ki Evian dacosan. − Hátha rájön, hogy nem is szereti azt az alakot.

Nesztha sóhajtott. Belátta, hogy nem tehet semmit, hogy meggyőzze öccsét, de legalább megpróbálta.

− Rendben. De azért remélem, rendesen viselkedsz vele.

Evian nem tudott válaszolni, mert hirtelen megmozdult a kilincs, és ő ijedtében hátraugrott, így a kinyíló ajtó takarásába került. Solriell ezért észre sem vette, amikor kilépett a szobából, hanem egyből Neszthához fordult.

− Mégis belefértem − mondta nevetve a férfinak.

− Tudja, hatalmas kő gördült most le a szívemről − ugratta Nesztha. Nemrég még álmában sem merte volna gondolni, hogy ilyesmit megenged majd magának a lythszel szemben. Nem is értette mi ütött belé. − Rájöttem, hogy mégsem lennék képes elviselni, ha miattam kezdene fogyókúrába.

− Ezt nagyon jól teszi. Sok barátom már így is azt hiszi, hogy semmit nem eszem. Azt hiszem, neheztelnének önre, ha ez valóban így lenne.

Előrébb lépett, Nesztha pedig előzékenyen becsukta mögötte az ajtót. A lyth csak ekkor vette észre Eviant, aki most, hogy szemtől szemben állt Solriellel, már egyáltalán nem tűnt magabiztosnak. Kővé dermedten állt és megbabonázva bámulta a lyth arcát, aki barátságos mosollyal lépett oda hozzá.

− Solriell vagyok. Ön pedig bizonyára Evian.

A férfi mindössze annyit tudott tenni, hogy nagy nehezen bólintott, és egy bárgyú mosollyal vette tudomásul, hogy a lyth tudja a nevét.

− A bátyja már mesélt önről. Azt mondta, nagyon szeretne velem találkozni − próbálkozott újra Solriell. Bal kezébe fogta köpenyét, amelyet eddig mindkét karjával a mellkasához szorított, így szabaddá vált jobbját a férfi felé nyújthatta.− Nagyon örülök, hogy megismerhetem − mondta közben.

Eviannak hirtelen elkerekedett a szeme, majd észbe kapott, és ő is felemelte a kezét, ám ekkor rájött, hogy még mindig a virágokat tartja benne. Ijedtében azt sem tudta, mihez kezdjen velük, mert így képtelen volt Solriell üdvözlését viszonozni. Így hát azt tette, ami kínjában legelőször eszébe jutott: Solriell kinyújtott kezébe nyomta a csokrot.

− E-ezt ö-önnek hoztam − dadogta nagy nehezen, és kissé meghajolt.

Nesztha azt se tudta sírjon-e vagy nevessen, annyira kellemetlenül érezte magát, amiért öccse bolondot csinál magából. Remélte, hogy Solriellt legalább jólneveltsége visszatartja attól, hogy nyíltan kinevesse, vagy talán még ki is gúnyolja. Szerencsére a lyth nem tett ilyesmit.

− Jaj, ez gyönyörű! − mondta őszinte örömmel. − Nagyon köszönöm, ön igazán kedves!

Ezzel közelebb lépett a férfihoz, lábujjhegyre állt, és könnyed csókot nyomott az arcára. Ez csak azért sikerülhetett neki, mert Evian a meglepetéstől elfelejtett felegyenesedni, de Solriell még így is alig érte fel a nála jóval magasabb férfit.

Evian tágra nyílt szemmel meredt rá, majd megérintette bőrén a lyth ajkainak a nyomát.

− Kö-öszönöm − nyögte ki végül. Látszott rajta, hogy nagyon erősen töri a fejét azon, mi egyebet mondhatna még. Nesztha már épp közbe akart lépni, hogy kimentse öccsét a kellemetlen helyzetből, vagy éppen megelőzze, hogy valami badarságot mondjon, de Evian végül mégis megszólalt.

− Hogy érzi magát? − kérdezte bátortalanul. Semmi más nem jutott az eszébe, hiába erőltette.

− Köszönöm, a körülményekhez képest jól − mondta Solriell, majd végignézett magán. − A ruhám sokkal rosszabb állapotban van nálam − mutatott a helyenként felfeslett anyagra. − Sajnálom, hogy ilyen kevéssé elegáns öltözékben kell bemutatkoznom.

− Á, ön szakadtan is gyönyörű − mondta Evian büszkén, amiért végre képes volt bókolni, de aztán rájött, hogy nem egészen úgy fejezte ki magát, ahogyan szerette volna. Próbálta kijavítani hibáját, de csak még jobban belezavarodott.

− Úgy értem a ruhája szakadt, nem ön. Mármint nem számít, mit visel, ruha nélkül is nagyon szép lenne.

Solriell képtelen volt megállni nevetés nélkül. Evian hirtelen nem tudta, mi lehetett annyira mulatságos, és miért néz rá bátyja olyan furcsán, de amikor még egyszer végiggondolta mit is mondott, szégyenében elpirult.

− Sajnálom − motyogta maga elé zavartan. − Nem úgy akartam mondani. Úgy szerettem volna…− kezdte a magyarázatot, de Nesztha a szavába vágott.

− Inkább maradj csendben, már így is túl sokat beszéltél.

Eleinte reménykedett benne, hogy öccse képes lesz végre megszólalni, most azonban már azt kívánta, bárcsak ki se nyitotta volna a száját.

− Nesztha, kérem, hagyja! − tette a férfi karjára a kezét Solriell, majd Evianhoz lépett. − Ez az egy bók többet ért nekem, mint száz másik − mondta a férfi szemébe nézve. Evian hálásan mosolygott rá.

Solriell visszafordult Neszthához.

− Hol vagyunk most? Merre vannak a barátai? − kíváncsiskodott.

− Ők odafent vannak − mutatott a férfi a plafon felé −, mi pedig az alagsorban. Tulajdonképpen ez a mi titkos búvóhelyünk – Nesztha azonnal megbánta, hogy így fogalmazott, de amikor jobban belegondolt, rájött, hogy öccse jelenlegi állapotában úgysem vett volna észre egy ilyen elejtett megjegyzést, ami elárulhatta, hogy a lyth ismeri titkukat. – Fölötte pedig a ház, ahol Eviannal lakunk.

− Nagyon érdekes. Szívesen körülnéznék egyszer, ha megengedi − mondta Solriell.

− Természetesen, de ne számítson túl szép látványra. Most pedig jobb, ha végre felmegyünk − javasolta a férfi. − A többiek már biztosan türelmetlenek.

− Rendben, menjünk − bólintott Solriell, ezután Evianra nézett. − Ön is velünk tart?

− Igen, hogyne − vágta rá gyorsan a férfi.

− Ez esetben szabad a karját? − kérdezte a lyth. Mivel a másik értetlenül nézett rá, hozzátette:

− Tudja, még mindig bizonytalannak érzem a járásomat…

− Ó, igen, persze − kapott észbe Evian, mielőtt még Nesztha Solriell segítségére siethetett volna, megelőzve őt. Közelebb lépett a lythez, ő pedig belékarolt. Nesztha úgy sejtette, Solriell azért nem őt kérte meg, hanem testvérét, mert így akarta Evian feszültségét oldani, amelyet a jelenléte okozott. Ha valóban ez volt a célja, akkor elérte, amit akart, mert Evian büszkén kihúzta magát. Magabiztosabbnak tűnt attól, hogy Solriell támasza lehetett.

− Tudják, ez nagyon kellemetlen nekem − mondta a lyth miközben Eviannal elindultak Nesztha nyomában a lépcső felé. − Most biztosan azt hiszik, hogy ennyire gyenge vagyok.

− Biztosíthatom, hogy erről szó sincs − mondta Nesztha. Valóban így gondolta, a csuklóján, ha halványan is, de még mindig látszott a szorításának nyoma. − Ha az lenne, nem tudott volna olyan sokáig kitartani a fogatban.

− Talán csak szerencsém volt − mondta Solriell. − De azért megtisztelő, hogy azt feltételezi, rajtam múlott − nevetett fel.

Megérkeztek a lépcsőhöz, Nesztha indult el rajta elsőként, hogy kinyithassa előttük a rejtekajtót. Solriell kénytelen volt elengedni Evian karját, mert ketten nem fértek volna el egymás mellett a szűkös helyen. A férfi azonban szorosan mögötte maradt, hogy elkapja, ha esetleg megszédülne.

Mi a véleményetek...?

Milyen lesz vajon Solriell fogadtatása?

Olvass tovább